DOKUMENTUM
Sinka István versei
Sinka István, a balladás Fekete Bojtár, a XX. századi magyar irodalom kiemelkedő alakja, nagy költője 1887. szeptember 24-én Arany János Nagyszalontáján született. Ősei, ameddig csak a családi emlékezet visszatekinthet, szilaj pásztorok voltak. A félárvaság, a nélkülözés és a bihari muszáj úgy kívánta, hogy a négy elemi elvégzése után maga is bojtárnak álljon. Pásztortársai között szívta magába a néphagyomány archaikus rétegének legjobb értékeit, a régi magyar nyelv tovább élő szép, veretes ritka szavait, a hiedelemvilágot és a balladakincset. Az önművelés kemény küzdelmei árán, autodidakta módon vált költővé, ahogy az egy őstehetséghez illik. Első verseskötete 1933 decemberében jelent meg a szeghalmi református Péter András gimnázium kiadásában, Himnuszok Kelet Kapujában címmel. Egy évvel korábban az Erdélyi Helikon már közölt Sinkától verset, a szalontai ihletésű, Arany Jánosra emlékező Ahol a költő élt címűt és egy Béke-himnuszt. A pásztorköltő a népi mozgalom sodrásában vált jelentős alkotóvá, 1939-től Püski Sándor Magyar Élet kiadója gondozásában láttak napvilágot könyvei (Vád, Harmincnyolc vadalma, Fekete bojtár vallomásai, Hontalanok útján, Balladáskönyv). Új témát hozott az irodalomba, elsőként ő ábrázolta belülről, sorsukat osztva a pásztorok és a szegényparasztok világát. Nem a felszínt rajzolta meg, hanem megmutatta a lélek legbelső rezdüléseit. Imbolygó ritmusú szabadverse a régi magyar költészet tagoló verselésével tart rokonságot. Fájdalma máskor fekete dalokban fakad fel. Látomásos énekel századunk expresszionista és szürrealista kísérletei mellett is korszerűek. Balladái a legszebb népballadákkal vetekszenek. A negyvenes évek első felében szociális izzású lázadó versei közül jónéhányat betiltott az M. Kir. Ügyészség. 1942 júniusában Sinka István a könyvnap alkalmából, Darvas József, Nagy István, Veres Páter és Püski Sándor társaságában bejárta a Székelyföldet. A Székely Szó munkatársának ekkor, június 12-én a Fekete Bojtár így nyilatkozott: „Marosvásárhelyről el kell mondanom, hogy az ország valamennyi városában jártam, de ilyen otthonos ízű városban még nem voltam. Szép, levegős, és az az érdekes benne, hogy más hegyvidéki városban érzi az ember a nyomottságot, a hegyek gátló zártságát, de Vásárhely olyan, mintha akár az Alföld volna.” (Valószínűleg szülővárosára, Nagyszalontára és környékére gondolhatott.) 1945-ben, Két folyónak két fia című versével Sinka István hitet tesz a magyar-román megbékélés mellett. Más verseiben is vallja a dunavölgyi népek testvériségét. 1945 után az Illyés Gyula szerkesztette Válasz folyóiratban és a parasztszervezetek (Parasztszövetség, Független Kisgazdapárt, Nemzeti Parasztpárt) lapjaiban kötetnyi verse jelenik meg. A magyarországi sztálinista fordulatot követően, 1949 nyarán kiszorul az irodalmi életből, így az ötvenes években kéziratos füzetekben terjednek versei. Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején tért vissza az irodalmi életbe. 1957 őszétől a sajtóban hébe-hóba megjelenik egy-egy verse, majd 1961től két-három évenként kötettel jelentkezhet (Eltűnik a hóri domb, Végy karodra idő, Mesterek uccája).
1969. június 17-én hosszú betegség és súlyos szenvedések után hunyt el Sinka István. A Korunkban Gellért Sándor búcsúztatta a juhászbojtárt, aki nekihajtotta magyar Parnasszusnak. Sinka István  hagyatékának nagyobbik része 1972-től napjainkig közkinccsé vált (Szigetek könyve, Válogatott versek, Érparti történet, Lovasok opál mezőkön, Megzendül az erdő, Mezítláb az utolsó padban, Fekete bojtár vallomásai), legalábbis Magyarországon kezdik megismerni gazdag életművét. Mégis, még most is hagyatékából vagy kétszáz vers megjelenésre vár. Ezekből az ismeretlen énekekből válogattam egy csokorra valót a Látó számára.
Az erdélyi magyar szellemi életben korábban is megbecsülték a Nagyszalontáról elszármazott népi költőt. A negyvenes évek első felében a Pásztortűz több recenziót közölt Sinka István könyveiről. László Gyula régészprofesszor a kolozsvári Termésben ismertette a költő Balladáskönyvét Kányádi Sándor Epilógus egy balladához című verse a Kádár Kata népballadára és Sinka Ballada a Körözs mentén című gyászos énekére rímel. A két verset és népköltészeti előzményét Faragó József vetette össze a Korunkban, a decemberi fordulat utáni első számban. Sütő András is kivette a részét Sinka István  ébresztéséből: „Nagyszalonta nem csak Arany Jánost adta: Sinka Istvánt is, akinek áll még szülőháza, emlékezőkre várva.” Igazán méltó megemlékezés az lenne, ha 1992-ben, Sinka István születésének 95. évfordulója alkalmából a Kriterion is kiadna egy válogatást a partiumi költő verseiből. Addig a hagyatéki énekeket ajánlom az olvasók figyelmébe.
Medvigy Endre
Száll az idő
Élet! élet! Multam!... Élet!
Vissza a papírhajómat!
Száll az idő, sír a hangja,
s látni kell... s látom anyómat:
ingemet most kékítgeti,
kút vizében szépítgeti.
Valamit a könnyem áztat:
papírhajó, nincsen útja.
Anyóm öblínt, kútgém sír... Ha!
kotkodácsol sárga tyúkja!
Száll az idő. Hej, sárhalom!
kisebb mint egy nagy fájdalom.
1946.
Csendben a világon át
Tízéves korára, mint a vén, úgy beszélt,
evett a küszöbön, őrizett malacot,
éjjel a hodályban sírdogált, hogyha félt;
verés elől mindig elbújt a csalánban,
oda, ahol bogár, penész és csend lakott...
Húszéves korára érte el azt a célt,
hogy csizmát vett magának,
hosszú szűrt, kalapot,
olyat, amilyenben a szegények járnak.
Aztán a világon csendben átballagott,
s nem tudta meg soha azt se, hogy minek élt.
Úrfi sárga réten
Pánd dombjain hogy gőzölög a reggel!
Ködjeit le a Sárga rétre ontja,
hol az úrfi nyargalt selyem nyereggel;
ló, puska, csók; nem volt egyébre gondja.
A nádason túl szénagyűjtő leányt
ha látott, mintha bimbónyájat
terelne, átcsapott, át, éppen a lány iránt,
s már futnia kellett a haloványnak.
Kaszások fáradt félkaréja –
mi gondja volt rájuk? Csüngő rongyainkra
úgy nézett le, mint tóba a héja,
félszemmel csak: pph! mind kócos kissinka.
 
Ismertük az úrfit. Kósza, bús népek
voltunk messze a domb mögül.
Egyszer közülünk egy melléje lépett
s csatt! hallottuk, és láttuk, hogy a lován már nem ül.
…… Most ballag tűnődve nézgelődvén széjjel,
a Sárga réten a nádas mellett megáll.
És mennyi emlék zokog az őszi széllel,
mennyi emlék, óh, de milyen más por szitál.
Csintalan lány Kendert áztat
Vékonyszálú kenderem
tóvízzel itatom.
Szép ing lesz belőle: szép,
játékos tilalom.
Tilalom az én ingem,
tilalom leng körül.
Les két éjbarna csillag
rá a lombok mögül.
Egyszer aztán ring a hold,
s hagyom vagy nem hagyom,
tejszín ingem felhajtják
egy szőke hajnalon.
Megnyílik a tilalom
tündérerecskéje.
S belealszik két csillag
ingem mezejébe.
Aranyágaim között
valami bólingat.
S pir futja át borzongó
almabimbóimat.
S mint a dongó dúsítja
magát virágporon:
sóhajok közt dúsul meg
rubin kis csuporom.
 
Asszonyok napsugárban
Egykor, rég, Mezőgyarakon
virágos volt a kalapom,
s azt húztam rá a szememre
éjről éjre... Szép bokrétám,
mért jutsz még mindig eszembe?
Nyári bokor alatt, mint a
nyúl, hogy szundít – Szíve ringva
ijedezik; úgy madár sem
rebben, ahogy én aludtam
röviden, mint rövid az ámen.
Nappal hát mindig álmosan
lábogtam, s csudálatosan
ébren maradtam avégett,
hogy a környék menyecskéi
ott vitték át az ebédet.
De a forró mennybolt alatt,
illant a sok szép pillanat;
addig tartott csak, amíg láttam.
Kosár, kék szilke... Angyalok
jártak az örök napsugárban.
Apró képek együtt
Kaszapengések nem tündérciterák.
Messziről szép az csak; felharsan valahol.
Csüng a lombjuk, nagyon szomjasak a fák;
rossz küllőjű kerék dülöngélve dalol,
s görbén forog; gördül, az a fontos.
Éhes hollónak földi dög enni ád.
Él a szamár a síkon; bálványa juhoknak;
sebe a hátán barbár gazda mocska;
ügye: sanyarú sors: ürü a kolompos.
Ember jár az emlékezet útján.
Haza talál ott a szökött macska is.
Ne nyelvelj és ne szórj annyi bút rám,
hordok bút eleget úgyis magam is.
Édes legelőről kos vágyik só után.
Munkás törli arcát inge szárnyaival
s belép a kocsmába, bort iszik, s azután
rágyújtana; hiába próbálja,
nem gyullad meg a megtöppedt szivar.
...Tízesek, tizenegyesek, híresek...
Feszítsd meg egy kicsit, nyomorítsd össze,
Csippents le belőle, ne engedd szabadon,
ugrasd karikába, tégy közé „és”-t, hogy össze kösse,
vagy vedd el és „és”-t; „s”-el szurkáld agyon:
hetesek, nyolcasok,
kilencesek, tízesek,
tizenegyesek,
híresek – Hü-h! Az apátok!
Hát így csináljátok!? –
Nem láttam még port, mi cipőben szaladgálna.
De hát: cigány is megtaposott sarat
(közé „és” helyett ő pévát lop!)
beleöklözi fa-formába,
ugy húzza legelni a döglött vályogot.
...Vagy nézd meg, hogy tipeg
a kinai nők nyomoritott lába;
előkelők voltak: beteg gazdagok.
Milyen szépen tud pedig zengeni
a hang, mikor a
száj-fészekből kirepül, a fogak gyöngysora
közül, honnan a nyelv útjára engedi;
nem metszi senki meg; aranymadár,
sas, bagoly, oroszlán, fülemüle, sirály,
vagy csendes medve, mikor
öreg, gyári munkás dörmögi
a bajsza alatt; — (Ha mindig gyűléseztek csak,
a munka vallja kárát: nem juttok sehova!) –
be tudod zárni, ha a főtitkár bömböl?
Gyönyörü asszonyi csípőn a füző: szép.
De a halcsontok fesze
a derék
virághajlongását megöli.
Tizesek, tizenegyesek, híresek!
Egyformán rótt szótagok nesze!
Satnyul a hajlongó, édes ember-beszéd,
ha agyonszoritja a szótag-forma: az ötvösmü-ezüst kaloda.
(...Sas, sirály, fülemüle, oroszlán.
Próbáld őket dobozban
tartani, vagy ketrecben, vasban:
elsárgul mindnek egyenkint a vére...)
A „b”-ö mélyen, ha mind földönfutó füst ömöl,
apád hangja; megkapod estére
a magadét: nem üt, csak pöröl
veled; „m”-ö: mama. Ő a mindig,
a mindig való mosoly, az örök béke;
szép nagy ősz-elő ezerszínü lomb,
bizhatsz benne, ott áll hátad mögött.
„Ny”-ö: nyanyóka, kit messze, messze,
lassan belep már a köd.
„Cs”-ö, „i”-vel keverve:
a hugod nevet;
szirmokat szór, hajit rád a szél,
tavasz: körülötted csillagok csengenek.
„Zs”-ö, „d”-ö-vel együtt édeni Manna,
örök világokig menyasszony a neve;
bug, ölel, ringat; „t”-ö, „ü”-vel a nyelve hegye;
kicsit meg-megszur, de nincs a földön
szépség, mit neked oda ne adna.
„F”-ö: griffmadár, fény, felhő;
„k”-ö: kicsit szabadság, kicsit börtön;
„h”-ö: bizony becsaptak; gunyosan: haha, vidámam: hehehe!
„Sz”-ö: zöld kigyó, bárcsak ott maradna,
ahol van; „z”-ö: siró vagy zúgó erdő;
„p”-ö; ha kétszer mondod: csók;
szép asszonytól: forró éj
benned; rubin tányérból kis lopott csemege.
„V”-ö: fehérnek tetszik, zivataros hideg; „g”-ö -vel a tél hava;
„l”-ö: leányka, ki még nem tud zongorázni, dúdolja: lalala!
Híresek: tizenkettesek, tizenegyesek, tizesek!
És van kicsit lompos tizenhármas.
Fogd be ketrecbe: bömböl az oroszlán;
repítsd el – az égbe száll a sas.