Czirják Gergely
HAVASI GYOPÁR
TÜZÉR VAGYOK, NEM POCSOLYAKERÜLŐ!
Megjött a behívó, hogy szept. 12-én sorozó bizottság elé kell állnom, nehogy lemaradjak a katonai szolgálat alól. A jelzett időben sorozóbizottság elé álltam. A románoknál a műszaki ezredhez (dombelhárító), Itt pedig tüzérnek soroztak, és okt. 10 én be is hívtak a debreceni 17. tábortüzérosztály 3. ütegéhez. Nem hiszem, hogy bárki ebben az országban szívesebben ment volna katonának, mint én, éspedig azért, mert nem senki rokonom, vagy olyan ismerősöm, akinél bár néha kissé megpihenhettem volna, meg a munkaalkalmak is csapnivalóak voltak. Akárhol dolgoztam, olyan keveset fizettek, hogy abból már csak nyomorogni-rongyoskodni-nélkülözni lehetett. Arra gondoltam, hogy a katonaságot letölteni úgyis kötelesség, és amíg a katonaidőm letelik, majd csak fordul valamerre a helyzet, és igazam lett, mert Hitler Adolf a szegény kicsi Magyarországot belesodorta a második világháborúba, de olyan fondorlatos, ravasz politikával, hogy hihetetlen, minden képzeletet felülmúl. De mindezekről most nem akarok írni, hanem csak arról, hogy magyar tüzér lettem.
Úgy talált, hogy csak egyedül álltam a sorozóbizottság elé, és csak egyedül, kissé megkésve a többitől vonultam be a tüzérosztályhoz. A harmadik üteghez kaptam beosztást. Bámulatosan gyorsan felszereltek. Legelőször is egy sátorlapot kaptam a hozzávaló lécekkel, a sátorlapot le kellett teríteni a padlón, és beléje rakni a többi járandóságot: egy köpenyt, egy zubbonyt, egy nadrágot, egy rohamsisakot, egy tábori sapkát, egy pár csizmát, egy derékszíjat, négy tölténytáskát, egy puskát szuronnyal, egy kardot, egy gázálarcot hordozó tokkal. Kaptam még sebkötöző csomagot és tartalék élelmet: egy húskonzervet, két csomag kétszersültet, két gatyát, két inget, két pár zoknit. Evőcsészét fedővel, kanalat-villát – kész. Ugrás aláírni. Eltűnni. Mindez a szóáradat úgy zuhogott rám, mintha jégeső csapkodott volna. Összeöleltem a holmimat, de még azt se tudtam, hány darabból áll, és nagy részét hogy hívják a dolgaimnak. A harmadik üteg körletében, a középső hálóteremben jelölték ki a helyemet, ahol húsz emeletes vaságy volt elhelyezve. A többi lakótárs már túl volt az átöltözésen, és már a foglalkozás járta. Az egyik emeletes ágy emeleti részét jelölték meg nekem hálóhelynek.
Szétterítettem a bazáromat, és hozzáfogtam az átöltözéshez.
Civil ruhámat külön raktam, de a kapott ingem gatyám nem reám volt méretezve. Másodmagammal is megfértünk volna bennük, a nadrág pedig valami kicsi, aprócska katonára volt szabva. A köpenyt, ha magamra vettem, seperte utánam a szemetel. Nem tudtam, hogy jól csinálom-e, de villámgyorsan visszaöltöztem civilbe, s a sátorlapba minden szajrét összefogtam, és erélyesen bekopogtattam a raktár ajtaján. No, de abba a helybe nagy baj lett volna, ha nem úgy kezdem a beszédemet, ahogy kezdtem. Már rám is förmedt az oktató úr (a rang nélküli öreg katonát oktató úrnak kellett szólítani), én pedig halkan, de érthetően elmondtam, hogy én ezt a ruhát hordani sehogy sem tudom. Mutattam neki a két pengőmet, és meg mondtam, segítsen rajtam becsületesen, és a következő zsoldomat is neki adom, mivelhogy most csak ez a két pengőm van. A haragos polgár jól megnézett, de időközben kissé megenyhült az arca. A csomagomat bevitette a raktárba, szerencsénkre senki se volt akkor jelen. A sátorlapról leborított mindent, és egészen más anyagot kezdett reá rakni. Nem kellett én semmit felpróbáljak, ő már gyakorlatból tudta, hogy melyik ruhadarab nekem való. A régi, rozsdás kardom helyett egy fényes hüvelyű kardot kaptam, és minden ruha testemhez álló holmi volt, csak meghagyta, hogy gyorsan tűnjek el, nehogy a tűzmester úr meglásson, mert abból baj is lehet. És beöltöztem magyar tüzérnek.
Jól állt rajtam a ruha, s amikor rendet teremtettem a körletemben, a napos tizedes elkiáltotta magát a folyosón: Ebédért sorakozó! Minden törekvésem az volt, hogy semmiben ne vonjam magamra a tisztesek figyelmét, nehogy belém kössenek. Gyorsan mostam ki az evőcsészémet, fedőjét, kanalamat stb. Az ebédért való sorbanállás idejét is arra használták fel, hogy a napos csajkavizsgát tartott, és sokat kikergetett az udvarra, de előbb hússzor egymás után, és csak utána a csajkamosás. Máskor az is megtörtént az ebédért sorakozóban, hogy csak két három csajka nem volt fényes-tiszta, de azért az egész üteg megszenvedett érte. A III. ütegünk parancsnoka Hetey György Sándor főhadnagy úr volt. A többi tiszt, altiszt, tisztes nevét most nem sorolom fel, nem tartom lényegesnek.
Csakhamar megkezdődött az alaki kiképzés, a katonai mozgásra való idomítás. Azután a puskafogások, karddal-puskával való bánás. Nagy szerencsénkre, még az első hónap végén olyan parancs érkezett, hogy a kardokat valamennyi legénységi állományú honvédtól beszedték. Csakis a tiszteknek és hivatásos altiszteknek volt kötelező kardot hordani. Még az első napokban történt, hogy este, parancskihirdetéskor Hetey főhadnagy úr közelebbről meg akart ismerkedni a bevonult újoncokkal. Ahogy nagyság szerint felsorakozott az egész üteg legénysége, végigjárt minden sort, és minden honvéddel szóba állt megkérdezte, hogy hívják, hová való, és mi a civil foglalkozása. Az én helyem – testmagasságom szerint mindig a harmadik sorban volt, mivelhogy a nagyság szerinti felsorakozás csak akkor volt pontos, ha mindenki a helyén állt. Amikor a főhadnagy úr hozzám ért, tisztelegtem, és megmondtam a nevemet. Azt kérdezte, hová való vagyok? Hangosan válaszoltam, hogy Erdélyországból Csík vármegye, gyergyócsomafalvi vagyok. Meglepődve húzta fel a szemöldökét a főhadnagy úr, és azt kérdezte, te hogy kerültél ide? Elmondtam, hogy 1936-ben behívtak a román hadseregbe, ahol hamar megláttam, hogyan bánnak velünk, kisebbségi magyarokkal, és hatheti szolgálat után kiszöktem Magyarországra. Azóta mint kovácssegéd dolgoztam több helyen is, míg most augusztusban megkaptam a magyar állampolgárságot, és utána behívtak a tüzérekhez, és most itt vagyok. Az egész, üteg legénység hallhatta, amit beszélgettünk. A főhadnagy úr hosszabban elnézett, kissé csodálkozva, és végül; mielőtt tovább lépett volna, azt mondta nekem – de jól láttam az arcán, hogy nem gúnyból, inkább becéző színezettel – te havasi gyopár. Na, erre a szóra valósággal felrobbant a fegyelem. Az egész harmadik üteg hangos, önfeledt nevetésbe tört ki. Mindenki felszabadultan, jóízűen kacagott rajtam, de hogyne kacagott volna, amikor az ütegparancsnok maga ragaszt egy újonc homlokára olyan nevet, amelyet a tisztek kivételével senki se értett. Tudni kell, hogy a tüzérosztály legénysége a Debrecen környéki gazdálkodó falvakból volt toborozva. Honnan is tudhatta volna az iskolázatlan alföldi földművesember gyermeke, hogy mi az a havasi gyopár. Általánosan azt hitték – talán még az altisztek is –, hogy a havasi gyopár valamilyen havasi szörnyeteg, borzalmas állatféleség lehet, de mindenképpen valami csodalény. Ha akkor a főhadnagy úr megmagyarázza, hogy mi az a havasi gyopár, talán nem gúnyolódott volna velem az üteg legénysége. Ha elmondja a sok alföldi mocsárvirágnak, hogy a havasi gyopár az égbenyúló sziklaszirtek ormán terem és egy csodálatosan szép virág, amiért okos turisták kilométereket képesek a sziklákon mászkálni, hogy néhány szál virágot találjanak, és ha találtak, akkor kiszárítva őrzik a havasi gyopárt egy életen át! Hát ennek becézett engem Hetey főhadnagy úr. Később tudtam meg, hogy a nagyanyja Székelyföldről származott, és mindig érzékenyen őrizte a szívében székely eredetének a tudatát.
A főhadnagy úr tovább lépett, de rólam többé lemosni azt a csúnyának vélt nevet, hogy havasi gyopár, senki se tudta. Egész kétéves katonaidőm, sőt az egész hadjárat alatt, senki az üteg keretében nem szólított rendes nevemen, csak gyopárnak mondtak. Még névsorolvasáskor, zsoldfizetéskor is így szólítottak. Ezek az alföldiek gúnynak szánták, de jól tudtam, hogy nem tudják, mi az a gyopár. Én nem haragudtam, ha mondták nekem, esetleg azt válaszoltam, hogy te mocsárvirág vagy.
Az alaki kiképzés menetrendszerű pontossággal történt. A gyalogsági kiképzéssel kezdődött. Ezután az üteg legénysége kettéoszlott azokra, akik a lövegeket kezelték, és azokra, akik a lovakkal való vontatást végezték. A lóhajtó tüzérek szigorú lovassági kiképzést kaptak, míg a kezelő legénység csak a lövegek kezelését gyakorolta be. Ezek mellett volt még a rádiósok, telefonisták, egészségügyiek, szakácsok és a mesteremberek gárdája. Legnehezebb lövegei a III. ütegnek voltak: 15 cm átmérőjű, 55 kg súlyú lövedéket röpített 5 km távolságra biztosan célba. Az első és második ütegnél kisebb kaliberű (10 cm és 7,5 cm) lövegek voltak. A mi 15 cmes lövegeinket két egységben: a lövegcsövet hat ló, a lövegtalpat másik hat ló vontatta. A másik két üteg könnyebb lövegeit egyetlen egységben vontatta egy-egy hatos fogat. Egy ütegben négy löveg volt. Az osztály külön alakulatnak számított. Ide tartozott a parancsnoki törzs, a felderítők, rádiósok-telefonisták, tiszti lovászok stb. Amikor véget ért az alaki kiképzés, a szakkiképzések következtek: lövegkezelői, rádiósi stb. Miután végeztem a gyalogsági, majd a lovas kiképzéssel, beparancsoltak a patkoldába, valódi szakmámhoz.
Minden ütegnek volt külön kovácsa, egy vagy két személy is, kovácsokként pedig mind a patkoldában dolgoztunk Dr. Fehérvári főállatorvos főparancsnoksága és Vajda Gábor alhadnagy úr parancsnoksága alatt. Az egész lóállomány 180 darabból állott. Mindég, pontos időben kellett a lovakat patkolni. A patkoldában rendszerint tizenhaton dolgoztunk.
A VI. hadtest keretében a mi tüzérlaktanyánkban is rendeztek patkoló mesteri iskolát, ide vezényelték a kovácsokat a VI. hadtest lovas alakulataitól, hat hónapos időtartamra. A debreceni és környékbeli falvakból is jöttek be hozzánk a patkoló iskolába. Mivelhogy én ezt a tanfolyamot már elvégeztem a nyíregyházi huszárlaktanyában, itt a tüzéreknél mint segédoktató vettem részt a tanfolyamon: Lajter úr és társai is kerültek ez idő alatt a kezem alá.
Velem abból a szempontból nagy baj volt, hogy amíg a bajtársaim munkatársaim hazulról rendszeresen kapták a nagy csomagokat és a pénzküldeményeket, addig bizony én nem kaptam az égvilágán senkitől semmit, leszámítva azt a néhány levelet, amelyik Erdélyből érkezett. Nem estem kétségbe: a tüzéreknél ugyanis a lövegkezelőknek bakancs, a lovasoknak pedig csizma járt. Igen ám, de ha valaki tüzér szabadságra ment, annak a fényesre vikszolt csizmájához csillogó, fényes sarkantyú is dukált. Csakhogy a raktárból nem adtak ki kincstári sarkantyút: ha volt is ott néhány pár, az nem csillogó fényes volt, hanem vakrozsdafoltos. Így, a karácsonyi ünnepek közeledtével igen keresett cikké vált a csillogó sarkantyú, én pedig ezeknek elsőrangú mestere voltam. Így a zsoldom tízszeresét is megkerestem.
A műhelyekben foglalkozási idő alatt szigorúan fegyelmezett munka folyt, de a műszak után szabadidőnk is volt, amit mindenki a belátása szerint használhatott fel.
Munkatársaim-bajtársaim sokszorta gondtalanabb életet élhettek, mint én, mivel a hátuk mögött ott voltak szülők-nagyszülők, sőt a menyasszony szülei is, akik egymással versenyezve küldték Pistának a jobbnál jobb csomagokat. Igen ám, de a Pista írása olyan olvashatatlan volt, hogy inkább ki kellett találni, mint kibetűzni azt. Így adódott közben, hogy az egyik ilyen Pista bajtárs megalázkodva hozzám jött, és elmondta, hogy főtűzér úr, be kell vallanom, hogy sem az írásban, sem a szép gondolatok megfogalmazásában nincsen gyakorlatom. Megkérem, írjon a menyasszonyomnak egy szép levelet, mert hogy főtüzér úr szép leveleket tud írni, de nem kívánom, hogy szívességből tegye, van nekem módom, hogy megtiszteljem érte. Megértettem ezt, és feltűnés nélkül a szájam elé tettem a zsebkendőmet, észre ne vegye Pista, hogy mosoly suhant át az arcomon. Komoly arccal vállaltam a megbízatást, de egyet mást meg kellett kérdezzek Pistától, például, hogyan áll a viszony, Pista bajtárs. És Pista meggyónt ott nekem, elmondta mindazt, ami ismeretségük óta végbe ment közöttük. Közös tervük, hogy amikor a katonaidő letelik, nyomban egybekelnek, amit mindketten alig győznek kivárni. Megmondtam a bajtársamnak, hogy most nagyon el vagyok foglalva, de holnap ilyen időtájt jöhet a levélért.
Nem akarok nagyképűsködni, de adottságom is volt rá: olyan szívhez szóló leveleket tudtam írni, hogy hamarosan híre ment az egész ütegnél. Aki levélírásra kért, már elő kellett hogy jegyezzem. Minden előzetes megbeszélés nélkül levelenkint két csomag Szimfónia-cigarettát hoztak nekem. Természetesen én egy darabot se akartam elfogadni, de nem tárgyaltak. Nagyméretű katonaládám csaknem megtelt Szimfóniával. Uram istenem, ha nem is élhetek drága szüleim körében, adtál nekem értékes ajándékot, amelyik által feltaláltam magamat, nem búslakodtam, nem nyugtalankodtam egyedül az idegenben.
Közeledett a szent karácsony. Minden honvédnek rövid szabadság járt. A szabadságra menő tüzér arra is képes volt, hogy tüzércsizmát kérjen kölcsön, s arra csillogó szép sarkantyút vásároljon tőlem, hogy délceg honvédként jelenjék meg szülei, de legfőképpen menyasszonya előtt. Persze, a menyasszony jól tudta, hogy Pista hadilábon áll az írással: olvadozott a szép levél olvasása közben, és kíváncsi lett, hogy ki írhatta azt. Nem egyszer előfordult, hogy amikor Pistáékat meglátogatta az édesanyja és a menyasszonya, ez követelte Pistájától, hívja oda azt a katonát, aki azokat a szép leveleket írogatja. Pista nem szívesen tette, de a menyasszony nem tágított. Ilyenkor Pista megkeresett a patkoló műhelyben, és kért, menjek a kapuhoz, mert a menyasszonya látni akar. Nem szívesen mentem, mert a műhelyben munkaruhában dolgoztunk. A menyasszonyság ilyenkor kíváncsian fürkészett, és megkérdezte, maga szokta-e írni azokat a szép leveleket? Rendszerint azt válaszoltam, hogy a barátom kérésére tényleg írtam, de nem tudtam, hogy magának írom a levelet. Erre egy értékes csomagocskát kaptam a menyasszonytól, aki megkért, írjak még olyan szép leveleket, mert a barátnői is csodálkoznak rajta.
Fő jövedelmi forrásom mégis a sarkantyúgyártás volt. A vasüzletben megvásároltam a megfelelő méretű gömbvasat, és jegyzéket kértem róla, éppen úgy, mint a reszelőkről, meg a fűrészlapokról is. Amíg mások léhaságokkal töltötték szabad idejüket, addig én szorgalmasan dolgoztam, összehoztam még 30–40 sarkantyút is, és kivittem a városba, a nikkelező műhelybe.
Amikor minden elkészült, öröm volt nézni azt a sok csillogó munkát, de egyesek megirigyelték, és feljelentettek az alhadnagy úrnak, hogy nálam valóságos sarkantyúgyár van. Jött is a kis veres bőrű alhadnagy úr, és rám förmedt, nyissam ki a kufferomat. Természetesen kinyitottam, és az alhadnagy úr elbámult ennyi sarkantyú láttára. Munkatársaim mind körülálltak, gondolva, hogy most az alhadnagy úr mindet elkobozza, de nem úgy történt. Rám förmedt, hogy osztály kihallgatásra rendel az ezredes úr elé, hogy a kincstár anyagát ilyen célra használom fel, és ezért még börtön is járhat majd. Erre nem ijedtem meg, hanem vigyázzállásba merevedtem, és jelentettem: Alázatosan jelentem, egy drótszeg értékű kincstári anyaghoz sem nyúltam. Íme, itt vannak a számlák a vásárolt vasanyagról, de szabad időmben muszáj valami keresetet biztosítsak magamnak, mert amíg a bajtársaimnak a szüleik küldik a nagy csomagokat meg a pénzt, addig nekem nem küld senki semmit, mert az én szüleim Székelyföldön élnek, és onnan errefele lassan jár a posta, s hanem sehogysem. Ha kihallgatásra tetszik rendelni, az ezredes úrnak is csak ezt mondom el. A kihallgatásra rendelés elmaradt. Az alhadnagy úr megcsavargatta a nyakát, és anélkül, hogy bármit is szólt volna, elment. Szerintem ez azt jelentette, hogy szabad a vásár továbbra is, hiába irigykedtek egyesek. Másnap az alhadnagy úr azt mondta, hogy egy táblára kiírjuk: itt sarkantyú-gyár van, a munkatársaim közül pedig valamelyik megtoldta, hogy Gyopár féle sarkantyúgyár, amelynek a vezérigazgatója ki más lehetne, mint Havasigyopár. Jót kacagott rajta az egész társaság.
Úgy január közepe táján a főparancsnokság a legcsípősebb hidegben elrendelt egy hat napos menetgyakorlatot, tüzérségi éleslövészettel kombinálva. Hogy történt, hogy nem, de én úgy meg voltam hűlve, és a torkom bedagadva, hogy csak mutogatni tudtam, de beszélni nem. Feliratkoztam gyengélkedőre, és befektettek a betegszobába. Híre futott az ütegnél, hogy Gyopár nem jön menetgyakorlatra. Másnap reggel vagy húszan is feliratkoztak gyengélkedőre, de az orvosszázados úr jól átlátott a szitán. Azt mondta, hogy két perc időt ad, s azalatt csak az maradjon bent, aki beteg. A társaság nagyon jól ismerte az orvosszázados mérsékelt finomságát, és mind a húszan egyszerre akartak kimenni a ajtón. Bár egyetlen beteg sem került közülük, csak éppen nem szerettek volna hat napos menetgyakorlatra és éleslövészetre menni. Általánosan irigyelt személy lettem, mivel a jó meleg betegszobában maradhattam, mert kint bizony 25 fok hideg volt.
A betegségem nem volt életveszélyes. Rövid pár nap alatt talpra álltam, és amikor megjött a tüzérosztály, én már kifogástalan jó egészségnek örvendezhettem. És így teltek a hetek és a hónapok. A húsvéti szent ünnepek is elteltek, és már jól benne voltunk a színes-illatos szép tavaszban. Kint a nagyvilágban zajlott a hírhedt politikai élet, de hát katonának politizálni teljesen ki van zárva. Politizált helyettünk, szegény magyarok helyett Hitler Adolf, a 72 milliós német birodalom kancellárja, és magyar részről Horthy Miklós, Magyarország kormányzója. Ez a Hitler-Horthy féle barátkozás olyan volt, mint amikor a farkas és a kisbárány egyszerre érkeznek a frissen csörgedező erdei patakhoz, hogy eloltsák kínzó szomjúságukat. Úgy adódott, hogy a farkas volt fennebb, felőle folyt a patakocska vize a bárány felé. Azt mondja a farkas a báránynak, hogy most megeszlek szőröstül-bőröstül, mert megzavartad az ivóvizemet. Szegény kisbárány esedezve mondja, hogy farkas bácsi kérem, hogyan zavarhattam volna meg az ivóvizedet, amikor tőled folyik a patak felém. Inkább te zavartad meg tisztelt farkas úr az én ivóvizemet, de én azt nem hányom a szemedre, inkább zavaros vizet iszom, csak kérlek, ne bánts. A farkas erre úgy nyilatkozott, hogy most már azért eszlek meg, mert így látom, nagyon értesz a filozófiához, én pedig azt ki nem állhatom. Így a szerencsétlen bárányka áldozatul esett a piszok ordasnak, amelyik 1944 március 19-én szőröstül bőröstül le is nyelte.
Egyénileg sok gond nyomasztott. Közeledik a nyári szabadság, három szériában, ugyanis a hadilétszám kétharmada minden eshetőségre, mindenkor készen kell hogy legyen. Mázsás gond terhelte a lelkem világát: hol és hogyan töltöm 15 napos nyári szabadságomat? Azt már megtudtam, hogy sok sok székely, köztük csíkiak és gyergyóiak, sőt falumbeliek is vannak az új hazámban, de hiányzott belőlem az a bizonyos szemtelen bátorság, hogy csak úgy találomra beállítsak egy családhoz, és ott a más zsebére, minden ellenszolgáltatás nélkül élődjek 15 napig. Nem egyhamar határoztam el magam, hogy mit teszek nyári szabadságom ideje alatt, sokat törtem rajta a fejem. Volt ugyan egy kis pénzem, de nem annyi, hogy abból hetekig jutott volna a mindennapira. Az ütegirodában megtudtam, hogy a második szériával kapom ki a szabadságomat. Mindenre gondoltam, de kellett is gondolnom mert kényszerített a helyzetem, de hogy egy fösvény Lajterhoz vagy egy másik fösvényhez, Korébélyhoz menjek, és megalázkodva kosztot kapjak a munkámért, ezzel a gondolattal sehogy sem tudtam kibékülni.
Megtudtam az ütegírnoktól, hogy ha a szabadságra induló honvéd száz kilométernél távolabbra utazik, akkor szabadjegyet kap, vagyis nem kell fizetnie a vonatra semmit sem. Már elérkezett az indulás előtti nap, és akkorra kiagyaltam ezzel a csontvágó eszemmel, hogy én bizony nem alázkodom meg senki emberfia előtt, hanem elmegyek egy olyan körutazásra, hogy 15 nap alatt az egész kicsi Magyarországot megkerüljem, mivel úgyis tudtam, hogy máskor nekem erre módom sem, de időm se lesz soha. Az ütegírnokkal oly furfangosan állíttattam ki a szabadságos levelemet, hogy az egész akkori Magyarországot megkerülhessem. Tehát: Debrecen, Nyíregyháza, Ungvár, Munkács, Kassa, Szerencs, Miskolc, Budapest, Komárom, Győr, balatonparti városok, Dél-Magyarország városai, végül Szeged, Kecskemét, Békéscsaba, Hajdúszoboszló. Átgondoltam sokszor a részleteket, de végül is minden egyenesbe jött, mégis csak a hajszálon múlt, hogy a hadbíróság golyó általi halálra nem ítélt. A tervem az volt – ami jól be is vált –, hogy mindig csak nappal fogok utazni. Estére jutva, mindég olyan városban szállok le a vonatról, ahol helyőrség – katonai alakulat – állomásozik.
Elérkezett szabadságra indulásom órája – irány Észak-Magyarország. Nyíregyháza, Ungvár–Munkács. Estére érkeztem Kassára, ahol nem volt már időm gyönyörködni a város szépségeiben, mert szállást kellett keressek magamnak. Nem is sokára rátaláltam a gépvontatású tüzér laktanyára, ahol mint átutazó, debreceni szabadságos tüzér jelentkeztem. Fogadtak is bajtársias udvariassággal, és a napos tizedes érdeklődött vacsoráztam-e? Mosolyogva válaszoltam, hogy ma még nem, de van még nálam a hazaiból. No, mondta, az jó lesz máskor is, és a konyháról csakhamar egy jó csajka pörköltet hozott makarónival. Kijelölték a hálóban az ágyamat is (most a tiéd vagyok, imádott heverés!). Kifogástalanul aludtam volna, ha éjfél után nem kezdi valaki ráncigálni rólam a takarót. „Nem értesz magyarul, hogy ugrás ki az ágyból: talán én mossam fel a folyosót?!” Mihelyt megébredtem, mindjárt tudtam, tévedés van. Az ügyeletes összetévesztette az ágyamat. Szándékosan nem akartam rögtön megmozdulni, hogy szidassam jól össze magamat. Hamar beláttam, hogy a kassai tüzérek nem sokat udvariaskodnak ilyen esetben. A bajtárs lerántja rólam a takarót, és rám förmed. Én pedig jó kényelmesen felültem az ágy szélére, és mondom a háborgatómnak, hogy márpedig arról szó sem lehet, hogy én folyosót mossak, én az ébresztőig aludni akarok. Sikerült a megtévedt embert annyira felbosszantanom, hogy már majdnem tettlegre került a dolog. Akkor aztán én kezdtem el a lehordást a magam módján. Mondom, bajtársam, nem szégyelli magát, hogy annyira ostoba, hogy nem tudja megjegyezni, kit kell felköltenie folyosó-felmosni?! Tudhatná, hogy én átutazó debreceni tüzér vagyok, s maga itt oktalankodik velem? Ekkorra már kapcsolt az illető, és mintha kicserélték volna, egészen más hangon kezdett nekem fuvolázni. Főtüzér úr, az Isten megfizeti, bocsásson meg, nehogy megmondja a tizedes úrnak... Kész a bocsánat, de most már aludni akarok. Ébresztőkor még nem keltem fel, nem volt sürgős ügyem. S hát az éjszakai patvarkodó barátom hozott nekem a konyháról egy fél csajka jó, cukros kávét, fél komiszkenyeret, meg egy tenyérnyi paprikás szalonnát zöldpaprikával. Én szabadkoztam – ő pedig újra megkért, ne haragudjam felejtsem el az egészet.
Tíz órakor volt vonatom Szerencs–Miskolc–Szolnok felé, addig jól körülnéztem az ősi város szépségei között. Itt van a Szent Erzsébet székesegyház – itt nyugszanak Rákóczi fejedelem hamvai. Nincs amiért leírjam sorában, hol és hogyan fogadtak, de minden katonai alakulatnál rendszerint vacsorát is, meg reggelit is kaptam, s így a kevés pénzecském, ha nem is gyűlt, de nem is apadt nagyon. Utólag meggondolva is jó ötlet volt ez az utazás, mivelhogy nekem talán soha se lett volna módom és időm ilyen országkörüli útra. Minden vasúti állomáson az érkezés és induláskor lepecsételtettem szabadságlevelemet, pontos dátummal.
Tizenöt napi szabadságomból már tizenhármat eltöltöttem körutazással, ekkor érkeztem Szoboszlóra az öreg Erzsi nénihez, akinél a kicsi szobám fenn volt tartva számomra. Az öreg Erzsi néni azzal fogadott, hogy a tüzérlaktanyából távirat érkezett a címemre. Kérdeztem, mikor kapta meg a táviratot? Tegnapelőtt délelőtt tíz óra körül. Sehogy sem értettem, miért hívatnak táviratilag, de ha már az osztályiroda pecsétje van a táviraton, akkor fele se tréfa. Délután három órakor érkeztem Szoboszlóra, és négy óra tíz perckor jelentkeztem Debrecenben az ütegirodában. Kovács hadnagy urat nem találtam az irodában, s feltűnt nekem, hogy olyan különösen néz rám, de nem mondott egyebet, csak azt, hogy azonnal jelentkezzem az osztályirodában, az ezredes úrnál. Amikor az irodaajtón kiléptem, még jól hallottam, hogy azt mondta a hadnagy úr: „Ha ép bőrrel megúszod, fiam, akkor nagy szerencséd van az élethez.”
Sietve mentem az osztályirodába, s még bent találtam az ezredes urat, de nagy volt a sürgés-forgás az egész körletben. Beléptem az irodába, és jelentkeztem az ezredes úrnál. Azonnal felállt az asztalától, és szembe jött velem. Túlságosan erélyes hangon vont kérdőre, hogy hol voltam?! Alázatosan jelentem, szabadságon voltam. A táviratot mikor kaptad meg? kérdezett tovább. Ma délután három órakor, amikor hazaérkeztem Szoboszlóra, a háziasszonyom adta át. Mivel tudod igazolni, hogy hol voltál? Elővettem a szabadságos levelemet, és átnyújtottam az ezredes úrnak. Hosszasan vizsgálgatta a sok pecsétet. A legutóbbi pecsét éppen aznap reggel 7,30-kor volt beleütve a békéscsabai vasútállomáson. Miután jól megnézélte a szabadságos levelemet, még azt kérdezte, milyen célból utaztam ilyen sokat? El kellett mondjam, hogy mivel Csíkvármegyéből való vagyok, itt nem volt alkalmas rokonságom-ismerősöm, ahol letölthettem volna a szabadságomat, ezért úgy határoztam, hogy körutazást teszek –, és megismerem Magyarország városait. Nem tudtad, hogy Kelet-Magyarországon mozgósítás és statárium van? Ha most nem tudtad volna így leigazolni magad, akkor hadbíróság elé kellett volna állítsalak, és akkor az életed ment volna rá, mivel három napos szökevénynek számítanál. Így megúsztad. Végeztem! Feszesen tisztelegtem és távoztam.
A laktanyánkban óriási felfordulás volt. A sok behívott póttartalékos nép már gyakorlatozott a gyakorló téren. A környékbeli gazdák lovai is behívót kaptak, és a behajtott lovakat katonai bizottság osztályozta. Az égvilágon semmit sem tudtam, hogy mire megy ez a nagy felfordulás, de aztán Tóth Lajos barátom megmagyarázta a patkoldában, hogy tulajdonképpen mi történt itt, amióta én szabadságra mentem. Berlini fasiszta szél fújdogált, a ventillátort pedig Adolf Hitler hajtogatta. A szörnyűséges fasiszta hadigépezet már mozgásban volt, hogy a magyar kormányt–hadsereget minél biztosabban maga mellé láncolhassa. 1938 őszén a Felvidéken elcsatolt területből valamennyit visszaadott a magyaroknak, most pedig Észak-Erdélyből akar visszaadni, hogy a magyaroknak jobb kedve legyen elvérezni az orosz harctereken. A román kormánnyal folynak a tárgyalások, de azok egy talpalatnyit sem akarnak adni. Több helyen egy dunai hajón és Turnu-Severinben is tárgyaltak, de eredménytelenül. No, de Hitler ismeri a módját, hogyan kell a románokat megpuhítani. Úgy látszik, már közeledik is a puhulás ideje, mivelhogy a kelet-magyarországi hatodik hadtest mozgósítva van. Tüzérosztályunk lázas sietséggel készülődött, mert sok munkába került, hogy mindent a helyére tegyünk, és a felduzzasztott alakulat ütőképessé váljék. Egy kiadós menetgyakorlatot és egy tüzérségi éleslövészetet is be kellett építeni az előkészületekbe.
Villámként hatott a hír, hogy Bécsben ül össze a döntőbíróság, amely Erdély felől meghozza az ítéletet. A magyar, a román, a német és az olasz kormány küldöttel vettek részt ebben a bíráskodásban, de tüzérosztályunkkal ekkor már a Nyírségben, a román határ: közelében cirkáltunk, mivel hogy az volt a jelszó, hogyha szépen nem, akkor csúnyán megyünk Erdélyországba.
A Nyírség keleti részét, a román-magyar határvidéket nagy területeken fiatal, leveles erdőségek borítják. A mi tüzérosztályunk nappal nem mozgott rejtve-fedve, lehetőleg hangtalanul töltöttük napjainkat. Éjszaka azonban mindig helyet változtattunk, bizonyára azért, mert közel volt a román határ. A románok már jóval előbb fel voltak készülve a magyar csapatok fogadására. A híres Károly erődvonal hosszú százkilométereken át ki volt építve, a legkorszerűbb román hadtudomány alapján. Az erődvonal minden hatalmas betonkolosszusa meg volt rakva állig felfegyverzett csapatokkal. Ha összecsapásra került volna sor, bizony sok vér folyt volna mindkét részről. Egész Európa figyelte a bécsi döntőbíróság munkáját. Minket, honvédeket is a tiszti karral együtt feszült izgalomban tartottak a napok eseményei. Nem tudhattuk, mire ébredünk holnap. Nem tudom már pontosan, de azt hiszem, hogy úgy tíz napnyit bújkáltunk. Egy bizonyos Encsencs nevű településen virradt ránk a nap, amikor köztudomásúvá lett a bécsi döntés határozata, ahol meghúzták a demarkációs vonalat Észak- és Dél-Erdély között. A román kormányzat vállalta, hogy a kijelölt területeket a legkisebb ellenállás nélkül kiüríti, és átadja a megszálló magyar csapatoknak. A település, ahol akkor voltunk, jó dohánytermő vidék lehetett, mert igen nagyméretű dohányhodályok terpeszkedtek sorjában a körletünkben. Az ütegiroda felől csak felhangzik: Mindenkinek sorakozó! – A tegnap, vagy még ma reggel sem lett volna szabad ilyen hangosan kiabálni, de most íme, mindenki kiabál. Éreztük, hogy valami nagy dolog történhetett, de még akkor nem tudhattuk, hogy mi történt. A lovasok kivételével mind felsorakoztunk. Az üteg írnoka az irodából kihozott egy nagyméretű Románia-térképet, és szegekre akasztotta a dohányhodály oldalára. Az térképen gombostűvel ki volt pontozva, pontosan megjelölve a demarkációs vonal, teljes hosszában. Az osztálytörzs körlete felöl feltűnt Hetey Sándor György főhadnagy úr Ramóca nevű, szép almásderes lován. Kovács főtörzsőrmester vigyázzt, jobbra nézzt vezényelt, majd jelentette, hogy a harmadik üteg parancskihirdetésre együtt áll. A főhadnagy úr ünnepi komolysággal ismertette az eseményeket, majd Vigyázz! Imához!-t vezényelt. Hálát adtunk az Úristennek, hogy vérontás nélkül vonulhatunk be Székelyföldre, Észak-Erdélybe.
Elhangzott a parancs, hogy nyomban indulunk vissza a laktanyánkba, ahol a rendelkezésünkre álló hat napon át ragyogó tisztává tesszük minden felszerelésünket, és szeptember 5-én átlépjük a trianoni határt.
Estére erőltetett menetben megérkeztünk debreceni laktanyánkba. Hat napon át lázas munka folyt. Teljes harci készültségre szólt a parancs, mert nem lehetett tudni, a románok bánatukban nem nyúlnak-e fegyverhez.
A bécsi döntés híre lázba hozta az egész kicsi Magyarországot, a MÁVot, a postát, a csendőrséget, pénzügyőrséget, még az üzlethálózatokat is. Az üteg szépítkezése jó ütemben haladt. Tényleg, minden felszerelés ragyogott a tisztaságtól, amikor szeptember 5-én korán hajnalban ébresztettek. A tüzérosztály indulásra készen állott: minden üteg, osztálytörzs, parancsnoki szakasz, lőszeroszlop, minden pontosan a helyén állott, és az indulási parancsra várt. Nem sokáig kellett várnia. Hamarosan felhangzottak az éles vezényszavak: Vigyázz! Jobbra nézz! Ezredes úr, alázatosan jelentem, a tüzérosztály indulásra készen áll! Az osztályparancsnok rövid beszédet tartott, aminek az volt az értelme, hogy a legfőbb katonai parancsnokság elvárja és megköveteli, hogy minden honvéd, aki részt vesz ÉszakErdély megszállásában, minden körülmények között a legfegyelmezettebb magatartást tanúsítsa. Meg van tiltva még egy durva szó kiejtése is. Senki meg ne próbálja bárki idegen javaihoz nyúlni, azokat tönkretenni. Ennyit akartam mondani... újabb vezényszavak: Osztály, vigyázz! Szent Borbála nevében, osztály, előre indulj! (Szent Borbála a tüzérek védőszentje.)
És elindult a hosszú menetoszlop, de ezúttal nem azzal az érzéssel, mint amikor négy évvel későbben az orosz harctérre indított Hitler parancsa. Érmihályfalvánál léptük át a trianoni határt. Meg voltam és meg vagyok győződve, hogy az egész megszálló seregben nálam boldogabb honvéd nem volt. Hat év óta nem láttam szüleimet, testvéreimet, szülőföldemet. De ezekről se vélekedik minden ember egyformán. Sok az olyan ember, aki azt mondja, hogy ő ott akar élni, ahol hófehér kenyeret szeghet meg, és még vaj is van hozzá. A másik pedig – Petőfivel együtt – azt vallja, hogy jobb neki otthon a barna, mint idegenben a fehér kenyér.
Sokan nem tudják, ez az erdélyi bevonulás mennyi érdekességet rejtett magába. Megható volt, ahogyan az érmelléki falvak lakossága fogadott bennünket, poros, fáradt honvédeket. Özön virággal. De volt nem egy jómódú község, ahol a fogadtatásunkat olyan nagy gonddal-szeretettel szervezték meg, hogy minden egyes elvonuló honvéd kapott egy hófehér cipót meg egy kulacs érmelléki bort, de csókot a nőktől? Azt olvasatlan menynyiségben kaptunk.
Akkoriban nem úgy volt, mint napjainkban, hogy aszfaltozott utakon járunk: a kövezett utakon, a hatalmas járműforgalom következtében száraz időben bokáig érő por képződött. Ahol elvonult egy tüzérosztály, a rengeteg jármű, az ezernyi ló, a hosszú menetoszlopot valóságos porfelhő követte az országúton. Vastagon állott a por az emberek ruháján-arcán, szóval mindenkit és mindent ellepett az út pora. Nem is tudom már, melyik községben szervezték a kulacsos-fehér cipós fogadtatást, de minden községben szeretettel fogadtak. A fiatal lányok, asszonyok virággal-csókkal vártak minden tisztet-honvédet, az se volt baj, ha a honvéd arca poros volt. Mindez azonban nem így ment a román lakta vidékeken, ahol teljesen kihaltnak látszott a falu, csak az útra néző szobából leskelődtek kifelé a függöny mögül, nézték, hogyan vonul be féltett hazájukba a gyűlölt ellenség – mert annak tekintettek bennünket.
Hihetetlenül hangzik, de reggel egy tüzért halva találtak: feje fejszével levágva, a vére elfolyva. Mindezt egy román ellenálló tette. Máshol – virágcsokorban – kézigránátot dobtak egy lőszerkocsinkra, a lövedékek sorra felrobbantak, hat emberünk és négy lovunk veszítette életét. Ezekre, és sok kisebb incidensre később figyelt fel a hadvezetőség, s csak akkor szűntek meg a terrorcselekmények, amikor a faluba érkező szálláscsinálók az uszítókat és a községi bírót bezárták egy éjszakára a pincébe. Ez a módszer nagyszerűen bevált. Többé – valameddig – semmiféle rendellenesség nem történt. Nyugodtan haladtunk, és egyik este Zilahon szállásoltak be.
 
TALÁLKOZÁS AZ ORVLÖVÉSZEKKEL ÖRDÖGKÚTON
A nap egyik órájában hívat az ütegparancsnokom. Azt a parancsot kapom, hogy kerékpáros összekötő-tisztes leszek. Azzal átadnak nekem egy tiszta új, francia márkájú versenybiciklit. Az a megbízatásom, hogy az alosztályparancsnokságok körletében történő minden rendzavarást jelentsek a felsőbb parancsnokságnak. Különben a harmadik üteg patkoló mestere voltam. Két póttartalékos kovácsot és egy szekérjavító kovácsot osztottak volt be mellém. Menetközben azonban semmi dolgunk nem volt, mert indulás előtt mindent rendbe tettünk. Két kovács-kocsink volt, megrakva anyaggal, szerszámmal. Amíg nem adtak kerékpárt, túlságosan is független ember voltam: néha jelentést tettem a főpatkolómester, Vajda alhadnagy úrnak. Ott utaztam, ahol éppen akartam: ha a kocsi túl rázós volt, felültem valamelyik ütegünk mozdonyára, s ha lovagolni akartam, akkor bármelyik vonalbeli hajtótüzér szívesen átadta a lovát, hogy egy keveset gyalogolhasson. Összekötő beosztásomban nem volt sok dolgom, ám időközben egyre szaporodott a tennivalóm: a bécsi döntés után a ókirályságbeli ezredek mind elengedték a hadseregtől azokat a személyeket, akik Észak-Erdély területén laktak. Románokat–magyarokat egyaránt, kit-kit a maga jó vagy rongyos gúnyájában.
Ezek a szegény szárnyashangyák, kiváltképpen a románok, akik hazafelé szállingóztak, nem mertek az országúton szembejönni a magyar csapatokkal, hanem bujkálva lopakodtak az úttesttől távolabb. A mi oldalbiztosítóink indokolatlanul rájuk fogták, hogy partizánok. Két esetben is előfordult, hogy azok a gőgös, zsírosparaszt hajdúböszörményiek leállították őket. Ezek a szerencsétlenek nem tudtak válaszolni kérdéseikre, mert egy kukkot se tudtak magyarul, és a gőgös marhaparasztok kipróbálták a puskájukat, kettőt agyon is lőttek. Ezért figyelt fel az osztályparancsnokság, és nyomban tolmácsot rendelt, a föld fenekéből is. Csakhogy az alföldi tüzérosztály legénységéből egy sem akadt, aki egy szót is ismeri volna a román nyelvből. Az osztálytörzsnél az egyik szakaszvezető barátom (sokat sakkoztunk) elkotyogta a tiszt urak előtt, hogy a harmadik ütegnél Czirják tizedes román katona volt, és úgy tud románul, mint Károly román király. Azonnal hívatnak, és kapom a szigorú parancsot, hogy román magyar tolmács vagyok. Akiket feltartóztat az oldalbiztosításunk, és az embereink nem tudnak velünk értekezni, mindenkit ki kell hallgatni, és ha van elbocsátó levele, bántatlanul útjára kell bocsátani. Ezredes úr, alázatosan jelentem – mondtam –, én csak hat hétig voltam román katona. Csak annyit tudok románul, amennyit a románok elfelejtettek. Tehát képtelen vagyok tolmács-teendőket végezni. Úgy mordult rám, mint egy marós kutya: Nem érdekel... Végeztem. Részemről tovább egy kukkot sem volt tanácsos pofázni. Amíg hátrabicikliztem az ütegemhez, mindenik alosztályparancsnoknak jelentenem kellett, hogy van tolmács az osztálynál, bántani senkit egy ujjal sem szabad. Akivel nem tud értekezni az oldalbiztosításunk, azt kihallgatja a tolmács, és ha van elbocsátó levele, bántatlanul útjára engedi. Ha a tolmács valakit a hazaszállingózók közül gyanúsnak talál, azt átadja az alosztályokhoz beosztott-csapatrendőrnek. Már kiabáltak is, de nem a nevemen szólítottak, hanem Gyopár előre, Gyopár hátra, Gyopár ide, Gyopár oda. Mind csak Gyopár hangzott végig az öt km hosszú menetoszlopon. Volt is tolmácsi szolgálatomban tennivalóm bőven. Ha nem értem el hamar mindenhová, úgy hozzám kísérték a feltartóztatottakat, kihallgatás végett. Hová akar menni? Kérdeztem. Mondta – mondták, hogy haza. Van e leszerelési parancscédulájuk? Hogyne, uram – és szedegették elő koszos motyójukból a leszerelő papírt. Engedtem, járjanak békével. Egy-egy csoportban öten-haton is voltak, de mindeniknek volt leszerelő levele. A magam részéről meg vagyok győződve, hogy akiket a böszörményi hajdúbetyárok gőgösségükben agyonlőttek, azoknak is volt elbocsátó levelük a katonai alakulatuktól. A következő estére Zilah városába szállásoltunk be. Korán volt az indulás, mert a legnehezebb útszakasz várakozott reánk: át kellett vergődnünk a Meszes hegységen, amelynek hágóit a román árkászok úgy telerakták akadályokkal-csapdákkal, hogy a magyar utászalakulat csak nehéz munkával tudta járhatóvá tenni a tetőre vezető szerpentines utat. A nehéz hatosfogatok a négy tonnás lövegekkel csak nagyon nehezen, lépésről lépésre tudtak előre haladni. Éppen délben érkeztünk fel a tetőre, ahol egy szép fennsíkot találtunk. Az úttestnek a jobb oldalán terült el egy kicsi hegyi falucska, Ördögkút a neve. Balkéz felől szép, tiszta térség, amelyet egy gyorsfolyású tiszta patakocska szelt ketté. A gyalogságunk, határvadászaink hamarabb felértek, mint mi, nehéz terhelőkkel, és már letelepedtek a patak két partjára, legtöbben a friss hideg vízben áztatták fájós lábukat.
Két kicsi falusi templom volt szemben egymással az út két szélén: amikor közöttük haladtunk el, mindkét templomban éppen harangoztak délre. A templomoktól tovább haladva, már jól lejteni kezdett az út, és két hatalmas hegyóriás között, szűk szoroson kanyargott alá Hídalmás felé. Amint elhagytuk a két templomot, még háromszáz métert se haladhattunk, amikor előlről elhangzott a nyújtott tüzérségi, vezényszó: Oosztááály... ááállj Hosszú pihenő... Lóóról! Versenybiciklimet még korán reggel felmálháztam egy poggyászkocsira, hogy ne nyügölődjek vele a nagy hágón fölfelé. Ebédkiosztás, abrakolás következett. Levettem a biciklimet a kocsiról, és a csajkáinkkal indultunk a kazán felé, hogy megkapjuk az ebédünket. A lovasok kissé később jöttek az ebédjükért, először a lovaikat kellett abrakolniuk.
Sorba álltunk, de még senki se kapta meg az ebédjét, amikor közeli géppuskatűz remegteti meg a levegőt. Mi ez?! A parancsnoki szakasz felől felhangzik az éles-ideges parancs. Feküdj! Mi már a szorosban, két nagy hegy között álltunk. A gépfegyverropogás a templomok felől hallszott. De fölöttünk, a magas hegyoldalakból is puskalövések pattogtak az úttesten pihenő alakulataink felé. Parancsnokunk hanyagsága volt, de mi is el voltunk bizakodva, hogy még oldalbiztosításunk se volt Zilahtól. Úgy, fekvő helyzetünkből percek alatt alakult meg az oldalvédelem, és a húsz-húsz kezelőtüzér, aki kétfelől átfésülte a hegyoldalat, mintegy harminc puskás csobánembert terelt maga előtt az ütegünkhöz. A puskáikat és a töltényeiket persze a mieink elkérték tőlük kölcsönbe.
De mi történt ott fenn a tetőn, a templomok körül? Az történt, hogy egy tanítónő, aki a román nemzet szempontjából hőslelkűnek számított, egy géppuskával felhurcolkodott az ortodox templom tornyába, ott tüzelőállást foglalt el, és alkalmas pillanatra várt, hogy minél több honvédot pusztíthasson el. De mindezt úgy szervezték meg, hogy amikor a géppuskakelepelés felhangzik, abban a pillanatban a puskával-tölténnyel felszerelt civil társaság szaporán lődözze az úttesten haladó honvédséget. Hamar kiderült, hogy ezek semmi kárt se tudtak tenni a magyarokban, de az ortodox pópalány 40 embert lőtt ki a sorból határvadászaink közül, sebesültekkel együtt.
A mieink jól láthatták a torkolattűzről, hogy a toronyból jön a golyózápor, és percek alatt lekapcsolták a tanítónő akcióját: a hajánál fogva hurcolták le a toronyból. A templomajtó előtt erős férfikezek ragadták meg a nő két lábát, és vezényszóra szétszakították a szerencsétlent. Ám ezalatt egyéb is történt. Állítólag öt magyar család élt a faluban, akiket villámgyorsan kitakarítottak onnan, és rajta: gyújtógránát-sortűz. Percek alatt lángba borult a kicsi hegyi falucska. A tanítónő darabokra szakítva a templomajtó előtt, a 30 puskás civil pedig vontatókötélre fűzve az egyik lövegünkhöz volt kötve, hogy Hídalmáson átadják őket az illetékes hatóságoknak.
Mindezen drámai történet hihetetlen gyorsasággal játszódott le. Onnan ismerem ilyen részletesen a történteket, hogy mint teljesen független egyén, bárhol járhattam alakulataim mellett, és a biciklimmel felkarikáztam a templomig. Közelről láttam a jajgató sebesülteket, a halott bajtársakat és a szétszakított tanítónőt is.
Csapatainknak menetrendszerű pontossággal kellett haladniok, indult is a menetoszlop a szűk, szoros szerpentines úton, de minden járművet gondosan fékezni kellett, mivelhogy igen nagy volt a lejtő kelet felé.
ROMÁN KIKÉPZŐ TISZTES LETTEM
...Amikor visszaérkeztünk Debrecenbe, akkorra már az idő annyira előre volt haladva, hogy már az újoncok bevonulása volt napirenden. Köztudomású tény, hogy Észak-Erdélyben is nagyobb a román lakta vidék, mint magyar. Ekkor már a román anyanyelvű ifjúságot is behívták a magyar hadseregbe, kétéves katonai szolgálatra. A debreceni 17-es tábori tüzérosztály 80 olyan román újoncot kapott, akik egy árva szót se tudtak magyarul. Az osztályparancsnokságon sokáig vitatkoztak a főtisztek, hogy mit lehetne kezdeni ezekkel a román fiúkkal. Csak zavarják a kiképzést, beszélték egymás között a tisztek. Valaki, aki érti a nyelvüket, külön kellene hogy foglalkozzék velük, amíg valamennyire elsajátítanák az alaki ismereteket. Csakhogy nincs hozzá emberünk. Amikor éppen ezen vitatkoztak, ugyancsak az a szakaszvezető barátom, akinek a javaslatára a bevonuláskor tolmácsnak tettek, reám terelte a tiszt urak figyelmét, hogy én voltam román katona is, jól tudok románul. Azonnal az ezredes úr elé hívattak, aki parancsba adta, hogy a román újoncok alaki kiképzése ezután az én feladatom lesz. Azzal próbáltam kibújni a feladat alól, hogy nem jártam tisztes iskolába, fogalmam sincsen az újonckiképzésről, én mesterember vagyok. Az ezredes úr végig se hallgatott, csak rámförmedt: Végeztem!
A parancs óriási gondot okozott nekem: az egész tüzérosztály figyelme reám terelődött, vajon mit kezdek 80 román újonccal, akik csak néztek, mint borjú az újkaput. Meghátrálni nem lehetett, csinálnom kellett, ahogy tudtam. A harmadik üteg körletében volt két nagy szoba, és közajtó volt közöttük. Minden alosztálytól ide irányították a román újoncokat. Ezen szobákban rendeztünk be 40 db. emeletes vaságyat. Ezután következett 80 db szalmazsák töltése, de úgy, hogy olyanok legyenek, mint egy-egy gyufásdoboz. Névsorolvasáskor kiválogattam a tíz legértelmesebb fiút (kerültek iskolázott fiúk is), és azokkal foglalkoztam a legtöbbet, már a szobarend kialakításánál is. Azoknak megmagyaráztam, sőt leírattam sorjában, hogy a következő hat hét alatt mi mindent meg kell tanuljanak, ha ép bőrrel akarnak szabadulni a magyar hadseregből. Heti programot állítottam össze nekik, sőt minden nap előre kiadtam a következő napi foglalkozást. Sikerült is ezzel a kiválasztottakat annyira meggyőznöm, hogy minden gondjukkal igyekeztek a kezük alá beosztott nyolc sorstársukat az utasítás szerint tanítani, ha nappal nem elég, akkor éjszaka is, mert ha a vizsga nem sikerül, akkor lőttek a karácsonyi szabadságnak. Pedig volt tanulni való elég egy sültromán fiúnak ezernyi magyar nevet-szót megtanulni hat hét alatt, kezdve a ruházati és felszerelési tárgyaktól, a rendfokozatokon át egészen a vezényszavakig. Biza mindezt be kellett sulykolni a román újoncaink koponyájába, amit így kimondani nem is nehéz, de azt hiszem, hogy könnyebb a tevének a tű fokán... a többit tudjuk. Rengeteget kínlódtam velük, de választottjaim is kitettek magukért. Mindeddig csak az elméleti részt mondtam, de a gyakorlótéren jött a többi. Jó távol kergettem a csoportokat egymástól, és az én tíz emberem külön foglalkozott a maga csoportjával, és a gyakorló óra végén következett az összevont gyakorlat, amikor csak én vezényeltem a 80 embernek: Szakasz, vi-gyázz! Jobbra-át! Hátra-arc! Irány előre, In-dulj!
Hogyne lett volna, mindég volt nézőközönségünk is, hogy mulasson rajtunk. A tüzérosztálynál módosult a nevem: Gyopár, a román hadsereg parancsnoka. Minden nap ellenőrizték előrehaladásunkat. Hol egy tűzmester, hol egy szaki, minden alosztálytól szerre. A munkámba azonban nem mertek beleavatkozni, mert kijelentettem, hogy akinek nem tetszik... már ott se vagyok! Csinálja jobban.
Jutott eszembe néha, hogy valamikor román katona koromban Focsaniban mit fogadtam volt, amikor a cigány-plutonértól ököllel 16 pofont kaptam volt. Ha az a cigány a kezembe kerülne, megtanítanám kesztyűbe dudálni, de a bosszúállás nem kenyerem, és ugyan miért bántanám ezeket az ijedt újoncokat? Az egész hat hét alatt bár egy pofont sem adtam egynek sem, mivelhogy jól láttam, hogy a jóakarat nem hiányzik belőlük, csakhát nem hajlik a nyelvük a magyar szóra. Lényeges befejező része az én kiképzésemnek a puskaismeret, puskafogás volt. Megtanítani őket a puska fő részeire: tusa, cső, závárzat... ezeket még a segédoktatóim se tudták kimondani, hanem: tolltényurat, zárzávátot (rom. zöldség) mondtak. Ilyen nyugtalan időszakot csak a harctéren töltöttem el, mint az a hat hét volt, amíg az újoncaim kiképzése tartott. Végre-valahára elérkezett a vizsgálat napja, amire nem is lett volna szükség: a tiszt urak csak a saját szórakoztatásukra kívánták, hogy meg kell tartani a vizsgát. Percnyi pontossággal kellett megjelennem a szakaszommal a gyakorlótéren, de nótaszóval ám – fújták is az én újoncaim becsületesen. A gyakorlótér bejáratánál tiszt urak álldogáltak. Vezényelte: Nóta – állj! Szakasz jobbra nézz! A díszlépés tűrhetően sikerült. A téren oszolj-t vezényeltem. A puskákat szakszerűen gúlába rakattam. Megérttettem velük, hogy csak keveset akarok, de az kifogástalan legyen. Elvégeztük a menetgyakorlat formáit. Utána puskafogás következett: Váll-ra!... Súly-ba!... Puskával tiszte-legj! Ez nem ment valami fényesen, de figyeltem a nézőközönséget, elég sokan voltak, de nem láttam gúnyosan kacagni senkit.
A román fiúk kezdettől be voltak osztva az alosztályokhoz, és a vizsga után mindenik visszament a beosztása szerint, alosztályához. Én pedig hatheti erőm feletti munkámért osztályparancsnoksági dicséretet kaptam – de ami ennél érdekesebb volt –, harminc napi szabadságot. A román fiúk is mind eljártak az első szabadságra, és hálából összehordtak az oktatójuknak egy talicskányi mindenféle román szájíz szerint készült tésztafélét, fokhagymás palacsintát, de én semmit se fogadtam el. Egyék csak meg, nem kell nekem. Jó nekem a gyergyói kalács is, amit az én áldott édesanyám sütött. Hiába: más az ízlés, más a szokás. Ami nekem orvosság, az másnak betegség, és fordítva is lehet.
Mitőlünk békességesen telt el az 1941. esztendő, de Hitler Adolf hadigépezete már teljes erőbevetéssel dolgozott. A részletek leírása az egyetemes történelem leíróira hárul. Mi csak a sok szenvedésből részesültünk, sőt a szenvedésből szinte tiszta dupla adag jutott, mivelhogy Hitler állandóan követelte a II. Hadtest után a következőt, hogy az orosz húsdaráló darálja a magyar húst is. 1941 év közepe után Hitler olyan nyomást gyakorolt a magyar kormányzatra, hogy a II. után a VI. hadtest bevetését is el kellett fogadják (szerencsére, csak papíron), hogy az újonnan betett hadtest egyenesen rohanjon be az orosz Télapó karjai közé. Az Úristen áldja meg még a porait is annak a miniszterelnöknek, amelyik akkor volt soron, mert sikerült kieszközölnie, hogy a VI. hadtest ne kerüljön akkor bevetésre. Nálunk ugyanis, a 17-es tábori tüzérosztálynál parancsba jött, hogy rövidesen bevetésre kerülünk az orosz harctéren. Még az indulás óráját is meghatározták. Három napi búcsúzkodó-szabadságot kaptunk, hogy utána nyugodtan mehessünk a vágóhídra. Nekem a három nap kevés lett volna ahhoz, hogy Gyergyóba utazzam búcsúzkodni, így csak Szoboszlóra, az öreg Erzsi nénihez mentem, ahonnan búcsúleveleket küldtem, oda, ahová kellett.
Letelt a búcsúzkodási szabadság is. Készülni kellett, mert közel volt az indulás napja. Isten azonban megoltalmazott A szerencse csillaga reánk ragyogott. Azon a bizonyos szeptember 18-án 1941-ben, délelőtt az osztálykürtös sorakozót trombitált. Rohantunk a nagy négyszögre felsorakozni, mintha éreztünk volna valamit. Jelentés után az osztályparancsnok ezredes úr kissé meghatódva jelentette be, hogy a VI. hadtest nem megy most ki az orosz frontra. Azonnal megkezdjük a harmadéves legénység leszerelését. Erre kitört az öröm-orkán: Éljen, éljeeen! Hurrá! A tüzércsákók toronymagasságig repültek, az emberek ölelgették egymást örömükben. Nem megyünk telelni Ivánékhoz. Hurrá! És szeptember 20-án átléptem a szülőházam küszöbét, megölelgettem öreg szüleimet, testvéreimet. Nem kellett az orosz telet átszenvedni, vagy a Don-kanyarban csonttá fagyni. Mindezt – úgy értesültünk –, a miniszterelnökünknek sikerült kiharcolnia Hitlertől. Azt jól tudtam, hogy a háborúba majd én is belesodródom, de most szabad vagyok.