Fodor Sándor
CZIRJÁK GERGELY EMLÉKIRATA
Amikor megpillantottam Czirják Gergely emlékiratának a címét, elmosolyodtam. Arra gondoltam, nagyon megtetszhetett Gergely Bácsinak Tamási Gáspár önéletírása – annak is a „Vadon nőtt gyöngyvirág” címe. Azt hittem, hogy az igencsak kalandos fiatal éveit leíró gyergyócsomafalvi kovácsmester cím dolgában – tudatosan vagy tudattalanul – Tamási Gáspár után igazodott.
Tévedtem. A kéziratból ugyanis kiderült, hogy Czirják Gergely tulajdon ragadvány- vagy ha jobban tetszik, becenevét adta könyve címéül. A „Havasi Gyopár” vagy egyszerűen csak „Gyopár” nevet Czirják Gergely 1939ben a magyar honvédségnél kapta. De hogyan lehetett honvéd, mégpedig 1939-ben, a második bécsi döntés előtt a székely kovácslegényből? Nos, jobbadán erről szól a könyve. És még valamiről.
Akiknek megadatott – vagy akiket megvert a Sorsuk azzal, hogy részt vegyenek a háborúban –, életük legmélyebb, legmegrázóbb élménye maradt ez a fajta katonáskodás, amely nemcsak megszokott környezetükből emelte ki, de emberségüket is próbára téve mindegyre „határhelyzetek”-be sodorta, az élet-halál választóvonalán. Czirják Gergely maga üzent – a maga módján – hadat a megaláztatásnak, kényszerű környezetének. Ez a szökésben, menekülésben megvalósult hadüzenet kíséri őt végig, mindaddig, amíg haza nem kerül a hadifogságból a második világháború után.
Könyve nem tartalmazza a Szerző teljes odysszeáját. Az elbeszélés fonalát megszakítja a második világháborúban való részvételre történő behívással –, hiszen az már a második kötet anyaga. Életének azt a részét, amelyet itt olvashatunk, maga irányította. Háborúban való részvételét azonban már nem. Abban sokszázezer társával együtt csupán eszközül használták őt fel. És hogy – ezt előrebocsátjuk – végig a legembertelenebb körülmények között is megőrizte emberségét, ezt otthonról magával vitt, drága örökségként ápolt hitének köszönheti.
•
Manapság közhelyszámba megy az „őszinte” jelző, ha hivatásos író vagy csupán rendkívüli alkalommal tollat ragadó, életéről valló ember munkáját olvassuk. Közhely, hiszen az őszinteség a jó írás elengedhetetlen feltétele – és manapság már veszélyt sem idéz a Kiadóra – meg kevésbé az íróra. Az őszinteség igazat is jelent. Ó, nem abszolút igazat, abszolút igazságot. A Szerző szubjektív igazságáét, igazáét. Mélyebb betekintést enged gondolkozásmódjába is, amely nemcsak az övé, hanem – mint Czirják Gergely esetében is – egy egész közösségé, de legalább is egy egész közösségéhez hasonló. Ezt a közösséget – Czirják Gergely közösségét – a gyergyói medence népében látjuk. És talán egész Székelyföldében. Jó odafigyelnünk Czirják Gergely – és a népcsoport, amelyikhez tartozik – igazságaira, hogy jobban megértsük a székelyek szülőföld- és anyanyelv-szeretetét, adott esetben nemzeti elfogultságát is. És megértsük ennek az elfogultságnak vitathatatlan tényekben és igazságokban gyökerező eredetét is. Azt is felfedezzük Czirják Gergely emlékiratát olvasva, hogy a nemzeti elfogultságnak igen erős ellenpólusa is van, amely világosan megértteti velünk, miért nem voltak kaphatók a székelyek – nemzeti elfogultságukban – embertelenségre: örökölt hitük, az ebből fakadó emberség akadályozta meg őket abban, hogy szabad utat engedjenek indulataiknak.
•
Maradjunk meg a nemzeti elfogultság gondolatánál. Valóban erről vane szó a gyergyócsomafalvi kovácsmester önvallomásában? Erről is. Valójában – többről.
Czirják Gergely – mint a világon élő emberek legalább kilencven százaléka – nem érti, nem tudja elfogadni a másságot. Semmiféle másságot se tud elfogadni: a nyelvit, a vallásbelit, a szokásban megnyilvánulót. Minden gyanús neki egy kissé, ami különbözik az általa megszokottól. Czirják Gergelyt – anélkül, hogy gyűlölné, hisz ezt nem engedheti a hite – a másság még a hazai, azonos nyelvet beszélő, azonos vallású másneműek esetében is zavarja. Eléggé lesújtóan nyilatkozik általában a nőkről, noha igen szép arcképet rajzol fiatalkori szerelméről, a hozzá mélységesen ragaszkodó Zsuzsikáról.
Ha a könyvet olvasva végigkísérjük Czirják Gergely fiatal éveit, megdöbbent, mennyi igazságtalanság érte őt – már kicsi inasgyermek korától. Magyarok részéről is – eltekintve az első fejezet epizódjától –, amikor hároméves korában „hadifogságba” kerül. Érdekes módon azonban, az őt kíméletlenül kihasználó, adott esetekben éheztető, sőt kifosztó mesterekről szólva eszébe se jut, hogy ezek embertelenségét, csaló mivoltát összefüggésbe hozza nemzeti hovatartozásukkal. Ám ha román, német, orosz (lipován) vagy cigány ember részéről éri a bántalom, akkor nem kétséges, hogy a bántó nemzeti mivolta ludas a dologban.
És mindezek ellenére mi sem jellemzőbb a Szerző emberi tartására, mint azokhoz a román honvédekhez való viszonya, akiknek 1941-ben kiképző tisztese lesz. Az a Czirják Gergely, aki a román hadseregben elszenvedett bántalmak és megaláztatások nyomán elhatározza, hogy majd „törleszt”, mihely módja lesz rá – úgy bánik a keze alá beosztott nyolcvan, magyarul egy szót sem tudó román fiúval, hogy ezek megkedvelik őt. Az emberséget a hatalom teszi leginkább próbára. A hatalomhoz jutó Czirják Gergely régi indulatát, bosszúvágyát legyűri egyfajta keresztényi szeretet, emberi szolidaritás.
•
Könyvében a Szerző nem sokat beszél a hitéről. Eljár a templomba –, és mindenütt bántja a fülét a káromkodás: ezt szóvá is teszi. Mégis, az emlékirat legszebb lapjai közé tartozik az ima, amelyet a nagyváradi székesegyházban mond – az Úr segítségét kérve –, mielőtt román katonaszökevényként nekivágna a magyar határnak. Idézi az imát, majd hozzáteszi: „Még ott magyarázgattam ezt azt az Úrnak, addig, hogy a zsebkendőm után kellett nyúlnom, hogy megtöröljem a szememet.” Minden hangzatos hitvallásnál többet mond az a meghittség, amellyel ő „még ott magyarázgat” az Úrnak. Erre az istennel való bensőséges kapcsolatra gondolhatott Pasteur, amikor kijelentette, hogy szeretne úgy hinni, mint egy breton parasztasszony.
•
Czirják Gergely szavahihető tanú. Mint ilyen, nem ferdít – nem is hamisít. Ha emlékiratát egészében tényirodalomként fogadjuk el – mint ahogy az is –, emlékezésének bizonyos részeire némi óvatossággal kell tekintenünk. Föltétlen hitelt érdemel minden sora, amikor átélt dolgokra emlékezik. Közvetlenül át nem élt, vagy olyan eseményekről szólva –, amelyeket átélt ugyan, de igen kicsi korában, hallomásból tudja, amit mond – már inkább az érzelem diktálja sorait, nem siet utánanézni, hogy a valós tények mit is mondanak. Az első világháború idején – 1917-ben – például nem a vitéz székelyek verték ki a román csapatokat Erdélyből, hiszen őket nem lehetett más frontokról elvonni, hanem Mackensen németjei. Az utolsó fejezetben így kezd egy mondatot: „Mitőlünk békességesen telt el az 1941-ik esztendő...”, mindaddig, ti. amíg Magyarország hadba nem lépett a Szovjetunió ellen. Pedig dehogyis telt el békességesen, hisz a szovjetellenes háború előtt, 1941 tavaszán Magyarország a németek oldalán részt vett Jugoszlávia lerohanásában, de erről megfeledkezik: alakulata kimaradt a délvidéki hadjáratból.
A manapság sokat emlegetett ipi és ördögkúti eseményeket se kerüli meg. Az előbbit csak említi – az utóbbinak tanúja volt. Szépítés nélkül írja meg a történteket. Írásából kitűnik, noha a templomtoronyból géppuskázó fiatal tanítónő sorozatainak 40 honvéd esett áldozatul, akiknek felét halálos találat érte, és az erdőből is puskáztak rájuk holmi civilek, a retorzió mégis igazságtalanul kegyetlen volt.
•
Székely ember ritkán beszél az érzelmeiről. Czirják Gergely írásának különös varázst is ad ez a hallgatni-elhallgatni tudás. Édesanyja iránti szeretétére csak szemérmesen, szintehogy félszegen utalgat, noha életében soha senkit megközelítően se szeretett annyira, mint édesanyját. És erre rá is jön a figyelmes olvasó, anélkül, hogy a könyv írója áradoznék az ő nagy szeretétéről. Még visszafogottabban szól édesapjáról, aki hatalmas tekintély lehetett a családban. Megint nem mondja ki – csak a figyelmes olvasó jön rá, hogy édesapja – talán figyelmetlenségből – inaskorában egy, a gyermek számára igen kedvezőtlen szerződést kötött egy kovácsmesterrel, és a gyermek ettől a pillanattól már nem fordul a régi bizalommal édesapjához, minden ezutáni döntését a sorsa felől maga hozza, esetleg édesanyjának suttog el valamit tervei felől. Továbbra is tiszteli-becsüli szereti édesapját. De valami-valahol megpattant benne. Hangsúlyozom: ezt se mondja így ki, mint ahogy nem lehet pontosan tudni azt se, mit érez a beléje szerelmes kis háromszéki leányka, Zsuzsika iránt. Vonalbeli búcsúzkodásuk a könyv legköltőibb, legmeghatóbb mozzanatai közé tartozik.
Czirják Gergely stílusának székely jellegét eszünkbe se jutott irodalmi nyelvvé szelídíteni, annál is inkább, mert a Szerző nem is igyekezett bennünket székelykedéseivel, ízes-bűzös kifejezéselvei elképeszteni. Természetesen jönnek ezek a kifejezések, nyelvtani sajátosságok – ezért úgy hisszük, nem is hatnak kirívóaknak. Az első fejezetben emlegetett „prémondát” sajnáltuk volna élelmiszerszállítmánnyá szürkíteni, a gúnyosan emlegetett tanítókisasszony emlegetésekor se javítottuk ki a „küsajszonkát”. Nem hisszük, hogy ne lenne mindenki számára világos az „akkorjába” – „akkoriban” jelentése vagy a helyhatározóragok székelyes használata. Ő például nem Ormósókhoz megy, hanem Ormósékni. Nem Ormóséknál tölti az idejét, hanem Ormóséknitt. És nem Ormóséktól jön haza, hanem Ormóséknul. Nem „hozzájuk” megy, hanem „náluk”. Mindezeket és a hasonló nyelvi és sílusjellegzetességeket – megítélésünk szerint – vétek lett volna kiirtani a kéziratból.
•
Nem első eset, hogy a Szerző nyomtatásban látja viszont írását. Szerepelt – gyermekkora leírásával – az Így teltek hónapok, évek című gyűjteményes kötetben is. Az ott leírtakat nem tartottuk szükségesnek kötetbe foglalni, noha ott olyan eseményekre is kitér, amelyekről itt nem esik szó. A lényeges dolgokat azonban ebben a leírásban is megtaláljuk, ebben, amely célratörőbben írja le sorsa alakulását. Ha a már közölt részt is a kötetbe foglaltuk volna, ennek szikár, szoros felépítését fellazítottuk, a könyvet szerkezetileg eldaraboltuk volna.
Czirják Gergely önéletírása sokkal több, semmint egy egyszerű ember többé kevésbé ízesen megírt élettörténete. A két világháború közötti romániai magyarság tragédiáját hordozza magában, amely nem talált hazára Nagyromániában, ahol kisemmizték, csúfolták, gúnyolták, és nem talált igazán otthont abban az országban sem, ahol a rendőr is az ő nyelvét beszélte. Tanulság is lehet(ne) ez a könyv. Mindannyiunknak – és nemcsak nekünk. Azoknak is, akik nem akarják megérteni azt, hogy nem jelenti föltétlenül a ország szétdarabolását, ha a kisebbségek otthon érzik magukat benne. Mert ha nem, ez beláthatatlanul szomorú következménnyel járhat. Az egyénre – és a közösségekre is. Valamennyire.