MŰVÉSZVILÁG
„Az én művészetem nem kiagyalt művészet”
Beszélgetés Györkös Mányi Alberttel
– Ha egy rövid összefoglalót kérek, hogyan írná le Berci bácsi eddigi pályáját?
– Úgy indultam, mint ahogyan sokan szeretnének alkotni, egy olyan szürrealista képpel, amelyet, ha akarsz, nem tudsz megfesteni. Az a kép ösztönszerűleg vált műalkotássá. Az alap egy falusi téma – egy kollégám megkérdezte egyszer: „Hogy is tudod te ezt csinálni...?”, majd a képeken elmeditálva így szólt: „Most már tudom, te ezzel születtél” –, a témát pedig úgy értelmezem, hogy uralkodóvá válik a sokat és joggal emlegetett szürrealizmus.
– Miként él és jut érvényre a születéssel magával hozott népi szellem mellett ez a szürrealizmus?
– Úti élményeim, egy bizonyos hangulatot keltő épület megpillantása, irodalom, zene, bármi befolyásol, egy adott lelkiállapotot kelt bennem. A szabók bástyáján ennek kifejezése mellett sikerült megragadnom, megelevenítenem a kort, amely a kolozsvári vagy általában a bástyát megpillantó embereknek egy olyan emléket sugall, hogy a Farkas utcai útvonalat már nem felejtik el. Jobb példa mégis a Hiroshima: a képen nem az iszonyatot, a vért ábrázoltam, hanem egy komplex metaforát alkottam: a felkelő Nap országában a napkorong előtt egy szál elfeketedett tulipán maradt csak. Mindezt anélkül, hogy kalkuláltam volna Egy XX. századi, világdimenziójú témát úgy fogtam fel, ahogy az otthoni témáknak a maguk ősi formájában a XX. századba való átültetése történik. A Vízizenén – mélyvízben kardhal, szájában hegedűt tart – ezt az érzelmi pluszt úgy fogtam fel, ahogy Chagall tette volna, de Erdélyben. Lehet, hogy muzsikál, de az is lehet, hogy keresztülfűrészeli azt a piros szerszámot.
– Hogyan nyilvánul meg a fenti kettősség a tájképeken?
– A tájképekről, úgy érzem, hogy megint csak valami új született Kleenél előfordul, hogy még a fa is muzsikál, Az én képeimen vékonyka, sötét faágakon a csókák úgy üldögélnek, mint valami esernyők, alattuk a piros avar drapériaszerűen vonul.
– Miért hajlanak össze gótikusan a fák?
– Hadd kezdjem ott, hogy ha a parkon végigmegyünk, úgy tűnik: fölöttünk így ívelnek a fák. De ha visszaemlékszem gyermekkoromra, amikor epret vagy gombát szedtem az erdőben, mintha mindig boltívek alatt jártam volna. Ebben az ábrázolásmódban a fák mintha nem is lennének fák, a kerítések pedig úgy jönnek elő a kertek alatt, mintha fúga szólalna meg. Úgy igyekszem, hogy a metaforáim mindazonáltal egyszerűek és közvetlenek legyenek; az én művészetem nem kiagyalt művészet, és nem ragaszkodom különböző iskolákhoz sem. Európát járva, meggyőződtem arról, hogy igazam volt, mikor nem siettettem művészetem kialakulását. Láttam eredeti Chagallt, Van Gogh-ot, Picassot, Rembrandt-ot. Elsősorban Modiglianira voltam kíváncsi: valóban olyan-e, mint amilyennek reprodukciókon láttam? Főként azokat a képeket figyeltem, ahol igen nagy eltéréseket mutattak a különböző színekben nyomtatott reprók. Dali és Rembrandt esetében megbizonyosodtam: mindegy, milyen színben kapjuk a reprót – nincs szemfényvesztés.
– De hát szinte sohasem adják vissza hűen a színeket, ezeket csak nagyon-nagyon jó nyomdatechnikával lehet esetleg megközelítően jól reprodukálni.
– De szerintem művész szemmel bírálva, akár közelről, nagyítóval, akár távolról, az ember le tudja vonni a következtetést Ha például Rembrandtot így elemezzük, csak azt és annyit mondhatunk: ez a repró kevésbé sikerült. Mint minden téren, a mellébeszéléseknek itt is nagy szerepük van, de valójában csak jó és kevésbé jó reprodukció létezhet. Színbeli torzítások adódnak ugyan, de azok nem változtatnak a kép értelmezésén. Az igazán jó műalkotás esetében nem történhet ilyesmi.
– Berci bácsi fenntartja tehát, hogy a színbeli változások-változatok nem módosítják egy kép értelmezését...
– Igen.
– Még mindig a képek folklorizmusánál maradva, szóljunk néhány szót arról, hogy már a népművészetek világából ismerünk egy bizonyos népi szürrealizmust, ezeken a képeken viszont a népművészeti elem – jelentse azt maga a téma, egyetlen alak, tárgy, vagy ezek megformázása – inkább afféle anyagi alap. Ennek az alapnak a jelentésmezői aztán egybeolvadnak egy XX. századi, helyenként erősen absztraháló jellegű szürrealizmus lehetőség-mezőivel, vagyis ötvözésük úgy történik, hogy bár az egyikben a konkretizáló tendencia uralkodik, a másikban épp ellenkezőleg, az elvonatkoztatásé. A kész képen végül szerves egészként élnek...
– Csontváry megfestette a pusztát, a panaszfalat, a cédrust – ezért mondom, „otthon volt” a pusztán, a panaszfalnál, a cédrus előtt, mindenütt. Az én törekvésem nem kiagyalt, hanem bárhol is tartózkodjam, tájékozódás, valóságos élmények gyűjtése révén igyekszem közelebb kerülni más népek – esetenként magasabb – kultúrájához, a világmindenséghez. Például Chagall „elvitte” Vityebszket Párizsba. Amíg élt, művészete életének korai élményeiből táplálkozott, de azokat a párizsi szellemi környezet hatása alatt formázta.
– A népművészethez való viszonyulás elvi alapja tehát – hogy magyar irodalmi párhuzamot mondjak a Kölcseyé: magasabb színvonalra emelnl, és így kifejezni azokat a témákat, érzelmeket, gondolatokat, melyek a választott létszféra részei. Erről a festészetről írva sokan elemezték már azok látomásos és mesei jellegét. A sajátos világ nyilvánvaló építése mellett miért és milyen irányban történik ez a továbbfejlesztés?
– Itt van ez a kép: A szentlászlói lányok kórusa. Ami kezdettől fogva inspirált, az az újévi köszöntés, a lányok gyülekezője a falu végén. Vagy a templom előtt. Az emberi viszonyokban a tisztaság, a szeretet uralkodik, a képen ez az uralkodó érzelem. Itt ez a másik festmény: két falusi ház, egy kicsi utca elnémul, amikor hirtelen, sokkszerűen megjelenik ez a piros ökör – hát ez jellemzi, kifejezi a kép születési idején a falu lelki bénulását. Ez már Párizsban is felfogható és elfogadható. Ugyanígy a Széki lányoknál is: megjelenik a Hold a széki tó fölött, egy különálló lányalakkal az elhagyatottságot érzékeltetem. Falusi madonna – a háttér sötét, mint sok reneszánsz portrén; ha ilyen képek közé állítanánk ezt a festményt, nagyon elütne tőlük, művészileg mégis megállná a helyét. Sajátos hazai témákon, ha úgy tetszik, plasztikai alapokon igyekszem egyetemes emberi érzelmemet kifejezni. Az én világom így viszonyul az őseim szelleméhez, ugyanakkor pedig valami nem készakarva, hanem ösztönszerűleg ösztökél arra, hogy az alkotásos kultúrvárosokban is mondjon valamit. Németh Lajos műtörténész egy beszélgetés alkalmával mondta el, hogy az én utam Nagy István művészetének modernebb formában való továbbvitele. Szerintem van igazság ebben, és talán nem csak azért, mert a témáim többsége szülőföldem világában gyökerezik.
– Milyen formában él ez a párhuzam? Vagy folytonosság?
– A téli bozót csókákkal, az erdőben kereszt, a kerítések fugaszerű előrelépése nem hasonlít Nagy István képeinek egyetlen eleméhez sem, mégis érződik, hogy erdélyi festő festette.
– Ez így eléggé tág és körvonalazatlan, érez-e Berci bácsi közelebbi szemléletbeli-lélekbeli rokonságot?
– Igen. Mélység és komolyság szempontjából igen. Az ón képeimben van egy vallásos áhítat. Nagy István kis kucsmás fedelű házaiban vagy az emberalakjaiban is lelki mélység és az annak megragadására irányuló igyekezet tükröződik. A színvilágunk között már eltéréseket látok: az én színeim világosabbak, az én fehér képeim kékesszürkés variánsai világosabb tónusúak. Ő inkább a pasztellnek volt mestere, én inkább olajjal dolgozom, és ha nem akarja a kép, akkor is megszelídítem. Ami az állatábrázolást illeti, ugyanazon erdélyi falusi világ tartozékai, a tehenek, a juhok stb. Nagy Istvánnál valóságos formában jelennek meg, nálam a szürrealista és absztrakt megoldások érvényesülnek. Hát ez lenne a Németh Lajos által mondottak továbbvitele.
– A képek szürrealizmusa – és ősmagyar szelleme, mondanám – tulajdonképpen egyfajta redukción alapul, úgy ábrázolja itt az állat- és emberalakokat, mint például hajdan a nyírfakéregre rajzolt képeken...
– Semmilyen mai vagy felelevenített sémát nem tartok tiszteletben, és senkinek az egyénisége nem nyomta rám a bélyegét. A téma szellemét tartom meghatározónak, és így gondolkodva, igyekszem a néplélek, a saját lelkem minél mélyebb rétegéig, minél általánosabb érzelmekig merülni és emelkedni. Ezért sikerült ilyen felszabadultan alkotnom, még akkor is, ha feleségemmel egy műteremben dolgoztunk, és a műterem ma is tele van albumokkal. Az igazság persze az, hogy nehéz, nehéz erre pontos és kielégítő választ adni, talán alkati kérdés, talán így születtem. Nagy példaképem, Van Gogh példájára alapoztam, mert lelkiállapotát mélységes tisztasággal adta vissza munkáin. Hallatlan tisztelettel Rembrandt-ot figyeltem, mert óriási mesterségbeli tudással alkotta képpé érzelmeit. Chagall költészete és líraisága, Csontváry kozmikus dimenziójú festészete, mellyel magasra emelte a magyar művészetet, meggyőztek arról, hogy jó úton járok.
– Már az eddigiekben is felmerült több név, klasszikusok nevel, a velük való rokonság: művészetük a példa erejével, de valójában nem befolyásoló módon hatott erre a képvilágra. Tisztáznunk kellene a Berci bácsi hozzájuk fűződő viszonyát.
– Itt van három kép, három napraforgó. Egyik sem hasonlít Van Gogh festményeihez, sem kivitelezésben, sem szerkesztésben. Az egyik egy száraz virág, a kép elvontabb, a másikban több élet van, a kép színskálája gazdagabb, és összetettebbé teszi a kompozíciót, hogy a virág mellett áll egy már kialudt gyertya. A harmadik világosabb, a lírai absztrakt felé hajlik, de úgy érzem – talán nem tévedek –, hogy az a fajta lelkiállapot, nyugtalanság fűti a képet, mint Van Gogh esetében. Volt, aki azt mondta, hogy én vagyok az erdélyi Chagall. A képeimben tényleg van líraiság, a témavilágom is az övének megfelelő élményszférában gyökerezik, de ezek valahogy olyan hasonlatosságok, mint amikor nagy zeneszerzők műveiből is közel áll egy-egy futam, egy-egy motívum a kortárs művekben fellelhetőkhöz, és mégis megmarad mindegyik határozottan egyéninek. Csontváryt is említettem, a Vihar a pusztánt, de az ő esetében is az alkotásmódbeli rokonság a lényeg. Egy itthoni témát úgy kell feldolgozni, hogy a kész mű végül világszintű ártók legyen.
– Berci bácsi hova helyezné magát hazai és európai kontextusban?
– Nem nagyon lehet ehhez hozzászólni, mert végső soron a kor szelek tál. Lautrec adott erre egy elfogadható választ, akkortájt, amikor kidobták a párizsi főiskoláról. A függetlenek kiállításra készültek, a tagok felugráltak és javasolták, hogy vezessék be a zsűrizést. Lautrec kérte, hogy hallgassák meg, és így szólt: De uraim, ki az közülünk, aki el tudja dönteni, hogy ki lesz nagy művész, ki lesz halhatatlan, vagy nem? Nos, én a lelkem mélyén tisztában vagyok azzal, hogy mit csinálok, szeretem a munkáimat, és bízom abban, hogy... talán bekerülnek egyszer a képeim a nagy múzeumokba. Újabb idézettel válaszolnék: a vámos Reausseau-nál vidám, elegáns, frakkos társaság köztük több kritikus – kacarászott, ott volt Van Gogh is. Nagy hangoskodással mentek el, aprópénzeket dobáltak Reausseau asztalon levő cilinderébe, és vitték a képelt Van Gogh halkan jegyezte meg: Hagyjátok csak, majd meglátjátok, nagyképűek, hogy lesz még nekünk nagy múzeumokban képünk. De hivatkozhatok egy másik jó példára is. Egy kritikustól megkérdezték, hogy hova helyezné Csontváryt a huszadik század művészetének történetében. Azt felelte, hogy először is tisztázandó, honnan indulna ki a kritikus vagy a kritikus társadalom. A festő szerintem is, szerinte is a század egyik legnagyobb alkotója volt, de ha onnan kezdjük az elemzést, hogy Csontváry gyógyszerészként kezdte pályáját, akkor már egy bizonyos késleltető dilemma akadályoz bennünket, és nem közelítünk, nem közelíthetünk adekvát módon ehhez a nagy szellemhez. Hogy hova helyezném magam? Lássam... Borzasztó nehéz kérdés ez. És az én utam is szintén ilyen ilyenszerű elbírálás alá kerül: 40 éves koromban robbanásszerűen jött a fordulat, hisz én zenei pályára készültem, de a lelkem mélyén azért valami mást vártam. Azt viszont, hogy hol is lesz a helyem, azt majd az idő dönti el. Nem tudom besorolni magam sehova a kortárs képzőművészetbe. Teljességgel lehetetlen. Van Gogh és Cézanne úgy újították meg a reneszánsz szemléletet, és egyáltalán, a művészettörténetben úgy léptek fel az újítók, hogy semmiféle érvényes normarendszert nem tartottak tiszteletben. Mi itt ma, 1991-ben is körül vagyunk véve gyávákkal. Sokan most is megrendelés szerint festenek. És azt sem hallgathajuk el, hogy sok baráti kör nem engedett meg semmiféle kiugrást, a fiatalok vagy nem voltak elég erős egyéni ségek, vagy ha igen, egyéniségük nem párosult tehetséggel úgy, hogy – hát hogy is mondjam – megbirkózzanak egy kitörés akadályaival. Hova helyezzem magam? Már csak azért sem tudom, mert sohasem törődtem azzal, hogy vásárol-e tőlem az állam, vagy sem, nem befolyásolt, hogy tilos volt például templomokat festeni, és a szocialista művészet sem volt hatással rám Az egy vulgáris dolog, zsákutca. Oda akarok kilyukadni, hogy olyan képeket állítottam ki, amilyeneket mások nem mertek: például 89 tavaszán a főtéri kisgalériabeli tárlatomat az akkori társadalmi állapotok között úttörőnek lehet nevezni. Ahogy egy vásárhelyt tárlatomat is 1977-ből, ahol egy templomsorozatot állítottam ki. Szóval Kolozsváron az Őszt, az Esti itatást – ezeket addig vagy elviek miatt nem engedték, vagy nem merték kiállítani A szervezők reszkettek, hogy na most hányukat fogják kidobni. Ez a kiállításom is erősen elhatárolta magát az úgynevezett szocialista realista szemlélettől. Hadd fogalmazzak meg hát végül is egy választ a kérdésre: úgy látom, azoknak a sorában foglalok helyet, akiknek a művészete számára a szülőföld, Erdély az életadó élmény, és akik elsősorban és közvetlenül az erdélyi népművészethez kötődnek.
JÓZSA T. ISTVÁN