Lászlóffy Csaba
A lovag álma – Ostinato – A művész
(Álmatlanság Vinczeffy László műtermében)
1
A képernyőn fénylik így valami
az elalvás reflexét fejlesztő folytatásos alatt
talán egy ezüst szamovár? vagy inkább
a rovar teteme azok ott a csápjai
leginkább már csak törmelék
minden darabka mindenik tárgy elkülönül
pohár golyó dárdacsonk a mozdulatlanságba
merevedve a lovag karja rég lehanyatlott
mi az ami még emlékeztethet a lendületre?
nini egy sorompóval átfúrt lófej!
gipszből van az is viszolygást keltő
vagy csak közönyt akár egy protézis
a halál piszka is lefújva róla
s az alkotó kézről az istenek pora
kék zöld vérpiros-e a világ?
álnok? jóságos? gyilkos? boldogító? félek
már késő megfejteni a talányt
e fogalmak ismeretlenek ott ahol
régen elfolyt a történelem vére
kényszerzubbonyt csak élőre húzhat ó
húzhat
– – – – – – – – – – – – – a mindenható
2
hát az érzelgősen hervadó ligetünk
„van valami ahelyett, hogy (sokkal inkább)
semmi se lenne” (?)*
nem szorul hasonlatokra e látvány
a tökélyre törő kompozíció csak szánalmas
tőredék immár ég-hajnalfény-föld-fogyatkozás
ez a kulissza nem valami (szín)játékhoz kell
(ék)
ez már a felcicomázhatatlan tér az el-nem
porlasztható anyag időtlen valóságai lomb-lik
mögé belesni: a lovag arcát lepel
borítja álmodik – befejezhetetlen életünk
céltalansága elfojtott néma lombik-
lét?
nincs hős már aki nélkülözze a magányt
nem kalimpál a nyelv a só alatta újból
kristályossá kövesedett és száj sincs hogy
felkiáltson: nap eső egyaránt megmosolyog!**
évszakok nélkül nincs kísértés a változásra
örök jelenidő a fa árnyéktalan
tegnapi vállrándulásunk a tűnődés kék
felhője halántékunkon az antikvitás
tökéletlenségének tűnik
3
minták egy befagyasztott fantáziaországra
fehérbe fúló fájdalommentes állapot
az érzéketlenség az egyedüli erény („szegény
Simplicius, itt, a távoli provincián”)***
megjegecesedett gyermekkori emlékek
nem születhet új forrás hogy szétrepessze
a márványfelületet (még ha nincs is már
satnya gyönge test zsákmányként bele-
épülő a félelemkeltő dühödt mitológiákba)
az időtlenségben nem kísért a zsarnok halál
ahol nincs élet ott nincs szükség halálra sem
mi vár? a végtelen tér üressége
nyoma sincs pondrókat hizlaló bomlásnak
ahhoz legalább egy üde palánta kellene
(a zsúfolt temetők gondja is kipipálva)
dermedt tárgyak a színtelenségbe ásva
az aggodalom kihűlt vulkánja is mélyen
kifejezéstelen ráncok sűrűjébe
•
a lefordított szájú patefontölcsér felett
egy kéz egy arc suhan – – – – – – – – – –
semerre
(mindegy hova csak el a képvilágból)
mint az aki a kínaiaktól szökve
a selyemhernyók petéit egy narthex-
pálcába dugta volt s úgy menekítette
életét Athén felé vagy Bizáncba
1989. augusztus 20
* Heidegger
** André Frénaud
*** Székely János