Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1992. január, III. évfolyam, 1. szám »
Káli István
HARMADIK
Mintha átok ülne rajta, mindig kerül valaki, aki megtalálja a megfelelő
időpontot. Olyan, aki tudja, hogy akkor a legjobb, a legalkalmasabb, mert éppen
elérhető. Mintha csak erre való lenne a vasárnap délután. Amikor el lehet
nyúlni. Amikor az ebéd minden remek íze még ott nehézkedik kellemes koloncként
az ember ízlelő mirigyein. És a szerkentyű, az minden tolakodónak méltó társa,
szorgos cinkosa. Az ott érintkezik, ahol kell.
És ha mégsem ott érintkezik? Akkor lehet tévedés is. Akkor hát legyen tévedés.
És csak zajongjon, zajongjon....Vagy lehet, hogy Dávid? Mert ha nem tévedés,
akkor csakis ő, Dávid. Csak ő szokott ilyen hebehurgyán, ilyen
meggondolatlanul, fütyülve az illendőségre, a jóérzésre...
Simon leejti lábát a fotel elé húzott sámliról, s miközben kínosan feláll,
nagyot nyög, hogy önmagát is meggyőzze, milyen nehezére esik engedni a hangos
erőszaknak. Két lépés a kerek asztalig, kettő vissza, újra bele lehet huppanni,
süllyedni a plüsskárpit nyújtotta kényelembe, az ölbe vett készülék jámbor
szolga.
– Igen. – A hangja olyan, amilyennek szánja: tiszta lázadás a nyugalmon
elkövetett erőszak ellen.
– Simon, te vagy?
– Én, Dávid, én.
– Bárcsak ne te lennél.
– Csakhogy megvagy. Egész héten űztelek, vadásztalak. Merre csatangoltál, te
senkiházi csavargó?
– Megéreztem, hogy vadászol rám. Ki nem állhatom, ha vadásznak rám. Igyekszem a
hajtók hátába kerülni.
– Na ne morogj, jó?! Ezer évben egyszer felhívlak, s te már morogsz.
– Ha ok nélkül hívsz. És éppen medvekedvemben találsz.
– Ok nélkül, ok nélkül... Baj van Szidónia nénivel. Nagyon nincs jól szegény.
– Miért? Ki van jól manapság?
– Egy!
– Mi az, hogy egy?
– Milyen egy?
– Bezsongtál, vagy számtanleckét tartasz?
– Ébren vagy, Simon?
– S te? Az előbb azt mondtad, hogy egy?
– Én? Nem mondtam én se egyet, se sokat.
– Akkor ki mondta? Talán én nem?! – Szegény jó öreg Dávid. Memóriatájéki
korrózió.
– Ki mondta volna, ha nem én mondtam, de te hallottad?
– Úristen, Dávid, te már azt sem tudod, mit beszélsz?
– S te talán tudod?
– Idézlek. Lényeg először: baj van a Szidónia nénivel, nagyon nincs jól
szegény. Lényeg másodszor: egy.
– Első stimmel, másodikat nem mondtam.
– Próbálj visszaemlékezni, Dávid. Lehet, hogy az órádra néztél, azt pedig
elfelejtetted felhúzni, és még mindig egyet mutat. Vasárnap délután van, Dávid,
és fél négy, nem egy. Nos?
– Jól van, azt mondtam, azt mondtam, de az lényegtelen. Szidónia nénivel
tényleg nagy baj van. Nem tud lábra állni. Térdtől lefelé olyan a lába, mint
egy jégen tárolt elefántcomb.
– Hihetetlen. Tegnapelőtt még nagyon jól volt. Te is tudod, hogy ő mindig
jobban van, mint ml ketten együttvéve.
– Nem törődünk eleget a nénikénkkel, Simon. Azt mondja, nem ezt érdemli. A
maradék élete a miénk.
– Már huszonvalahány éve az.
– Igen. Ő is azt mondja, annyi év után tudhattuk volna, hogy akármire képes
azért, amit szeret. Mi pedig egész héten arrafelé se néztünk. Tegnap reggel
észrevette, hogy ott áll a sorban a háromnegyed utca. Leslattyogott, beállt ő
is.
– Mintha nem ugyanazon a vonalon hívhatna ő is minket, mint mi őt. Miért,
Dávid? Miért, hogy vétkezünk?
– Magad mondtad, hogy a hajtók hátába kerültél.
– És te?
– Jól tudod, hogy az én munkám mivel jár.
– Ha jár is, csak azzal, amivel éri.
– Kezded, Simon?
– Lassan végzem, kedves Dávid. Ne vedd hát zokon. Hiszen te is tudod Szidónia
nénénk nagy mondását: a kitartás a siker szülőanyja. És ő ilyen szempontból
akár mindannyiunk szülőanyja lehetne.
– És miért baj ez szerinted?
– Sőt, egyenesen így igazságos. Ha valaki nagyon akar valamit, illik
megszenvednie érte. Miért lehetne ő különb, mint akármelyikünk? Mindannyian
ugyanazt a levegőt szívjuk, ugyanabban a sorban menetelünk.
– Ő kivételesen nem menetelt. Ő csak beállt. Lassan haladt. Ha legalább
menetelhetett volna. A felgyorsult vérkeringés annyi mindenre kitűnő gyógyír.
Még ha nem is tudott volna szegény lépést tartani. Hiszen jól tudjuk, hogy
világéletében nehézkes volt.
– Mert eltunyult. Valljuk be, hogy ez van. Mert eddig még soha nem kényszerült
beállni a többi közé a sorba. A kiváltságosok számára nem létezett megszabott
ritmus. Sem lassú, sem gyors.
– Ha tőled függne, körbekergetnéd a világban, mi?
– Ne kényszeríts, hogy elérzékenyüljek, arra gondolva, mennyi mindent
köszönhetek neki. Csak éppen soha nem értettem, neki miért nem kell igyekeznie,
hogy utolérhesse az éppen esedékes napot. Ha úgy kellett egyszer vagy százszor,
neki megállt az idő.
– Nem ismerek rád, Simon. Irigykedsz öreg nénikéd sorsára? Hiszen előtted az
élet.
– S vele a menetelés. Bezzeg próbálnék meg én akár egyszer is kilógni a sorból.
Olyan biztos, hogy megkeserülném, mint ahogyan egyszer egy az egy!
– Kettő!
– Mit mondtál, mennyi?
– Semmit nem mondtam.
– Mi az, hogy semmit nem mondtál? Nem azt mondtad, hogy kettő?
– Én? Hogy mondtam volna?
– Szidónia néni ide, vagy oda, vicces egy kedvedben vagy ma, Dávid.
– Semmi kedvem viccelődni, Simon. Nehéz hetem volt a kabinetben, és újabb nehéz
hétnek nézek elébe. Valami miatt elkezdődött a piszkálódás. A piszkálódás hete
volt.
– Áhá. És ezek után még mindig fenntartod, hogy nem te mondtad a kettőt?
– Még hogy én? Te mondtad!
– Te, Dávid! Meg is morzsolgatták, vagy csak ígérték?
– Rendben. Eltekintek attól, hogy ilyen hangnemben hirtelenkedsz. Lehet, hogy
éppen vasárnap délutáni álmodból költöttelek.
– Ide figyelj! Hallottad, amikor azt mondtam, hogy egyszer egy az egy?
– Hallottam.
– És szerinted az mennyi?
– Egy. Természetesen, egy.
– Akkor miért mondtad rá, hogy kettő?
– Hangsúlyozom, én nem mondtam.
– Ha te nem, s én sem, szerinted ki a fene mondhatta?
– Honnan tudhatnám?
– De ugye, te is hallottad, hogy valaki azt mondta rá: kettő?
– Hallottam.
– Ezek szerint a vonalban van még valaki rajtunk kívül.
– Ki lenne? Lehet, hogy egyet gondoltál, s mást mondtál.
– Amiért én vagyok a család vízhordója, még nem jelenti azt, hogy a hülyéje is
én vagyok.
– Jó. Jó. Próbálj visszaemlékezni. Hátha azt akartad mondani, hogy egy meg egy,
az kettő, de az egyszerűség kedvéért vagy feledékenységből csak az eredményt
mondtad. Vagyis azt, hogy kettő.
– Még egyszer kérdem, Dávid, nálad Simon újabban azt jelenti, hogy hülye? Egy
hang azt mondta az én egyszeregyemre, hogy kettő. Ha nem te voltál, mint
ahogyan azt rögeszmésen bizonyítod, akkor csak egyetlen változat létezik: van
még valaki rajtunk kívül a vonalban.
– Ugyan, Simon, ki lenne?
– Ki lenne, ki lenne?! Mit tudom én. Akárki. Figyelj csak! Halló!... Halló! Van
még valaki a vonalban?
– Ravasz egy kérdés. Persze hogy van. Én.
– Te ne szólj bele. Reménykedjünk, hogy az Úr majdan minden félkegyelműhöz
irgalmas lesz. Én azt akarom tudni, hogy rajtad kívül ki szól bele. Halló, ki
az? Halló! Ha ott van, szólaljon meg!
– Nahát, Simon, nem ismerek rád. Ha ott van, hát ott van. Különben az is lehet,
hogy mindkettőnk füle egyidőben csengett. Talán léteznek ilyen határesetek.
– Ilyen határesetek csak a te pihent agyadban vannak. A vonalba kétszer is
beleszólt valaki. Lehet, hogy játszani van kedve, nekem pedig nincs.
Biztosítani akarom róla, hogy nincs. Halló!
– Ostobaság. Mióta jellemző rád az ilyen határtalan ostobaság? Ha ott is van,
miből gondolod, hogy sikerül szóra bírnod? De mi értelme is lenne?
– Csak. A hangjáról szeretném megítélni, miféle szerzet, aki egy vasárnap
délutáni telefonbeszélgetésbe csak úgy beleszól.
– Ugyan. Lehet, hogy véletlenül érintkezett a vonal.
– Kétszer egymásután véletlenül? És mindig cakkra?
– Kétszer? Mikor kétszer?
– Igen, kétszer. Először azt mondta, hogy egy. Másodszor....
– Mikor mondta azt, hogy egy?
– Amikor te belekezdtél abba, hogy Szidónia néni nagyon nem jól van, én meg
rádkérdeztem, hogy ki van jól manapság.
– Valami dereng. Na igen. És mi van abban, ha azt mondta?
– Abban még semmi. De abban már igen, hogy kettőt is mondott. És? Ha kettőt is
mondott? Van valami összefüggés az egy és a kettő között azon kívül, hogy
számok?
– Figyelj csak! Akkor mondta a kettőt, amikor én arra céloztam, hogy ml
történne, ha én akár egyszer is megpróbálnék kilógni a sorból.
– Még mindig nem látom az összefüggést.
– Hogyhogy nem látod? Hát nem érzed ki belőle?
– Mit?
– Hogy megfenyegetett.
– Megfenyegetett?
– Dávid, Dávid, neked örök helyed lesz a kabinetben.
– Most mit hülyéskedsz? Minek fenyegetett volna meg?
– Mert nem tetszett neki az, amit mondtam.
– Ugyan, Simon, ne légy gyerek. Már bánom is, hogy rád csengettem. Összevissza
beszélsz, mintha még nem ébredtél volna fel.
– Én? Méghogy én beszélek összevissza? Mondd csak, ismered te azt a viccet a
tehenészlegénnyel?
– Melyiket?
– Amikor poroszkál az úton hazafelé, s megbotlik a lova.
– Rémlik valami, de már nem emlékszem a poénra.
Azt mondja a lovának, hogy egy. Amikor a paci újra megbotlik, akkor mondja neki
hogy kettő. Harmadszorra éppen a kapuban botlik meg, mire...
– Igen, igen, emlékszem már, lelövi, arra kijön a felesége, s megkérdezi, hogy
mire fel, erre ő csak annyit mond, hogy egy.
– Na?
– Mi az, hogy na?
– Egyet is mondott már, kettőt is mondott már.
– Remélem, nem érzed lónak magad. Vagy attól félsz talán, hogy háromra el fog
sülni a telefon?
– Tudhatod? Te könnyen beszólsz. Te alaptagja vagy a kabinetnek. Védett vagy,
mint egy ritka állatfajta. De én? A hajtók, Dávid, a hajtók!
– Látod, látod, ha nem fog rajtad a tanítás. Megérdemelnéd, hogy egyszer
valóban a saját bőrödön tapasztald.
– Miért? Mire tanítottál te engem, Dávid? Ugyan, mi jóra tudtál volna te engem
megtanítani?
– Arra, például, hogy soha ne mondj olyanokat, amiről akár csak feltételezni is
lehet, hogy bajod származhat belőle.
– Édes egy axióma. Szép, tömör és egyszerű, mi? Csakhogy ki a fene ismeri ki
magát a kritériumok labirintusában? Egyik percben az ellenség is barát, a
másikban a barát is ellenség. Vagy némuljak meg egészen?
– Három!
– Most sem te voltál?
– Nem.
– De te is hallottad, ml?
– Hallottam.
– Úgy, hallottad?! Azt mondta, három. Vagy mindketten rosszul hallottuk?
– Nem. Jól hallottuk.
– Igen. Jól hallottad. Jól hallottuk.
– Hallottam, hallottuk, minek kell törődni vele? Valaki játszik. Biztosan
valami telefonbetyár. Ha nem törődsz vele, megunja, abbahagyja.
– Velem csak ne játsszon senki! Én senkinek nem vagyok a vasárnap délutáni
játékszere. Hogy velem játszani tudjon, ahhoz akárkinek még egy szer meg kell
születnie.
– Na látod!
– Mi az, hogy na látod?
– Otthon vagy? Otthon. Zavar valaki? Nem zavar. Nyugodj már meg. Lehet, hogy
valahol javítják a vonalat, s valamelyik neveletlen szerelő véletlenül ráállt a
ml beszélgetésünkre. Vedd viccnek.
– Aki háromszor megfenyegetett, az nagyon komolyan vette.
– Akkor vedd te is nagyon komolyan, és örülj, hogy háromra nem lőttek.
Bármelyik változatra teszel, te nyersz. Csak légy egy kicsit nagyvonalúbb,
tekints el tőlük.
– Tudod, mit? Egészen nagyvonalú leszek. Tojok rá, akárki is legyen. Vagy
mindenkire, ha többen is lennének.
– Négy!
– Hoppá! Hallottad? Már négynél tart. Megnőttem a szemében. Már pontozza a
poénjaimat. Vagy lehet, hogy mégis ide lőnek, csak nem háromra?
– Tisztára hülye vagy. Alájátszol valami baromnak azzal, hogy srófolod az
idegeidet. Figyeld meg, mindjárt elröhögik magukat, s még annyi jóérzés is lesz
bennük, hogy bocsánatot kérnek a zavarásért. Nem vagy te az az ember, Simon,
aki ne értené a viccet.
– Hagyj már fel a vicces változattal, Dávid. Idézd fel a hangját. Szenvedély is
volt abban, ahogy számolt. Nem olyan volt a hangja, mint aki akár egy órán
belül is elröhögné magát. Vagy legalább elmosolyodna.
– Tudhatod te azt?
– Ismerem ezt a típust. Az ilyen legszívesebben az embernek még a gondolatát is
számon kérné.
– Öt!
– Hallottad? Öt! Egy pillanatig sem tétovázott, hogy rámszámolja az ötöt is.
– Most már kezded túlzásba vinni, Simon. Mindenki azt mond, amit akar, s ha te
nem akarod, nem hallgatod meg. Inkább az foglalkoztatna ennyire, hogy Szidónia
néni nincs jól. Márpedig Szidónia néninek mindkettőnkre szüksége van. Én,
egymagam, nem tudok segíteni rajta. Mi lesz, ha téged...
– Lelő a telefonom?
– Ha megüt a guta az állandó idegeskedéstől, az állandó révézeteskedéstől. Mert
egyszer csak nyomorékká teszed magad, ha minden hasonló semmiségért felforrik a
véred.
– Méghogy fel. Persze hogy fel, ha minden jöttmentnek, senkiházinak,
betolakodónak megadatik a lehetőség, hogy kihallgassa az ember
magánbeszélgetéseit. S ki tudja, lehet, hogy még érdemeket is szerez vele.
– Hat!
– Hatszor köpök az olyan moslék pofákba, mint amilyen a tied!
– Simon, Simon, az ég szerelmére, nem ismerek rád!
– Majd egyszer megismersz. Amikor megmutatom majd az ilyen rohadékoknak, hogy
egyetlen becsületes állampolgárral sem tehetik azt kényükre-kedvükre, amit
akarnak.
– Hét!
– Ne tovább, Simoni Ne keresd minden áron a bajt!
– Már mindegy. Már úgyis hétnél tart.
– Hát én egy életen keresztül hiába akarlak segíteni?
– Lépj ki a vonalból, Dávid. Jobb is, ha nem hallod. Lehet, hogy sokáig fog még
számolni, s talán beleunnál. Fogsz-e tovább számolni, te mocsok? Ne feledd el,
hogy hétnél tartasz! Kinek a nevében számolsz, mi? Ki hatalmazott fel rá, ml?
Mert hogy te most nem a saját kontódra szórakozol, az biztos. Szóval csak
vannak még olyan fenevadak, akiknek egyetlen intésére meglophatod az ember
nyugalmát?
– Nyolc!
– Úgy? Nyolc! Hát csak számolj! Addig számolj, amíg belenyomorodsz, te... te
bunkó tehenészlegény. Addig számolj, amíg rád is el nem kezdenek számolni, mert
nem tudtad, hogy hányra kell rálőni a megbotlott lóra. Mit fizetnek neked
azért, hogy megtanultál nyolcig számolni? Mivel fizetnek meg, te rongy, hogy a
vasárnap délutáni pihenődet is képes vagy feláldozni, csakhogy beleszámolhass
az ember életébe?
– Kilenc!
– Nahát, kilencig is el tudsz számolni! Öröm hallani, hogy milyen matematikai
zseni vigyázza az én erkölcsömet, az én szavaimat. Ha ilyen jól haladsz, még az
akadémiai tagságig is felviheted.
– Tíz!
– Hihetetlen! Hát még tízre sem lősz? Hát ilyen gyáva vagy? vagy csak ilyen
tehetetlen? Hányra lősz, ml? Vagy csak a nagy pofád van? Kihasználod, hogy
láthatatlan maradsz? Tudom, hogy szemtől szembe még egy fésülködőcseltől is
becsinálnál. Dugd hát ide a pofádat, ha mered. Vagy durrints ide, ha az a
parancsod. Mert én úgyis kitartok. Most már kitartok addig, amíg....
A hirtelen robajra Simonba hasít a fájdalom, tunyán elernyedt testét egy
láthatatlan erő a fotelhez nyomja, aléltságában a feje hol jobbra, hol balra
kileng. Megpróbálna kibontakozni a sokkoló zaj szorításából, de zsibbadt agya
alig-alig segíti, nehezen választja ki a számos lehetőség közül a valódi
forrást. Eszébe jut, hogy már rég ki kellett volna cserélnie harangra a
bejárati csengőt, hogy meg lehessen különböztetni a telefon berregésétől.
Az újabb sértő hang segítségére siet.
Mintha átok ülne rajta, mindig kerül valaki, aki megtalálja a megfelelő
időpontot. Olyan, aki tudja, hogy akkor a legjobb, a legalkalmasabb, mert éppen
elérhető. Mintha csak arra való lenne a vasárnap délután. Amikor el lehet
nyúlni. Amikor az ebéd minden remek íze még ott nehézkedik kellemes koloncként
az ember ízlelő mirigyein. És az a rohadt szerkentyű minden tolakodónak méltó
társa, szorgos cinkosa. Az ott érintkezik, ahol kell.
És ha mégsem ott érintkezik? Akkor lehet tévedés is. Akkor hát legyen tévedés.
És csak zajongjon...Vagy lehet, hogy Dávid? Mert ha nem tévedés, akkor csakis
ő, Dávid. Csak ő szokott ilyen hebehurgyán, ilyen meggondolatlanul, fütyülve az
illendőségre, a jóérzésre... Simon leejti lábát a fotel elé húzott sámliról, s
miközben kínosan feláll, nagyot nyög, hogy önmagát is meggyőzze, milyen
nehezére esik engedni a hangos erőszaknak. Két lépés a kerek asztalig, kettő
vissza, újra bele lehet huppanni, süllyedni a plüss kárpit nyújtotta kényelembe,
az ölbe vett készülék jámbor szolga.
– Igen. – A hangja olyan, amilyennek szánja: tiszta lázadás a nyugalmon
elkövetett erőszak ellen.
– Simon, te vagy?
– Én, Dávid, én. – Bárcsak ne te lennél.
– Láttad a közvetítést?
– Belealudtam.
– Bánhatod. Igazi jó meccs volt. Képzeld, a pali tíznél majdnem talpra állt.
Úgy kínlódott, hogy egészen megsajnáltam.
– Én is sajnálom. Mostanában valahogy mindenkit sajnálok, aki tízre nem tud
talpra állni.
– Most mi van? Megint zsémbes vagy?
– A lényeget mondd, Dávid, a lényeget, ha már felköltöttéi.
– Jól van, jól, a lényeget mondom. Felhívtam Szidónia nénit. Elmondtam neki,
hogy tegnap hosszan elbeszélgettem veled.
– Nagyszerű. Remélem, választékosan kíméletes voltál vele, miközben engem
kormoztál?!
– Tévedsz, ez egyszer nem. Megmondtam neki kerek perec, hogy nagyon el vagy
kenődve. Meg kellett mondanom, mert tudod, hogy az ilyesmi nagyon nem tetszik
nekem.
– Remek. Mire ő?
– Azt üzeni, hogy vár minket ma délután. Van még egy kis igazi, békebeli
kávéja, szerzett hozzá egy tasak tejszínhabpótlót is. És sütött nekünk egy nagy
tál almáspitét is. Na, mit szólsz hozzá?
– Mit is szólhatnék, Dávid. Mindannyian a gyarló emberek nagy törzséhez
tartozunk. S különben is, Szidónia néni almáspitéi ellenállhatatlanok. Édesek
és porhanyósak. Feljavítják az ember szája ízét, mint rémálom után a valóságra
ébredés.
– Tehát?
– Félóra, Dávid. Találkozunk Szidónia néninél.
Simon feláll, jólesően nagyot nyújtózik, kikapcsolja a készüléket, aztán kimegy
fogat mosni, hogy előkészítse a helyet a tejszínhabos kávé meg az almáspite
ízének.