FÓRUM
A szabadsĂĄg paradoxonjai
Elhangzott 1991 novemberĂŠben a PEN bĂŠcsi kongresszusĂĄn.
 
Hosszú évekkel ezelőtt, még a „gondtalan” diktatúra idején fölszólaltam egy többnapos irodalmi vitán. Az ún. „ablak-metaforámat” mondtam el A példa az akkori viszonyokra kívánt rávilágítani, és így szólt: télen, kemény hidegben beszélgető társaság ül együtt egy szobában, az ablakot hirtelen beszakítja a szél. Mit tesznek az emberek? A házigazda azt magyarázza, milyen rosszul zárnak manapság az ablakok; néhány hős az egészséges szabadlevegő előnyelt ecseteli; vannak, akiknek sürgősen dolguk akad, és elmennek; mások fölveszik a télikabátjukat; megint mások, akiknek nincs télikabátjuk, panaszkodnak, hogy fáznak, vagy arról elmélkednek, hogy a korábbi években bezzeg nem volt ilyen kutya hideg; a háziasszony forró teát szolgál föl. Csak az a képtelen ötlete nem támad senkinek, hogy egyszerűen odamenjen az ablakhoz, és becsukja. Irracionális társadalmakban – fejtegettem akkor – nincs mód arra, hogy a minket ért kihívásokra kellően válaszoljunk, a problémákat megoldjuk, kóros helyzeteket orvosolni igyekezzünk. Erre csak racionális berendezkedésű emberi közösség képes.
Két évvel a politikai átalakulások után mit jelenthet számunkra ez az ún. ablak-metafora? Magyarországon ma tréfás gunyoros fordulata a vitáknak, beszélgetéseknek: „It’s a free country, please!” S csakugyan: független köztársaság vagyunk, parlamenttel, pártokkal, helyi, városi önkormányzatokkal. A nyáron végleg kivonultak tőlünk az oroszok, folyik a tulajdonjogi és piaci viszonyok korszerű helyreállítása. Teljes sajtó- és gyülekezési, szervezkedési szabadság van. A metafora értelmében ma nálunk be lehet csukni azt a bizonyos ablakot, legföljebb az még nem a legtökéletesebb minőségű gyártmány. A meglepetés az, mindnyájunk kellemetlen meglepetése az, hogy senki sem tapsol, senki sem ünnepélyes vagy jókedvű abban a bizonyos szobában, ahol már nem kell értelmetlenül fázni. De nem özönlenek a zseniális versek, novellák, esszék, regények, drámák a szerkesztőségekbe, kiadókba, színházakba. Arról nem is beszélve, hogy a régi kiadók tönkrementek, a száz és száz új kiadó nem publikál irodalmat, a könyvterjesztők nem vállalják valódi irodalmi értékek eladását, az új kormányzat pedig tehetetlenül nézi kultúránk és irodalmunk szétesését. Mással van elfoglalva. Érthető.
De miért nem csukják be az ablakot az írók, miért nem élnek a szabadságukkal? Most azt és úgy írhatnának, ahogy a legvadabb fantáziájuk diktálja, ahogy azelőtt csak ábrándozhattak ilyesmiről? S főként: miért olyan spleenesek, erőtlenek, lemondóak? Megmondom: mert kiderült, hogy minden rettentően banális lett a valóságban. Úgy látszik, a legszebb álmok is banálisak, ha testet öltenek. Banális, hogy szabadon írhatunk, gondolkodhatunk, banális, hogy összeomlott a kommunizmus örökkévalóságnak szánt tákolmánya, banális, hogy nincsenek a nyakunkon a megszálló csapatok, banálisak az új szervezeteink, vezetőink, alapítványaink. Banális az Írószövetség, a PEN-klub, banálisak az eltérő és az egyező véleményeink, baráti köreink, heves ellenszenveink más, ugyanilyen baráti körökkel szemben
Magyarországon a nagyobb szabadságtól az irodalom, az író presztízse kisebb lett. A társadalom, az olvasók is kisebbnek látják, s ml magunk, írók is. Hirtelen a fejünkre omlott egy korszak, egy nyitott szerkezetű társadalomé, szabad és még szabadabb mozgástereké; még nem mérhetjük föl pontosan, milyen, de azt már érezzük, hogy nem az irodalom, a művészet korszaka. Az irodalom szabadsága mindig valaminek a kritikája volt, most minek a kritikája legyen? Vagy ha nincsenek korlátok, az erőfeszítésünk is megszűnik? Nyugaton élő íróbarátaink jobban tudhatják, mit jelent egy tökéletesen racionális, profán világ szabadságában élni és dolgozni. Mi eddig a szó legrosszabb értelmében vett szakrális társadalmi, hatalmi rendszerben éltünk és írtunk. Volt egy eszményképünk arról a szabadságról, amely nálunk lehetetlennek látszott, annál szebben ragyogott a másik oldalról. Most átkerültünk erre a másik oldalra, s egy olyan tökéletesen profán világban találjuk magunkat, amelyről Cornelius Castoriadis, a filozófus (Le monde mércelé, 1990) azt mondja: „Semmi kétség, a konformizmus, a sivárság, a banalitás, a »hát aztán« a korszak jellemzője.” Persze, nem történt egyéb, mint hogy az átfestett, hamis valóság helyett ma úgy állnak elénk a dolgok, ahogyan a maguk természete szerint állhatnak. Itthon a dirib-darabra tört nemzeti tudat, szomszédainkban a háborús nacionalizmus eufóriája, az irodalomban az olvasó eltűnése, az értékek feloldódása az ún. posztmodernben. Ráadásul az egész lét feldolgozatlansága, meg nem értettsége s ennek következtében abszurditása: az a szánalmas helyzet, hogy az író semmivel se tud többet mondani a dolgok végső értelméről, mint az átlagolvasó, s emiatt dadog, vagy azokat a könyveket keresi, amelyekben válaszokat kaphat örök sorsa felől. Márpedig lehetetlen, hogy az írónak ne legyen víziója a modern emberről. Eddig a citoyenben gondolkodtunk, aki teljesen evilági lénynek számít: társadalmi és történelmi szereplőnek. Ma metafizikailag érzékeny, transzcendens Énjét is felnövesztő ideállá kellene az irodalomnak formálnia, mert ilyen megsejtett ember-vízió nélkül az irodalom egyre inkább újságírássá válik.
Ráadásul megismerkedünk Francis Fukuyama professzor tanulmányával, amelyben megjövendöli a „történelem végét”. Tudjuk, hogy ő ezen nem az események, konfliktusok megszűnését érti, csak az eszmék, új utópiák lezárulását, valójában a nyugati liberális demokrácia meghaladhatatlanságát jövendöli. Jóslata szerint a történelem utáni periódusban nem lesz sem politika, sem művészet, csak az emberiség történelmi múzeumának állandó gondozása. „A történelem vége igen szomorú korszak lesz – írja Fukuyama. – A harcot az elismerésért, az ember készségét arra, hogy életét áldozza egy teljesen elvont célért, a világméretű ideológiai küzdelmet, amely az embert bátorságra, vitézségre ösztönözte, és képzelőerővel ruházta föl, az idealizmust – fölváltják a gazdasági számítgatások, véget nem érő törekvések műszaki és környezeti problémák megoldására a fogyasztói igények kielégítésére.” A professzor vízióját természetesen számtalan bírálat érte, ma már az ezekre adott nagyon logikus, sőt néha pragmatikus válaszalt is ismerjük. És mégse azért említem az „endizmus” problémáját, mert így vagy úgy állást akarok foglalni vele kapcsolatban, hanem mert ennek a jövőképnek a fényében móg jobban látom, mennyire nincs vége még a történelemnek a mi régiónkban. A szabadság itt egyszeriben fölszakította mindazokat a sebeket, elintézetlen ügyeket és gondolatokat, melyekkel Európa nyugati felén talán már valóban végeztek. Újra megjelent a nacionalizmus, de nem mutatkozik a tolerancia; az irodalomban teljes az érték-relativizmus, de nincsenek kiemelkedő művészet-filozófusaink, a szabaddá vált nyugati tv-csatornákon özönlenek a váltogatható műsorok, de választásunk nincs, mert az amerikai filmgyártásban győzött a kommersz, a pénz elsődlegessége.
Mindez talán úgy hangzik, mintha én, aki a kommunizmus „dicső napjaiban” a szabadság szellemére hallgatva írtam és vettem részt a magyar ellenzék akcióiban, most ezt a szabadságot ültetném a vádlottak padjára. Pedig csak azt akarom hangsúlyozni, hogy a szabadság önmagában nem elég, hogy az irodalom s főleg egy olyan nemzet irodalma, mint a magyar, ahol költők, regényírók évszázadok óta a több felekezetű, Európa minden más népétől különböző nyelvű kis nép lelki egységét szolgálta, nem lehet meg – nevezzük így – vallásos megújulás, a transzcendensre vonatkozó új eszmék nélkül. Értsék meg. mi évtizedekre el voltunk tiltva a szellemi kutatásoktól. Mi most az új helyzetben az összes kérdést föl akarjuk tenni. Természetes, hogy én mint költő, elsősorban a költészet, a líra legkényesebb problémáira akarok rákérdezni, de ugyanígy a nyelv, az isten, a halál, a szerelem legkényesebb titkaira is. Nem hiszem, hogy most, a materializmus egyeduralma után egyszerűen visszaléphetünk a legkonvencionálisabb kereszténység korszakába. Számomra ez a banalitás győzelme volna. Képzeljenek el egy olyan közép-kelet-európai civilizációt, amelyben a hamarosan beköszöntő harmadik évezred elejére boldog házasságban él egymással a diadalmas Kereskedelem és a Népszerű Teológiai Közhelyek Vallása, s nemzik gyermeküket, a tömegkommunikáció ellenállhatatlan játszóterén akarat nélkül bámuldozó, absztrakt Emberi Kreatúrát! Ez az az idill, amitől időnként lidércnyomásos álmok szorongatnak. De vannak másfajta álmaim is, ezek közül az egyik egy vers: ezt azoknak írtam, akik mostanában, ha nem is a történelem végéről, de a költészet haláláról prófétálnak. Így hangzik: „Kinek írsz, barátunk? – Most este van; elalszom és álmomban megírom a legtündöklőbb látomásaim és jövendöléseim. – De ha nem olvassa senki, ha koponyád borújában maradnak? Van valaki, aki elolvassa. – Ki, kicsoda? Mondd meg, hogy könnyebb szívvel búcsúzhassunk tőled! – A hold. – A hold? Ő a kék mindenséget olvassa, nem a te verseidet. – Rosszul tudjátok: a vers a mindenség, a vers a teremtés maga, és az egyetlen igazi versolvasó a hold, a hold, a hold!” – Vagyis se többet, se kevesebbet nem akarok állítani, mint amit Hölderlin mondott: „Was bleibet aber Stiften der Dichter.” Ez a mi végső igazságunk.
TORNAI JÓZSEF