Kukorelly Endre
A ROM
Megnyúlt árnyékok, szabálytalan alakú, mélyszürke foltok a vízen, néz rám az anya-Természet épen hagyott része; egy emelvényt építenek a parton, közel a folyóhoz, a gáttól néhány méternyire, ezt figyelem kora délelőttől fogva. Lassacskán besötétedik, a hőség pedig alig csökken, nem hűl le a levegő estére sem. A munkások égszínkék overallban vannak, fehér trikó, felirat vagy bármiféle jelzés nélkül, fehér teniszcipő, erős vászonkesztyű, valami tucatnyi overallos férfi, egész nap meg nem állnak, egész délután és este is. Két hatalmas, ponyvával letakart pótkocsis teherautón érkeztek, a teherautók csak nehezen tudnak megfordulni a viszonylag szűk helyen, a sofőrök sokáig manővereznek, tolatnak, hátrafelé menetben újra meg újra felbőg a két motor, mélyen, mint valami tengerjáró hajó kürtje, hogy a rakparti házak ablakai rezegnek belé, és ahogy a vaskos, hol szürkéskék, hol pedig koromfekete füstcsíkok feltörnek és szétterülnek a levegőben, hosszú másodpercekre beborítják, eltüntetik a monstrumokat. Amikor nekiálltak a deszkákat, szerszámosládákat, ácskapcsokat és a mindenféle fémalkatrészeket lepakolni, láthatólag nagyon is tudták valamennyien, mit hová tesznek, ne kelljen később aztán fölöslegesen ide-oda cipekedni. Néhányan közülük pedig már a szerelvények lerakodása és elrendezése közben nekikezdtek az építkezésnek, és méghozzá olyan gyorsan és – mondhatni nyugodtan – hatékonyan láttak a dologhoz, azonnal történt is valami, s úgy, minden fölösleges mozdulat nélkül, és hang nélkül is, Jóformán hang nélkül, mert egy-két mordulástól, visszafogott kiáltástói eltekintve egy szó sem hangzott el. Nem látszott lenni, aki irányította volna őket, de az sem, hogy esetleg kívülről kapnak utasításokat, s valahogy természetesnek is tűnt mindez, hogy ez a csapat egészen magától működik, és mintha mindig is, öröktől fogva így. Az egész koreográfia olyan lenyűgöző volt tehát, hogy igazából észre se vettem, amikor a teherautók – nyilván pedig megint jókora motorzaj és ablaktábla-rezegtetés közepette – eldübörögtek az alsó-rakparti úton. Mindenki pontosan tudja a helyét és a feladatát, egyik munkás se áll le akár egy pillanatra is, még délben sem, nem esznek, nem is cigarettáznak, s csak akkor válik ki valaki közülük kis időre, ha inni akar. Hiszen csak úgy szakadt róluk a víz, ezt az augusztus eleji forróságot, a vakító, délután a dombok felől rézsútosan tűző nap melegét valóban még mozdulatlanul ácsorogva is nehezen lehetett kibírni. Néha tehát valamelyikük, a kesztyűit ilyenkor az övébe gyűrve, odament egy, közvetlen a part mellett leállított, fehéren csillogó szekrényhez, amiről jó ideig nem is lehetett tudni, ml a csuda, kinyitotta, kivett belőle valami dobozos üdítőitalt, kis, behűtött kézigránát, fölpattintotta, halk pukkanás, ivott, a dobozt beledobta egy papírzsákba majd a rakpart kövein egyensúlyozva leguggolt a vízhez, s egynéhány másodpercig úgy maradt ott, mozdulatlanul, a víztükörbe merevedve, kezét a folyóba mártva, aztán megnedvesítette az arcát, és visszasietett a többiekhez. A nézők közül néhányan, mert hamarosan igencsak összegyűltek a bámészkodók az építmény körül, ilyenkor megpróbáltak valami beszélgetést kezdeményezni a munkából pillanatokra kiállókkal, ám ezek ügyet se vetettek senkire, ránk, a civilekre, nem álltak szóba velünk, semmilyen kíváncsiskodásra nem reagáltak, igaz, nem is gorombáskodtak, csak el sem húzták a szájukat, szóval, mintha senki nem lenne ott, nem volna senki sem, még a fejüket se fordították félre, egyszerűen keresztülnéztek a kérdezősködőkön. Nyugodt és hideg, közömbös tekintetek. Mivel pedig egymással sem beszéltek, néhány kurta-furcsa, számunkra teljességgel érthetetlen mormogáson kívül – ezek nyilván utasítások voltak, s noha nem lehetett követni, tulajdonképpen ki adja kinek, láthatólag igencsak megfeleltek a rendeltetésüknek – más nem hallatszott, így azoknak, akik idővel az építkezés köré gyűltek, fogalmuk se lehetett arról, kik is ezek, sőt, voltaképp még arról sem, milyen nemzetiségűek, egyáltalán m…ok-e, arról pedig, hogy mi készülhet itt, végképp nem.
Mégis, ahogy ez aztán később ki is derült (ám ez a később már ugyancsak jóval ezen írás keretein kívülre esik), magában mindenki azonnal megállapította, ezek itt mégiscsak m….ok, hogy ezek csakis m…ok lehetnek, noha valóban egyetlen m….szó vagy név nem hangzott el. Igaz, egyetlen szó sem másmilyen nyelven. Akkor már igencsak sokan voltunk, szorosan egymáshoz préselődve, mert aki csak arra tévedt, mindenki megállt ott kicsit, és aztán már el se mozdult többé, nem volt kedve elmozdulni onnan, olyan volt ez az egész, lassan tehát valóságos embergyűrű alakult ki az építkezés körül,, és csak egyre vastagodott. Ha valaki nézte egy ideig ezt a precízen, összehangoltan és gyorsan, ám minden kapkodás nélkül mozgó csapatot, később már nem tudott elszakadni a látványtól, hiába igyekezett, és nemcsak az éppen arra sétálgatok, akik levegőzni, az időt valahogyan elütni jöttek le a folyóhoz, unalmukban, nemcsak ők maradtak, de azok is mind, akik eredetileg javában igyekeztek volna valahová, és csupán pillanatokra szándékoztak megállni, épp amíg megnézik, miért ez a rengeteg ember, s hogy mit is csinálnak a bámészkodók között fel-felbukkanó, vakítóan kék overallos férfiak. Az újonnan jöttek aztán, mintha azonnal el is felejtkeztek volna arról, hogy az előbb még úgy siettek a dolgukra, egyszerűen ottragadtak, majd némi várakozás és nézelődés után, mivel nem értettek sokat az egészből, kérdezősködni kezdtek, kérdezgették a körülöttük állókat, mégis, kik ezek a melósok, meg hogy mi a fenét építenek ide. Ám kurta vállrándításon kívül többnyire semmilyen választ nem kaptak, mindenki néma csöndben állt ott, s azt a néhány megjegyzést, ami elvétve hallható volt, az újonnan érkezettek tették, az újak, mondjuk így, s a megjegyzések arra vonatkoztak, hogy ezek itt, a többiek ebben a gyűrűben, vagyis hát akik itt állnak már jó ideje, esetleg eleitől, szóval hogy ezek a régiek milyen udvariatlanok, faragatlan egy népség, nem képesek rendesen válaszolni, ha az ember kérdezi őket, nagyképű alakok, teszik itt magukat, és így tovább. Az ilyesmi kifakadásokra sem jött azonban rendszerint semmiféle válasz, legföljebb egy-egy odavetett hát nem látja?, vagy figyeljen kicsit, tessék, figyeljen oda!, amire valóban nemigen lehetett mit mondani, de ha az újonnan Jött ilyenkor nem hagyta ott azonnal sértődötten az egészet, hanem tényleg figyelni kezdte az építkezést, hamarosan valóban látni is kezdte, látni kezdett, és eszébe se jutott kérdezősködni többet. És így ő is egyike lett akkor a régieknek, ő is ennek a csoportnak a része, amaz emberkaréj része, akik tudják, igen, tudják jól; amire kíváncsiak voltak még az imént, az nincs, semmi olyasmi nincs, és nem kell válaszolni, kérdezni se kell, hogy nem kell az a beszéd, az olyan beszéd, amivel beszéltek egykor, azok a szavak nem, mert nem lehet megszólalni úgy, fecsegés, ijesztő és idegesítő összevisszaság, hogy az nem igaz, csak okoskodás, ostoba és fenyegető, és akkor így gondoltam én is, az öröm émelyítő, mély és szédítő ízeivel, hogy minden kérdés vagy kételkedés csak rombolja ezt a boldog és biztos, erős valamit – – – – valami gép – – – ezt a nyugodt Egy Valamit. Ez a gép. Egy m.....gép épület. Testgépépület. Akkor ezek a szavak jutottak eszembe. Úgy dolgoznak, mint egy gép. És azt vettem észre, hogy most nem hallok. Hogy egyszercsak már nem hallottam semmit. Zajok, zörej, csikordulás és csattogás, hogy a padlódeszkán dobognak a lábak. Nevetés, szuszogás. A víz, ahogy sodródik a kövek között És az egész némaság Ahogy növekszik ez a valami néma csendben. Ezek a szavak ötlöttek föl és törtek elő, de valahogy olyan erővel, olyan vlsszafoghatatlanul, ki kellett mondani, muszáj volt valakinek, megérintettem hát az egyik mellettem álló féri karját aki, mint én is, az építkezés legelejétől fogva ott ácsorgott, idős, egészen fehér hajú férfi, és noha addig eszembe se volt beszélni senkihez, amikor rám tekintett, azt mondtam neki, vagy inkább kiáltottam, kiabáltam, igen, biztosan, bár nem hallottam semmit nem hallottam a hangom: én nem akarom, hogy befejezzék. Nézett, néhány pillanatig néztük egymást, majd elfordult, bólintott, aztán megint vissza, visszafordult felém, a száját figyeltem, ahogy válaszol, jól lehetett érteni: én sem, uram. Kicsit várt. Elővette a zsebkendőjét és megtörölte az arcát meg a halántékát. Azt én sem akarom, uram, mondta. Nekem már nincs kedvem elmenni innen. Vagy csak nem tudok. Ez itt éppen megfelelő. Nincs kedvem, nem tudok. Az ugyanaz. Azt hiszem, hogy én már itt maradok, uram. Nem olyan sok, ugye?
Szinte teljesen sötét volt már, s én egész nap ott ácsorogtam ebben a hőségben, eléggé elöl, legföljebb ha ketten-hárman lehettek előttem, a torkom kiszáradt, s bár semmi éhséget nem éreztem, csak szomjas voltam nagyon, a gyomrom összeszorult, fáradt is voltam, sajogtak a lábaim meg a derekam az álldogálástól, a mozdulatlanságtól. A szemem könnyezett, újra és újra meg kellett törülnöm, s már amúgy is alig lehetett látni valamit, amikor egyszer csak bekapcsoltak néhány nagy teljesítményű reflektort, a vastag, aranysárga fénycsóvák pedig, ahogy megvilágították, valószínűtlenül föl is nagyították az építményt, s magukat az építőket. A nyugodt, tempós mozdulataik; mintha némely óriás vagy inkább valami istenségek; hol szomorú volt a napnak tüneménye, ha feljött, És szomorú, ha lement, élőt nem látva körösleg, Merre nehéz ónlábaival sétált el az óság, S ami előbb fény volt, abból nem hágy vala többé Semmi csodálandót: – ott Rom kívána tanyázni.
Akkor egyszerre azt éreztem, hogy valaki megfogja a bal kezem, csukló fölött, megszorítja, és olyan irtózatos erővel ránt el, nekizuhantam a mögöttem állóknak, és csak azért nem estem el, mert azok valahogy elkaptak, vagy inkább, akaratlanul is felfogták a testükkel a testemet. Mintha kiszakadt volna a karom, a könyökömbe meg a váltamba olyan élesen hasított bele a fájdalom, a karórám szíjját pedig, meg az ingujjamat egyszerűen letépte. Aztán húzni kezdett ez a valami, oly hirtelen és akkora lendülettel, hogy, bár igyekeztem megvetni a lábam, megállni, vagy talpon maradni legalább, s egyébként is olyan sűrűen voltunk, egészen összeszorulva, egymáshoz tapadva, mozdulni se lehetett, ez a valami, valaki mégis ellenállhatatlanul vonszolt onnan kifelé, ki, el a többiek közül. Aztán csökkent a testek sűrűsége, kint voltunk a tömegből, ám akkor se állt meg, óriási léptekkel igyekezett előre a vaksötétben az a valaki, csak húzott tovább maga után, és szorította a csuklóm, kénytelen voltam futni vele, hogy föl ne bukjak. Ki lehet ez; az arcát nem látom, az alakját csak, fölvillanó utcai lámpák fényénél. Mindez néhány pillanat alatt történik, többször is csaknem elesek, de fölránt, nem engedi, a karom majd' kiszakad, egy házfalnak ütközöm, valami kiugró sarokrész, a lábamat beverem, nem látok, nem látni semmit, a ruhám végigszakad, a karom vérzik. Végre aztán megáll, meg állunk és elereszti a csuklómat az a valaki, és már nincs is ott az a valaki. És megpillantom elöl, alattam, a folyót, fényfüzér, egy hídon vagyok, egész testem sajog, darabokra szaggatva; nekitámaszkodom a korlátnak, és látom, vagy száz méternyire innen, ott lenn, egymáshoz szorulva áll mozdulatlanul és hangtalanul az a rengeteg ember, a hatalmas, sötétlő embergyűrű közepén pedig, arany fénysugárban, a tömeg fölé tornyosulva valami fémesen villogó, vad és iszonyatos alakzat csapkod és forog, egy fékevesztett bábú lebeg, táncol, táncol, kavarog a levegőben.
Kisoroszi–Róma 1991. máj.–okt. 9.