BogdĂĄn LĂĄszlĂł
A DISZKOSZVETŐ
Folytatás előző számunkból.
 
III. Lehet-e szerelem nĂŠlkĂźl ĂŠlni?
Sokáig nézzük éjszaka a kilencedik emeleti szobánk ablakából a háborgó tengert. Akkor már tudom, Viola elmegy, csinálhatok bármit, nem tudom itt tartani, sejtem azt is, hiába próbálnak meggyőzni, én akkor sem fogok nekiindulni Hűbele Balázs módjára a világnak, valószerűtlen az egész és zavaros, ráadásul az eső sem áll el, ott ülünk egymás mellett az erkély nyugágyain, Viola szorítja a kezem, szipog, később Laji megunja az egészet, bemegy a szobába, a zajokból ítélve hanyatt vágódik az egyik ágyon, és valószínűleg elalszik, én nem vagyok álmos, lenyűgöz a tenger, a villámlások szakadozott fényében tornyosuló hullámok sci-fi filmek szörnyeihez hasonlítanak, s valahol közéjük vész, közöttük vész el a jövőnk.
Ő nem is tudja, kezdi félig sírva, szaggatottan Viola, miben hitt, miben reménykedett, ebben az országban, ahol lám négy emberből is egy besúgó, ha nem éppen kettő, de lehet minden ember az, s akkor a poloskák csak pluszban biztosítanak..., de – fordult felém, és újra kerekre tágult a szeme – mondjam meg, hány emberük van „ezeknek”? Hányan nyüzsögnek „körülöttünk”? Mondjad, „ezek” soha nem alszanak, nincsen családjuk, a nap minden órájában csak velünk foglalkoznak, csak minket figyelnek, te „ezek” tényleg „mindent” tudnak rólunk, hallják azt is, amit a fülembe súg szerelmeskedés közben?; azt is, amikor reggel álmát meséli... „mindent”?! És mondjam meg sürgősen azt, hogy mit vétett például ő, hogy ilyen erőkkel, ekkora apparátussal figyelik?!
Állítsa már le magát – így Laji a szobából, ezek szerint mégsem aludt el? –, álljon azonnal le, nem érdemes belemerülni, csak magát hergeli fel, és különben is biztos benne, hogy itt és most is nem hallgatnak le, nem figyelnek? Ő, a Viola helyében egyáltalán nem lenne bizonyos ebben, látott ugyanis a plázsán az este néhány gyanús alakot, és különben is, amikor ostobácska tervüket, felelőtlen és agyalágyult módon, a biztonsági intézkedéseket mellőzve, kigondolták, nem gondoltak arra, hogy a puska esetleg még azelőtt is csütörtököt mondhat, mielőtt ujjukat rátehetik a ravaszra? És különben is, ez egy pszichózis, előbb-utóbb mindenkit megfertőz, s most már ő is azt mondja Violának, tűnjön már innét, mire vár, arra, hogy bekasztlizzák, agyonverjék, vagy humanista módon – szocialista humanizmus! – hagyják megőrülni a félelemtől?! Akkor már egyszerűbb eltűnni innét, nagy a világ, és különben is olyan rövid ez a kurva élet!...
– Van valamilyen ötlete? Mert ő sem madár, nem tud kirepülni a béketáborból?
– Van. Azért jött ide. – Feltápászkodva oldalgott ki mellénk az erkélyre, és óvatosan lenézett. Üres volt az utca, az eső már elállt, s az újra meggyulladó ostorlámpák fénye fenyegetően csillant meg a pocsolyákban. Részeg lődörgött a toronyszálló előtt, innen fentről kissé valószerűtlennek tűnt komikus mozgása.
– És végül is hogyan mentek el? – kérdezi Mária, és ahogy felém hajol, lecsúszik meztelen testéről a lepedő. Magamhoz húzom, egy pillanatig beszívom hajának narancsillatát, s már-már nekikezdenék elmesélni Viola kissé bizarr és hihetetlen szökésének történetét, amikor az üres szobácskában baljósan szólal meg az ajtócsengő. Megmerevedünk. Mária rámfonja magát, szája számat keresi, már nem töprengek azon sem, ki lehet az ajtó előtt – a csengő egyfolytában brutálisan szól –, arra sem gondolok, hogy ki kellene nézni, most először, amióta együtt vagyunk, nem gondolok Violára, nem képzelem behunyt szemmel, hogy őt ölelem, és róla sem képzelgek, az sem érdekel, most vajon hol lehet, és mit csinálhat, Mária sápadt arca imbolyog fölöttem, szám és szemem hajával telik meg, a látogató közben megunva a csengőt, nemes egyszerűséggel verni kezdi az ajtót, a szomszédok kigyűlnek a folyosóra, s tanácsolják, akassza fel magát, ne őket zavarja. A fickó még próbálkozik egy ideig, s nem nyugszik Viola sem, ahogy Máriát ölelem, váratlanul látom meg: tengerparton áll fehér ruhában, és felém néz az őszülő tengeren át, szél van, borzolja haját, ruháját, a vízben narancsok, vizes palackok ringatóznak, a hullámverés partra löki őket, egy-egy pillanatra egymáshoz is koccannak, talán ha utánuk nyúlna, gondolom tétován, majd kibontakozom Mária fullasztó öleléséből, a folyosón ismeretlen látogatónk lépései távolodnak, felugrom, magamra ráncigálom házikabátomat, a szobácskán két-három lépéssel átrohanva kinyitom az ajtót.
– Távirat – mondja a folyosó végéről egy meghatározatlan korú, alacsony férfi. – Itt tessék aláírni – jön közelebb, és tétován ceruzacsonkot nyújt felém.
Aláírom, kezembe adja, bocsánatkérően vigyorogva emeli kezét a fejéhez, mintha szalutálni akarna, megfordul, nehézkesen cammogva távolodik, a folyosón az ajtók mindenütt kinyílnak résnyire, kíváncsi pillantások követik, az egyik lány félmeztelenül lép ki a folyosóra.
– Na mi van, apóca, a füleden alszol?
Megfordulok, bevĂĄgom, majd ismĂŠt bezĂĄrom az ajtĂłt, ĂŠs villanyt gyĂşjtva, kezemben a tĂĄvirattal tĂŠtovĂĄn ĂĄllok a szoba kĂśzepĂŠn, MĂĄria felĂŠ fordulva.
– S ha „ők” lettek volna? – kérdezi csukott szemmel.
– Már leszálltak rólam – legyintek.
– Olyan biztos vagy benne? – kérdezi, s mivel zavarhatja az éles fény, fejére húzza a takarót, mintha valamit végleg befejezne.
Leülök az ágy szélére, kibújok házikabátomból, meztelen testemet jólesően hűsíti a huzat, a függönyök remegnek, ha nappal volna, gondolom tétován, most kör alakú fénysugár is szaladgálhatna a Máriát takaró lepedőn, mint egy manó.
– El sem olvasod a táviratodat? – hallatszik a takaró alól Mária fojtott hangja. – Nem is vagy kíváncsi rá, ki táviratozhatott?
Nem, akkor még nem néztem meg a táviratot, letettem az ágy mellé a szőnyegre, bebújtam Mária mellé, a takaró alá, hozzá simultam, és azonnal elaludtam. Álmomban ott álltam Viola mellett az ismeretlen tengerparton, és egymás után halásztam ki a vízből az égővörös narancsokat és a különböző márkájú ép viszkisüvegeket, de ő csak nevetett igyekezetemen, haja úgy röpködött az arca körül, mint egy madár, s amikor szenvedélyesen nyújtottam feléje egy narancsot, mosolyogva ráfújt, és a déligyümölcs nőni kezdett, amikor már akkora lett, mint egy közepes léggömb, hirtelen, átmenet nélkül repült fel. Ezután egy viszkisüveggel próbálkoztam tétován, el voltam készülve mindenre, arra is, hogy a kutyák, a fekete és fehér ebek leugrálnak a címkéről és megugatnak, de semmi ilyesmi nem történt, le tudtam csavarni a kupakot, s mielőtt a nevető Violát kínáltam volna, elsőnek én ittam belőle, égette a nyelvem, marta a torkom, Viola elragadta tőlem az üveget, ő is ivott, valamit mondani is akart volna, de a szél mintegy ellopdosta szavait, s aztán már nem is kísérletezett tovább, iszonyodva ragadta meg a kezem, fejével a hullámok felé intett, szeme összeszűkült a rettenettől, és akkor én is észrevettem a vízen lépegető s felénk tartó fehér elefántot. Futni kezdtünk, bukdácsolva, térdre bukva a homokon, homokszemcsék kerültek cipőnkbe, szárították ki szánkat, könnyeztették szemünket, s mögöttünk feltartóztathatatlanul ott cammogott az enigmatikus, ám mégis mélykonkrét fehér elefánt, a mozgó látomás. Nem vitás, utol akart érni minket. Lihegve futottunk, éreztem, nem bírom sokáig a tempót, ráadásul rákok, skorpiók, kígyók is nyüzsögtek lábunk alatt a homokon, egyre nehezebb volt az előrehaladás. Egy idő után már reménytelennek tartottam helyzetünket, megálltam, magamhoz szorítottam Violát, a fehér elefánt komótosan lépegetve, skorpiókat, rákokat, kígyókat taposva el, feltartóztathatatlanul közeledett, feje fölött mintha láthatatlan fonálon függött volna, ott úszott a léggömbbé változó narancs. Az első diszkosz még elzúgott mellette, a második már telibe találta, pengve ütődött neki, Lajit még mindig nem láttam sehol, de az elefánt homlokát telibe találta a harmadik diszkosz, csörömpölés hallatszott, mint amikor egy porcelánbolt egyik polca leszakad, s ez a baljós zaj ébresztett fel, ott feküdtem Mária mellett a sötétben az ágyamban, és megéreztem, hogy ő is ébren van. Némán nyúltam feléje.
– S mindazok után, ami nem is olyan régen veletek történt, megbízol bennem? – húzódott el ellenségesen. – De hiszen nem is ismersz, azt sem tudod, ki vagyok én, azt is elmondtam, nem szeretlek, jobban érdekel a barátod, s te mégis...
– Két eset van. Vagy ügynök vagy, s akkor azért mondtam el mindent, hogy újólag is megpróbáljam félrevezetni őket.
– Vagy?
– Vagy nem vagy ügynök, és akkor azért.
– Nem értem.
– Nem is fontos – nyúltam feléje a sötétben. – Nem is kell mindent érteni. Ha minden zöldségüzleti elárusítónő mindent értene, mi lenne a világgal?
Sértődötten hallgatott el, sokáig nem is beszéltünk, én mindegyre a parton rohangáló Violát láttam, s a parkban az ablakom alatt szobrozó Lajit. A két helyszín lassan egymásba úszott, összekeveredett. Aztán már nem láttam semmit, de nem is hiányzott, lélegzésünk egyszerre gyorsult fel, a dívány elúszott velünk valahol egy messzi folyón, kétoldalt füzek bólogattak, lapátkerekű gőzösök zakatoltak, előttünk egy lapos háztetőn meztelen lányok napoztak, s amikor megláttak minket, hevesen kezdtek integetni, nevetgéltek, kiabáltak is valamit, de a zajban nem hallottuk szavaikat, lassan sodródtunk tovább, s ők végérvényesen elmaradtak, végtelen mezők között csorogtunk lefelé a folyón, csend lett, s a fölöttünk gomolygó bárányfelhőket hosszasan, nyugodtan elnézegettem, egyik sem hasonlított Violára.
– Vajon mit csinál most a diszkoszvetés eljövendő rekordere? – kérdezte hirtelen Mária.
– Ha ennyire érdekel, miért vagy itt velem?
– Jó kérdés – nevetett Mária, és combjai még szorosabban kulcsolódtak a derekamra. – Ha erre eddig magamtól nem jöttem volna rá, ő, s éppen most, nem fogja elmondani. Miért kellene egy kályhagyári segédmunkásnak mindent tudnia?
NevettĂźnk.
És nevetésünk démonikus erővel mégis Viola sírását idézte fel, utolsó éjszakánkon, ott a tengerparti kilencedik emeleti szoba tengerre néző erkélyén. Akkor már döntött – mert Laji végül is elmondta Iván tervét, azt, hogy hogyan is lehetne megkísérelni a szökést, s ő pillanatnyi őszinte elképedése és zavara után habozás nélkül IGENt mondott, én viszont NEMet. Én nem akartam elmenni, de hogy miért döntöttem – akkor! – a bizonytalan, veszélyeket is rejtegető itthon maradás mellett, most nem részletezem, mint ahogy akkor sem tártam fel előttük okaimat, lehet, nem is voltak komolyan vehető indítékaim, érveim, de ez már (akkor is úgy éreztem) nem tartozik rájuk, senkire nem tartozik, minden ilyesfajta, további életünket meghatározó döntés a legteljesebben személyes, s ezért nincs is sok értelme vitatni.
Laji felöltözött, tudomásul véve döntésünket, elköszönt és távozott, másnap versenye volt a fővárosban. Én pedig továbbra is ott üldögéltem a kétségbeesetten zokogó Viola mellett a napozószékben, és hallgattam.
Már hajnalodott. A vihar is elvonult, s kitisztult az ég. Néztem a sötét smaragdszínű, alig hullámzó tengert, és tétován simogattam a haját. Már nem volt miről meggyőznünk egymást. – Vigyázzak magamra – kért ő –, ígérjem meg, hogy vigyázni fogok magamra. Ő, ha túléli a szökést, ami nem valószínű, az is lehet, hogy a Dunába fullad, lehet, hogy elkapják, és akkor hosszú esztendőkre eltüntetik valamelyik díszes román börtönben, majd imádkozni fog értem a „szabad világ”-ban. Higgyem el, mindazok után, ami vele történt, amibe önfeledt esztelenséggel, a következményekkel nem számolva belekeveredett, már nem tudja itthon elképzelni az életét. Ígérjem meg, hogy nem fogom elfelejteni.
De hát felesleges újra belebonyolódnia, nyugtattam meg a visszafojtott indulattól remegve, s magam is elcsodálkoztam azon, hogy milyen hűvös a hangom. Szuverén lény, s döntését éli majd az elkövetkezőkben, mert én vele ellentétben meg vagyok győződve, hogy szökésük igenis sikerülni fog, igaz ugyan, hogy első hallásra kissé bizarrnak, sőt mondhatni eszelősnek látszik, de még mindig ez az egyetlen olyan lehetőség, amely kínál is valami esélyt a túlélésre. Újra elhallgattam. A vörös csíkot figyeltem a látóhatár peremén, ő beóvatoskodott a szobába, egy üveg vodkával és két pohárral tért vissza. Töltött és koccintottunk, a viszontlátásunkra, suttogta ő, de én nem néztem a szemébe, makacsul bámultam a hullámok harciasan egymásba csúszó zsilettpengéit. – Még egyszer utoljára velem szeretne lenni – mondta, s egy hajtásra itta ki az italt. Ekkor figyelmesen megnéztem. Arca kipirult, sebesen hadarta, hogy ha sikerül majd odakint mindent elrendeznie, talán majd még én is meggondolhatom magam...
A felkelő nap sugárzó fényében utoljára vetkőzött le előttem, tétován mozgott, nem is pillantott rám. Az erkélyajtóban álltam teli pohárral a kezemben, még bele se nyaltam az ellenségesen szikrázó vodkába, s úgy éreztem, mindez már megtörtént velünk, és ez most csak ismétlés, holmi érdektelen, értéktelen másolat, amelynek egymásra futó szituációiban jobb ügyhöz méltó buzgalommal, fáradhatatlanul csapjuk be egymást, mert önmagunkat próbáljuk öntelt magabiztossággal utánozni.
Már az ágyon feküdt meztelenül, a takarón, amelyik őrizte még barátom testének lenyomatát.
Kiittam a poharam, letettem a kisasztalra, kibújtam trikómból, farmeremből, és megindultam feléje a már tomboló napfényben. Tulajdonképpen azóta is úton vagyok, újabb és újabb akadályok tornyosulnak előttem, hallgatások, kihallgatások, találkozások, szavak aknáit, kérdőjelek hálóit, beismerő vallomások csapdáit kerülgetem. Nem tudom, mi mondható el még mindebből? Délelőtt ült fel a vonatra, hogy többszöri átszállások után, ha minden jól megy, éjszaka érkezhessen meg majd abba a dunaparti városba, ahol Ivánék már várják. Én pedig még három napig maradtam a tengerparton, de hogy mivel töltöttem ott az időt, már nem emlékszem. Mintha utolsó együttlétünkkor meghaltam volna egy kicsit, mintha nem is én lettem volna az a fiú, aki evett, ívott, elvegyült a napozón hullámzó tömegben, és hanyatt fekve sodortatta magát a hullámokkal. A vonaton, hazafelé, székelyföldi melósokkal utaztam, pálinkát ittunk, kártyáztunk, nagyokat röhögtem trágár vicceiken. Fél évre, nyolc hónapra hívták be őket munkaszolgálatra, s nagyjából ingyen dolgoztatták az egész társaságot a csatornánál. Minden hónapban egyszer mehettek haza (három napra engedélyezték az eltávozást) elhagyott családjukhoz. „Olyan ez uram, mint a tömlöc – köpött ki az egyik tagbaszakadt férfi. – Ingyért dolgozunk, szinte az éhbérért, mint a rabszolgák. S láthatjuk, hogy még látszatja sincsen, ha ért engemet, a hely is rosszul van kiválasztva, a víz is állandóan szivárog, nagy az omlásveszély.” „És a szervezés – tódította alacsonyabb társa. Minden, érti, jó ember, minden rosszul van megszervezve. Nincs víz, kenyér, só, ital, meleg étel, csak por és szúnyog és mérhetetlen, töméntelen légy”. „Igen – szólt bele egy harmadik társuk is –, csak a rosszindulat elviselhetetlenebb, mint a legyek.”
– Hogyhogy beszivárog a víz? – érthetetlenkedtem, mire kórusban kezdték panaszolni, hogy milyen balszerencsés módon van kiválasztva a terület, hogy milyen egy rossz, omlós, semmi föld van itt Dobrudzsában.
Akkor már régen ránk figyelt az egész mozgó hodály. – Ne ugassatok állott fel egy kövér, vörös arcú férfi. – Ne ugassatok itt nekünk.
– Amíg román kenyeret esztek, beszéljetek románul – állott melléje egy öregebb, csapott vállú félrészeg parasztember.
– Ki a bozgorokkal* – sikoltotta egy középkorú nő, és sápadt fiújába kapaszkodott.
– Emberek – állott fel egy magasabb férfi, s csitítóan emelte fel a kezét –, nem az a lényeg, hogy „ezek” – mutatott ránk – bozgorok vagy magyarok vagy mik, hanem hogy emberek!
A két melós, aki közrefogott, lassan emelkedett fel. – Mér a ti kenyeretek? – kérdezte az, aki az előbb az állandó omlásokat ecsetelte. – Én a rohadt, tippadt, ehetetlen román kenyérért éppeg úgy dolgozok, mint ti! – Odalépett a kövér, vörös arcú férfihoz. – Ismételd meg, amit mondottál, ismételd csak meg, hogy hazátlan vagyok!
A milicista vĂŠgszĂłra jelent meg az ajtĂłban.
Csend lett.
– Mi folyik itt? – kérdezte unottan, s lassú, váró mozdulattal vette ki a vörös arcú férfi mellett álló, ingadozó parasztember kezéből az üveget. Ivott egy kortyot.
– Hőbörögtek a bozgorok – sziszegte gyűlölködve a vörös arcú, és az üveg felé nyúlt, de a milicista gyors mozdulattal elhúzta előle, s belépő társa villámgyorsan varázsolta elő, és suhogtatta meg a gumibotot.
– Pofa sujba – mondotta szinte lágyan, és körbefordult a kupéban.
– Van valakinek megjegyzése? – dobta ki a félig telt üveget társa az ablakon, és kézfejével törülte meg a száját.
– Ha nincsen, úgy is jó – vigyorgott a másik, s a gumibottal mellbe lökte a veresarcút. – Nagy a pofád, Öcsi – suttogta. – Akármikor beverhetjük. Ezt akarod?
Csend lett. A milicisták leültek egy üres helyre, s kíváncsian figyelték a társaságot. A székelyek lesunyt fejjel szivárogták vissza a helyükre, csak a vörös arcú férfi állott szélütötten a kupé közepén, mintha ott felejtették volna, és jól hallhatóan csikorgatta a fogát. – És az igazság – kezdte, de a milicisták leintették.
– Pofa sujba – kiabálták –, akinek panasza van, adja be írásba. – És röhögtek.
Később tele üvegek kerültek elő az átalvetőkből és iszákokból, s a két csoport lassan, feltartóztathatatlanul összekeveredett. Én a vörös arcú atyafi mellé kerültem, cuppanós csókot nyomott az arcomra, összenyálazva a szakállam, s arról hadovázott, hogy neki mennyi barátja van. Követelte, hogy most azonnal tanítsam meg magyarul, érteni szeretné, miről énekelünk.
– A szerelemről – magyaráztam, miközben a csatornától három napra elszabaduló feleim teli torokkal fújták, hogy akkor szép a sűrű erdő, mikor zöld.
– Inkább amikor ég – motyogtam, és újra felmerült előttem egy pillanatra Viola búcsúzó, könnyes arca. Eddig már átúszhatták a Dunát, s ha nem kapták el őket, már a Vajdaságban lehetnek, de az is lehet, már Triesztben. Volt egy címük Újvidéken. Ki tudja, elértek-e már oda, továbbindultak-e már onnan? Ez volt az utolsó tiszta gondolatom, mielőtt a fáradtságtól és a részegségtől elaludtam volna. Az egyik székely legény rántott fel.
– Mi van? – vicsorogtam rá, de ő csak vigyorgott.
– Nem itten kell leszállnia? – kérdezte türelmesen. – Mintha ezt a városnevet említette volna.
Kinéztem. A vonat lassan futott be városom állomására, az első ember, akit észrevettem, Laji volt, ott szobrozott a bejárati ajtó mellett. Felugrottam, elbúcsúztam a fiútól, a többiek eldőlve, mint a tekebábuk, aludtak, s megragadva táskámat, leugrottam a vonatról. Már mozgott. Laji felemelt kézzel üdvözölt, s amikor szemem dörzsölve kérdeztem meg, mi újság, mosolyt nyomott el: nincsenek hírek – válaszolta szűkszavúan –, a helyzet (ahogy te mondtad) reménytelen, de nem komoly.
Mária feje most mozdul meg a mellkasomon, hajszálai borzolják az arcom. Nem unja még? – kérdezem, de nem felel, lenyúl az ágy mellé, felemeli a vörösboros üveget, meghúzza, s amikor megismétlem a kérdést, szomorúan, kissé értetlenül mered rám, s a kezembe nyomja a félig telt üveget, majd bocsánatkérően simul hozzám, kintről autógumik surrogó nesze nyomja el két lány vitatkozását. Éles hangon purpárléznak valami számlákról, aztán mindent elseper egy autóduda sivító hangja. A hátamon fekszem a sötétben, néha besurran a szobába egy-egy elsuhanó autó reflektorának fénye, s pillanantokra kiemeli végzetes magányukból a tárgyakat.
– Ha nem unod még – súgom –, akkor legalább azt mondd meg, mióta dolgozol „ezeknek”? Őszinteségért én is kérhetek őszinteséget, nem?
Átmenet nélkül kezd sírni. Kiveszem kezéből félig szívott cigarettáját, és hanyatt fekve szívom tovább. Hiszen ha barátomat szereti, s mégis állandóan velem van, csak ez lehet a magyarázat, nem?
– Ezt nem mondhatod komolyan – szimmog. – S ha tényleg ezt hiszed, ha tényleg ennyire paranojás vagy, miért tárulkoztál ki előttem? Ha nem bízol bennem, ha valóban üldözési mániád van...
– Nekem nincsen üldözési mániám – súgom. – Engem tényleg üldöznek.
És ezen már lehetne akár felszabadultan, harsányan hahotázni is, ő mégis sírós hangon kérdezi, ugye csak tréfáltam, ugye nem gondoltam komolyan a vádjaimat... ennyire nem rugaszkodhatok el a valóságtól... hát mégis minek nézem őt... elhinném, hogy megbízatást teljesítve, feladatot hajtva végre, parancsra tudna szeretkezni, bárkivel is?...
FelĂĄllok, odamegyek az ablakhoz, a parkban a fĂĄk kĂśzĂśtt azonnal felfedezem barĂĄtom szoborszerĹą alakjĂĄt.
– Csak vicceltem – mondom halkan, s anélkül, hogy feléje fordulnék, folytatom –, csak próbára akartalak tenni.
Most nem válaszol, én se érzek beszédkényszert. Visszabújok melléje a takaró alá, de vigyázok, hogy ne érjek hozzá. Fogalmam sincs, melyikünk alszik el előbb. Ezúttal semmi részlet nem tér vissza egymásra torlódó álmaimból, hajnalban arra ébredek, hogy kétségbeesetten zokog mellettem, s nem értem, mi történt, de hiába kérdezősködöm, hiába faggatom, nem válaszol.
Kinn csepereg az eső, vigasztalanul borús az ég, a szürke felhők ráereszkednek a vártemplom tornyára, s szinte belógnak a szobába. Gyengéden simogatom a haját, a rádióból melankólikus country zene szól, s ahogy átmenet nélkül, hirtelen ugrom fel, megnézni, Laji még ott várakozike a parkban, Mária felsikolt, és védekezőn, nyakig húzza magára a takarót. Ne értsem félre, dünnyögi, ő nem azért sír, de...
Hallgatok, bĂĄmulom az ĂĄzĂł parkot. Laji termĂŠszetesen nincs sehol.
Napokig nem hívattak tengerről való hazaérkezésem után – mesélem tovább már mellette az ágyban. – Kijártam a stadionba, Laji edzéseire, elrendeztem a levelezésem, az írásaim. Éjszaka, ha nem tudtam aludni, verseket írtam a kályhagyári műhely csendjében. Mégsem rúgtak ki. Két szonett között fújtam ki magam, megraktam a kályhákat, aztán ide-oda sétálva a polcokon száradó bokályok, csuprok és vázák között, régi leveleket és új verseimet égettem. Egy hajnalban tiszteletteljes kopogás hallatszott az ajtón, és megjelent T. úr, Violáék bánatos kirúgott edzője. Azt hittem, részeg, csak nehezen derült ki, hogy inkább kétségbe van esve. Akkor jött Endre hullája mellől. Az áruló ugyanis felkötötte magát a tegnap este, a városerdőben. Egy utcaseprő talált rá, s riasztotta a milíciát, a milicisták pedig őt, márcsak az azonosítás végett is. Endre arca merev volt, idézte fel, s olyan fehér, hogy ő egy pillanatra azt hitte, ki van festve, igen ez ő, sietett kijelenteni az őrmesterek kérdéseire, s elfordult, mert felkavaradott a gyomra. Onnan a hidegházból egyenesen idejött.
– Miért? – néztem rá meglepetten. – Miért volt annyira sürgős pontosan idejönnie?
Ne értsem félre, az istenért, ő nem akar engem gyanúba keverni, s különben is, azt hiszi, nem követték a rendőrök.
– Hát azok nem is – vigyorogtam –, mert az ajtóban megjelent a kapitány, „egykori” tömzsi kihallgatótisztem.
Kopogtatás nélkül lépett be, érdeklődve nézett körül, nem köszönt. Én se köszöntem. Az edző reszketni kezdett, el akart menni, erre a kapitány ránk bámulva vigyorodott el, és tagadóan intett a fejével. Szemével utasította a falfehér úriembert, hogy üljön le.
– Hogy van, hogy van? – nézett végre kíváncsian rám. – Régen láttuk.
– Nem hiszem, hogy hiányoztam volna – válaszoltam én ugyanilyen szívélyes hangon, s odalépve az egyik kályhához, rakni kezdtem a fát a tűzre, mintha nem is lettek volna „vendégeim”. A halál nem kavart fel túlságosan, tudat alatt számítottam azért valami ilyesfajta fordulatra. Az, hogy halálával az én „ügyem” is ejteni kényszerülnek, nem érdekelt túlságosan. Kétségtelen, hogy Viola, Iván és Brékó szökése után csak Endrére alapozhattak volna egy ellenem szóló esetleges vádiratot, de most mivel elhalálozott (a halálba menekült „előlük”), az egyetlen „terhelő tanú” – bár elképzelni sem tudtam, mit, miket fecseghetett rólam ez a szerencsétlen „jó Endre”? –, ez a bűnvádi eljárás is elveszítette minden valószerűségét. S mintha csak okoskodásom akarta volna alátámasztani, megszólalt a tiszt.
– Nekik semmi bajuk velem – kezdte kertelés nélkül. – S csak kizárólag tőlem, az én magatartásomtól függ, hogyan fejeződik be ez a félreértésekkel tarkított ügy!
– Hogy hogyan fejezik be, az kizárólag az Önök dolga – jegyeztem meg, s egy másik kályhához léptem.
– Talán meghallgatna – szólt rám ingerülten a tiszt. – Ők megmondották, világosan T. elvtársnak is – meredt a sápadt, reszkető, már-már a kályhára tapadó edzőre –, hogy nem lesz folytatás, de ezentúl két-három hetenként fel kell keresnie őket, s jelentenie kell, mik is történnek céllövő berkekben. Akik eljátszották az ő bizalmukat, magukra vessenek, de így tovább nem mehet. Bebizonyosodott, a puskákkal nem lehet játszani.
– Hát ezt ő nem fogja csinálni – egyenesedett ki az edző. – Ő nem informátor.
– Hát mégis micsoda – vigyorgott a tiszt. – Vasárnapi iskolás? Koszorúslány? Sztahanovista?
– Ne higgyen neki – fordult hozzám a reszkető T. úr. – Be akar feketíteni.
– Igen. És az egészet, hangsúlyozom az egészet ki köpte be? – vicsorgott a tiszt, és felém vágott a szemével. – Halljam én is, hogyan történt a dolog!
– Ő ezt a hangot kikéri magának – toporzékolt a falfehér edző. – Még az hiányzik, hogy elterjedjen róla, hogy ő...
– ...nemcsak buzi – folytatta kegyetlenül a tiszt –, hanem féltékeny típus is. Féltékenységében járt állandóan a „jó Endre” után, és félreértette a fiú kapcsolatát Brékóval. Mikor felelősségre vonta, Endre kiadta az útját...
– Rágalom – nyöszörögte az edző. – Aljas rágalom. Ő ezt nem tűri. Ő...
– Bosszúból jelentette a szervezkedést – magyarázza nekem a tiszt. – Ha ő már nem kell Endrének, ne legyenek ezek se boldogok, Ivánt persze utálta, Brékót irigyelte, Violát pedig szerette ugyan, már ahogy egy buzi egy kellemes hölgyet szeretni képes. Így történt, uram, aljas, piszkos, mocskos ügy. Ráadásul a „jó Endrére” kente az egészet, s az a szerencsétlen, miután a többiek kiközösítették, s a látszat is rávallott, nem bírta cérnával. Tudják, időnként nekem is hányingerem van. Érthető, nem?
– Ezt az egészet – rikácsol az edző, és mereven fixírozza a tisztet – csak azért találta ki, hogy engem is a halálba üldözzön, hogy én is...
– Maga egyelőre a kezünkben van – mutatta a tiszt a markát. – Ismerjük kiskorúakkal fenntartott kapcsolatait, akkor vágjuk be a lerbe, amikor csak akarjuk. Vagy jelentéseket ír, vagy nyugdíjba megy. Végeztem. Nincs más választása, jól értse meg! Ha edző akar maradni, kénytelen lesz két-három hetente informálni őket, nehogy még egyszer megismétlődhessen egy ilyen ostoba eset.
– De Endrét, Endrét mivel vették rá a csicsergésre?
A tiszt durván röhög. – Találjam ki, ha annyira nagyokos vagyok, hogy egy fiatal rátarti buzit mivel lehet rávenni arra, hogy köpjön? – Kiment az ajtón, anélkül, hogy köszönt volna; lépései távolodtak a folyóparton, aztán egy gépkocsi motorjának zúgása hallatszott.
Már hajnalodott, s a neonok sápadó fényében zöldesnek, már-már penészesnek tűnt az edző arca. Valamit kérdezett is, arról, hogy vannak-e híreim Violáékról, de én a tiszt távolodó autójának zaját figyelve megborzongtam. Valahogy elképzelhetetlennek tűnt számomra még egyszer megjelenni abban a rossz hírű épületben. Kinéztem, a gyárudvar üres volt, a kanyarban, a fűzfák mögött a sápadó holdtányér olyan volt, mint Laji eltévedt diszkosza.
– Na, jöjjön vezérem – nyúltam a táskám után, lezárva sorban egymás után a kályhákat. – Az állomási resti ha igaz, már nyitott, ottan ihatunk egy kávét és egy pohár pálinkát.
T. véreres szemekkel nézett rám. – Szegény Endre – suttogta rekedten, és átmenet nélkül kezdett csuklani. – Szegény „jó Endre”! Viola után, magyarázza, ő volt a leghűségesebb tanítványa, minden lehetett volna, tette hozzá már a folyóparton, akár olimpiai bajnok is, ha nem jönnek ezek a vadállatok, ha Iván nem zavarja meg a fejét, ha…
– Nem értem – meredtem rá. – Mégis van valami ötlete mivel zsarolhatták a „jó Endrét?”
– Nem hittem el – meredt rám T. úr és megállott. – Nem hittem el, amit a kapitány mondott.
– Oda se figyeltem – mosolyodtam el. – S különben sem hiszek ezeknek”.
– Viola nem mesélt erről?
– Nem – ingattam a fejem. Egyéb beszédtémáink is voltak, a jó Endrére valahogy nem került sor.
– Ez nem létezik.
– Nézze, T. úr, lehet, hogy beszélt, csak én nem figyeltem oda – fordultam el az ideges edzőtől. A folyót néztem, a félhomályban sehogy se tudtam felidézni a „jó Endre” arcát. – De nem hinném, hogy ennek lenne valamilyen jelentősége.
– Homoszexuális volt – suttogta fáradtan az edző. – Egyszer rejtett kamerával lefotózták, amint az egyik ismert fővárosi orvossal hentereg, s mindkettőjüket a képekkel zsarolták. Endre kiborult, s elmondta neki. Ő azt tanácsolta, fejezze be velük, ne féljen, a képeket direkt nem használhatják fel ellene, csakhogy a dolog mégsem volt ilyen egyszerű, hiszen a doktornak felesége is volt, s nyilván jól jött a szekusoknak, hogy a doki rettegett a családi botránytól, s állandóan zaklatta szegény Endrét, nehogy ujjat húzzon a belüggyel, mert ennek az ő családi élete látja kárát. Így kezdődött valahogy...
– És Iván? – érdeklődtem már a műúton. – Nem tudott róla?
– Nem. S amellett ne felejtsem el, hogy ő volt Endre egyetlen igazi vetélytársa. Ellenfele. Nem hiszi, hogy túlságosan bizalmaskodtak volna egymással. Nem, ő, csakis ő, egyedül ő a hibás, ha egyáltalán hibás valaki abban, hogy ez az ostoba, gyermeteg ötlet megfogalmazódhatott. Ő amikor azt hitte, edzenek, ki tudja, milyen marhaságokkal etették egymást? Amikor először sejtett meg valamit, azt hitte játszanak. Olyanok voltak, mint az összeesküvők a rossz kalandfilmekben. Akkor kellett volna neki elszántan, határozottan közbeavatkoznia.
– Egyvalamit nem értek! – meredtem rá, és megkérdeztem, tudott-e azokról a fényképekről, amelyek Violát ábrázolták fiúkkal és lányokkal, félreérthetetlen pozíciókban, s amelyekkel engem akartak zsarolni?...
T. nem tudott róluk, az eset őszintén elképesztette, az indulattól kipirulva, előre engedett a restiben, s amikor a kávéra várva kezünkben pálinkáspoharat szorongatva elmeséltem neki, hogy az egyik képen Viola, vagy az a nő, akinek a nyakára montálta egy valószínű megtévesztett vagy zsarolt tehetséges szakember szerelmem és az ő legtehetségesebb tanítványa fejét, a „jó Endrével” is ölelkezett, az edző felcsattant. – Ez nem létezik – vicsorgott – ő nem volt biszexuális, életében nem ért nőhöz, undorodott a hölgyektől.
– A képen Viola, vagy az a nő, akinek a feje helyére illesztették a Viola fejét, oldalt fordulva fekszik az ágyon, háta mögött pedig Endre ügyeskedik, keze Viola combjai közt valószínű a klitoriszát izgatja.
– Itt dupla csalás történt – fintorodott el T. úr, és kiitta pálinkáját. – Itt az Endre fejét is valakinek a feje helyére montálták, ezzel a képpel bizonyára még más terveik is voltak.
S akkor hirtelen megértettem, ha igaz, amit a tiszt nem teljesen véletlenül elfecsegett, akkor őt, T. urat, aki nem volt ám annyira pipogya, mint amilyennek látszott, evvel a fotóval tévesztették meg, s már-már hallottam a kapitány gunyoros szavait, hát ezért a fiúcskáért vagy úgy oda Tamásfy? Látod, hazudik neked, nem olyan, mint te, leánykákkal is eljátszadozik stb...
Mielőtt felkavarodott volna a gyomrom, kiittam pálinkámat, s a pulthoz lépve rendeltem még egy rundot. Körülöttünk lassan népesült be a csehó, kialvatlan égőszemű férfiak szívták büdös cigarettáikat.
– S azt – kérdezi izgatottan T. úr –, ha nem veszem rossz néven, mégis megkérdezné, hogy a képeken nem Viola van, szóval, hogy erre, erre hogyan jöttem rá?
– Egyszerű – mosolyodtam el sután. – Violának anyajegy volt a bal melle alatt, a képeken perverzkedő luburgyináknak meg nem volt. Egyszerű, nem?
Az edző egy hajtásra itta ki a második pohár pálinkát is, arcába lassan tért vissza az élet.
– S most mihez kezd Tamásfy úr? – érdeklődtem. – Abbahagyja? Vagy...
– Nincsen más választása – ingatta a fejét. – Én is hallottam, mit kíván tőle az az állat, s különben is, ha még bele is menne, nem érné meg; egyszerre négy legtehetségesebb tanítványa tűnt ki a képből – Viola, Brékó és Iván disszidáltak, Endre meghalt –, Szilviát szegényt nyilván sajnálja, de úgy érzi, ez a lány már nem veszi komolyan az egészet. Szilviából mindig is hiányzott a fanatizmus, a győzniakarás, s most őt is kiborította a kihallgatássorozat, napokig ült az ideges tisztek előtt, miután felfedezték Ivánék szökését, nem, Szilviából soha nem lehet már bajnok, érte, egyedül érte igazán nem érdemes vállalnia az áldozatot. S arra neki már nincsen se ideje, se türelme – sóhajtott T. úr –, hogy újakat neveljen ki. Az ő ideje, belátja, lejárt, mindenesetre értesítsem, ha valamit megtudok Violáékról. Ha hírt kapok.
PĂŠnzt dobott az asztalra, ĂŠs kiment a kocsmĂĄbĂłl. LĂĄttam, amint szĂĄlkĂĄs lĂŠpteivel ĂĄtsiet a tĂŠren ĂŠs felszĂĄll egy indulĂł autĂłbuszra, kĂŠrtem mĂŠg egy decit, s igyekeztem felidĂŠzni Endre halĂĄlban bizonyĂĄra kisimulĂł arcĂĄt, de sehogyan sem sikerĂźlt. KĂŠrtem egy sĂśrt s tĂ­z deka telemea sajtot, tĂśrtem a sajtbĂłl, s amĂ­g sĂśrĂśm kortyolgattam egy magas, borzas hajĂş cigĂĄny nyĂşlt a sajt utĂĄn, kĂŠt falĂĄssal tĂźntette el.
– Mi van? – meredtem rá, letéve a sörösüveget. – Megkezdődött a kommunizmus?
Vigyorogva nyúlt a söröm után, megitta és rezzenéstelen arccal, fegyelmezetten várta meg, amíg felhörpintem a maradék pálinkámat. Amikor letettem a poharat, azonnal felragadta, s a benne lévő néhány cseppet látható élvezettel csepegtette a szájába. Mindenünnen ellenséges, elképedt arcok meredtek ránk, megfordultam és kimentem a kocsmából.
Ez egy keddi napon történt, napokig vártam, hogy hívatnak, de üres volt a postaládám, s az ajtóra se volt idézés tűzve, a tiszt se keresett többé. Laji megnyugtatott, bizonyára ez az utolsó menet, most nyilván fárasztanak, de ne törődjek velük, kössem le magam. Szombat reggel jött meg Viola képeslapja Velencéből. A dóm volt rajta, déli verőfényben, s a téren galambok nyüzsögtek. „Borzalmasak ezek a pofátlan galambok, ezek az élő rongyok!” – hallottam nyitott szemmel Viola kissé affektáló hangját. A lapra zöld cariocával írta fel hűtlen szerelmem, hogy sok szerencsét. Épp azon gondolkodtam, ezt vajon hogyan is értelmezzem, amikor csengettek.
– Bújj be – kiáltottam, és a képeslapot bedugtam a faragott tárlóba, a többi levél és üdvözlet közé. Itt biztosan nem keresik, vigyorodtam el.
– Látom, jó kedved van – jelent meg az ajtóban verítékező, fújtató kihallgatótisztem. – Igazán elintézhetnél már magadnak egy jobb lakást is. Még meddig akarsz itt nyomorogni a hatodikon?
– És ráadásul a lift se jár – nevettem. – Nem baj, legalább sportolunk.
– Szedd össze magad, és gyere velem, a parancsnok elvtárs hívat – mondotta komoran.
A történet innen keveredik végérvényesen össze: jelen is vagyok az irodában, de kívülről is figyelem magam. Szédülök, Laji elszabadult diszkoszai ott kerengenek a csillár körül, az ezredes: magas, testes, őszülő barkójú férfi szemben ül velem, Kentet szív, és egyfolytában beszél hozzám. Fáradhatatlanul elemzi a helyzetet, bár mint rögtön az elején kijelenti: nem állunk csehül! Láthatólag élvezi kétértelmű kijelentését, többször megismétli, tetszik neki saját szellemessége. Utána elmondja, hogy a tizenkettedik órában vagyok, gondolkozzam. Nyilván javamra írják, hogy nem disszidáltam. Hogy nem érezvén bűnösnek magam, nem menekültem el. Ez két dolgot jelenthet, az egyik – s ő nagyon szeretné a maga részéről ezt hinni! –, hogy tényleg ártatlan vagyok, nem voltam belekeveredve ebbe az ostoba és meggondolatlan összeesküvésbe, nem futottam el, mert nem volt miért, a másik, hogy igenis bele vagyok keveredve, sőt én vagyok a főbűnös, az értelmi szerző. Ezt látszik alátámasztani ama tény is, hogy a többiek a szökésükkel – ezért is került sor rá és ilyen hirtelen – magukra terelik a gyanút, hogy ezalatt én (az árnyékban) nyugodtan szövögethessem tovább itthon maradt s még felderítetlen cinkosaikkal együtt a szálakat. Mindez azt is jelentheti, hogy a terv módosult, de nem mondottunk le végképpen róla!
– Ezredes elvtárs – emelkedek fel –, Bóczy Endre halála után tudomásom szerint önöknek nincsen olyan tanújuk, aki...
– De barátom – így az ezredes megütődve –, ne menjünk ilyen meszszire! És miért is fognák perbe magát? És kik? Mi? De hiszen mi a javát akarjuk, kérem, gondolom ez az eddigiekből is világosan kitűnt.
– Ez ki – mondom halkan. – Ez aztán valóban kitűnt.
– Az ő véleménye szerint – sóhajt az ezredes –, és ő aztán alaposan áttanulmányozta az ügyet, és el is töprengett rajta, én erről az egész gyermeteg, buta összeesküvésről semmit sem tudtam, de ha tudtam volna is róla, tevőlegesen semmiképpen sem vettem részt benne, jelentéseik sze rint egyetlen titkos összejövetelen sem voltam jelen, engem kizárólag Viola szeretett személye kapcsol ehhez az „ügy”-höz. Emellett nem is vagyok céllövő! Ő – lett kihívóbb az ezredes hangja – nagyon reméli, hogy levontam mindebből a jövőre nézve pár hasznos tanulságot, mert ha nem, szóljak nyugodtan, és ő, ahogy eddig is, segítségemre lesz.
NĂŠmĂĄn nĂŠzek rĂĄ ĂŠs hallgatok.
Mielőtt végzetesen elmélyülhetne a csend, megcsörren a telefon. Az ezredes unottan veszi fel a kagylót, de ahogy belehallóz, megmerevedik. „Megértettem, miniszter elvtárs!”– rebegi alázatosan és feláll, kezével letakarva a kagylót szól rám – menjen ki, fiam, szolgálati beszélgetés!
Felállok, az ablakhoz sétálva a fal mellett hátrálok ki a szobából. A magas szőke titkárnő rám mosolyog, cigarettával kínál. Megállok az ablak mellett, némán cigarettázva a függöny hasítékán át nézek ki az utcára. Akkor látom meg őt először.
MĂĄria fĂźttyent.
Igen, emlĂŠkezek. Ott ment az utcĂĄn, sĂĄrga ruhĂĄban, ĂŠs fagylaltot evett, fekete hajĂĄt lobogtatta a szĂŠl. Olyan szĂŠp volt, hogy belesajdult a szĂ­vem.
A parancsnoki iroda ajtaja egy idő után természetesen újra kinyílott. – Reméljük – mondta az ezredes –, hogy tényleg levonja a következtetéseket, s a jövőben, ha ilyen és hasonló ügyekről tudomást szerez, jelenteni fogja.
NevethetnĂŠkem van? SĂ­rhatnĂŠkom? Nem merek rĂĄnĂŠzni, ahogy felĂĄllok, fĂŠlszemmel kipillantok az utcĂĄra, de MĂĄria nevezetes sĂĄrga ruhĂĄjĂĄban mĂĄr messze jĂĄr.
– Viszontlátásra – így az ezredes, s int, hogy elmehetek. Kihátrálok ma már másodszor az ajtón, elbúcsúzom a szívélyes titkárnőtől, az első emeleten, nyilván teljesen véletlenül nyitva áll „egykori” kihallgatótisztem ajtaja. Az elvtárs rám vár, mogorván invitál be, de nem kínál hellyel.
– Most megúsztad, te szarházi – sziszegi közvetlenül. – Köszönd a parancsnok elvtárs humanizmusának, de ha még egyszer idekerülsz, az anyatejet is fel fogod böfögni, azt garantálom. A kurvádat pedig előbb-utóbb elkapjuk, mind kívánhat neked sok sikert Velencéből. Mit gondolsz, Velencében nem ütheti el egy autó? Nem üthet ki tűz a szállodai szobájában? Nem szúrhatják hátba egy sikátorban? Vagy a metróban?
Megfordulok, köszönés nélkül megyek ki, puhán húzom be az ajtót magam után. Künn az utcán persze már hiába nézelődöm, a titokzatos sárga ruhás lány már nincsen sehol. Ökörhöz ugrom be a tornaterem melletti öltözőbe, és részletesen elmesélem neki a két, egymásnak is szögesen ellentmondó beszélgetést.
Az öreg egy fejőszéken ül, a kép alatt, a folyó fölött lampionként függő hold, mint egy bánatos asszonyszem, kíváncsian nézi. A pár eszeveszetten ölelkezik a hídon, a csónakos arcán hideg düh. – Vigyázz – tölt egy korty kávét az öreg –, ezek ravaszok, mint a rókák. Csapdát sejtek!
Este megtalálom az ajtón az első cédulát. Halállal fenyegetnek meg, magyar irredentizmusom és a román nemzeti szimbólumok meggyalázása miatt. Aláírás: Avram Iancu katonái. Az elkövetkező hetekben még hetvenhárom ilyen balkézzel, dülöngélő betűkkel írott cédulát találok az ajtóra tűzve, a postaládában és a kályhagyári műhely asztalán.
Laji és Ökör beszélnek le arról, hogy jelentsem. Nincs értelme, hogy én keressem „velük” a kapcsolatot. Mozgásterem leszűkül, napközben Lajival vagyok a stadionban, átmenetileg hozzá is költözöm, s miután egy éjszaka négy ismeretlen alak belémköt, és csak futva tudok elmenekülni, Laji s még két atléta (egy súlylökő és egy futó) minden este elkísérnek a műhelyig. Ott pedig zárom az ajtót. Reggel már nincs veszély, tele van melóssal a gyárudvar, és én előttük ülök fel ama autóbuszra, amelyik egyenesen a városközpontba visz, a vásárcsarnok elé.
Amikor november végen lehull az első hó, idegen, magas, szőke hölgy keres lakásomon, nem talál, cédulát hagy, egy bárban találkozunk, fürkészőn néz hosszú pillanatokig, majd megbocsátó félmosollyal adja át Viola „üzenetét”, egy 90 perces kazettát.
– Megvan? – kérdezi izgatottan Mária.
Tétován emelkedem fel, előveszem a kazettát, berakom a magnóba, és beindítom. Zene szól, részlet közös kedvencünkből, a Négy évszakból, majd meghalljuk Viola halk, kissé affektáló hangját. Mintha egy hatalmas, beláthatatlan teremből beszélne, egyedül és elveszetten...
Nem, ő mégsem akarja most meghallgatni – ugrik fel az elsápadó Mária, és elzárja a magnót.
S akkor teljesen váratlanul eszembe ötlik hol, mikor és kivel láttam másodszor Máriát! Tél volt, december vége, karácsony és szilveszter között valamikor egy este kisétáltam a parkba, hogy végigjárjam Violával látogatott „kitüntetett” régi helyeinket – akkor kaptam meg első hosszú levelét, már Londonból írt, és készült Amerikába, és érzelmesen kérdezte: „megvan-e még a szomorúfűz?” – s a rumtól, az emlékek és érzelmek rohamától kissé reszketve ellenőriztem mi is a helyzet ama szép emlékezetű szomorúfűzzel. A rumosüveget, minden eshetőségre készen, bundám zsebébe dugva épp a zenepavilon mellett siettem el – ahol annyit és annyiszor ücsörögtünk Violával –, amikor beszédfoszlányok késztettek lassításra, s váratlanul fedeztem fel ama sárga ruhás tüneményt, akiről nyár óta ábrándoztam, és akit ama rossz hírű épület második emeleti ablakából láthattam először – és azóta se! –, mialatt a parancsnok elvtárs a miniszter elvtárssal beszélt telefonon. S aki úgy eltűnt, mire kiértem az utcára, mintha föld nyelte volna el. Hol volt, hol nem volt, és én, egy idő után már az ő karcsú alakját is heveny képzelgéseim „számlájára” írtam, ám lám – döbbentem rá akkor este a parkban, teljesen feleslegesen, hiszen hús-vér lény ő is, mint mindenki más, s most elesetten, kábán, csapott vállal álldogál a zenepavilonban, és esdeklően beszél valamit egy másik hölgyhöz, akiben legnagyobb megdöbbenésemre fedezhetem fel – amikor végre egymásba karolva elindulnak a sétatéren, s egy tétova fénysugár (a kegyelem fénycsóvája) esik az arcukra – a parancsnok elvtárs kedves, udvarias, szívélyes, bűbájos, engem ott és akkor cigarettával is megkínáló és bátorító titkárnőjét.
Egy fa mögé húzódom az árnyékba – a fűz még várhat, amúgy is a helyén van, minden megvan –, még hallom, hogy a szívélyes hölgy, a titkárnők helyi gyöngye valamivel fenyegeti a most kinőtt kék kabátkában tipegő ideálomat, akinek sokáig, én barom, még a létezésében is kételkedtem, s csak azt hittem, ott és akkor képzeltem el őt, a menekülés egyik realizálható „útjaként”.
– Nem, szivi – torkollta le őt a titkárnő, egyáltalán nem kedvesen és bűbájosan. – Ezt még te sem fogod megúszni.
– De hát ő – kezdte sírósan álmaim hősnője, akinek akkor még a nevét sem tudhattam, de képzelgéseimben győzedelmes mosollyal sárga ruhájában már egyre többször feltűnt –, ő nem így gondolta, ő egyáltalán nem ezt akarta, ő...
– Ezt pláné nem szeretik – torkollta le ismét a szigorú hölgy, s továbbsétáltak, feltűnés nélkül nem követhettem volna őket, hát lassan lemaradtam, a szomorúfűz felé indulva azzal vigasztaltam magam, ez nem gyávaság, és nem az álom feladása, miért is követném őket, s azonkívül az a lényeg, hogy a lány megvan, elérhető, és le lehet tehát szólítani, meg lehet ismerkedni vele, mindent lehet.
Amikor néhány hete, egy tündöklő tavaszi délelőttön munkahelyén, a zöldségüzletben megismerkedhettünk, s ő tréfásan jelentette ki, hogy szőlő még nekünk sincs, s először gyönyörködhettem el mosolyában, azonnal még nem tudtam azonosítani. Ama karácsony utáni estétől tavaszig annyi minden történt, hogy a sárga ruhás és kék kabátkás lány valahova emlékeim zugába száműződött, már nem is gondoltam rá, az 1968-as évet is elfújtam, és szétpukkant, mint a szappanbuborék. Egy idő óta, talán az esti gyónás elején rájöttem, hogy Mária azonos ama sárga ruhás tüneménnyel – végig motoszkált bennem tudat alatt a gondolat, hogy ismerem valahonnan –, akit a hivatal második emeleti ablakából csodálhattam meg, ahogy végiglibeg a napfényes utcán, fagylaltot nyalogatva, de a téli emlék mélyen eltemetődött bennem, talán nem is az emlékek és érzelmek, inkább a fölösen fogyasztott rumok rohamának köszönhetően. A szomorúfűzet természetesen megtaláltam akkor, s egy lapon „jelentettem” is Violának, mire néhány nap múlva arra lehettem figyelmes, hogy káromkodó munkások csákányolják körülötte a fagyott földet. Ebből sejthettem, hogy még nem mondott le rólam a Cég, s esetleges „dokumentumok” után kutatnak a szomorúfűz körül, mert mi másért levelezhetnénk szerelemmel épp erről a fáról? hogy újból elővehessék „ügyünket?”... De valóban a sárga ruhás lány volt-e, aki akkor ott, elesetten topogott kék kabátjában? S a két „tünemény” azonos-e egyáltalán eme harmadikkal, aki itt lélegzik mellettem, s akinek hosszú órák óta mesélem a történetet? S ha valóban ő volt ott akkor a téli parkban, ama kétes hírű személlyel, vajon milyen megbeszélnivalóik lehettek? Valóban, ki ez a lány? – fordultam feléje, figyelmesen elnézegetve a lehunyt szemű, szív alakú arcocskát. Csöndesen lélegzett, lehet, hogy elaludt. A lepedő lecsúszott egyik melléről, úgy kaptam el a szemem, mintha tilos lett volna gyönyörködnöm benne. Fáradhatatlanul szortíroztam kérdéseimet: ki ez a „tünemény”? Milyen kapcsolatban lehet a parancsnok elvtárs mindenható titkárnőjével? Nevezett hölgy miért volt akkor ott a téli parkban annyira szigorú? Máskor bűbájosan csicsergő hangjában miért bujkált leplezetlen számonkérő fenyegetés?
Mindezt persze – brutálisan felrázva – meg is kérdezhettem volna tőle, de azok után, hogy az előbb, nem is olyan régen, már hangot adtam gyanakvásomnak, s utána már szavaimat hiába igyekeztem viccelődve, kedveskedve elütni – ez több lett volna, mint hiba. Egyelőre tehát nem ébresztettem fel, mozdulatlanul figyeltem az álomban kisimuló arcát, és a gyanú újra nyugtalanná tett: mit keres nálam Mária, ha Lajit szereti? Miért van állandóan itt? Mit akar tőlem? Miért érdekli az életem, s különösen ama kínos „ügy”? Amikor (saját bevallása szerint) nem is tetszem neki oly „túlságosan”, miért tüntet ki mégis engem figyelmével, s nem Lajit, aki láthatóan odáig van érte, s akit ő is viszontszeret, noha játszik vele, mint macska az egérrel? Miért jött fel rögtön zöldségüzletbéli ismerkedésünk után hívatlanul Sing Sing-beli szobámba, és miért ajánlkozott fel félreérthetetlenül? Egyáltalán, ki ez a lány?
Éreztem, hogy a kérdések közé – akár homok közé az aranyszemcsék – valahogyan elvegyülve ott van a helyes válasz is, az egyetlen és végérvényes válasz, de képtelen voltam kiválasztani. Amiután egy őszi éjszaka, a kályhagyári műhely felé menet ismeretlen részeg – vagy magukat részegnek tettető – alakok belém kötöttek, sokkal óvatosabban élek, vigyázok „minden lépésemre”, nem járok el otthonról, feleslegesen nem is ismerkedek, szinte nullára szűkítettem le ismeretségi körömet is, Lajin és edzőjén s néhány sportolón kívül úgyszólván senkivel nem tartom a kapcsolatot, és mégis néha meg-megjelenik egy-egy gyanús jele annak, hogy a hivatal még mindig kitüntet korántsem megtisztelő figyelmével. Felfedeztem, hogy már ősz óta követ időnként egy bajuszos férfi. Megpróbáltam lerázni, egy-egy alkalommal sikerült is, másnap újra felbukkant gúnyosan vigyorogva, mint aki nem is csinál titkot abból, hogy pontosan az én megfigyelésem az első számú feladata. Néha kijön a stadionba is. A tribün egyik felső során, „fő hely”-re ül le, komótosan gyújt rá, és onnan figyeli kiolvashatatlan arccal és kiolvasatlan újságjaival a zsebében, diszkosszal játszadozó barátomat. A múltkor odamentem hozzá, és tüzet kértem. Rám se nézve vakkantotta, nincs gyufája, miközben kezében ott parázslott a cigaretta. És a Sing Sing-beli szobácskámba is rendszeresen bejárnak továbbra is. Onnét tudom hogy amióta a sokat tapasztalt Ökör javaslatára még Violával lisztet szórtunk a szőnyeg alá, s megtapasztalhattuk ismeretlen inkognitóban lévő látogatóink lábnyomait – rendszeresen betartom a játékszabályokat, s távozásom után nem felejtek el marék lisztet szórni (egyenletesen) a szőnyeg alá. Este, némileg magamon is kuncogva emelem fel a szőnyeget, és rendszerint kivehető a negyvenháromnegyvennégyes félcipő nyoma. De mit keresnek vajon? – kérdezem magamtól, és nem tudok válaszolni. Laji se tud rájönni, és Ökör sem. Ilyen előzmények után Mária megjelenése életemben, majd viharos gyorsasággal váltakozó ágyaimban (hisz a Sing Sing-beli szobácskán kívül nagyanyámnál is rendszeresen látogat, és az ő garzonjába is fel-feljártunk!) bizonnyal nem lehet véletlen. De mit akarnak tudni? – töprengtem csodálva Mária álomban úszó arcát. Ha Viola holléte érdekelné őket, a sűrűn hulló levelein mindig municiózusan feltűntetett lakcímek alapján már régóta rekonstruálhatták volna ama útvonalat és városokat, ahol nyughatatlan barátném megfordul. Ivánról és Brékóról eme magánjellegű közlésekre koncentráló „gyónásokban” nem esik szó. Viola kétségbeesett kísérleteket tesz ugyan magánmitológiánk feltámasztására (mintha jobban ragaszkodna hozzám a szabad világban, mint akkor, amikor ezen az ágyon ő ébredt mellettem, és mesélte rémálmait, s Krúdy mindig kéznél lévő álmoskönyvéből közösen kerestük ki a nyugtalanító megfejtéseket) – de gondosan betartja a „konspiráció” íratlan szabályait. Sok locsi-fecsi szöveg érzelmekről, magánemlékekről, szerelmünk helyeiről, szimbólumairól, trófeáiról, enigmatikus jeleiről, és semmi konkrét utalás közös ismerősökre... Nem, Viola leveleiben még a legelvakultabb, legszemellenzősebb sovén belügyes „kutatók” sem találhatnak semmiféle félreérthető s néminemű gyanúra is okot adó célzást.
És akkor!?
Lehet – töprengtem akkor, már kissé becsavarodva az állandó „sakkozási” kényszertől, hogy éppen ez a gyanús? S azért állították volna rám Máriát, hogy végre tisztán (?) láthassák: ki vagyok én? Mit akarok? Mit rejtegetek? Milyen tervek foglalkoztatnak?
És ha ez így van – bár teljesen azért nem voltam erről sem meggyőzödve, az éjszakai „tetemrehívás” is eléggé kimerített –, akkor nekem is érdekem, hogy ne riasszam el Máriát, hátha ő majd tisztáz engem is jelentéseiben a perfid és ostoba gyanúsítgatások alól. Tehát továbbra is a legteljesebb őszinteséggel, semmit a megváltatlan homályban nem hagyva, semmit nem titkolva, el kell mesélnem neki zűrzavaros életem egymásnak is ellentmondó eseményeit, nehogy gyanút fogjon, meg véletlenül sem szabad elárulnom bizalmatlanságomat, személyével kapcsolatos kételyem.
Igen, ilyen ostobán gondolkodtam akkor. Ennyire megzavart a csiki-csukira hasonlító leporelló helyzetek sorozata. Talán – gondoltam még ernyedten, az elalvás küszöbén – ebből a megközelítésből az éjszakai gyanakvó kirohanásom s kapcsolataira való brutális célozgatásom sem volt hiba, szavatolhatja – megbízói előtt is, ha ugyan tényleg be van szervezve? – üldözési mániám „lombosodását” s ennek a szépen és előttük kifejlődő paranoiának a puszta érzékelése is esetleges örömmel töltheti el „őket” – hiszen kiváltó okai is éppen „ők”, az „ő akcióik!” – talán meg is nyugtathatja lám, én „sínen” vagyok vagy megőrülök vagy elszökök vagy behullok a hálójukba. Más lehetőségem nincs. Benne vagyok a csapdában, mint otromba, de ideülő hasonlattal légy a tejben, vagy meg jobb a pókhálóban. És ebből a hálóból én nem szabadulhatok immár soha.
De hĂĄtha mĂŠgis!
Így biztattam magam, aztán ernyedten azon kezdtem tépelődni, hogy mivel, ugyan mivel zsarolhatják ezt a gyönyörű lányt?! Mert hogy Mária nem az általuk hangoztatott „hazafias meggyőződésből” szolgálja őket, az szinte biztosra vehető. Valószínű, te is elcsúsztál valahol, te fekete gólyamadár fordultam feléje, elkaptak, s most benyújtják a számlát. Ha ez így van, akkor (abban a pillanatban meg voltam győződve, hogy okoskodásom logikus és hibátlan!) neki is kell legyen neuralgikus pontja, Achilles-sarka, s esetleg lelke melyén ő is szurkol nekem, hiszen én azokkal állok szemben, akik őt megalázzák és zsarolják, belekényszerítve az egyre „kényesebb játékok”-ba. Nem vitás, Mária is „szövetségesem” lehet idővel, mint szegény Tamásfy úr, a kiebrudalt céllövőedző, pusztán azért, mert titokban felnéz rám, reméli, én tovább fogom bírni. Persze ügyesen kell kezelnem – okoskodtam fáradhatatlanul tovább, ahelyett, hogy elaludtam volna végre –, a benne még pislákoló becsületességre kell építenem. Hátha? Elvégre senki nem születik ügynöknek, pláné besúgónak. Azt kell eldönteni, hogy mivel zsarolják? Hogyan kapták el? Milyen bizonyítékaik vannak ellene? A lány elég tapasztalatlan, hátha csak ő értékeli túl az egészet, és simán hátat is fordíthatna megbízóinak, hiszen a zsarolások során beígért következmények és retorziók már régen nincsenek egyenes arányban ama feladatokkal, amelyekkel az ostoba, önző, szűklátókörű és telhetetlen megbízói elhalmozzák. Arra kell rádöbbenteni, hogy az esetleges „büntetés”-t túl lehet, és túl is kell élni, és utána mégiscsak „tiszta lap”-pal kezdheti újra még mindig fiatal életét, s arra, hogy ha nem dönt, és nem vállalja döntése következményeit, milyen hínár nyeli majd el, hogy informátori tevékenysége nem is oly hosszú távon hová vezethet – meg lehet jósolni – a személyiség teljes széteséséhez!..
Ilyenformán gondolkodtam akkor, ahelyett, hogy aludtam volna. Ma, mikor ezt írom, egy spanyol kikötővárosban – ahol évek óta élek – tiszta az idő, kék az ég, s a teraszról, asztalomról messzire látni. Fehér vitorlák köröznek a látóhatáron. Ma már tudom – még szép, mondhatná bárki – huszonegy esztendő csak elég volt ahhoz, hogy tisztán lássak abban az egészben, ami fojtogatott akkoriban – hibáztam akkor. Éspedig azért, mert meg sem próbáltam vele őszintén és nyíltan beszélni. Nem kértem őszinteségért őszinteséget cserébe. Megelégedtem ragaszkodásával, s ő érzékeny membránként volt jelen az életemben. S én sakkoztam, egyre sakkoztam...
Kérek még egy fél vodkát, a ringó járású, fekete pincérnő – legalább a haja Máriára emlékeztet – azonnal hozza, jégkockát ejt bele, mosolyog. Lehunyom a szemem, eltűnik a spanyol tengerpart, a tenger, a távolban lopózó fehér vitorlák, ott fekszem mellette a díványon, feléje fordulok, mozdulatlanul nézem álomban utazó arcát, igen, ha legalább eddig lehetne visszahátrálni, hogy más irányt szabhassak a dolgoknak, de nem lehet! Ott vagyok mégis mellette megint, érzem narancsillatát, óvatosan nyakáig húzom fel a takarót. A mozdulat nem is oly váratlanul Violát idézi fel megint. Hányszor takartam be őt is féltő gonddal, kapcsolatunk viharos, zűrzavaros hónapjai alatt? Mária most megmozdul, nyöszörög, mintha mondana is valamit almában (nem értem jól, de mintha tiltakozna?), és a fal felé fordul.
Óvatosan kászálódom ki az ágyból, az ablakhoz settenkedem, Laji már nem szobrozik a parki pad mellett, a hársfa alatt – amelyet itt jártakor kétszázhetven esztendeje II. Rákóczi Ferenc is megcsodált –, két gyereket figyelek, lábteniszeznek a pázsiton. Közben elállt az eső, kiderült, s a napsütésben vidám kertészlányok is feltűnnek az ösvényen. Visszafordulva nézem meg Máriát, nem tűnt-e el időközben, de nem, ott van, nyugodtan alszik, beíratlan sírkő a háta.
Tulajdonképpen most huszonegy esztendő múltán – és az évek nagyítók is, régi sérelmeket mutatnak meg és régi örömöket –, itt ezen a spanyol tengerre néző kocsmateraszon, felidézve ama sorsdöntő reggelt –, míg az ember fiatal, minden napot sorsdöntőnek hisz, de aztán elmúlik ez is, mint a vágy –, tulajdonképpen elcsodálkozhatom, milyen ostoba, naiv és gyerekes érvekkel tudtam bódítani – ez a szó nem elég erős, inkább bolondítani – magam. S akkori érvelésem megmaradt naplófeljegyzéseim alapján, viszonylag pontosan tudom rekonstruálni. Hogyan maradtak meg ezek a sárguló-barnuló füzetlapokra írott gyors jegyzetek? Évekig lemezborítókban rejtegettem őket, remélve, hogy a titkos, de állandóan makacsul ismétlődő házkutatások során sem fedezik fel: „ezeknek” – gondoltam hányaveti rátartisággal – amúgy sincsen annyi eszük, hogy kiszedve a borítóból a Vivaldi, Bartók, Haydn, Mozart, Händel-lemezeket, kirázzák a borítókat. Persze ezt sem tudhattam biztosan. Lehet, hogy kezdettől fogva tudták (csak nem árulták el, hogy ne keressek MÁS rejtekhelyet?!), s így mindig „napirenden” lehettek „szellemi fejlődésem”-mel, életem nyitott könyv volt előttük, szembefordított tükör, pontosan tudták, hogy mikor miről mit gondolok.
Persze – és ma már világosan látom, vodkámat szürcsölgetve a megbocsátóan kék spanyol ég alatt – én belekalkuláltam ezt is, és ez bizony hiba volt. Hiszen úgy írtam „teljesen titkos” naplófeljegyzéseimet, hogy önkéntelenül is „konspiráltam”, őket akartam átvágni, átejteni. Mondhatni, „nekik” is írtam. Sminkelés nélkül képet adni magunkról persze nem könnyű, de nem is lehetetlen. Hiszen akkor már sejtettem – főleg az egymást láncreakciószerűen folytató halálesetek döbbentettek rá –, hogy én se fogom sokáig bírni, előbb-utóbb megpattanok, olajra lépek, elindulok a szabad világban, s akkor majd csupán a feljegyzések maradnak, ha – mint mindig is terveztem egyszer majd felidézem – megpróbálom rekonstruálni –, hogy életem e szörnyű éve alatt miket gondoltam, és ennek kapcsán miket éreztem, és fordítva, miket éreztem, és ezek kapcsán miket gondoltam. Persze naplót vezetni egy totalitárius diktatúrában kockázatos. Az ember akkor is ráfázhat, ha „konspirál”. Sőt akkor fázhat rá igazán. Ők sokan vannak, a naplóíró egyedül, és hiába hiszi csalhatatlannak önmagát és mérhetetlennek empátiáját – végső soron képtelen behelyezkedni egy repressziós szervezet tagjainak gondolkodásmódjába – hiába látja át a struktúrát, s hiszi, hogy érti a mechanizmusát az „egész”nek, valahol mindig van egy banánhéj, amin el lehet csúszni.
Én Márián csúsztam el.
Vagy ő rajtam?!
Egy pár sor tanúskodik ama reggelről is, akkor jegyezhettem le, amikor még aludt nemcsak a lóláb látszik ki immár, de az egész paci. A vesszőparipa!
Talán ha akkor reggel (felrázva mély álmából) őszinte leszek hozzá, és kikényszerítem őszinteségét? Talán akkor ma is élne, és – mit lehet tudni – mellettem ébredne reggelente, váltakozó szállásaimon. Nem tudom. Az ő esetében, ha be is számítottam (?) akkor, a gyónások éjszakáját követő reggelen az elkerülhetetlen tragédiát, igazán nem vettem komolyan, nem hittem benne túlságosan, narcisztikusan önmagammal voltam elfoglalva, s rémálmomban sem képzeltem volna el, hogy Endre után – és Brékó után (mert a Diák haláláról tudósított az este érkező távirat, amit akkor még nem olvastam el, megfeledkeztem róla!) Mária következik, s az ő gyönyörű bokáit is összeveri hamarosan az erőtlen augusztusi szél.
Ökör a temetés után csak ennyit mondott nekem: „Szállj magadba, és tűnj el!” De hát? – kezdtem én. Nem engedte, hogy befejezzem, durván rámreccsent: „Te játszol, és mások ráfáznak, és fizetnek helyetted. Ez nem becsületes dolog!”
Igen, talán már akkor le kellett volna lépni, megkeresni Violát, aki szintén magán kívül volt már. De nem, én kitartottam, őrkatona a vártán, és ostobaságokat firkáltam magamnak „hősies” helytállásomról.
Igen, én már akkor, abban a pillanatban, amikor megtudtam Mária szörnyű halálát – ugyanabban a városerdőben kötötte fel magát, mint a „jó Endre” –, önmagamat vádoltam noha vádolhattam volna nyugodtan a titkosszolgálatot is, az ostobán éber tisztek telhetetlenségét. S most huszonegy év után itt ebben a spanyol kikötőben – érzem, ez lesz vándorutam utolsó állomása, elfáradtam, s különben sincs már sok hátra – csalhatatlanul, tévedhetetlenül tudom, én vagyok a felelős Mária haláláért. Immár a történet többi szereplői is részben meghaltak, részben kitűnve a képből, szétszéledtek a világban. Brékó autószerencsétlenségben halt meg Párizsban, Viola 1975-ben motorkerékpárral hajtott neki Bologna előtt egy oszlopnak, ezt követően még ugyanabban az évben, Iván fulladt Velencében a tengerbe úszás közben. Igen, ez a két egymást sokszorozó halál végre felnyitotta a szemem, döntöttem, és útlevelet kérvén s kapván Törökországba, kinn maradtam, azóta sok mindennel foglalkoztam már – voltam porszívóügynök, strici Amszterdamban, az „álmok” városában –, de egy pillanatig nem tettem le arról, hogy egyszer tisztázom magamban a kezdeteket. Távozásom után nem sokkal Tamásfy úr is meghalt, ágyban, párnák közt, és Ökör is. Szilvia egy amerikai pilótához ment férjhez; Laji pedig mint országos bajnok és olimpiai kerettag kért és kapott menedékjogot Mexikóban, egy verseny után. Néha beszélünk telefonon, edzősködik, megnősült, két fia van, törve sem beszélnek magyarul, ők már spanyolok, sőt mexikóiak. Ami engem illet – bár ez igazán nem ide tartozik – soha nem nősültem meg, ha vándorlásaim során néha hozzám csapódott egy-egy csaj, nagyon hamar megunta sivár életem, amiből semmit nem értett, s én sem segítettem hozzá ahhoz, hogy értsen valamit. Nem akartam, hogy szeressenek, miután már először Violával – hat évem volt, hogy utánamenjek és megkeressem, próbáljuk meg! –, majd Máriával is átéltem, mit jelent az, ha valakit szeretnek.
És a másik oldal – idézem fel, az alig hullámzó tengert fixírozva a teraszról – a parancsnok, gyér, de megbízható információim szerint már régen halott, még halála előtt megalázó körülmények között nyugdíjazták túlságos nemeslelkűsége és állítólagos hungarofóbiája miatt, kihallgatótisztemet is elérte a végzete, becsavarodott, leszerelték, azóta boldog, hízik és disznókat nevel, pálinkát főz, de csak barátoknak ad el, nyilván mindenki a barátja, a szép titkárnő, aki oly rútul elbánt Máriával, időközben otthagyta a Hivatalt, férjhez ment egy orvoshoz, s kitűntek Párizsba, őt felhívhatnám egyszer úri kedvemben, de minek? És nagyanyám, aki néma statisztája volt zaklatott, zátonyrafutó életemnek? Már régen a temetőbe költözött ő is szegény, sírja fölött – nemrég küldtem pénzt a református egyháznak hozassák rendbe – egy öreg hársfán vadgalambok búgják befejezhetetlen, panaszos éneküket.
Igen, ma, huszonegy év után is úgy gondolom, ha valaki, én megakadályozhattam volna a tragédiát. Akkori naiv és gyermeteg érveim között volt ugyanis egy – jelesen, hogy Mária is kiszolgáltatott és zsaroló, őt ki és felhasználó, telhetetlen megbízóival szemben a lelke legmélyén, ha nem is vallja be magának vagy talán be is vallotta? –, mégis inkább velem van, az én pártomon áll, ami teljes mértékben – hozzám eljuttatott búcsúlevele is bizonyította ezt! – megfelelt a szomorú valóságnak.
Csakhogy akkor már késő volt!
A halál persze gyors és jóvátehetetlen. De én azóta is egyre többet gondolok arra, hogy csak őszintén kellett volna beszélnünk egymással, s most élhetne.
Igen, ilyen egyszerĹą ez.
És ilyen bonyolult.
Délig aludt akkor, jókedvűen ébredt, felsétáltunk ebédelni egy hegyi kis vendéglőbe. Fáradhatatlanul tréfálkozott – és én barom, nem fogtam gyanút! –, nem is hozta szóba az éjszakai zaklatott vallomásom részleteit, mintha ebben is tagadhatatlan jó érzése és ízlése döntött volna: az éjszakát nem ildomos, nem kell, és nem is szabad összekeverni a vakító világossággal, amit különösen napfényes nyári napokon, a nappal egyértelműen és sodróan képvisel.
Később kiültünk sörözni a teraszra, s a szemsértő fényben hunyorogva néztük az alattunk lélegző várost. Itt talált ránk a szótlan, ideges és komor Laji.
Karikásak a szemei, nagy jó uram – fogadta a mosolygó, boldognak és kiegyensúlyozottnak tűnő Mária –, hol járt az éjszaka?
Laji rámeredt, gyanakodva és figyelmesen, majd rám pillantott, és közönyösen rendelt egy nagy pohár hideg málnaszörpöt. Hallgatása látszólag zavarta Máriát, engem megnyugtatott, azt ugyanis már a kezdet kezdetén (a zöldségüzletbe belépve, és mint kiderült, harmadszor pillantva meg a lányt a vetkőztető fényben) megsejtettem, hogy tehetünk bármit, hármunk története most egy időre óhatatlanul összekeveredik. Azt persze nem is sejtettem, hogy egyikünk nem fogja túlélni a „játékot”...
– Ismeritek Rilke verseit? – kérdezte Laji, anélkül, hogy ránk nézett volna, makacsul málnaszörpjének zavaros tükrében szemlélte – ha Rilke, hát legyen Rilke – saját önmagával eltelt fiatal arcát.
– Egy verskedvelő atléta – próbálkozott újra és frivolan Mária, de látva, hogy én nem „harapok” rá, zavartan elhallgatott, és Laji komoran, de tagoltan, jól érthetően kezdte mondani a verset:
NapsĂźtĂśtte orszĂĄgĂşton, odvas
fél fatörzsben, mely akár a teknő,
vĂŠkony szintnyi, tiszta vĂ­zzel Ăşjul
ĂŠszrevĂŠtlen, ĂŠn itt csillapĂ­tom
szomjamat: a vĂ­z fĂŠnyes derĹąjĂŠt
s hĹąs hazĂĄjĂĄt csuklĂłmmal tapintva.
Innom tĂşl sok volna, tĂşl vilĂĄgos:
de e lassĂş vĂĄrĂł mozdulattal
tĂźndĂśklĂŠse mĂĄr elĂśnti elmĂŠm.
Így ha jössz, hogy szomjam csillapítsam,
oly szelĂ­d a kĂŠz, amely felĂŠd nyĂşl,
ĂŠrje bĂĄr a vĂĄllad ifjĂş halmĂĄt,
ĂŠrje bĂĄr a kebled szĂśkkenĂŠsĂŠt.**
Lehajtott fejjel itta ki a szörpjét, pénzt hagyott az asztalon, és biccentve az erdő irányába, távozott.
Mária álmélkodva, picit meghajolva és megbántva nézett utána. – Ez mi volt? – kérdezte később.
– Ne tegyen úgy, mintha nem értené – kortyolgattam söröm. – Szerelmi vallomás.
– Ő erre igazán nem adott semmi okot – nézett segélykérően rám, s megfogta a kezem.
Idegesen rántottam el. – Nem veszi észre, hogy Laji szerelmes bele?
– De, csakhogy ő azt hitte, mi barátok vagyunk, s tekintettel lesz legalább rám, hiszen büszke. Egy herceg.
Kínomban kezdtem el nevetni akkor. – Nagyon naiv lány, Mária, ha azt hiszi, hogy a barátság nem két önzés párbaja. Laji jól látja, hogy ő, Mária, momentán velem van, de ettől még nem mond le rólam, bolond is lenne, ha lemondana, igyekezni fog majd elhódítani tőlem!... Ha képes lesz rá, amit én róla nem hiszek. Ezért is – fogom most én meg madárként elrebbenő kezét gondolja meg jól, KIT választ. Annál is inkább, mert az éjszaka (vontam be finoman utalásaim körébe gyónás-töredékét) ő is beismerte, ha valaki, hát akkor inkább Laji tetszik neki, s nem én. Úgyhogy...
Erre ő mosolyodott el, s már-már ellágyulva, kissé tettetettnek tűnő fájdalommal nézett rám. Félrehajtotta a fejét. Ő úgy gondolja, suttogta, hogy az elmúlt tizenkét órában képességei szerint már bebizonyította, mit érez irántam. Ne nézzem holmi besurranó kurvának őt, magam és kiteljesedő szerelmünket fokozom le teljesen fölöslegesen ezzel.
Erre bĹąnbĂĄnĂłan csĂłkolva a kezĂŠt megkĂŠrdeztem: akkor mit csinĂĄljak?
Nevetett. – Na vajon? – és elmentünk sétálni a városerdőbe, majd elváltunk, hogy „majd találkozunk”... Lajit és érzelmeinket, választásainkat már nem elemeztük akkor, nem tértünk vissza rá.
Hát így kezdődött életem legzsúfoltabb hete.
Este Mária tizenegykor kopogott be Sing Sing-beli szobámba, s miután levetkőzve mellém bújt, s közeledésem bocsánatkérő mosollyal hárította – átmenetileg – el, hangsúlyosan, nagy átéléssel elolvasta Rilke versét, amivel Laji örvendeztette meg a hegyi vendéglőben. Ezt temetésén vallottam meg Lajinak, aki komoran nézett rám, és nem szólt, a múltkor telefonon tért vissza rá, azt hiszem, karácsony volt vagy húsvét, mindenesetre olyan ünnep, ami az egész világon ünnep. „Nem tudtad megtartani őt” – mondotta átmenet nélkül, de én tudtam, kiről beszél, és kiszáradt a szám az idegességtől. Fizetett lány feküdt mellettem az ágyon, s egyre aktívabb lett, miközben én Laji komor összefoglalóját hallgattam arról, hogy gyermeteg önzésem miatt nem tudtam megtartani Máriát. Ellöktem a rémült prostituáltat, s épp meg akartam szólalni, el szerettem volna mondani, hogy mennyire igaza van, de a közönyös búgás figyelmeztetett rá, ő már megszakította a távolsági beszélgetést. Pénzt löktem a lánynak, és elküldtem, azonnal próbáltam visszahívni Lajit, de csak feleségével sikerült beszélnem akkor, Laji nem otthonról hívott, s hitvese sem tudta, merre kóborolhat.
Sokáig, fulladozva öleltük egymást Máriával azon az éjszakán, s azt hiszem, akkor már mindketten tudatában voltunk bizonyos nézőpontból akár perverznek is minősíthető helyzetünknek, hiszen ha nem is beszéltünk róla, de Lajit kerestük hosszasan, fáradhatatlanul, kitartóan egymásban akkor, mintha csak rajta keresztül érhetnénk a másikhoz s önmagunkhoz. Az volt az első eset, hogy Violával kapcsolatos rémképeim nem tértek vissza, sőt, őt sem képzeltem el hodályszerű termekben idegen férfiakkal.
Arra is rájöttem, kit ábrázolt Viola a hídon álló, egymást fulladozva ölelő szerelmespár alakjában, mert azt a kezdet kezdetén sejtettem, hogy a csónakos Laji, csak azt nem tudtam, ha Viola a hídon álló lány, hogy jön össze az egész?, hiszen Violát nem érdekelte Laji, és fordítva, olyanok voltak ők, mint a tűz és víz. Arra hogyan is gondolhattam volna, hogy a lány alakjában Viola nem önmagát ábrázolja, hogy kettőnk kapcsolatából megsejtett valamit, s még azelőtt képes ábrázolni, mielőtt bekövetkezne?!
Most a napsütötte teraszon egy pohár italra híva meg a vidám, fekete pincérnőt, ha lehunyom a szemem, még el-elmosódva, de hallom Mária suttogó hangját:
„Így ha jössz, hogy szomjam csillapítsam, / oly szelíd a kéz, amely feléd nyúl.”
de céltudatos és rámenős mozdulatai látványosan mondottak ellent Rilkének, s nekem akkor éjszaka már eszembe se jutott, hogy bizonyára a titkosrendőrség egy rám állított ügynökével szeretkezem, még akkor sem, amikor Mária nem hagyta, hogy tovább meséljem az „ügyet”, s újabb és újabb fragmentumokra derítsek fényt, sőt, hajnal felé, anélkül, hogy kértem volna rá, ő kezdett beszélni tündöklő gyermekkoráról. Hogy mire emlékszik? kérdezte. – Mindenekelőtt nagyanyjáék falusi kertjére, hátul az elvadult málnásban bújt mindig el, ott volt a kuckója. Ha megbántották, ha megszidták valamiért, ha végig akart gondolni valamit, oda menekült – ismerte be –, s órákig nem jött elő, hiába hívták, kérlelték. Nagyanyja hirtelen haragú, makacs asszony volt, de igen hamar rájött, hogy a kisunokája még makacsabb, s ha valamit el akar érni, meg kell hátrálnia, kérlelnie kell őt, különben nem jön elő kuckójából egész nap. Nagyanyja persze félreértette a helyzetet, azt hitte, ő dacos, noha ő csak félt, rettegett, iszonyatosan tartott a büntetéstől.
Igen, gondolom már a szállodaszobában, a pincérnő hosszú fehér combjai között munkálkodva, ott, akkor kellett volna észhez térnem és rákérdeznem, hátha elmondotta volna az ő „ügyét”, s ketten kiokoskodtunk volna valami áthidaló megoldást. S talán együtt is maradhattunk volna. Ki tudja?
– No se puede vivir sin amar*** – suttogja fülembe a pincérnő, és combja erőszakosan kulcsolódik össze a derekamon, s előttem a hotelszoba fehér falán hirtelen átmenet nélkül élesen tűnik fel Viola, Ökör halála után ki tudja hova kerülő „japán képe”, de most minden megmozdul, mozgásban van, a csónakos végre eléri a hidat, felkapaszkodik rá, ellöki a fiút, letépve karjait a lányról, magához szorítja a reszkető teremtést, de ebben a pillanatban iszonyú csörömpölés hallatszik, s egy eltévedt diszkosz ütődik a folyó fölött lampionként függő vörös holdhoz, a kép hirtelen tűnik el, eltűnnek a képek, mi is eltűnünk hamarosan – gondolom még fásultan, és a spanyol pincérnő olajosan csillogó barna mellei közé fúrom a fejem.
VĂŠgĂźl is nincs mĂĄs, csak a mintha!...
A pincérnő szeme kitágul, torokhangon nyög, s én nem is kell lehunyjam a szemem, hogy meglássam a hatvannyolc vagy hatvankilences égboltot. Laji elszabadult diszkoszai eszelősen köröznek egymás körül, vagy mozgásukban mégis lenne valami rendszer? Tulajdonképpen tényleg azt hiszem, ha azokra az egymást köröző nyarakra gondolok, boldogságom évadaira, melyek – mint két egymással szembefordított tükör – mutatnak engem, s régi sérelmek takarnak ki régi örömöket, semmi rendkívüli nincsen abban, hogy először mindig a pörgő diszkoszok jelennek meg előttem, sorsunk néma jelképei.
– No se puede vivir sin amar – ismétlem meg a nő szavait, és süllyedek. Lehet, hogy én Viola képén mégis a ladik lennék, amit a bosszúvágyó és a nőt elragadni akaró, mogorva és tagbaszakadt csónakos („Laji”!) otthagy sorsára a zúgó és haragos folyóban, amikor erős karjával elkapva a hídpillért mászni kezd a gyanútlanul ölelkező, édeni örömállapotban fulladozó szerelmesek felé?!
Lehet, a csónak lennék én azon a képen? De akkor kitől ragadja el a lányt (Máriát) a csónakos (Laji)?
Az az érzésem, nagyon sok minden örökre a megváltó homályban marad ebben a történetben, de ennek a lehunyt szemű, hibátlan testű spanyol pincérnőnek mégsincsen igaza: igenis lehet szerelem nélkül élni, mert ugye, itt vagyok én, aki így él.
De ez mĂĄr egy mĂĄsik tĂśrtĂŠnet.
– Chingados – mondom fojtottan. És tűnődő arccal teszem hozzá Muy incorrecto – és gyorsan hadarom – Damas acompanadas de un caballero, gratis!**** – És mosolygok a pincérlány döbbenetén.
1991. március–április
 
* hazĂĄtlanok (romĂĄn)
** Rilke: NapsßtÜtte orszågúton. Nemes Nagy Ágnes fordítåsa.
*** Nem lehet szerelem nĂŠlkĂźl ĂŠlni.(spanyol)
**** Megette a fene... Nincs is rendjĂŠn... HĂślgyeket kĂ­sĂŠr ingyen egy lovag. (spanyol)