Farkas Árpåd
VĂŠres havak
Havat ettem az ĂŠjjel, fuldoklĂłn,
vĂŠres havat. MondtĂĄtok, szĂ­nezi majd
a torkomból feltörő vinnyogásokat;
ez itt a Duna jege, foncsora nincs mĂŠg,
csak szĂ­ne a fĂśldieperĂŠ, s az ott,
ki fej nĂŠlkĂźl ĂşszkĂĄl, pisztĂĄcia.
Nem ily ĂśtĂłrai teĂĄra hĂ­vtĂĄl,
kurva madonnĂĄm, s tĂĄlalni DĂŠl-EurĂłpĂĄt
nem ily lavĂłrban! Ez itt egy szerb lĂĄb,
ott horvĂĄt kar, magyar
szemgolyĂł. Nem ily bĂŠkĂŠre vĂĄgytunk
hetvenegy nyarán, midőn Csurgón
harsogattuk fogunk kĂśzt a vĂŠrpiros
dinnyĂŠt annyian, furcsa nevĹąek,
nem ily Duna-medencĂŠt,
rĂŠg kidĂśglĂśtt palicsi tĂłval, eszĂŠki
halĂĄszlĂŠt sok vĂŠrvĂśrĂśs laskĂĄval;
ott, hol volt még hely, „hol fölolvashatol”,
rom mĂĄr csak a vers ĂŠs a vĂĄros; s hullabĹąz!
Dicső avantgárdjaim, ím, időtök eljöve!
Nyelv, mint kocsonyĂĄba valĂł,
kitĂŠpve immĂĄr. Nem kell rĂĄgĂłdni tĂśbbĂŠ
„modern” emberi beszéden:
gĂŠppuskĂĄk makogjĂĄk dalaitokat.
Csak a szegĂŠnyek, legyenek parasztok,
költők, némulni sem tudó színészek,
kik hanyatt vĂĄgĂłdnak most, tudjĂĄk,
mily szertartás szerint temettetik őket el.
LĂĄzasan, a legmĂŠlyebb alĂĄzattal
nyelem a vĂŠres havat, torkom fĂślsebzi
egy-egy csontszilĂĄnk, de nem az fojtogat:
Nyugat kellett nékünk, Új-Bizáncban?
TessĂŠk, itt a friss hĂł, terĂ­tve kĂŠs-villa-gĂŠppisztoly,
villĂĄsreggelizzetek e pimaszul ĂĄrulĂł-becsapĂł
tĂĄg ĂŠs szĂŠp EurĂłpa ege alatt!
SepsiszentgyĂśrgy, 1992. januĂĄr 1.