Egyed Emese
Jeladás
tornyokon túl kanyargó régi utcák
között még érzi lombjait a kert
várja szárba szökkent hűtlen fickóit
gyümölcsdézsmálóit párat még rejt
idei vackorából idei
napnak és holdnak félénk sugarából
amerre jártál járt a csönd veled
nem fogott kézen kísért mint az árnyék
fölkeresett tetőt labdateret
szélküllő volnék ösvényedre látnék
jaj készülődsz már megmosódsz a tenger
a földi másság vizeiben is
nem gondolsz svábheggyel csalárd kelettel
leszámolsz janus-arcú csöndjelekkel
köd lakik minden árva kert felett
tornyok közt rejtezem vadszőlő-inda
szavaiban fölismersz hogyha kék
reggeleken ablakodat kinyitja
tenger felől jött borzas szélkerék
s napod előtt kerek homály terem
s kék árnyék gyúl a lélegzeteden
Igéző
úgy szólanál mint őszi ingoványok
között a hold lírája szólanál
szétperegne a fény titkolt magányod
szitakötőd fűzre holtágra jár
ében hajón közelget szép szavak közt
e néked szánt parányi hallgatás
ki sejti még mit örökölt ki megküzd
hová villant jelet a csöndparázs
külszíni fejtés üszkös sebe lüktet
őshonos pintyek füttyszava fakul
eltévedt csillagok öledbe gyűlnek
szakad a part a fenyveseken túl,
lidérc remény hunyorog álmaimban
pár lobbanásnyi minden amit írtam
elnémulhat már garabonciásod
megszólalnak az őszi ingoványok