Cselényi Béla
Húsz-huszonöt éve
egy csíkszeredai bárban*
Minek szaporítanók a szót:
a csíkszeredai bár – modern.
Hófehér fala van –,
(semmi fölösleges cicoma),
mélyre pácolt faburkolata –,
(semmi avítt oromzat);
izgalmas bádoghajlítások –,
(semmi szocreál előretekintés)
és ott,
a falnak azon a szögletén,
ahol a színek lecsorognak,
itt,
ebben a hideg vadászruhás-bajuszkás kisvárosban
eszünkbe jut Pollock mester – – –
csakhogy
ha figyelmesebben megnézzük
a magabiztos pacavezetést,
a szabad szamuráj színfoltok
hirtelen szarvassá szerveződnek,
fenyővé tornyosulnak,
dombbá tömörülnek,
virágokká koagulálnak…
Hiába…,
korai még ide ez az ideges ámerikai piktor.
Mi nem akarunk kérem sokat,
de… dolgozni… de… pontosan… de… szépen; s azt nagyon;
elég baj nekünk a futballistáink asszonyfrizurája.
Budapest, 1990. VII. 21.
*Olyan bár konkrétan nem létezett, csak a hatvanas évek székely légköréről írtam.
 
Egy vékony szájú nagyasszony
Egy vékony szájú nagyasszony
sötétlilában, majdnem feketében,
magas szárú, mintás csizmában
lefelé lépdelt a csigalépcsős házban.
Fehérre meszelt falak közt,
vakolatszagban, olajszagban
lépdelt lefelé kezében könyvvel,
talpig képzőművészetben.
Púdere mellett kormozott kanóc van;
vékony bőrszíjjal csuklóján, nyakán,
nem a férjével fürdött egy kádban
ezerkilencszáznyolcvannyolcban.
Budapest. 1990. IX. 16.