DOKUMENTUM
Tamási testvéreinél
Mintha Édes Néném ült volna a Zsiguliban! Ez egyszer bólintottam az időre: igen, megérkeztünk. Ez az a történet, amit olvastam. Ágnes néni volt mellettem, Tamási Áron húga. A farkaslaki utcákon bukdácsoló lengéscsillapítók a szülői ház felé ringatták, ahol gyermekek voltak, s mely utoljára Gáspáré lett, és mostan a múzeum. A hátsó ülésen, Ágnes néni szobájából való öreg képek keretei kocogtak. Tamási kisebbik húgát, Erzsi nénit és férjét, Sipos Feri bácsit, a náluk elköltött szalonna és pálinka után, feleségem és barátom kísérték a házhoz. Az udvarra állított padon, az októberi nap fényében ültek. Szavaikkal, mintha öreg tárgyakat fogtunk volna kezünkbe, s beszédük öszszehajló hangjait hallgatva, mintha régi öltözetek kifényesedett sarkain futott volna figyelmünk. A ki nem mondott / -ek előtt elnyújtott magánhangzókat használnak: hosszúakat, és a máshogy alakított á és é helyett hosszú a-t és hosszú e-t. Leírhatatlan, ahogy az ó átszól ú-ba az író végén, a rózsa közepén, és a szó eleji i keveredése az ü-vel, az időben. Az és helyett sok s-t mondanak, az előbb való szó végéhez csapva, szünetet csak utána tartva, így: puliszkáts kenyeret. A jó jestét!. a román esti, este segédigék kimondott fertőzése lehet. Ágnes néni hadart, Erzsi néni néha feddően nézett nénjére. Feri bácsi éneke a sorok végén, félhangok között közelített az utolsó, fríg befejezéshez. Kedvvel járó tekintete vigyázóvá tompult, ha hallgatott. Ágnes néni többször a tenyerébe törölte arcát. A völgyület túlfeléről harangszó havazta be Farkaslakát. A falu terének medrében csordogált át az idő, az itteniek életében. Örökösen is, egyszerien is, mint a Nyikó. Ami nekik Farkaslaka, nekünk csak Magyarország. Itt érti meg az ember, hogy a szülőföldjének tartott terület hossza: közelsége is.
ÁGNES NÉNI: Hetvenkettőbe csinyáták a szobrot. Nem igön lehötött, nem igön engödték.
ERZSI NÉNI: Nehezen ment.
ÁGNES NÉNI: Nehezen ment. Szervátiusz Jenő s Tibor, a fia, ketten csinyáták , de Jenő es aztán ement vót Peströ, s ott hat mög. Nagy szobrász vót az a Jenő. Én főztem nekik két nyáron, örökké hordtam oda az ételt nekik, ott fönn vót a két gyermök s felösége, Enikő vót a Tibornak a felösége, s Jenőnek nem vót. Vót felösége, csak nem itt lakott véle. Egyször-egyször idejövögetett. S avva ement este.
ERZSI NÉNI Ott csináta abba a helybe, ahol van. Két nyáron. Ott vót egy kicsi bódé...
ÁGNES NÉNI: Bódét csinátatott, s ha eső jött vagy mi, vagy melög van, legyön hova béálljanak, vagy mi... Az élelmöt hoztam nekik, s vittem. Főztem nekik.
ERZSI NÉNI: Hát akkor, ha nem sikerödött vóna méges az a szobor, akkor többet soha azután nem lött vóna.
ÁGNES NÉNI: Nem. Udvarhelyt vót egy főorvos, Bakk doktornak hítták, kinek a felösége es orvos vót, aztán az vót a harcos, az asszony.
ERZSI NÉNI: Az, a felöség.
ÁGNES NÉNI: Az asszony, hogy legyön meg ez a szobor, járt közbe, s mindenütt, törvényhez s mindenüvé ement, nem fét, hogy viszik e se.
ERZSI NÉNI: Ki tudta magát beszéni. Na, olyan asszon.
ÁGNES NÉNI: Igen.
ERZSI NÉNI: Most nyugdíjas.
SIPOS BÁCSI: Ki?
ERZSI NÉNI: Bakkné.
TAMÁSI GÁSPÁR: „A kő ott volt fent a Hargitán, a tizenhét falusi legelőn, a Medve feredő mellett. Ennek a kőnek még volt egy nevezetessége, mert addig úgy hívták, hogy az Úr asztala, amíg onnan el nem hozták.” „A tizenhét falusi erdő- és legelőrészen volt, s az akkori elöljáróságnak ez volt a találkozási helye minden fontosabb dolgok megbeszélése alkalmával.” „De most már nincs ott a kő, mert most már a Szervátiusz Jenő és fia, Tibor keze munkája által még nagyobb nevet kapott, mert most a Tamási Áron-emlékmű nevet kapta.” „1971-ben szeptemberig dolgoztak mind a ketten, de nem tudták befejezni, mert a kő nagyon kemény volt, s több munkát igényelt, mint ahogy azt gondolták, ennélfogva lassabban haladtak, s még a kíváncsiskodók miatt is sokat késtek, mert örökké kérdezgettek valamit. Emiatt a szobrászművész sokszor haragudott is, ami nem is csuda, mert olyanokat kérdeztek, hogy azért jómagam is haragudtam volna.”
ÁGNES NÉNI: Most a mútkor vót egy nagy ünnepség itt az Áron tiszteletére, mikor a Ceasescu világa végöt ért, decembörbe.
ERZSI NÉNI: Huszonhatodikán s huszonhetedikén vót, májusba.
ÁGNES NÉNI: Májusba, akkó. A jövőbe aztán lösz huszonöt évesös évfordulóra ünnepély.
ERZSI NÉNI: Há mos még mos még ebbe a hónapba valami ünnepélyt akarnak tartani...
SIPOS BÁCSI: Hol?
ERZSI NÉNI: Nem tudom, itt-e az udvarba?
SIPOS BÁCSI: Itt, Itt.
ERZSI NÉNI: Itt tartsák, ne.
SIPOS BÁCSI: Az udvarhelyi gimnáziomnak a Tamási Gimnáziom nevet adták.
ERZSI NÉNI: Igen, azt, azt.
SIPOS BÁCSI Azt mögünnepölik itt. Ott künn es a pap azért hagyta ki, hogy csinyájanak rendöt.
ERZSI NÉNI: Azér?
SIPOS BÁCSI: Azér. Aztán, hogy hogy lösz, mint lösz...
ERZSI NÉNI: Azt mondta, melyik mondta?, a tanár mondta, hogy a kollektív ad, amiből aztán a tantestűlet ellássa a vendégöket.
SIPOS BÁCSI: Az iskola lássa el, na.
ERZSI NÉNI: Igen, Igen. De itt es valamit akarnak, valami kiállítást, vagy nem tudom, hogy micsodát.
ÁGNES NÉNI: Há, itt es az iskolára immár Áron nevit tették ki, most Tamási iskola, s eddig állami iskola vót. Tavaly májusba es vót ünnepély, csak rokonsági keretbe. Mer az állam nem avatkozott belé, mer nem vót törvény, és az évforduló még csak huszonnégy évös. Jövőre lesz huszonöt. Áron legutósó felösége szokott jőni, minden évbe jő.
ERZSI NÉNI: Hát a legeső felösége, amelik Kolozsváron vót, Erzsikének hittak, az es járt itt, mikó ez a múzeum megalakút. Gáspár ét, az Isten nyugtassa. Akkó járt itt. Mikó möghat, mer ez es Magyarországra aztán kiment, s ott vót, mikó möghat, onnat Gáspárnak küdtek egy gyászlevelet.
ÁGNES NÉNI: Mikor Pestre ment fe, Áron még őt bészerezte valahova munkába. Nem haragudtak egymásra.
ERZSI NÉNI: Terézke vót a harmadik.
ÁGNES NÉNI: Basilides Teréz. Hajójuk vót a Balatonon, mer a szülők ott vótak, az öreg szülők onnat valók vótak, aztán ott vót nekik a hajó, az ők nevökre. Basilides hajójuk vót. Aztán nagy úr vót az az apja. Én jártam náluk, és aztán nagy festő vót. Basilides Sándornak hitták az apját. Há nem tudom, még él-e? A temötésen itt vót, legelőbb, az Áron temötésén, pedig má nem laktak együtt Terézkéve.
TAMÁSI ÁRON: „Ölembe veszem a virágokat, és úgy viszem a temetőbe. Messze bent van az apám sírja, együtt a nemzetség régi halottaival, kiknek elejét még akkor temették ide, amikor felütötték a temetőt. Nagy kereszt van az apám sírja felett, barnul már erősen a cserefája, s igen a bádog is felette. Magán a hompon kizöldült már a fű, egy-egy kövér ibolya is duzzad rajta. Mellette a testvéreim feküsznek, hatan. Majd nagyapám és az ő fial. Tovább dédapám nyugszik, és az ősök számosan, ölemből odateszem a virágokat az apám sírjára, hadd üdvözölje őt is a tavasz, amelyet annyit és oly nehezen várt örökké. Aztán mozdulatlanul nézem a földet, és az jut eszembe, hogy valamikor én is itt fogok feküdni.”
ERZSI NÉNI: Nagyapó s Nannyó építették ezt a házat.
ÁGNES NÉNI: Akkó tették a tételbe a kerösztöt fe.
ERZSI NÉNI: Mikor építették a házat. Akkor. Így szokás. Mikó legelösző.
ÁGNES NÉNI: Igen
ERZSI NÉNI: Nem ilyen vót egész éjedbe, mer az a középső lakás vót a konyha, ott vót a kemence, amibe sütték a kenyeret, s ott vót nyáron a fíttő, vagy ott főztek. S akkor az eresz sem így vót, mint most, ahogy van. Akkor itt küjjelről vót a lépcsőfi, s ott vót ajtó, s akkor úgy mentek bé, ide. De szép vót a kemence, mer az a ződ...
ÁGNES NÉNI: Cserepes.
ERZSI NÉNI: Cserepes vót, az a csempe. Az a ződ csempe vót, egészen. S ott vót a nyári ház. S a csűr pedig itt vót, ni, akkori időbe Ezt a csűrt azután Gáspár építötte. Itt vót a veteményöskert, itt vót körtövefa. almafa, ó, olyan szép vót, édesanyámnak annyi szép virágja vót, itt vót, kerítés elöl, a veteményösön belül, s ott vót egy ülés, oda leűtek nyári időbe, vagy amikor olyan idő vót. De az olyan szép vót, anyámnak, az Isten nyugtassa, olyan szép virágja vót, annyi szép virág, mindönfélle. Ő mán szerette a virágot. S ott a kútnál, ott es virágja vót örökké, sok virágja.
TAMÁSI ÁRON: „Kicsi asszony: olyan gyöngéd, hogy törhetetlen. Harcos tatároknál vagy száguldó mongoloknál lehettek ilyen kicsi és bajokat átvészelő asszonyok. Sátrakban ültek, vagy vándorló szekerek ölében. Végtelen pusztákon vagy elrejtő erdőkben mindig főztek valamiből; s tudta-e sokszor a férfi, hogy miből? Fiakat szültek, nagy és vad legényeket neveltek azokból a kicsi asszonyok, és sohasem tudták, hogy melyik harcból melyik jön vissza. Szolgáltak és vártak. Nappal babonákból jövendöltek, s éjjel zajokat gyűjtöttek, mint tarka gyöngyöket.
Olyan eleven bennem ez a messzi világ, hogy rejtekéből, mint vigyázatlan pillanatban a madár, úgy röppen ki a kérdés:
– Emlékszik-e?
– Mire, fiam? – feleli anyám.
Csak akkor veszem magamat észre, és sietve kutatok értelmes szavak után, nehogy kátyúban lássanak engem.
– Hogy sohasem szerettem dolgozni – mondom.
– Apád nem kérdezte – emlékszik anyám.”
ÁGNES NÉNI: Az édesapánkra jól emlékezünk, mer, ugye, kicsit iszákos embör vót, aztán hazajött az ivásbó, s akkor azt mondja... énekölt, de mi fétünk tőle, lefeküdtünk, s fétünk s hallgattunk, eccer azt mondja, hogy hallám, ki akar velem megküzdeni, nyújtsa föl az ujját, mi a fejünkre féhúztuk a takarítót, de nem nyútottuk föl az ujjunkot se, úgy hallgattunk, s egyszer, egy kicsi idő múlva azt mondja, hát senki se jelöntközik? Nem jelöntköztünk, hogy ki akar véle megküzdeni.
ERZSI NÉNI: Igen, énekőve jött bé...
ÁGNES NÉNI: Ehelyt Mordiczának hívják azt a helyet, az a Tamásoké vót az a Mordicza nevezetű hely, s anyám evitt oda, ni, szénát csinyáni. Aztán engemet letettek az árnyékba, a fa alá, s avval aztán anyám azt mondta Áronnak, ügyelj a leánkára, s Áron melléjem leült, ő es gyermek vót, s aztán egy fűszálat elévett, és itt, az orromná húzgáta, és az arcomon s mindenütt, és akkor én kezdtem sírni, oztán anyám azt mondja, mit csinálsz a leánkának, te? s: én semmit se, s akkor esmét, mikor ehallgattam egy kicsit, esmét kezdett babráni rajtam, s én nem állhattam.
TAMÁSI ÁRON: „Amikor a szája körül már hosszasabban matarásztam a fűszállal, akkor húzogatni kezdte az orrát, majd tüsszentett egyet, utána pedig sírni kezdett.
– Mi baja van a kicsikének? – kérdezte anyám.
– Kényeskedik.
– Játszódjál véle egy kicsit.
– Attól sír – mondtam.”
ÁGNES NÉNI: Anyám azt mondja: te valamit csinálsz a gyermöknek, mer, ha nem, ehagatna. Aztán bevallotta, hogy úgy húzgálja a füvet.
ERZSI NÉNI: Édösanyám beszéte nekünk. Igen.
ÁGNES NÉNI: Ehelyt a szomszédba lakott, ne, Fancsali Mihály. Az nincs mög, a möghat, hanem a fia mögvan. Azt es Mihálynak híjják, s az apját es Mihálynak hítták.
TAMÁSI ÁRON: „Szegény elesett később a háborúban, de akkor egyidős legényke volt velem. Mivel Mihály is olyan volt, hogy soha nem bízta másra, ha valami játékot vagy helytelenséget tenni kellett, azt mondtam neki:
– Te, halásszuk meg a rákokat!
Egyéb se kellett, hamar két dárda botot kerítettünk, s azzal a két szurkáló husánggal bémentünk ketten a tömés alá.”
ÁGNES NÉNI: Vót egy híd, s aztán annak gátja vót, ott a víznek mélysége vót, s aztán nagy tömés vót, má törsekbő s mindenbő össze vót rakva, aztán ott rákásztak, s döfőték azt a tömést, s aztán valahogy Mihály elejibe kerűt, s a hasába belément az, amire döfőtek, s aztán egy szőrre vér lett a vízbő, kezdött a vér folyni, aztán mögpirosodott a víz es. Itt, ehelyt vót, ahol a hídon keresztűljöttünk, ahelyt, éppen alul. Ottan a hídon alul. Ott vót.
TAMÁSI ÁRON: „Én úgy megijedtem, hogy a rákoknál is jobban, s már valósággal bőgtem, amikor Mihályt kifelé támogattam a vízből.”
ÁGNES NÉNI: Aztán kijöttek onnat, s ejöttek haza, s aztán valamivé mögorvosúták, aztán emúlott a vérzés, el, s a fájdalom el, mer abba nem hat belé.
ERZSI NÉNI: Pakot Mátyás báná vót egy fa. Szőrös vackornak hítták. De az es mingyá itt, a második szomszédba vót. Fémentek a vackorfára, s aztán az embör ott kapta, a gazda. S a gyermök, amelyik alól vót, az efutott, csak ő a fán vót, s ő nem futott el, mer nem tudott efutnl. S avva, mondta, hogy hadd e, mer mögmondom apádnak, azt mondja, hát mi csináná, azt mondja, ha én vónék a fán? S azt mondja, mi csinánék?, leszánék, s mennék tovább.
TAMÁSI ÁRON: „– Mit csinál velem, ha lemegyek? – kérdeztem.
– Majd meglátod – felelte Mátyás bácsi.
– De mégis.
– Te mit csinálnál az én helyemben?
– Meghúznám a maga fülit.”
SIPOS BÁCSI. Mögfognám a maga fülit. Azt mondta!
ÁGNES NÉNI: Hát né, ehelyt a szomszédba vót egy betegös legény, avva portáztak sokat, az rokon es vót, rokonság vót, mer az embörnek a felösége es rokon vót, mer Tamási leán vót, s a Nannyónak a testvére vót Nagy Domokos bá. A Tamási csaladbó akkorjában mind hatak mög tüdővészben, aztán ez es diák vót, s aztán ketten itthon vótak a nyári időbe, mer az nem mönt a mezőre sohase, s őrökké itt baglyáztak, s möntek föl az odorba, s ott, né, a kakasülőre, s mindenütt, s keresték a madarakat, s a baglyokat, s avva foglalkoztak nyári időbe.
TAMÁSI ÁRON: „Nekem csak annyit mondtak róla, hogy a nagyszebeni árvaházból jött haza, vagyis küldték onnét haza, mert folyton betegeskedett.” „Antika néha olvasgatott valamit, de legtöbbet mégiscsak üldögélt, és szelíden mosolyogva szemlélgette, ami adódik nyáron és falun.” „Minden reggel meghagyták neki, hogy aztán ügyeljen reám, mert még gyenge is vagyok s kicsi is. De sohasem parancsolgatott nekem Antika, hanem mindig szép szóval kért, szinte úgy, hogy szíveskedjem. Rendesen mentem is véle, nehogy a maga baja mellé még miattam is megszidódjék.” „Csak messze későn tudtam meg, hogy Antika mégis hozzánk tartozott, mert nagyanyámnak volt a késői fia, aki már nagyapám nélkül született.”
ÁGNES NÉNI: De apám Áront örökké vitte dolgozni méges, mikor ment. Ementek Gordomba kaszáni, s erős idő jött elé, olyan erős idő jött elé, hogy olyant egész életünkben még nem es éltünk. Tizenháromban vót, mikor a nagy árvíz vót, aztán apámnak a kalapját a szél kikapta a fejiből, s evitte átal a hegy felé, s Áron es hazafutott, s hát egyszer olyan sírás van, s há három embört itt hátul a Nyikóba a villám mögcsapott. Három embör egyszörre möghat. Akko. Aztán nagy sírva mögtudták, s möntek utána, s hozták haza szekérrel, s Áron es örökké valahol ott fenn tekérgött, ott szerötte, hogy tudjon mindent. A hegybe ejártak sózni. Apám azt mondta, mönj el, és a tinókat sózd mög, mer odafé hátak a marhák, e vótak csapva ott a nyájba. S ekűtte apám, de aztán olyan erős idő jött elé estére, hogy anyám elejibe mönt, hova lett el, s Istenem, s most mögha valahol, s most mögha valahol.
TAMÁSI ÁRON: „No, vége az életemnek! – gondoltam magamban. A kalapomat, nehogy a szél elvigye, a szájával fölfelé a tarisnyába tettem; s a madárfiút beléültettem a kalapba.” „Úgy féltem, hogy azt hittem, teljesen megemészt engem a félelem.”
ÁGNES NÉNI: Ement anyám aztán elejibe, s valahol aztán találkoztak.
TAMÁSI ÁRON: „Amikor a makkos erdőnek már a szélén jártam, hát a korai alkonyatban egy kicsi, fiatal és fürge asszony tűnt fel, amint szembejött velem. Mindenre gondoltam volna, csak éppen arra nem, hogy anyám lesz a fiatal, fürge asszony. Pedig édesanyám volt, mert amikor meglátott, örömében mindjárt felkiáltott, majd odafutott hozzám, és átölelt.
Tudtam, hogy értem jött, mert űzte az aggodalom.
– Megsóztam a tinókat – mondtam neki.
Megfogta anyám a kezemet, s úgy kezdett vezetni, mintha nála nélkül nem is tudnék egyet se menni. A másik kezében valami furcsa kampós pálca volt, de a pálcán drótok voltak, s az alján kicsi és fekete vászontollak lebegtek.
– Az mi a kéziben? – kérdeztem.
– Esőtartó – mondta anyám.
Amikor látta, hogy csak botot látok, hozzátette:



kor, hogy énekőtek fé Nagy utcán. A katonalegényök. Csak arra emlékszöm, hogy össze vótak ölelkezve, és jöttek föl Nagy utcán, mer Nagy utcának híjják ezt az utcát, s hogy énekőtek. Mind, akik odavótak sorozatra, úgy egybe. S aztán, diákok már vótak, elég diákok, mer vót ebben a rokonságba ügyvéd s szolgabíró s törvénybíró s tanár s tanító s münden s kántor s kánonok pap, s münden vót ebben a rokonságba, tanút embör, mer örökké tanították az embört a rokonságba, valamelyik fiúgyermököt, csakhogy író egy se vót. Nem olyan könnyű írónak lenni, arra születni ké.
ERZSI NÉNI: S akkor Áron arra kellett szülessön. Hogyha azt folytatta.
ÁGNES NÉNI: Apám nem es érte mög áztat, hogy Áron író legyen. Diák vót, s aztán, akkor Erzsikéve vótak jegybe, amikor Amerikába még nem mönt vót el, akkó vót ez. S aztán hazajött Áron, s azt mondja apámnak, hogy apám, Erzsike azt üzente, hogy kűdjön egy fényképöt, s azt mondja apám, há pénzt kűdött-e?, s azt mondja Áron avval, hogy, há ő se kért magoktól pénzt, amiér fényképöt csinyátatott. Aztán, ezelőtt nem vót olyan világ, hogy kapták elé, és fényképezték le, senkit se fényképöztek le. Aztán, arra nem adott apám pénzt, hogy fényképöt csinyátasson, nincs egy fényképje se apámnak. Egy sincs.
ERZSI NÉNI: Há ezerkilencszázhuszonhétbe möghat édesapám.
ÁGNES NÉNI Möghat. Egy fénykép sincs.
ERZSI NÉNI: S neki semmi képje nem maradt.
ÁGNES NÉNI: Azután örökké annyit bántott, hogy nem vót neki fényképje. De nem áldozott arra pénzt, hogy fényképöt csináltasson.
TAMÁSI GÁSPÁR: „Így van ez, hogy még egy darab fénykép sincs édesapámról, ami elég szomorú tény a mi részünkre.”
ÁGNES NÉNI: Áron nem szerötte Amerikát Azt mondta, hogy nem szokja az ételököt. Nem úgy főznek, azt mondja, mind itt nem szokta az ételököt. A haja es ott húlott vót e.
ERZSI NÉNI: Mikó Amerikábó hazajött, Udvarhelyt járt, s a Milícián jelöntközött. Ott efogták vót.
ÁGNES NÉNI: Azt mögírta utána egy könyvbe.
ERZSI NÉNI: Könyvbe? Hát én nem könyvbő óvastam, hanem tudom, hogy efogták vót S egy éjjen bezárva vót. S mindenét eszedték.
ÁGNES NÉNI: Aztán segédbíró, s aztán előjárók, azok aztán bementek érte, s... Az utcán, mikó mögérközött a vanatta, hát mönt a Kossuthon le, s aztán azt mondja egy illető, hogy maga honnat való, magát nem ismerőm, s azt mondja, há én se magát. Mingyá bévitték a Milíciára. Ne félj, ő mögírta a könyvbe.
ERZSI NÉNI: Azután nem szerötte soha a románokat.
ÁGNES NÉNI: Addig se. Sohase szerötte.
ERZSI NÉNI: Valamit csinátak neki.
ÁGNES NÉNI: Mögírta aztán nyítan a könyvbe, hogy mit csinátak az éjjel a románok, de nem felesőtek vissza. Aztán nemigen vót ő itthon sokat. Addig, amíg az oroszok bé nem jöttek, kolozsvári lakos vót. Mikor hazajött, nálunk lakott. Kimentünk elejbe Gáspárral ketten, mikor Udvarhelyre megérkezött, szekérrel, akkor szekérrel mentünk, nem vót busz. Azt mondja, hogy hát te most hova mész, valami dolgod van? S mondom, menyek s fazekat veszek Aztán ementem.
TAMÁSI ÁRON: „– Mennyit adtál a fazékért? – kérdem.”
„Elbeszéli a vétel körülményeit, majd a koronát azzal teszi fel, az egészre, hogy két füle van a fazéknak.”
„– Az ilyen kétfülű fazekak szeretik – mondom –, ha jó módba viszik őket.
Ágnes mulatságosnak találja, hogy egy edénynek ilyen természete legyen, de amint hamarjában észreveszem, csak a felszínen úszik a mulatság, s ott is elég soványan S alatta panasz és elégedetlenség van, jól összegyűlve és mélyen. Bizony nehezen lehel megélni, pedig gyermekük nincs is, vagy éppen azért. Egy született volt a házasság elején, de amint én is jól tudom, nemcsak meghalt, hanem az anyját is szinte magával vitte” „Mátyás, vagyis az ura” „afféle ember, aki nehezen akadékoskodik, és könnyen lelkesedik; s amellett a szellemi természetű dolgokat úgy szereti, mint a gyermek a cukrot.” „De nemcsak a keresetet hagyta idegenben hanem néhány hónap alatt a két lovat is felemésztette. Úgy érte el ezt a gyors eredményt, hogy a keresetből nemcsak maga ivott, hanem itatott mindenkit, akit csak megcsíphetett!”
– Hát most hol van az urad? – kérdem.
– Fát vágnak a szederjesi erdőben – mondja.
– S te egyedül vagy itthon?
– Már öt hete.”
ÁGNES NÉNI: Aztán hazajöttünk, s egy darabig itthon vót, egy hónapig itthon vót. S mikor mü vót, azt ettünk, tojásrántottás túrós puliszkát s tejet s puliszkát s kenyeret, aszalt vackort s szilvát, s akkor nem vót olan szeles világ, mint most. Most örökké hús ké, akkó nem ettök annyi sok húst, no. Mikor hazajött, egy hónap múlva még örökké itthon vót. Vót itt egy asszonynak, a szomszédunkban nem messze lakott, vót három leánya. Egyiköt hítták Magdónak, a másikat Rékának s a másikat Eszternek. Na, az Énekös madárban es vót három leán, s az hármat azoknak a nevire hítta, mind ahogy hítták azokat a leányokat. Aztán, hogy honnat mintázta, azt nem tudom. A felöségét es Magdónak hítták, s fiatal vót erősen, még akkor ő es csak iskolás vót. Aztán azt mondták örökké, mer piros..., veres vót a haja, és azt mondták örökké, hogy zsidóleán, de nem zsidóleán vót, csakhogy a hetedik ízig visszamentek, mikor a zsidókot szedték össze, s aztán egyik... nem tudom, apja-e, anyja-e, zsidó származású vótak, de ők már ki vótak abbó kapcsolódva. S ott vót a szomszédba egy üres lakás, ni, s ott Áron a géppel írt, no. S aztán ott evitte vót, hogy nálunk es örökké valami forgalom vót, hogy ne zakatoljanak, hanem ő ott írt szépön. Magdó megérkezett egyször, és ellenköztek a szülei, hogy ne menjen Áronhoz, mer Áron idős, s ö még fiatal. Aztán az apja felette a vonatra Kolozsváron, hogy, nem tudom, hova akarta küdeni. S akkor valameddig ekísérte az apja a vonatta, s mikor az apja ejött, egy állomást mönt, és akkor leszállott a vonatró, és ejött Farkaslakára. S akkor tavasszal vót, s csinátatott a gyermökökkel fűzfafurulyát magának, s azt fútta Magdó. Aztán futott, egy piros kabát vót rajta; még most es látom, mönt Áronhoz hátra, oda, ahol írt. Mondom..., jajj, örvend, és repűt, hogy, hogy örvend, s milyen bódog, s mondom, hagass, még most városán szép szobád s minden ott van, s annak nem örvendesz, s azt mondja, nem, itt, ami van, annak legjobban örvendek. Aztán erepűt hátra, Áronhoz. Későbben méges, azt írta neköm, hogy ő fiatal vót, hogy a szülei nem akarták, hogy Áronhoz menjen, de még akkor se vót elég fiatal, mert még Áronnak még fiatalabb köllött. Na.
SIPOS BÁCSI: Én ezerkilencszázharminc február tizedikén vettem feleségül Erzsit. Én ismertem addig es az írót, mint diákot, mer kilenc évvel vót nagyobb, mind én. Hát, mind gyermök, há jól emléköztem reá. Attól errefelé rokonok vótunk, s találkozgattunk, mikor, úgy hazajött látogatóba, mondjuk, akkor úgy es vót, mikor vele ementem Udvarhelyre, mer jelentkezett a...
ERZSI NÉNI: Milícia.
SIPOS BÁCSI: ...akkori rendőrségnél, s ugyan még megjártuk a várost együtt akko... Azelőtt valami farkaslakiak vereködtek vót ott, a város véginél vót egy korcsma, s mondta, mikor mentünk el, Ágnes néni, hogy aztán vigyázzanak, mert a mútkor a farkaslakiak megvertek valami idegeneket, azok keresik, hogy kapjanak farkaslaki embört, hogy verjék vissza. Aztán ügyeljenek magokra, még itthon megmondta Ágnes nekünk. Há, mikor osztán jöttünk Udvarhelyrő hazafelé, há ez a szomszéd lakó vót a kocsis, itt lakik mingyá mellettünk, rokon es, jó erős fiatalembör, s akkor vót velünk még egy fiatalembör, egy vendég, s mikor jöttünk ki, a város végin vót egy nagy vályú, vízvezeték alatt vót, ott szoktak itatni, aki lóval, szekérrel mentek a városba, állandóan víz vót abba a váluba, s mikor reá engedte ez a kocsisunk, hogy igyanak a lovak, hát egy részög banda melléjünk az is féhajtott a válura, pedig csak akkora hely vót a válun, hogy alig kettő, két ló fért el, de akkor már négy lett egyszerre a válun, s hát azok olyanyok, hogy keresik, hogy a farkaslakiak kik azok, hogy verjék vissza, mit kaptak azelőtt. Hát kezdtek akadályoskodni velünk, s aztán addig én szép szóval erre-arra, hogy..., aztán egy kicsi békességöt hoztam közbe, s akkor még egy részöggel előbb lehetett kiegyezni, ha mindenféleképpen verekedni akart, mü pedig azért nem akartunk, hogy... ott vót az író, szégyenlöttük vóna azt, hogy verekedésbe megyünk, s mikor aztán onnat megszabadútunk, s jöttünk erre, hazafelé, akkor Terézke vót a felesége neki, s hogy aztán beszélgették azt, hogy méges, ezek az embörök mit akartak velünk elérni, s azt mondja Terézke egy szó közbe, hogy honnan tudják olyan pontosan ezek az idegönök, hogy a farkaslakiakat honnan ismerik? Azt mondja az író, a kezök járásáról, mer kaptak belőle, s onnan ismerik a farkaslakiakat. Aztán így megúsztuk békességösen, hazajöttünk, nem vót semmi baj. Más alkalommal megint ott vótunk Ágnesnél, mer mikor hazajött, ilyen látogatóba, mindig ott, Ágnes néninél lakott, ahol csendesség vót, ahogy a feleségem mondja, aztán ott szerette a csendbe. Átalmentünk mü es az asszonnyal egy alkalomba, s ahogy az asztalnál ültünk, künn az udvaron, nem benn. azt mondja valamelyik, hogy ne, jő a lakadalom nívós, hát oda bejött a lakadalom hívó virágos pácává, azt neköm, Ferenc bácsi és Erzsi néni, tudják, magok, hogy mi áll magok előtt, mü keresztapák vótunk, hát a lakadalomba aztán jelenjenek meg, azon felküllel es tudtuk mü, hogy miről van szó, aztán Tamási úr itthon van?, akkor Tamási úrék es jöenek el oda, szeretettel meghívjuk, hát azt mondja az író, hogy há emenyünk. Aztán Ágnes néni, az író felesége, én a feleségemmel ott vótunk, aztán münket mingyá elöl ültettek, azér, hogy, ugye, az író es ott vót, hát az íróval szembe ütünk, egyik oldalon űtek a férfiak, a másikon a nők, az asszonyok, aztán én, amikor a bornak a javából bészedtem, ahogy a székelyek szokták, hát én aztán nem ismertem határt, éneketem mindig, minél rosszabbú vagy jobban, mer segítöttek az asztaliak es neköm, a feleségöm nem, mer az szidott, Ágnes néni segített. Hallgassak, no, bátyám itt van, na, azt mondja, há mit szó evvel? Aztán viseljük lehetőleg úgy magunkot, hogy ne haragítsuk meg az író úrt. Hát aztán én nem törődtem avval, én csak vittem tovább a mulatságot. Mikor aztán vége lett a mulatságnak, hazamentünk, hát gondolkodni kezdtem, mikor egyet aludtam, hogy, hogy es tölt le a lakadalom, megébredtem az ágyba, gondoltam má, én részeg vótam, én mit csináltam, hogy az író előtt szégyön vagy nem? Hogy viselkedtem? Há eszömbe jut, hogy részög vótam, s az asszony mennyit szidott engemet ott, máskülönben nem, csak lassan mondta, hogy hagassak, ne énekőjek Hát, minden reggel átal szoktunk menni mind a ketten, amikor itthon vót, és azt mondja nekem reggel, hogy jössz-e átal Ágnes nénémhez? Mondom, nem. Nem menyek. Már most nem ösmerök találkozni bátyádda. Aztán ő ement egyedü. S egyszer jő, s azt mondja, hogy jere át, a bátyám azt üzente, há hamar! Hát, gondolom magamban, így es, úgy es még találkoznom kő, há emenyek átal. Átal mentem nagy szomorán, mind a székelyek mondják, kinek a tyúk evitte kenyerit, hát leűtem a padra, amelyik szobába bejártunk, hát abba, aztán a másikba es, ő járogatott átal, másikba vót, mikor odaértem. Jő, s no, szóval, azt mondja, hogy van?, nem tegezött meg, magázott, pedig hát kilenc esztendővel kisebb vótam. Jól vót maga, azt mondja, sógor, az éjjöl! Há, mondom, sógor úr, nem tudom, hogy vót, mondom, hát megittasodtam s énekőtem, mondom múlattam. Azt mondja, énekője el azt az énekőt, amit ott énekőt, egyet!, mer többet énekőtem. Meg es magyarázta, hogy melyiköt, hogy: Nem fekszik az én ágyamba minden kapcabetyár. Hát ez hosszú, ez a közepibe van, há. Énekője el most!
Azt mondja Ágnes, bátyám, a nem úgy menyen! Az úgy menyen, azt mondja, előbb isznak, s aztán akkor énekőnek, hát ilyen nálunk a szokás! Há hozatok, azt mondja. Egy leánkát ekűd onnat, a szomszédod. Akkor vót az az erős fenyőpálinka, amilyen… hogy es hítták, komámasszony?
ÁGNES NÉNI: Úgy hítták, fenyővíz.
SIPOS BÁCSI Fenyővíz.
ÁGNES NÉNI: Fenyővíznek hítták.
SIPOS BÁCSI: A leánka meg es járta, hozott egy liter fenyővizet, s az olyan erős pálinka vót, mind most a házi főtt pálinka. Aztán kidugja, s kért akkora poharat, egy szikra poharat előveszen, s megtőti egyiköt nekem, mást magának, s bekapjuk, s no, azt mondja, most éneköl-e? Mondom, ennyitől nem lehet! Aztán ő ement a másik szobába, s Ágnes odalépütt, s azt mondja, hogy bátyám úgy gondolja, hogy mindenki úgy van, mind ő, hogy minden percbe egy kortyot iszik, mikor úgy jő, s ahalyt nekem még sebesen tőt két kicsi pohárral, s megiszom. Visszajött az író, s azt mondja, hogy, hogy gondolkozott, eléneköli-e neköm? Mondom, én nem énekölök. Akkor diktájam le neki azt a éneköt. Aztán lediktátam, s ő a nóteszibe beírta, de nem láttam, hogy leközölte vóna. Aztán, úgy ilyen-olyan dogokba ugye...
ERZSI NÉNI: Az ének, hogy vót?
SIPOS BÁCSI: Há mondtam a közepibő.
ERZSI NÉNI: Há igen, igen, csak előrő!
SIPOS BÁCSI: Hol van az a betyár, aki gyócsingbe jár? Nem fekszik... Nem, nem es úgy kezdődik...
ÁGNES NÉNI: Fenyővíz nincsen. Az emaradt!
SIPOS BÁCSI: Jó estét, jó jestét, de nem mindönkinek,
Csak annak a barna lánynak, aki engem szeret.
Hol van az a betyár, aki gyócsingbe jár?
Nem fekszik az én ágyamba minden kapcabetyár.
Mer az én ágyamon szina-szalma vagyon,
Minden széna-szalmaszálon piros rózsa vagyon. Így...
Repűj madár, repűj, ződ erdőn keresztű.
Szállj a babám ablakára, csak ő van egyedű.
Ha kérdi, hol vagyok, mondjad, hogy rab vagyok,
A szerelem városába fogoly madár vágyok.
Hát ez még tart, de, ugye nem vagyok úgy..., nem énekőtem, ki tudja, mióta.
ERZSI NÉNI: Most se kellett vóna énekőjd, csak mondd!
SIPOS BÁCSI; Há jó van, no.
ÁGNES NÉNI: Aztán el-ejártak ide az írók. Egy sincsen, amelyik ne járt vóna. Csakhogy akkor nem tartottuk számon, mert mit tudtuk, hogy mitől valók idejöttek, s ejöttek, s Áron kijött a szobából, azt mondja, Ágnes, ezeköt valamive meg kéne kínálni. De én örökké annyit főztem, hogy legyen fölösleges étel, hogyha valaki jő, hát akkor legyen készön hamar. S aztán azt mondom, jó, s egy kicsit mögmelegítöttem az ételt, s vittem bé hamarságosan, asztalt terítettem, s vittem bé, s azt mondják az urak, hogy há, ilyen hamar készön van, s azt mondja Áron, hogy Ágnes olyan, mint egy villanás, csak mögfogja magát, s minden készön lesz, azt mondja, egy pillantás. Aztán jártak ide sokan Tompa László es. Aztán, minek híjják?, Tompa Lászlónak a fia, Miklós. Az színházigazgató Vásárhelyt. Most es az. Nyugdíjas már ő, de méges az. Ott aludtak, amelyik itt hált, s amelyik itt nem hált, a ment tovább. Illyés Gyula es járt nálunk, feleségöstől. Ismörték-e?, hallották-e a hírit?, Pestrő vót, Pestrő vót. Igen. Aztán Sütő András, a fiatal gyermök, má tanuló vót, olyan tanuló vót, csak még ni, aztán örökké jött oda nálunk, mer örökké Áront valahol késérgette. S oztán, akkor vót még egy másik, s avva ketten a favágókecskén a fát fűrészetek. Tompa Miklós, aztán a másikat minek ös hittak? Elég az, hogy a fát vágták azon a favágókecskén, mer akkó nem vót fűrészölő gép, hanem kézzöl kellött fűrészőjék. Aztán, hát süttem, s azt mondják, há van-e púp a kenyérön?, s mondom, vaa-s azt mondják, törjem le nekik a púpot, úgy szeretik, hogy! S aztán ették a púpot. Aztán sokat vót Sütő András. S azt mondja Áron, hogy, hát ez előtt akármit lehet mondani, mert ez nagy magyar érzésű. Aztán mikor kollektíválódott, jött ki felöségöstű, akkor meg vót nősűve, s mondom, Sütő úr, há mit szó evvel a kollektívvel, bé kölle állni, vagy beálljunk-e? S azt mondja, hogy ne, csak magok örökké mondják, hogy nem s nem s nem. Ne álljanak bé. Csak hagassanak, s mondják, hogy nem. Hát én erre azt mondtam, hogy nem, de örökké jöttek utánam, no, hogy menjünk, s vittek e, s avval, s aztán, mikor kősebben aztán nem tetszött, há mondom egysző, hogy Sütő úr, há immár most mit szó hozzá, vissza lehet-e állni? S azt mondja, a kalász szúr-e?, mondom, hogy hát az igen, s azt mondja, ez es olyan, visszafelé nem lehet menni benne. Me szúr. Akkor Áront tizennégy évig nem engedték haza. Vártuk, vártuk, s anyám, a jóisten nyugossa mög, rosszul lett, s Gáspár megtáviratozta, hogy anyám rosszul van, s aztán akkor hazaengedték. Egy vasárnap este Gáspár es itt vót anyámmal, s én es itt aludtam, hogy ketten legyünk.
TAMÁSI GÁSPÁR: „Ágnessel ketten voltunk édesanyánk mellett, s mi is már le voltunk feküdve, én az ágyban, s Ágnes pedig a karospadon.”
ÁGNES NÉNI: Egyszer hallom, hogy a kapun valaki béjött éjjel, s gondolom magamba, Úristen, hát ki jöhet most ilyenkor?, s mondom, Gáspár! Gáspár!, valaki jő, és arra az ajtó megnyílott, és Áron bátyám a fejit bedugta.
TAMÁSI GÁSPÁR: „Hát Uram, Teremtőm, bátyám és Terézke nevű felesége ereszkednek bé az ajtón. Mind a ketten jó havasok valának.”
ÁGNES NÉNI: Áron ement anyámhoz, mögcsókolgatta, s anyám kezdött sírni, s azt mondja, lelkem, drága gyermököm, be jó, hogy megjöttél, megláttalak, mindeketten sírtak, s az Áron meg férreállott, s megcsókolta a kézit.
TAMÁSI GÁSPÁR: „A szívfájdalomtól szóhoz nem is igen jutott egy sem, de aztán édesanyánk megölelte a bátyám nyakát, ahogy tudta, szorította azt, s az arcát csókkal árasztotta el, és így szólt hozzá: Lelkem gyermekeim, csakhogy megláthattalak még egyszer az én szememmel, és átölelhettelek a két kezemmel. Most már nem bánom, ha holnap meghalok is.”
ÁGNES NÉNI: Aztán három nap itthon vót, s szerdán anyám möghat. Aztán a temetés lebonyolódott, úgy, ahogy ő akarta, a sírkövet is ő csinátatta, az ő pénzivel, ott, a temetőben, amelyik sírkő van anyáméknak, a szülőknek. S aztán mingyá vissza es ment Pestre megint. De azelőtt ő kolozsvári lakos vót, aztán, mikor jöttek az oroszok bé, akkor lett ő budapesti lakos. Azután jöttek ide Vásárhelyről nálunk, hogy Bugyi Pál, a városnak s a körzetnek a főigazgatója vót, említették, hogy maradjon itthon, s azt mondja, olyan lakást adnak neki, amilyenre ő kíváncsi, csak maradjon itt, Romániába. Hallgatott, s én gondoltam, vajon mér hallgat, mér nem mond valamit, s aztán későbben mondom, hát Áron bátyám, hát maga mér nem marad itt, lássa, hogy milyen jót adnak, s minden, s azt mondja, azok sokat ígérnek, csak keveset adnak, s én úgy gondolom, hogy nekem ott a helyem, Pestön. Aztán nem jött haza lakóul, hanem csak így, ni, részletesen, mikor szeptembörbe hazajövögetett.
ERZSI NÉNI: Mikó hat meg édösanyám, azelőtt való nap ment, hogy kitört a forradalom Magyarországon. S akkor érkezött haza.
ÁGNES NÉNI: S méges forradalmárnak vötték, bűnösnek.
ERZSI NÉNI: Pedig itthon vót.
ÁGNES NÉNI: Egy hét bé vót zárva.
ERZSI NÉNI: Na, s mennyi ideig nem szabadott kiadni semmit, könyvit, semmit.
ÁGNES NÉNI: Nem.
ERZSI NÉNI: Nem.
ÁGNES NÉNI: Még óráját s gyűrűjét s mindent... Erőtették, hogy Nagy Imre helyett legyen ő a minisztör. Azt mondta, hogy nem vállalja, nem vállalja egyáltalán. S mondom, mér nem vállalja? Azt mondja, ebbe a rendszörbe nem érdemes vezetni. S akármitő, mindentő mögfosztották, de úgy sem át belé sömmilyen pártba, sömmi söm, sömmi söm, sömmi söm.
ERZSI NÉNI: Nem hajlott sömmi felé, csak az ő maga akaratját...
ÁGNES NÉNI: Azt mondta, ő szabad embő, s ő nem lösz sömmibő sömmilyen. Szabad embör.
ERZSI NÉNI: Ő a haszonér nem fordút erre-arra. Neki nem kellött haszon.
ÁGNES NÉNI: Aztán mikor engödték haza, örökké hazajött.
TAMÁSI GÁSPÁR: „Újra hazajöttek Áron bátyámék Pestről.” „Ekkor történt az is, hogy bátyám a neki járó örökségről lemondott a testvérek javára, amit addig édesanyánk használt. Így ő nem kapott semmi örökséget, de mi sem használtuk sokáig, mert a közös gazdaságba vittük, s most is ott van. Még ki se tudnók választani, hogy melyik volt a miénk.”
ERZSI NÉNI: A kollektív alatt vót, mikor lekaszáta a magáét.
ÁGNES NÉNI: Ejszen, akkor vót. Akkó vót.
ERZSI NÉNI: Az akkó vót. Az akkó vót.
ÁGNES NÉNI: Igen, igen. Há nem csak író korában, hanem, mikor még diák vót, úgy reáakadtak Áronra, hogy örökké hittak, hogy jöjjön, s kaszálja le a füvet. S azt mondta egyszer anyámnak, hogy anyám, én nem azért tanulok, hogy én mindenki füvit lekaszáljam. S mikor író vót, akkor es kaszált az én helyemen, lekaszáta, ott vót, a szomszédban egy kerthelyiség, most es megvan. Aztán a szomszéd embör azt mondja, te Ágnes, azt a helyet ki kaszáta le, s mondom, hogy azt Áron, s azt mondja, há az övét kaszáta vót le, a szomszédét, nem az enyimöt Azt mondja, én ilyen kaszálást többet nem láttam, azt mondja, úgy van lekaszálva, mintha leberetvátták vóna.
TAMÁSI GÁSPÁR: „Ferenc sógor mondja neki, hogy mi és hogy történt a dolog, s ő most azért jött, hogy a kaszálásért fizessen valamit. De amikor tudomásul vette az illető, akkor így szólt: Ej, azt a kutya mindenit neki, hát én azt a következő évre vetőmagnak akartam hagyni, hanem eddig már én rég lekaszáltam vóna.” „Utána még egy darabig gondolkozott, s aztán így szólt: Ferenc, mondd meg az író úrnak, hogy én a kaszálásért nem fizetek semmit, de ha valaki más kaszálta volna le, akkor azzal a mag árát törvényesen megfizettetném.”
ÁGNES NÉNI: Aztán akkor ementünk, és lekaszáta az enyimöt es. A kaszát vette a vállára, s a fenyőkövet akasztotta oda, a nadrágjára. Olyan büszkén ment kaszáni, mintha egész nyáron kaszát vóna!
TAMÁSI GÁSPÁR: „Akkor még nem tévedt el, mert mellette mind a kétfelől le volt kaszálva. Ezzel a kaszálás az ő számára be is fejeződött, mert ez volt az utolsó kaszálása, de lett a tenyerében legalább három vízhólyag a kasza nyelétől, ami azután sokáig fájt neki, de az is elmúlt lassan, mint ahogy minden el szokott múlani.”
ÁGNES NÉNI: Egyször odajött Domokos bátyám nálunk, s aztán leűt, s beszélgetni kezdtek. Egyször a Nyannyónak adott vót ebből a nagy kertbő, ott nagy kert van hátul, ne. S azt mondja, hogy Áron, te rosszú gondulkozú, s azt mondja Áron, há mér, bátyám?, azt mondja, hát te nem gondolod, hogy meg vénűszöl, s akkó mü lösz veled?, neköm negyven hód birtokom van, s avva méges búsulok, hogy mü lesz velem! S azt mondja Áron, hagat egy kicsit, s azt mondja egyször, hogy hát, Domokos bátyám, maga maradjon mög a negyven hód birtokává, s én egy könyvem nem adnám a maga negyven hód birtokáér. No. S aztán azt mondja Domokos bá, rosszú gondulkozú, de akkó jól gondolkozott, mer mikor mögvénült Domokos bá, kilencven esztendős vót, mikor mögvénült, s itt, ehelyt a háznál két szilvafa van, ni, s aztán ott férreállott, s a szilvafa alól a szilvát így markóta fé, s magostú s mindenöstő ettö meg. No. Olyan világot élt. Gyermöke nem vót, s nagygazda vót.
TAMÁSI GÁSPÁR: „Nem sokáig tartott a vagyona, mert rá három évre béadta a közös gazdaságba, s így neki csak harminc ár terület maradt meg az ötven hold birtokából.”
ÁGNES NÉNI: Akkó vót itthon utójára. Hatvanháromba. Akkó azt egyezték, hogy most má mög van engödve, hogy minden évbe az évnek felit itthon tőti, s a másfelit Pestön. Megengedte a két ország egymás között, hogy ő itthon es űhessen, s ott es űhessen. Igen, de arró vót szó, hogy jő haza, s menyünk Marosvásárhelyre, színdarabját adták elő ott. Aztán addig olyan világ történt, hogy nem tudott hazajönni. Nem tudom hányba, azelőtt evitték vót Moszkvába, akkó má betegeskedett. Egy vitakongresszusra vitték vót, nyócvanan vitték egy repülőre, erőszakka vitték, mer nem akart mönni semmiképpen. Azután beteg lőtt, s aztán az orvosai nem engödték onnat haza, Pestről, betegön, innét Marosvásárhelyről ement az orvos utána, s aztán..., Bugyi Pálnak hítták aztot, nem is Bugyi Pál, valami Pál vót, más Pál, professzor vót Vásárhelyt a kórházba. Aztán az azt mondta, hogy ő itthon kezeli, s felelősségét vállal, hogy itthon kezeli s gyógyítsa, de nem engedték el onnat betegen, nem engödték e. Oztán akkor mü ementünk beteglátogatni, Gáspár s én...
ERZSI NÉNI: Össze, hatvanötbe mentök e magok, össze.
ÁGNES NÉNI: Akkó.
ERZSI NÉNI: Anna néném s Gáspár s maga, hárman emöntek, de én nem möntem, mer ugye, hogy...
TAMÁSI GÁSPÁR: „Egy csütörtöki nap délelőtt tizenegy órakor meg is érkeztünk a Nyugati pályaudvarra, és ott, mint ismeretlen utasok, hát leszálltunk, s a csomagot is leszedtük, amely már a határnál át lett vizsgálva.” „Ott az állomás háta mögött találtam taxisofőrt eleget, s szóltam egynek, hogy legyen szíves minket hárman a csomaggal együtt vigyen el az Alkotás utcába, mert nekünk oda kellett mennünk.” “Csakhamar meg is érkeztünk a kapuba, s ott leszálltunk a csomaggal együtt, én pedig a harminc forintot kifizettem a sofőrnek.”
ÁGNES NÉNI: Nála jó vót, a. Az embör tartott egy kicsit tőle, hogy úriembör s úriembör, de aztán méges, alkalmazkodtunk mü es. Mer ő nem szerette a rendetlenségöt, s aztán a sok beszedőt se. Örökké úgy hagatott, hogy. Mikor idejőtek az urak, há akkor es. Keveset beszégetött, s mondtam, hogy, há mé nem beszéget többet, s én jóságosan beszégöttem, hogy ne legyen hiány a beszédbe.
ERZSI NÉNI: Mint most es oly sebesen beszéget!
ÁGNES NÉNI: Gáspár harisnyába mönt ki, s aztán nadrágot es vitt magáva, olyan viselő nadrágot, mint amibe itt, a nyári időbe dolgozott. Aztán a nadrágba akart menni Pestön. Azt mondta Áron, hogy te csak tödd le a nadrágot, s menj a székelyharisnyába. Úgy járkáltunk aztán Pestön.
TAMÁSI GÁSPÁR: „Szerettem nézni a Dunát, amint azon a hajók úszkáltak, különösen este, amikor ki volt világítva az egész hajó.” “Amikor mi már elindultunk hazafelé,” „bátyám nem kísért minket az állomásra, mert a betegsége nem engedte azt, s az idő sem kedvezett. De azért mégis kijött a balkonyra az emeleten, s amikor a kocsi már indult velünk az állomás felé, ő a kezével integetett nekünk, mi is igen neki”. „Akkor mondta is Ágnes, hogy most jól elbúcsúztunk, mert többet életben nem látjuk meg soha.”
„Így teltek a napok tovább, egész május huszonhatodikáig, s akkor meghallottuk a rádión keresztül, hogy a drága jó bátyánk meghalt.” „Elég fájó szívvel érkeztünk meg a Nyugati pályaudvarra, s onnan taxival a Alkotás útcába. De ekkor már kilencen érkeztünk Farkaslakáról, hogy mind a kilencen részt vegyünk a gyászszertartáson, a bátyánk koporsója mellett.” „Az volt a bátyámnak a végakarata, hogy a szülőfaluja temetőjében, a templom közelében helyezzék a holttestét örök nyugalomra, és ez az ő akarata szerint teljesedett.”
TAMÁSI ÁRON: „Erről is könyvet kéne írni, sőt erről kéne igazán: a népi életformának ezeréves lelki és testi szerkezetéről, melyet nem politikusok ácsolták össze valamelyik társadalmi osztály védelmére, hanem névtelen emberi mű, mint a nyelv. Nem kezdetet lát a születésben, és nem véget a halálban, hanem csak személyi változást mind a kettőben. S nemcsak az embernek emberhez való kapcsolatát szabályozza, hanem a szövetséget is,  melyet a természettel és az Istennel mindnyájunknak meg kell kötnünk. Valóban olyan életforma ez, melyben a közösség az első és legfőbb személy, s lelkében változatlan, csupán az atyák és fiak cserélik egymást.”
ÁGNES NÉNI: Tiltották akkó a temetést.
ERZSI NÉNI: Igen, igen. Nem szabadott.
ÁGNES NÉNI: Nem szabadott mondani se, búcsúztatni se. A pap a templomból ebúcsúztatta, de még sokan fé vótak készűve a búcsúztatásra, de nem engödte mög a pap, azt mondta, evve véget ért a búcsúztatás. Ott a prédikálószékből ezt mondta. Nem engödték mög, hogy többet búcsúztassa. Aztán, akik idegönbő jöttek, mindenütt bukattak erre s arra, mindenik fét, hogy a hivatalátó megszabadítsák, s leteszik.
TAMÁSI GÁSPÁR: „A temetési szertartáson nagyon sokan részt vettek, habár nem is tudták sokan.”
ÁGNES NÉNI: Júniusba hozták haza, tizenegyedikén.
ERZSI NÉNI: Júniusba, mer akkó vót itt a temetés.
TAMÁSI GÁSPÁR: „Az érkezés ideje a székelyudvarhelyi állomásra június kilencedikén este volt.”
ÁGNES NÉNI. Két napig evitték Lupenybe. Az es Lupeni, csak nem ez.
ERZSI NÉNI: Igen.
ÁGNES NÉNI: Mikó hazahozták, há Gáspár úgy akarta, hogy hozzák ide, ravatalozzák ide, haza, ide, ni, nálunk. Aztán azt mondta a pap, hogy nem engödi mög, a templomba ravatalozzák. És egy éjjön ott hát, oztán másnap temették e.
„A költő öccse és húga éppoly élvezetesen meséltek, mint a költő; egy séta kellett volna csak nekik, ki a műveltségbe, hogy fölfedezzék, mi van bennük, éppolyan költők lettek volna, mint ő.” Németh László 1935-ben hallgatta Tamási testvéreit. 1968-ban és 73-ban Gáspár leírta emlékezéseit; mi már a hangját nem hallhattuk. Ágnes néni, Erzsi néni és Feri bácsi beszédét fölvettük, és mikor megint megyünk Farkaslakára, a gyógyszerek mellé egyegy üres füzetet is kapnak. A műveltség felé vivő sétány az egyetlen, amin nem jártak Áronnal: de együtt gyalogolták át Farkaslaka lejtős útjain a XX. századot, s ha Áron közben messzebb is ment, s majd még messzebb, azért mindig ezekről az utakról írt, s úgy, hogy ahhoz kevés lett volna a műveltségtől kapott tinta.
Az elnyomatásban megteremtett otthoniasság nem Tamási írói helytállása volt, hanem olyasmi, amit úgy tanult meg falujában, mint beszólni.
Az otthon: magyar tartomány Romániában.
Föld: kapaszkodni a szétszórattatás szelében.
Ház: Ábelnek hazatérni.
Ebben a házban lakott Gáspár is. Mivel nem ismerte a városi ízlést, nem hallgatott el semmit. Az Áron mesés székelyeit ismerő olvasót megijeszti a falusi élet keménysége és nyomorúsága, mikor Gáspár lelövi az ártatlan kutyát, mikor kihúzza a juh fogát harapófogóval. Nem járt a műveltség sétányain: írása igazságát nem kísérhette a szépség.
Ugyanebben a házban lakik az egykori szénégető, Sipos Ferenc bácsi is. A hallgatása vaskos keretébe foglalt két történetet, úgy mondta el, mintha előbb már le is írta volna. Olyan figyelemmel beszéde iránt, hogy kiejtése is városiassá változott, s csak túl a történet felén tért haza, szülőföldje beszédbeli szokásaihoz.
Ebben a házban lakik a sebesen beszélő Ágnes néni, s a keveset szóló Erzsi néni is. Ugyanazt a történetet ismerik. Mikor hallgatnak, az idő visszfénye csillog szemükön. Ülnek az októberi napsütésben, az udvarra állított padon. Ágnes néni tenyerébe törli az arcát. Erzsi néni hall valamit kintről: megmarkolja a padot, elnéz. Sipos bácsi a botjára támaszkodik. Krákog.
Ábelt hazavárják.
Isten éltesse őket!
CZIGÁNY ZOLTÁN