SZEMLE
Gagyi László halálára
Elhangzott 1991. december 23-án Marosvásárhelyen, a temetésen.
 
Lassan-lassan elbúcsúzunk ettől az évszázadtól. És sorra elbúcsúzunk azoktól is, akik tanúi voltak ennek a zaklatott kornak, sokszor reménykedtek, sokszor csalódtak, és ki tudja, vajon megnyugodott lélekkel távozhatnak-e közülünk, amikor a párkák kezében elszakad sorsuk fonala. Amire észrevennénk, magunkra maradunk, és már csak a könyvekkel beszélgethetünk arról, amiből kinőtt az életünk. Halottaink koporsója mellett késő bánat már a felismerés, hogy mekkora tudást visznek magukkal a sírba, s hogy ezt a tudást milyen kevéssé hasznosítottuk, amíg éltek. A két háború közti írónemzedékek sokat tapasztalt tagjai rendre-szerre eltűntek már a földi létből, s mi most mintha az ő küzdelmüket kezdenénk újra makacsul. De ehhez a küzdelemhez szükségünk van arra, amit kísértetiesen hasonló helyzetekben az előttünk járók éreztek, gondoltak és cselekedtek.
Ennek a meggyötört nemzedéknek az egyik legutolsó tagjától, Gagyi Lászlótól veszünk búcsút ma. Az 1910-ben, Fintaházán tanítócsaládba született falusi fiútól, az Erdélyi Fiatalok mozgalmának tagjától, a helikoni találkozók részesétől, jelentős regények és novellák szerzőjétől, az Igaz Szó egykori szerkesztőjétől, derűs kedélyű írótársunktól, Laci bácsitól.
Azt mondtam az imént, tanúkra van szükségünk. De vajon hűséges tanúja volt-e Gagyi László ennek a századnak? Bizonyos értelemben nem. Nem, mert csendes szavával hogyan utánozhatta volna ő a kor ripacsainak rikoltozását. Költőien meleg mondatai miképpen idézhették volna föl a kor zimankós borzalmait. Szépen, racionálisan gördülő szaval miképpen hasonlíthattak volna a fájdalom, a gyűlölet, a gyilkolás formátlanságához, amiben nem szűkölködött ez a század. Még az egyik-másik regényéből áradó nehéz szomorúság is emberi volt, ez sem hasonlított igazán korának torz, embertelen tragédiáira. Bizony, hűtlen tanú volt Gagyi László. Romantikus volt, lírai és álmodozó akkor, amikor körülötte cinikus, aljas, öldöklő indulatok kavarogtak. Szomorkásan és mégis derűsen hitt az emberekben, amikor körülötte egymás becsapásának, kifosztásának, hátbaszúrásának volt állandó divatja. Ezért mondom én azt, hogy nem a századnak volt ő igazi tanúja, hanem annak, ami hiányzott ebből a századból: a szép emberi álomnak, a rendíthetetlen szeretetnek, és a reménytelen körülmények között is ébren tartott reménynek. Halkan szólt, ha szólt, mert akinek igaza van, annak sohasem szabad hangoskodnia. Ezt a tudást viszi magával a sírba, ezt a tudást kell nekünk könyvei által továbbörökítenünk. Ez a tudás talán többet ér, mint ezer meg ezer történelemóra.
Az erdélyi írók, a marosvásárhelyi írók, barátaid, tisztelőid nevében búcsúzom tőled, Laci bátyám. Nyugodj békében.
MARKÓ BÉLA