Jánosházy György
FANYAR SZONETTEK
Öregség
Ülsz nyitott könyvvel, lámpa mellett,
s hunyt szemmel Rilkét olvasol;
időnként elszorul a melled,
agyadban összefut a sor;
új félelemtől, régi bútól
álmokba menekül eszed –
de megreccsen az ócska bútor,
ajtód felől diszkrét neszek
borzongatják a szoba csendjét,
s tudod, hogy hóka képü vendég
kaparja kívül a tokot.
Kint vár... és nincs mukkanni merszed:
tudod, számolja már a percet,
és nemsokára bekopog.
Napforduló
Koszlott dobok szólnak ma halkan
a kókadt házsorokon át:
idézik városi zsivajban
elnémult berkek alkonyát.
Dobok üzennek messzi múltból:
csimbókos táltosok verik;
szavuk megszédít, mint az újbor,
szobámra csillagfényt terít.
 
Napforduló. Zihálva döngnek
rég elcsitult sámándobok:
hívják a fáradt lelkeket,
a teremtés előtti csöndet...
s a hanga földre gondolok,
mely holt füvekbe eltemet.
Talán nem is volt nyár
Talán nem is volt soha nyár,
nem hívott nászra füttyös erdő,
fütty sem volt, csak zizegve pergő
holt lomb, alatta szürke nyál;
nem táncolt fényláng repdeső
szitakötőn, káposztalepkén,
talán nem is volt soha napfény,
csak ez a ványasztó eső;
ifjú izmokkal, forró fővel
tiltott kapukra sose törtem,
nem vitáztam múlttal, jövővel:
szívemben, e repedt tükörben,
talán nem is volt soha más,
csak fásultság, csak hervadás.
Ég áldjon, őszülő hegyek
Ti mentek – vagy csak én megyek?
Mily messze vagytok, régi társak,
mily messze vagytok, volt barátok,
volt szeretők és holt szerelmek!
Hol vagytok, nyári fellegek?
Hol vagytok meghitt, régi hársak?
Zsibongó vágyak már alátok
pásztor légyottra nem terelnek.
 
Ti mentek – vagy csak én megyek?
Be messze vagytok, dáliák,
kabócák, nyári éjek!
Ég áldjon, őszülő hegyek,
ég áldjon, őszülő világ,
egyetlen kincsem: élet!
Egy Mária-képhez
Miasszonyunk – és minden Máriák
a földön és a földben és egekben,
kiket szerettem, áldottam s temettem,
és fontam néktek tüske-glóriát:
Miasszonyunk – és minden asszonyok,
kiknek szívében irgalom s bocsánat:
pokol kutyái nyalják már a számat,
nincs más előttem, csak sívó homok,
koloncot vonszolok minden tagomban,
s egy rettentő Hang szólít valahonnan...
Miasszonyunk – és minden Máriák,
kiknek hazudtam és kiket szerettem:
végső órámon mondjatok helyettem
vétkeimért engesztelő imát.