Kozma Mária
A CSEND TERMÉSZETE
Éjjelente a farkasok a házunkig jöttek. Nem volt messze az erdő, gyalog egy órányi út, át a város szeméttelepén meg a folyócska hídján és egy elhanyagolt, félbe-szerbe hagyott építkezésű strandon. A strand építését valamikor a pataknál alig nagyobb folyó szabályozásával kezdték meg, de valami nem sikerült, nem tudtak fölülkerekedni a víz akaratán, egymás után három évben, május végén visszatért eredeti medrébe, úgyhogy végképp abbahagyták a munkát. A szabályozás abban állt volna, hogy megszelídítik a strandtól úgy négy kilométerre lévő hajtűkanyart, amely minden látható természeti akadály nélkül keletkezett a sima mezőn, mintha a víz csak valamilyen szeszély miatt fordult volna vissza, hogy aztán egy hurok leírásával folytassa útját Dél felé. Az is volt a neve, hogy Visszafolyó. Az erdő felé haladó út ezt a hurkot szelte át, úgy, hogy röviddel egymás után két hídon kellett átmenni.
A házunkból jól látszottak ezek a hidak, és azon az éjszakán láttam, hogyan ballagnak rajta felém kényelmes óvatossággal a farkasok. Ötöt számoltam meg, akkor eltűntek a második hídról, és belevesztek a partmenti fűzek sűrű árnyékába. Megbabonázott a létük, a közeledésük képtelen voltam elmozdulni az ablaktól. Csak bámultam a mezőre zuhanó fényes holdvilág foltokat, settenkedő, moccanó árnyakra riadva és rádöbbenve arra a mélységes emberen kívüli és ember nélküli csendre, amely a szépség és a félelem születését és kialvását egyaránt meg tudja teremteni az emberi szívben.
Tizennyolc éves voltam, és egy senkinek nem bevallható bánat gyötört, az ugyanis, hogy miért nem születtem az oroszlán havában. Akkor kezdtem horoszkópokat olvasni, persze csak amolyan közkézen forgó szövegeket, amelyek távolról sem fedik a csillagjóslás tudományát. Én halnak születtem, ráadásul február 29-én, ez utóbbi aztán alkalmat adott a sok ízetlen tréfára, tíz éves korom után már senkinek sem sikerült ebben a témában valami újat mondania nekem. Az az igazság, hogy sohasem fogadtam el igazán, hogy halnak születtem. Az én lényemben talán ez az eredője annak a kettősségnek, amit velünk, halakkal kapcsolatban minden horoszkóp megemlít. Ezt a kettősséget jól kifejezi a csillagkép jegye is, az egymással ellentétes irányba úszó két hal alakja. Oroszlán szerettem volna lenni, de hát ennél beteljesülhetetlenebb dolgot keveset kérhet az ember, mint hogy máskor született volna, mint ahogy született. Nem tudom, hogyan kapcsolódik ehhez, de a halat sohasem tudtam megenni, már akkor is kiköptem, amikor beszélni alig tudtam, s a halnak még a nevét sem ismertem.
Most is, amíg az ablaküveghez tapadva vártam, hogy a híd utáni árnyékok közül előbukkanjanak a farkasok, eszembe villant, hogy ha oroszlán lennék, akkor talán nem állnék ilyen báva, babonás szorongásban leskelődve, hanem kimennék a ház elé, és elriasztanám a közelgő farkasokat.
Ragaszkodtam ahhoz, hogy ezt az utolsó éjszakát a házban töltsem, reggel érkeznek a rokonok, hogy megbeszéljük a házeladás és költözködés részleteit.
A farkasok mintha a földből nőttek volna ki, már az úton jöttek, és sokkal gyorsabban haladtak, mint az előbb a hídon. Ha a szeméttelepig érnek, ott megint el fognak tűnni, és soká tart majd, míg újra előbukkannak. Látnom kell, hogy idejönnek-e egyenesen, vagy mindegy nekik, hogy melyik ház köré gyűlnek énekelni. Muszáj megvárnom őket, hiszen régen is sokszor eljöttek a házunkig, és én éjszaka felébredve hallottam is magas, elnyújtott, hátborzongatóan panaszos hangjukat, de még sohasem sikerült megtudnom, hogy az enyémek-e. Egyelőre azok, amelyek most felém jönnek, megálltak a szeméttelepen ételmaradékot keresni.
Még csak pár évvel azelőtt is majdnem naponta keresztül-kasul bejártam a szeméttelepet a környék többi gyerekeivel együtt. Szüleink hiába erőlködtek, hogy leszoktassanak erről minket. Külön élvezet volt az osztálytársaink irigysége: soha senki nem tudott annyi kalandot mesélni, mint mi. Meg hát az ott összegyűjtött tárgyak! A legértékesebb, amit én találtam, az a könyv, amelyet eddig gondosan rejtegettem, de most itt van mögöttem az asztalon. Fehér Varázslat avagy a Jóság és az akarat mágiája.
Olvastam és újraolvastam, és ismét és megint évekig, és nem is értem, miért olvastam, hiszen már az első napokban kívülről tudtam, szóról szóra, vesszőről vesszőre. Hiába! Csak a könyv, a szókép volt mindvégig az enyém, a tartalom nem.
Próbáltam összpontosítani, a gondolat erejével szellemem körébe „begyűjteni” a környezetemben fellelhető Rosszat, hogy aztán akaratom mindenhatóságával legyőzzem... próbáltam „kiküldeni” akaratomat oda, hol tombol az ellenségeskedés, a vita... próbáltam... próbáltam...
Bele lehet-e nyugodni abba, hogy az emberből csak igen ritkán válik Fehér Varázsló? Bele fogok-e nyugodni valaha is abba, hogy az én akaratom annyira észrevehetetlen akadály a Rossz útjában, hogy még nevetségessé sem tud válni?
Elhatároztam, hogy a Fehér Varázslat avagy a jóság és az akarat mágiája című könyvet reggel – miután a farkasok visszamennek az erdőbe – kiviszem a szeméttelepre, oda, ahol öt évvel ezelőtt találtam, és sorsára bízom. Most is odajárnak a környék gyermekei; akinek meg kell találnia, az fogja megtalálni. Nem olyan könyv, amit ajándékba lehet adni. Váratlanul kell rábukkanni.
Hirtelen megszomjaztam. Elhatároztam, hogy otthagyom az őrhelyemet, és kimegyek a konyhába vizet inni. Addig biztosan nem érnek a házig a farkasok. Az is megtörténhet, hogy már a szeméttelepről visszafordulnak az erdőbe. Mit is keressenek a házamnál? Még egy aprócska kutya sincs az udvaron, csak a dérforrázta őszirózsák és a télire papírzsákba öltöztetett rózsabokrok. Az állott, erejét vesztett borvíz nem esett jól. Visszamentem az ablakhoz és kikémleltem. Hirtelen világosan tudtam, hogy a farkasok nincsenek a szeméttelepen, és az erdőbe sem mentek vissza...
Másnap, amikor megérkeztek a rokonok megbeszélni a házeladás és a költözködésem részleteit, nemet mondtam. Hiábavaló volt minden rábeszélésük.
Hogyan adhattam volna el a házat bárkinek is a „begyűjtött” farkasokkal?
Azóta is itt élnek a házban, és figyelnek engem. Ha erőm lankad, azonnal észreveszik. Ilyenkor sikerül megszökniük néhány percre, hogy hátborzongató énekükkel felverjék az éjszaka csendjét.
Sok együtt eltöltött év után is csak egyetlen dolgot sikerült megtudnom róluk... s ezzel magunkról is. Azt, hogy mindannyiunk számára egyforma a csend természete, azé az emberen kívüli, farkason kívüli csendé, amely a jóságért sóvárgó akarat és a félelem születését és kialvását egyaránt szolgálja.