A transzilvanizmusról – német szemmel
Az 1900 körüli időszak inkább a naturalizmusnak kedvez, mégis az irodalom a valóság kihívásaira klasszikus és romantikus hagyományokra érzékeny realizmussal válaszol. Az ilyen kijelentést sokan tanulságosnak tarthatják, mások talán túl általánosnak. Hiszen olyan fogalmakat rendeltünk itt egymás mellé, amelyek sorrendbe is állíthatók – először klasszicizmus, aztán romantika, végül realizmus és naturalizmus –, alkalmasint egységet is alkothatnak, gondoljunk csak például olyan irodalmi műre, amelynek klasszicista-romantikus vonásai varrnak, de realista jegyekkel és naturalista beütésekkel. Fel tudjuk-e, fel szabad-e oldanunk addig a kompozíciót, amíg az egyes stílusjegyek egyértelművé és a művészi áramlatok és mozgalmak ismérvei szembeötlővé nem válnak? Meg kell próbálnunk, az írói vélemények ellenére is (Martin Walser: „Az ilyen fogalmi gyakorlatiasság beskatulyázásra ítél bennünket”), már bejáratott fogalmakat kell használnunk, köztük átvitt értelműeket is, esetleg újakat, illetve más tudományok területéről átvetteket, átformáltakat
A stilisztikai utalások korábbi bizonytalan területére érve, és számolva a felismerés és döntés nem éppen egyértelmű eredményeivel, több tisztánlátást remélünk mi magunk is, amikor inkább kultúrtörténeti, mint esztétikai fogalomként hozzuk szóba a transzilvanizmust. Az első kételyt máris önmagunk ellenvetéseként kell megfogalmaznunk: Hogyan lehetséges az, hogy egy általános fogalom segítségével vizsgáljuk szellemi jelenségek megoszlását, elkülönülését? Egyáltalán körülhatárolható e így a fogalom?
Nos, a transzilvanizmus valóban tág fogalom, mi mégis inkább irodalmi kifejezésként használjuk; a XIX. század művészi megismeréseinek foglalataként, és más művészi ideológiákkal történő összefonódását vizsgáljuk meg az 1900 utáni Erdélyben. Az irodalmi transzilvanizmus az irodalmi megismerés kárpát medencei gyűjtőfogalmaként a késő felvilágosodáskori, klasszicista, valamint romantikus és biedermeieres vonások konglomerátumaként fogható fel, a Vormärz realizmusával sajátos kombinációt alkotva, ehhez járulnak még a táji és a történelmi realizmus felismerései és poétikai termékei. Az a modern irodalmi felfogás, amely évszázadunkban a Die Karpathen, Ostland és Klingsor cimű művelődési folyóiratokban kialakult, nemcsak a kortárs irodalomra támaszkodott, hanem az 1900 előtti korszak költői eredményeire is, és ezek közvetlen vagy közvetett módon belekerül tek az összirodalmi folyamatba, meghatározva későbbi korok irodalmi törekvéseit.
Ilyen módon az irodalmi transzilvanizmus bizonyos jelentéssel gazdagodott, és úgy gondoljuk, tartozunk az olvasónak azzal, hogy a fogalom meg jelenéséről és használatáról is közöljünk valamit. Maga a jelenség a régi: az újkor kezdetén jelentkező népek közötti megismerési törekvésekre és a vallási toleranciára, valamint az erdélyi népcsoportok sokoldalú kultúrcseréjére vezethetők vissza. A fogalom egyébként újabb keltezésű, évszázadunk húszas éveiből származik, amikor Erdélyben felmerülnek a szellemi orientálódás és újat keresés kérdései, ezek a kérdések nem léteztek a megelőző időszakban, illetve más összefüggésben merültek fel. A témával foglalkozó munkákban általában Ion Chinezu könyvét idézik, és 1930-ra a vélemények „jól elgondolt összefoglalásáig” (Avram P. Teodor) jutottak el, itt derül ki az is, hogy a transzilvanizmus már jóval azelőtt létezett, mielőtt még figyelmet tulajdonítottak volna neki, és csak akkor került a felszínre, amikor Erdély Bukarest felé fordította a tekintetét.
Először a magyarok voltak azok, akik a fogalmat használták, olyan erdélyiek, akiket a korábbi budapesti központtól választottak el az államhatárok, rájuk hárult a feladat, hogy művelődési életüknek új irányt szabjanak. Magát az elnevezést és a felvetett programot nem minden magyar helyeselte. Különösen az Erdélyi Helikon által képviselt transzilvanizmus! (németül kb. Siebenbürgertum) támadta a baloldali Korunk köré csoportosuló intellektuális kritika. Ezt a romantikusnak és utópikusnak nevezett felfogást összevetették Erdély és általában az egész Románia ellentmondásos gazdasági helyzetével. Budapesten is váltott ki ellenkezést a transzilvanizmus; az irodalmi kiválás új formáját gyanították benne.
A transzliván gondolat román védelmezői Nicolae Iorga véleményét bátorításként fogták fel: kétségtelen, nyilatkozta 1922-ben, hogy a lakosságnak van egy tájra jellemző érzülete, erdélyi lelkülete, amelyet az erdélyi élettér meghatározta közös tapasztalatok alakítottak ki. Ezzel ellentétben Lucian Blaga elvetette a transzilvanizmust mint szélsőséges irányzatot, az ő kultúrfilozófiája elzárkózik a regionális megnyilvánulásoktól, és a legtöbb olyan tézistől, amelyet az Erdélyi Helikon munkatársai magukénak vallottak. A román közírók általában annak a veszélyére mutattak rá, hogy a transzilvanizmussal elszigetelik az erdélyieket a többi országrésztől. Az erdélyi szászoknál – hogy végül a harmadik népcsoporttal is foglalkozzunk – min denekelőtt a Klingsor értelmiségi körében talált rokonszenvre a transzilvanizmus.
Az erdélyiség gondolata elmosódottságának, kontúrtalanságának köszönhetően bizalmatlanságot is kiváltott, sőt politikai célkitűzéseknek rendelődött alá Nicolae Balotă a teoretikusok szellemi Erdélyében észreveszi a tulajdonképpeni célt és az ideális vonásokat, és elkötelezetten veszi védelmébe az idősebb nemzedékhez tartozó más román gondolkodókhoz hasonlóan. A véleménynyilvánítók közül senki sem értelmezte a transzilvanizmust „szűk, soviniszta szemszögből”. A szellemi Erdély mindenki számára nemzetek, nyelvek, vallások stb. találkozási helyét jelenti. A Helikon-munkatársak sem „exkluzív tézisként” kezeitek, hanem olyan irányzatként, amely közös hagyományokon, évszázados kölcsönhatásokon alapszik.
Különösen akkor bizonyosodik be a fogalom ártalmatlansága, ha kulturfilozófiai és (eredeti funkciójához visszatérve) esztétikai-irodalmi jelentésében fogjuk fel. Elterjedésétől az egy tájhoz kötődő irodalmiság fellendülését remélték, és valójában is az irodalmi teljesítményre hatott kedvezően, mindenekelőtt a lírára és az epikára. A transzilvamzmus elméleti alapot teremtett a lírai költészet számára, és hozzájárult néhány prózamodell esztétikai kivitelezéséhez, köztük „kiváltságos hely illeti meg a történelmi regényt” (Nicolae Balotă). Szorgalmazta a kölcsönös fordítást, valamint a közvetítés egyéb formált a magyar, a román és a szász irodalom között. Ennek eredményeként sok fordításszöveg jelent meg a két világháború között, de számtalan kommentár is a románok, a magyarok és a németek szellem; életéről, irodalmi termékeiről Ahol az erdélyiség csak egyszerű földrajzi fogalomként van jelen, ott termékeny kettős, és mindenekelőtt a célul kitűzött hármas viszony nem tartható fenn többé. Például 1930 táján szoba került az összerdélyi antológia kiadása amely éppen a román fél fenntartásai miatt nem jöhetett létre: „Miért nem tartalmazhatja egy ilyen válogatás Románia összes költőit, miért csak az erdélyieket?” Kérdezte Blaga.
A fogalom történetében és virágkorában való kalandozás után térjünk vissza az 1900-as éveket megelőző évtizedekhez, amikor az irányzat és ma ga a szó jelentésárnyalatokkal gazdagodik (Bizonyára hiányzott még a hazai népcsoportok mai közkedvelt kifejezése is: transzilvanizmus – transilvanismul – Transsylvanismus, és hiányzott a szándék, hogy a terminust modern értelmezésben, azaz mindenkihez szóló követelményként, felhívásként fogják fel.). Az Erdély, Ardeal, Siebenbürgen elnevezésekből származtatott saját kifejezés minden etnikumnál létezik. Egyfajta „erdélyiséget” szorgalmazott például Josef Marlin már a XIX. század negyvenes éveiben: „Alle Jungen schwärmen für Sachsentum – Die Klugen denken an Siebenbürgertum.”
Nem véletlenül mutatunk itt fel román és magyar megfeleléseket is. Egy fajta önigazolást nyerünk, ha olyan kitételekre törekszünk, amelyek egyformán érvényesek minden Erdélyben kialakult vagy egyáltalán ehhez a területhez kapcsolódó irodalmakra nézve. Mivel nem oktattak ki bennünket eléggé a magyar íráskultúrából, és a románt illetően is léteznek sokkal magasabb minőségek is, mint amiknek ml a birtokában vagyunk (csupán a hazai német költészet volt számunkra hozzáférhetőbb), mégis megkockáztatjuk azt, hogy ez utóbbiból a másik kettőre is következtessünk. Klasszikus hagyományokra és romantikus beállítódásra épülő realista természetű művészi impulzusok bizonyos értelemben jól kivehetők a román és a magyar irodalomban is, nemcsak a szászban. Mivel a nyelvi határok által nem korlátozott, kiterjedt jelenségről van szó, az irodalmi transzilvanizmust nemzetiségfölöttinek tekintjük, kapcsolatba hozzuk végkövetkeztetéseinkkel is, és a többi lényeges vonásához hozzátesszük még azt is, hogy az örökséghez való békülékeny viszonyulás inkább az előnyére válik, mintsem a hátrányára. Talán megengedhető, hogy az erdélyi irodalom román, magyar és német felében úgy értelmezzük a transzilvanizmust, hogy a századfordulóról veszünk egy-egy költői teljesítményt. Tudatában vagyunk annak, hogy az említendő, egy nemzedékből származó három szerzőt más összefüggésben is megemlíthetnék, és csak életművüknek egyik oldala az, amit itt bemutatunk, s talán nem is a legjellemzőbb.
Iskolai képzése és tanulmányai a klasszikus költészet forrásaihoz vezetik el George Cosbucot (1866–1918), és tartalmas, igényes fordítói tevékenysége (Homérosz, Vergilius, Dante stb.) egyéni líráját is meghatározza, formailag és tartalmilag egyaránt. Nemzetének múltját és jelenét, örömeit és szenvedéseit (mindenekelőtt a vidéki lakosságét) jeleníti meg folklórtól felfrissített, népszerű verseiben. A transzilvanizmus fejezetéhez tartozik az a tény, hogy számára sok minden német közvetítéssel vált hozzáférhetővé, és fordítói gyakorlatában az eredetiek mellett német változatokat is használt.
Ady Endrét (1877–1919) sokkal nehezebb a mi fejtegetéseinkkel összefüggésbe hozni, ő teljesen szakít a hagyományokkal, a klasszikus és a romantikus érzelemvilággal és a korábbi évtizedek magyar íróinak poétikai fejlődési fázisaival. Ellenben ismételten visszatér népének hagyományaihoz, így lesz költészete „egyszerre modern és ősrégi, felzárkózik a legújabb európai irányzatokhoz, és mégis szorosan kötődik a legősibb magyar hagyományokhoz” (Klaniczay Tibor, Szauder József, Szabolcsi Miklós). A népek közötti érintkezés problematikájának a szemszögéből értelmezett transzilvanizmusa különösen életének és munkásságának a románsághoz fűződő kapcsolataiból olvasható ki.
Harmadikként Adolf Menschendörfert (1877–1963) szeretnők megemlíteni. Életművére a legkülönbözőbb szellemi irányzatok hatottak, melyek formai és tartalmi jegyei verseiben, prózai írásaiban és drámáiban ismerhetők fel. Görög és római motívumokra épülő lírai konstrukciói a klasszikus gondolatvilágra utalnak vissza, romantikus vonásait pedig az irodalomtudomány már Leonora című regényzsengéje kapcsán megállapíthatta. A Die Karpathen című folyóiratban pragmatikusan kifejtett, a szomszéd népek szellemi életére irányuló erdélyisége többek között műveltségének klasszikus rétegében is benne rejlik.
JOACHIM WITTSTOCK
VÉGH BALÁZS fordítása