Franz Hodjak
A FOLYOSÓN
A vonat tömve van, példátlan eset, ilyesmi csak rémálomban történhet meg velem. Bal térdemmel egy faládára támaszkodom, nem nézhetek annak sem utána, hogy vajon vér vagy izzadság-e, ami végigfolyik a lábamon. Bal mellkasom tájékát kitartóan paskolja egy gyerekcipő, és egy hátizsák a jobb vállamat nyomja, mintha szeg és fűrészlap volna benne.
Hallom, valaki arról beszél, hogy ki villamosította itt a vasutat, aztán egy arc kissé oldalt, lentről mosolyog rám, fogatlan, dohánytól sárga szájjal. Az aránytalan, zsíros sapka ide-oda csúszkál a kopasz fejen, tulajdonosa kusza mozdulatai szerint. Ezen a kis, görbe lábú emberkén érdektelennek tűnik minden, kivéve a szemeit. Az egyik nyíltszívűségről árulkodik, a másik vagy ravaszságról vagy alattomosságról.
Éljen az öreg Bittenbinder és Fargo! – mondja az emberke, felemel egy üveget, és iszik. Közvetlenül az arcomhoz nyomja az ábrázatát. A márka az márka, nyugati, keleti, nekem nem számít. Rekedt kacagása olyan, mint a szarka csörgése.
– Én onnan vagyok – mondom neki.
– Az a maga dolga, honnan van. Nem azt kérdeztem én. Tudom jól, mire gondol maga. Azt gondolja, ez úgy csörög itt, mint a szarka. Igaz?
Nézem a táj piszkos hótakaróját, közben ábrándozom: olyan, mintha leokádták volna.
– Látom – kezdi újra az emberke –, nem bízik bennem. Senki sem hisz nekem, mindenki azt gondolja, én vagyok az ördög.
Az emberke újra iszik az üvegből, kifújja két ujjal a orrát, aztán rekedten nevetgél magában, és gondterhelten csóválja a fejét.
– Éljen az öreg Bittenbinder és Fargo! Erőt veszek magamon, összeszedem magam a gyűlésen. És ha nem beszélek egy órát, akkor semennyit sem. Most pedig hazautazom. És maga?
– Én is.
– Jól van. De úgy látom, nincs bizalma hozzám. Mit gondol, ha már mindenki részeg volt, ki mászott fel az oszlopra, és ki szerelte fel a vezetéket, viharban, hóban? Élned kell, ismételtem magamnak. Ez az elvem. Nincs igazam? Ha elvekről hallok vagy ehhez hasonlókról, pusztító italvágy kerít hatalmába. Előveszem tehát kit, lapos üvegecskémet, melyet állandóan a belső zsebembem hordok, és felhajtok egy kortyot. Akárhova megyek, magammal viszem az üvegecskét. Olyan ez nekem, mint egy talizmán. Egy ilyen tárgy jobban megvéd a depressziótól, mint bármi más, aztán szívinfarktustól, megfagyástól, rosszulléttől, idegösszeroppanástól és az ég tudja, hogy milyen szerencsétlenségtől még. Ha nincs nálam az üvegecske, valami mindig rosszul üt ki. Bukarestből jövök, a színházból. Mondja, kérem, mit tud az csinálni, akinek három osztálya van, és hét nyelvet ismer? Na, látja! Éljen Bittenbinder és Fargo! – kiált fel hirtelen, majd ismét iszik. – Nekem, hogy őszinte legyek, a zűrzavar tetszik. Akkor tudja az ember legjobban hasznosítani a tehetségét. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a gondolkodásnak nincs jelentősége. Sőt, gyakran több rosszat eredményez, mint egy tízes fokozatú földrengés. Tehetséggel kifejezetten többre megyünk. Volt Segesvárnak egy sintére, egy bizonyos Ernst Lobl, nagyon bután fogta fel az előírásokat szószerint vette mindegyiket a hülye. Minden olyan kutyát befogott, amelyet az utcán talált, még az uraságokét is. Újévkor eleljártam az uraságokhoz köszönteni, közben jól megnéztem magamnak a kutyáikat. Gyakran megtörtént, hogy egy sír szélén álló néni vagy nagymama nyitott ajtót, közben észre sem vette, hogy elillant a kutyája. Azután jött az a hülye Lobl, és befogta. Mivel nem kegyelmezett a kutyáknak, az uraságok felfogadtak mindenféle csirkefogót, hogy Loblt megveressék. Így kapta el Fotze majdnem minden este a sötétben, amikor hazafelé tartott. Szerencsére meghalt agyvérzésben egy alapos verés után, különben még agyonütötték volna egy szép napon. – Az emberke a földre öntött egy cseppnyi pálinkát. – Nyugodjon békében Lobl, remélhetőleg tanult a példából valamit ez a hülye, és a másvilágon normális emberként viselkedik. Megbocsát? Félre kell mennem. Így mondják ezt, nemde?
Fürgén, mozgékonyan csoszog végig a folyosón, mintha lábak, bőröndök, zsákok, demizsonok, csomagok és ideiglenesen felállított gyerekfekvőhelyek nem is lennének, mintha egyszerűen átmenne az anyagon. Amikor visszatért, énekelt:
Az én kedvesem után
Megfordulnak a tisztek is.
De én vagyok én,
és a kedvesem
tőlem nem viszi el senki sem.
– Pontosabban kellene tájékozódnunk – kezdi újra. – Menjünk a jövőbe, nincs ellene kifogásom, de csak egy lábbal. A másikkal álljunk meg erősen a jelenben. Tegnap volt a lányomnak a premierje, három miniszter volt a teremben. Nagyon izgult. Ne izgulj, mondtam neki egyre. Ami számít, az megvan, ne viseljük úgy a tehetségünket, mint valami antik görög bútordarabot. Ezek a múzeumokban porosodnak, és mi a hasznuk? Éppen olyan ez, mintha hagytam volna, hogy a németek lágerbe internáljanak, mint egy bamba malájit, aki csak vigyorgott és bólogatott, különösen ha pofont kapott. Látja, maga nem élte meg azokat az időket, azelőtt minden harmadik bordélyházat „A kukoricacsőhöz” címeztek, ez teljesen logikátlan. „A nyárshoz” vagy valami ehhez hasonló lett volna helyesebb. A lányokat könynyen hatalmába keríti a szenvedély – közben az emberke egyfolytában csóválta a fejét. Hirtelen fékezett a vonat, az utasok úgy verődtek ide-oda a folyosón, mint a kupában felrázott kockák. Az emberke összeszedte magát, és megkérdezte:
– Miről is beszélgettünk?
– A bamba malájról – mondom neki.
– Az orosz frontról beszéltem már?
– Nem.
– És arról, hogy miért ültem?
– Arról sem.
– Jó, jó, haladjunk szép sorban. Olaszul akkor tanultam meg, amikor Szinaján szereltük a drótkötélpályát. De ha utazhattam volna, ma hetven nyelvet is tudnék, nem hetet. De nem akarok utazni, mindenütt ugyanaz van. Elegendő nekem hét nyelv is, ezekkel sem tudok semmire sem menni. – Az emberke egy hátizsákra hajtotta a fejét, és halkan dudorászott:
Ha postakocsi kürtje szól,
rétről rétre szökell szívem.
Van tizenkét kantinjegyem,
s pálinka, bor van mindenhol.
Megtanultam franciául, mert olyan hülye voltam. Volt egy iskolaigazgató a falunkban, Kurt Maria Henschelnek hívták, börtönbe zárták, mert úgy mondták, sok könyvet olvasott. Akkoriban véletlenül lovakkal kereskedtem. Élni kell, mondogatom magamnak, ez az elvem. De máig sem tudom, hogy ez a Henschel miért éppen engem szemelt ki, mikor egyetlen könyvet sem olvastam el soha. Amikor elvezették, odakiáltott nekem: Te, vigyázz az én Mitzámra, ha tisztázódik a félreértés, és ismét visszajövök, háromszor három héten át itatlak, és addig nem nyugszom, amíg rendes iskolaszolgát nem faragok belőled. Mitzának hívták a kancáját. Nos, évek teltek el, amíg rájöttem, hogy Mitza csak franciául ért. Ezért kellett nekem megtanulnom franciául. Mit is tehettem volna?
Volt egy öreg matróz,
és megszeretett egy öreg lányt,
felismerte kopott nadrágjáról,
olyan volt, mint az ócska szita már.
– Hány világháborúban vett már részt? – kérdezte aztán az emberke. – A békeidő is olyan, mint a háború. Rohamkor a jobbszárny jobbra, a balszárny balra. Vereséggel visszavonulva: jobbszárny balra és a balszárny jobbra esik. Ha a vezérkar nem tudja pontosan, hogy az ezred támad, vagy éppen visszavonul, akkor egészen szép bonyodalom állhat elő. – Az emberke az ablaknak támasztotta a homlokát, és megpróbált aludni, de a feje lecsúszott az üvegen, és nekiütődött az ablakpárkánynak. – Minden mindig ugyanaz. Minek fecsegünk mi a világháborúról, amikor itt a folyosón senki sem tud franciául.
Eső ömlik, eső folyik,
a tiszt sohasem utolsó.
egy hordóval is megiszik,
csak a civil a fatuskó.
Lehet, hogy badarságokat beszéltem össze? – kérdezte, miután bóbiskolt néhány percig. Meghökkenve és tanácstalanul nézett körül magán, mintha egy másik világra ébredt volna. – Különös álmom volt, kettéhasították a fejem, a jobb fele a bal vállamon, és a bal fele a jobb vállamon volt, és ha az egyik fele gondolt valamit, a másik mindig az ellenkezőjét gondolta. Egyszer a bal vállamon levő megkérdezte a jobb vállamon lévőtől: Uram, hisz-e ön a jövőben és a hasonló okkult izékben? A jobb vállamon levő bal fele készségesen válaszolt: Te, szaralak, te, mit gondolsz, hagyom magam kipicsázni, tudom jól, ha nemet mondok, kinevetsz és nagy filozófusnak nevezel, és ha igent mondok, még jobban nevetel, és azt mondod, hiszek a halálban. – Az emberke kortyolt az üvegéből, közben ezt mondogatta, szegény Bittenbinder, szegény Fargo! Csóválja a fejét Az arca hirtelen ismét az enyémhez kerül közel. – Hogyan kerültünk mi fel egyáltalán erre a vonatra? Ne bosszantsa fel magát ismét, kérem. Egész idő alatt mást sem csinálhatna, csak pukkadozhatna, mint a léggömb. Természetesen nem mondtam semmit. Ha már egyszer itt vagyunk, ahol vagyunk, maradjunk is itt. Ez az én elvem. Fogja csak meg jobb kezével az ingének a harmadik gombját, és bal kezével a jobb fülcimpáját, csukja be a szemét, és próbáljon meg elképzelni magának egy fejreállt tyúkot. Aztán mondja el hétszer egymás után: buzeráljon meg az ördög minden szomszédot, különben soha és semmikor nem jutunk ki ebből a Bukarestből.
– Már Brassóban vagyunk, mondom neki.
– Azt mondja, hogy Brassóban? És én az utolsó gatyámat is feltettem volna rá, hogy manapság nincsenek már csodák. Nos, ha már elkövettük ezt az ostobaságot, és Brassóban vagyunk, el akarok magának mesélni valamit. Isztambulban voltam, nagy zűrzavar volt az. A legkisebb fiam az összes papírgyárak főkönyvelője. Bulgáriába utaztunk az autójával, ő hivatalosan, én üzleti úton. A fiam olyan félkegyelmű, mint Sztán és Pán. Még a tortából sem tud egy szeletet kivágni. Mennyit aggódtam én Isztambulig azon, hogy vajon mi sikerül neki, és mi nem. Nyöszörgött és jajgatott, hogy főbelövi magát a szamár. Rázott és rángatott, természetesen az üzletkötések után teljesen részeg voltam. Rátekintettem az órámra: szeptember tizennyolcadika, tizenegy óra, feküdj le, főherceg, mondtam neki, Burgasban vagyunk, a Minerva szállóban. Apám, nézz körül magadon, siránkozott. Minek nézzek körül? Mindenütt a régi kosz. Apám, ordított a fiam, Isztambulban vagyunk, nem Burgasban, és te nem a Minerva szállóban alszol, hanem az autóban. Egyszóval, körülbelül egy óra hosszáig vitatkoztunk azon, hol vagyunk, és hol alszom. Végül meggyőzött arról, hogy igaza van. Te seggfej, te nyomorék, mondtam neki, mit tettél velünk? Mit is mondhattam volna mást ilyen helyzetben? Apám, jajdult fel, belekerültünk egy autóoszlopba, és minden közlekedési rendőr azt jelezte tovább, tovább. Átkozottan figyelnem kellett arra, hogy ne menjek neki senkinek, és hogy nekem se jöjjön senki. Egészen homályosan láttam egy táblát, amelyen Törökország neve állt. Először semmire sem gondoltam, majd arra valószínűleg, egy kicsit át kell utaznunk Törökországon, hogy ismét vissza jöhessünk Bulgáriába, illetve Burgasba. Na, látja, ilyen gyerekeink vannak! Mindent meg tudok szerezni, csak a tehetséget nem. Átadom önnek a névjegyemet. Csak kézzel írott, de ez a taktika benne.
– Köszönöm – udvariaskodok vele.
– Hát magának nincs névjegye?
– Nincs.
– Tudtam azonnal, hogy nincs hozzám bizalma, ezért is beszélgettem el magával. Hogyan is lehetséges, kérdezem én magától, egyáltalán olyan valakivel beszélgetni, akinek bizalma van hozzád? Mert akinek bizalma van hozzád, az nem hagy beszélni, szóhoz jutni, neked magyaráz és magyaráz és magyaráz. Bocsásson meg: hová is utazik maga valójában?
– Halott édesanyámhoz – mondom nyersen a szemébe, hogy vegye észre magát.
– Talán a lakodalmára? – fűzi hozzá nyerítve, majd táncolni kezd. Az egyetlen dolog, amit abban a pillanatban felfoghatatlannak tartottam ezen a világon, az volt, honnan volt annyi helye, hogy a kezével és a lábával figurázni tudjon, hol a földön, hol a levegőben.
– Most – kezdi újra az emberke – miután táncoltam egyet, úgy gondolom, jobban megért. – Nagykabátja ujjával letörli a bepárásodott ablaküveget. – Éljen az öreg Bittenbinder és Fargo! – mondja és iszik. – Tudja – fordítja felém az arcát –, hogy ez kivételes helyzet? Például akkor adódik kivételes helyzet, ha a puder és a nyelv nem egyezik, frakkot használnak, és a papírok nem elég hamisak hozzá. Vagyis pontosan a normális helyzetnek az ellenkezője, olyan helyzet ez, amelyben senki sem hibás azért, amit elkövetett, mert mindig akadnak enyhítő körülmények. Mégis pontosabban el kellene ezt magyaráznom. A sógorom, nem emlékszem már, a második vagy a harmadik feleségem bátyja volt-e, csak annyit tudok, hogy Gábornak, Alghioman Gábornak hívták, mindenesetre a sógorom egy nap régi, agyonviselt frakkban és fehérre púderezett hajjal jelent meg. Megmenekültem, gyerekek, megmenekültem, károgta kitartóan, és hencegve ütögette a belső zsebét. A szemei lázasan csillogtak. Először azt gondoltuk, hogy megütötte a főnyereményt, és állást kapott egy cirkusznál. Nagy hangon gratuláltunk neki, és mindenféle kérdéssel ostromoltuk: mit csinál ott, mennyit keres, megyen-e a cirkusz Amerikába is, világhírű lett-e már, van-e állatsereglete is, és így tovább. Néhány gyerek már rúzzsal és szénnel közeledett feléje, hogy bemázolja. Az apja két üveg fantasztikus pálinkát hozott, és töltött. Szörnyű nagy lárma kerekedett és még nagyobb öröm. De ő, a sógorom, csak megvetően legyintett, és mindenkinek büszkén és diadalmasan mutogatta a papírjait, amelyek hamisak voltak abban az értelemben, hogy azt bizonyították, miszerint a púder valódi fehér bőr. Eddig rendben is ment minden, arra is csak a legnagyobb idióta képes hogy ilyen papírokat szerezzen. A többihez már tehetségre lett volna szüksége, most nem nyelvtehetségre gondolok, habár ez is jó lett volna. Hiszen három hónapra rá a németek elvitték a bambát, és a többiekhez hasonlóan internálták. Akkor azt mondtam magamnak, ami nem megy, az nem megy, mert abból semmit sem okulunk, mint ahogy minden, ami megy, az megy, okulásunkra szolgál. És éppen így tanultam meg németül. Éljen Bittenbinder és Fargo! – jót húz az üvegből, közben hamiskásan mosolyog. Mialatt jobb kezének három ujjával a sapkáját, mint egy pörgettyűt körbeforgatja a fején, egyfolytában rám hunyorog és énekel:
Erdő mélyén tölgyek virulnak,
harmonikahangra ébredhetünk,
de a napi munkára gondolni
kutyakötelességünk!
– Szakálla után ítélve – kezdi újra az emberke – minden oka meg lehet rá, hogy takargasson valamit. Milyen cégnél dolgozik maga?
– Jelenleg a temetkezési vállalatnál.
– És intézett valamit Bukarestben? Valamikor én is dolgoztam ennél a cégnél sírásóként. Mit is mondhatnék magának? Maga tudja, hogy egy sírásó teljhatalmú úr, ma már nincs ilyesmi. Az úgynevezett munkaadók pénzzel és pálinkával és szép szavakkal traktálnak téged és a beosztottaidat, bárhogy is bánsz a halottakkal. Szép idők voltak ezek. Friss levegő, cinkék, rigók, virágok, mindenütt virágok. Sehol sem olyan szép a természet, mint a temetőben. És ha még egy évig maradok, biztosan megtanultam volna a halottak nyelvét is, erre fogadni is merek. Ha egy nyitott sír fölé hajolunk, olyan, mintha kagylót tartanánk a fülünkhöz. De itt is pechem volt, mert az idióta. Harold Jakobival dolgoztam együtt. Mindig tett valami rossz fát a tűzre. Hallott róla?
– Nem.
– Csodálkozom. Ismét egy halottat kellett elföldelnünk, de az volt a kikötés, hogy a sírhelyet betonlappal fedjük le, melyet már előzőleg megöntöttek a kápolnánál. Az egyházi hatóságok viszont nem engedték meg, hogy a betonfedelet a sírra tegyük. Erre a hozzátartozók tiltakoztak. A halottat ideiglenesen a szomszédos sírba helyezték, amely valamelyik baráté volt. Végül is a hozzátartozók perrel harcolták ki maguknak az igazat az egyházzal szemben, de mégsem kapták meg a jóváhagyást a halott átköltöztetéséhez, úgymond nem volt alapos okuk a kihantolásra. Így kaptunk mi megbízást arra, hogy a halott tulajdonképpeni sírjából alagutat fúrjunk a szomszédos sírhoz, és húzzuk át a koporsót. Aznap reggel valami sürgős dolgom akadt, úgyhogy Jakobi egyedül ment ki a temetőbe. Amikor én úgy tizenegy felé a temetőbe értem, a város minden harangját a fejemben éreztem zúgni. Az idióta nem a megfelelő sírhoz ásta az alagutat. Nehogy nagyobb baj történjék, azonnal tisztázni kellett a dolgot. Harald Jakobi kutyamód lihegett mögöttem, és egész úton vigasztalni próbált, még ma is tépem a hajam, ha arra gondolok, hogyan sikerült neki ilyen rövid idő alatt három szekérnyi marhaságot összehordania. Hiába. Majd a részvét vigasztalan hangján így szólt hozzám: Maradj itt, pihend ki magad, majd én rendet csinálok. Később egy építkezésről néhány férfi és nő jött át hozzánk melegedni, és ahogy lenni szokott, egyik szó a másikat érte, mígnem az egyik betonkeverőnővel félrevonultam. Oh, ember, ez volt ám a szajha – mondja az emberke kacsintva és csettintve. – Nem volt már a legfiatalabb, de értette a mesterségét. Amikor délután visszaértem, hallottam, hogy Jakobi keresett néhányszor. Meg akartam még inni valamit, de Jakobi ott tántorgott tökrészegen a csapszékben, odajött az asztalomhoz, és állati módon veszekedett velem. Még sohasem láttam ilyen kétségbeesett állapotban. Csak dadogott: Gye-e-re, én már nem tudom, hol vagyok. Azonnal vele mentem. De mit láttam? Ilyen a legjobb krimiben sem fordul elő. Az idióta, másként nem nevezhetem, szabályos labirintust ásott a kápolna köré, és összevissza cserélgette a koporsókat. Nem tudom, képes lett volna-e valaki kibogozni ezt az ügyet. Emiatt az idióta miatt azonnal fel kellett mondanom, mielőtt még kidobtak volna. Elköteleztem magam a kereskedelemhez. El kell gondolkodnunk az életünkön, ha nem mennek rendben a dolgok. Körülbelül tizenöt év múlva (ezt is el kell önnek mesélnem) valami hasonló történt velem. Akkor a koromgyárban dolgoztam. Tél volt, éppen kártyáztunk. A nyersanyagszállítmányt tévedésből valamelyik északi bányaműhöz irányították, így aztán nem volt munkánk. Körülbelül egy hét után beosztottak bennünket egy építőtelepre alapot ásni. Amikor megkaptam az első fizetésemet, a fogamat csikorgattam, és nagy ribilliót csaptam. Elővettem a jegyzetfüzetemet, abba jegyeztem bele minden köbmétert, alatta a brigádos aláírásával. Így csináltam mindig, ha teljesítményért dolgoztunk. Ezzel azt akarom mondani, hogy megbízom a főnökökben, de csak úgy, ha aláírnak. Számoljuk át még egyszer, mondja nekem. Most már kiadja, mondom én. Ő: ne fújd fel úgy magad! Én: most aztán iszom valamit, de jegyezd meg, előfordulhatna, hogy sem te, sem másvalaki nem tudná meg, hogyan esnél le a toronyház hatodik emeletéről. A könyvelő sem hagyta magát, és azt kiabálta, hogy menjek a fenébe, én csőcselék. Ha valahol megelégelnek, onnan tovább kell állni. Nincs igazam? – kérdezi az emberke, majd hunyorít a szemével, és ravaszkásan mosolyog.
– Természetesen, igaza van – mondom.
– Éljen az öreg Bittenbinder és Fargo! – és ismét az üveg után nyúl.
– A szakikat is mindig erre tanítottam. Aztán Fane vette észre, hogy a könyvelő tőle vette el a pénzt, így tudta az enyémet kiegészíteni. Azonnal halálos veszekedés tört ki. A könyvelő őt is csőcseléknek nevezte, ennek ellenére kifizette neki a teljes bérét, csakhogy a Christu és a Fisi béréből kiegészítve. Most aztán rajtuk volt a sor, hogy a könyvelőre támadjanak. A könyvelő, aki közben teljesen kijött a sodrából, és már nem tudta többé, hol tart, kapkodva kalamált a borítékokban. Végül úgy összekevert mindent, hogy az egész csapat a torkának esett. Hívták a brigádvezetőt, aki összehasonlította a listáját a borítékokkal. Semmi sem volt jó. Akkor a brigádvezető előhívta a főkönyvelőt. Ennek a listái nem egyeztek sem a brigádvezető nyilvántartásával, sem a borítékok tartalmával. Ki tudja, gondoltam magamban, kivel osztozkodott ez a könyvelő, sokan talpra esnek, mint a macska. És mivel én voltam az aki felröppentette az ügyet, én számíthattam a legrosszabbra. Így aztán a lehető leghamarabb beadtam a felmondásomat. Éljen az öreg Bittenbinder és Fargo! – most nem jutott el az ivásig, mert elaludt kezében az üveggel.
Amikor felébredt, így szólt:
– Gabi Turekről álmodtam ismét. Mondja csak, gyakran utazik ezen a vonaton?
– Nem túl gyakran.
– Mindenesetre óvnom kell magát Gabi Turektől. Az isten szerelmére, ne tegye többé azt, amit tett.
– Mit? – kérdeztem csodálkozva.
– Hogyhogy mit? Maga túl sokat fecseg. Részemről én a tizenöt százalékát sem hiszem el annak, amit maga mondott. Megtörténhet, hogy valaki kétszáz vagy éppen háromszáz százalékban továbbadja azt, amit maga mesélt, és akkor bajba kerül.
– Mit meséltem én?
– Ember, gyengeelméjű maga? Bukarest óta egyfolytában meséli nekem, hogy mi érte az életben, és hogy milyen gyakran volt pácban.
– Ember, maga álmodik!
– Átkozottul kell figyelnie arra is, hogy mit álmodik. Amit egyáltalán mondani akartam magának, az, hogy mindannyian óvakodunk Gabi Turektől. Van hobbija?
– Alig van, az alváson kívül.
– Az alvás! Az alvás kitűnő hobbi, félelmetes gyönyört okoz. Az alvás az éjszakáé, hogy ne érezzük az élvezetet. Attól függetlenül, hogy érezzük-e vagy sem, gyönyörre mindenkinek szüksége van. Ha gyönyörben részesülünk, akkor elégtételről beszélünk. Maga tehát alszik. Mások autogramot vagy női alsónadrágot gyűjtenek, esetleg kitüntetéseket, érdemrendeket és régi pénzérméket. Másvalaki halakat tenyészt. Más gyufásdobozokból barkácsol. Megint más temetésekre jár. És így tovább. Ahogy mondani szokás, gyönyörre és elégtételre mindenkinek szüksége van. Ennek a Gabi Tureknak a legnagyobb élvezete az, ha nyitva tartja a szemét, mindegy neki, hogy fülkében vagy éppen a folyosón van-e, úgy tesz, mintha aludna, és nem törődne semmi mással. Mégis a legnagyobb elégtétele az, ha másokat becsaphat. Ez a hobbija. Ez a Gabi Turek csak akkor boldog, ha szerencsétlenné tehet másokat. Egyszer bezárták a vonat vécéjébe. Valaki előre leszerelte a belső kilincset, és letörte a zárat. Aztán szóltak neki, menjen, mert benn ül valaki, aki annyira részeg, hogy félrebeszél. Mintha áramütés érte volna, úgy ugrott fel Turek, és szaladt a vécéhez. Gyorsan becsapták, és rázárták az ajtót. Valaki azt javasolta, hogy füstöljék ki egy kicsit. Majd mindenki leszállt szépen a vonatról, és ment a maga dolgára. Három nap és két éjjel utazgatott így Turek keresztül-kasul a vidéken. Más alkalommal még vidámabb dolog is megesett vele. Például a múlt év őszén, amikor diót szedni mentünk. Még fűrészt és létrát is vittünk magunkkal. Amikor Turek már fenn volt egészen a korona tetején, valaki lefűrészelte az alsóbb ágakat, körülbelül a fa közepéig. Tureknek, a tyúkeszűnek álmában sem jutott volna eszébe, hogy mi vár rá. A többiek észrevétlenül létrán szálltak le a fáról, egyik a másik után. Amikor már csak Turek maradt fenn, akkor vettük... Jézus Mária, ez itt már Medgyes! Viszontlátásra, és ki tudja, melyik békében vagy háborúban fogunk találkozni. Mindenesetre látjuk mi még egymást, ahogy a dolgok állásából kikövetkeztetem. Most ki kell szállnom, és át kell vennem nyolc vagon szúrós drótot. Tehát isten áldja!
Miközben görbe lábaival a vagon ajtajáig kacsázott, hangosan énekelt, és magasra emelt üvegével kísérte a ritmust:
Dalol már a csalogány,
az istállófiú befűt a szakácsnénak,
álmosan kering a föld a mindenségben,
fenn fényesen világít a hold sugara.
VÉGH BALÁZS fordítása