Nagy Irén
SZIMFÓNIA
 
Pályázatunkon I. díjat nyert novella.
 
I. tétel
„Grave”
...Mái napig es gyakorta ahhoz ebredek, hogy hideg kúszik fel, csak fel a csigolyáimon, s valami rettegés szoriccsa essze a nyakamon az inakot, s a hideg verejték patakokba csorog rólam, s moccanni se merek, hogy hozzám ne érjön valami rettenetes, jéggé fagyott halott, kit rángatnak mellettem lefelé a jeges vagonból jobbról es, s balról es egyre csak, s úgy lehet, én leszek a követköző, kit lelöknek a fődre, s ott hagynak farkasoknak, vadaknak prédájául. Egészen dermedt vagyok, s a fogaim esszecsattognak, s a fejemöt a nyakamba húzva várom a régtől üsmerős, tegnap s tegnapelőtt es hallott koppanást, amikor a lerángatott, hótt embör feje keményet ütközik a fagyos fődön. Mái napig es reám jő az iszonyat s az a setét kavargás itt a belsőmbe, met lehet, meg se leszek halva pedig, s engem es úgy ott hagynak, lehet, valami vadállat belém harap, s én érzeni fogom, s megmozdulni se tudok, s sikótni se tudok, s amíg ízinkre széjjel tép, azt es erzeni fogom, s itt posztulok meg rusnya halállal, itt, ebbe a puszta orosz télbe, s nem tudják meg soha az enyimök, mijé váltam.
A hideg verejték patakokba csorog rajtam, s a torkamba s a számba csak erősödik a tikkasztó, égető, forró szonnyúság, s úgy tudom, bárha egy szikrányi darab jeget lekaparhatnék valahonnat, hogy elszophatnám, méges megmaradnék, s megsegítene a Fennvaló még eccer, hogy ne löknének le ide minden fenevadak prédájául valamelyik recsegő reggel idejin...
Kerek egy hónapig ványolódtunk kegyetlen január idejin Debrecentől, ahol megadtuk magunkot, ej; egészen a messze Kirovig. Megadtuk magunkot az oroszoknak, má nemvót, hogy tovább harcoljunk, s biza hányat meglőttek s fel es akasztottak a mieink közül emiatt. Megadtuk magunkot Debrecennél, hogy a puszta életünköt menthetnők bár, s úgy esszecsődítettek ott, s beszorítottak csóré marhavagonokba, s úgy vonszoltak a jeges télbe átal Kirovig. Kerek egy hónapig ványolódtunk, met háborús idők vótak akkor mindenfelé; s nemigen lehetett, hogy haladhassunk. Gyakorta férevontatták a vagonainkot, s vártunk ott napokig étlen, szonnyan, vót úgy, hogy kerek öt napig falat étel s víz nélkül tartottak, csupa jégdarabokkal éltettük magunkot, azt szopogattuk, bárha ne pusztulnánk el mind az egészen.
Kerek egy hónapig vótunk bezárva abba a puszta vagonba, világot se láttunk, csak a résökön, má nem es beszélt egy es közülünk, csak feküdtünk vagy ültünk nekivetve a hátunkot a vagon ódalának, s erő nem vót bennünk szót szólni es. Eleinte még tusakodtunk, hogy s mint kellett vóna, hogy ne jártuk vóna így meg, s még arra es gondoltunk, tán meg kellene szökni valahogy, sze elveszünk így es, s lehet, hogy úgy es, de erőst meg kell szenvedjen az embör, amíg az étlenségbe belepusztul. Elszökni mégse lehetött, azok a kesköny nyílások csak arra vótak valók, hogy ha melyiknek baja vót, a másikra támaszkodva s a párkányra felkapaszkodva onnat kifelé végezte el a dógát. Az ajtó külső feliről csak annyira ódták le a láncot s a kemén vasrudat, míg lerángatták a hóttakat, miket mű az ajtóhoz húztunk rakásba, sokszor napekig es vótak ott hagyva, úgy megfagyva, hogy a csontjaik zeregtek.
Fogytunk biza napiason, pedig helyen-közbe újakot löktek bé közéjünk, hol erősebb, hol még gyengébb állapotba.
Kerek egy hónapig ványolódtunk kegyetlen január idejin, s má odáig vótunk, hogy a gondjaink es mind elfogytak, má nem tudtunk akarni élni se, a hideg s az éhség kiszorította belőlünk majdmég a lelket es, s biza közé vótunk, hogy elpusztuljunk, igencsak közé. Met ha elfogy az akarás élni, akkor van legközelebb a halálhoz az embör. Eleinte még kiabáltunk, káromkodtunk, s a vagon ódalát rugdostuk, de e nem tartott sokáig, met vertek, s az erő es elfogyott, osztán csak hallgattunk nappal s éjjel, egyegy ha nyögött közbe csak, vagy ha szólt, az es olyan nyögésformának hallott. Vót úgy, hogy éjjel s nappal elalunni féltünk s rettegtünk, met aki elaludt, könnyen úgy eshetött, hogy fel se ébredt többet. Biztattuk egyikünk a másikot, mozogni valahogy lehet, kinek csepp ereje vót, tépdesni, kézt, lábat mozgatni, hogy a vér meg ne állna bennük, met ha megállt a vér, s megaludt, az a halál.
Még az első felibe vót az útnak, még haza lehetött vóna jutni, ha az embör megléphet valahogy, s igen-igen tusakodtunk, mi módon tudnánk megszabadulni, ha má a nagy harcokot mind végigéltük, s megsegítött az Isten, erőst keserű vót a lelkűnk így belemenni az üsmeretlenségbe, s most pusztulni el, miko má vége lenne a háborúnak. Met túléltünk mű olyan bajokot, hogy hullott az embör, ahogy végigsöpörtek a golyók fölöttünk, vagy hullott rejánk a bomba, recsegett; topogott s dőlt essze minden köröttünk. A patak martjába, a gyökér alatt egy üregbe kucorodva éltem túl azt, s má úgy hittem, egészen vége van a világnak, úgy csattogott s rángott a föd körös-körül. S megsegítött a jó Isten, nem ölt meg a golyó, s a bomba se s most megöl az éhség, így ölbe tett kézzel pusztulunk el, nem lehet, hogy egy ujjunkot es ne mozdítsuk ellene. Igen tusakodtunk, vajon hogy s miképpen kellene, éjjel vóna jó, setétbe, de éjjel nem ódják le a vasat s a láncot, csak reggelibe s világosba, s olyankor nagy a baj, hogy látnak, céloznak s lelőnek, mint a nyulakot a hóba, nemigen lesz lehető a menekülés. Ahogy egyezködtünk, bogoztuk s ódtuk a dogot, úgy tőtek a napok, ha lassan es, de távolodtunk a hazai fődtől, mindegyik nap s éjjel közelebb vitt az üsmeretlenhez, s bajosabb lett nem pusztán a menekülés, de maga a hazajutás es.
Nem vót az a dolog tisztára kigondolva, egy így akarta, s más úgy, igen féltünk, meg azt es gondoltuk, ha semmibe nem fogunk, csak oda jutunk, nincs má vajmi sok remény, hogy ezt élve megússzuk, méges próbálkozni kéne valami módon. Egy kemén reggel idejin, míg félrehúzatva vesztegeltünk, a leszakasztott párkánnyal fejbevágta a katonát az egyik, hogy hosszan bukott a vagon mellett, s szöktek le többen a másikra, hogy azt es leüssék.
Nem vót a dolog tisztára kigondolva, s csak baj lehetött belőle, lőttek abba a minutumba, mint a jégeső, s hullottak le mind a futók, hogy veres vót a hó körül, mások kapaszkodtak vissza, s mű, akik még az ajtóba fenn álltunk, tudtuk, hogy szörnyű nagy baj lesz.
Hatot irtott ki a golyó, s ki tudja még hányan pusztultak belő a kegyetlen verésőkbe, miköt azután kaptunk.
Fogytunk hát napiason, de a szökés akarását má egészen kiverték belőlünk, szó se esött többet arról, hogy még próbálkoznánk.
Meg kell halni, úgy es meg kell halni, ha nem ma éccaka, akkor holnap vaj holnapután, mire es az embör élete, a férfiú élete, hogy rángassák, mint a rongybábut, lőjenek reja, mint a lelketlen vadra az erdőn, s ha kiirtották mind egy szálig, halomba hányják őköt, s ennyi...
II. tétel
„Largo”
Fődbevájt odúkba laktunk egymás hegyin-hátán, vaj harmincan esszezsúfolva mindegyikbe, fődrevetett szénamurhán aludtunk, s levögő elig vót, csak valami szikra meleg, testünk melege, a vót a fűtés. Így tőtöttük az első telet, a csikorgó oroszországi telet egy erdő tövibe, Kirov alatt, s olyan hideg vót, hogy a bőrt az arcainkon faggyúval kellett bekenjük minden nap, hogy le ne fagyjon.
Fődig érő pufajkakabátot, azt adtak, nagy szőrű kecskebőrből vót, s hozza volunkijt, ami nagy szőrcsizma, abba dógoztunk a rettenetös hidegbe, kombinátnak vágtuk a fát, amék villant termet, s ha megvót a norma, kaptunk napjába hatvan deka fekete kinyeret, s ha nem vót meg, csak harmincat. Olyan vót az a darab kinyer, hogy esszenyomtam, a tenyeremhöz s az ujjaimhoz ragadt, mint a sár, a színe es afféle vót, s tám a szaga es.
Olyan hideg vót, amilyent azelőtt soha nem éltünk, az orrlikaink esszetapadtak a csípős levegőtől, s fulladtunk tőle.
Az étlenség s a hideg úgy elbánt a legtöbbjivel, hogy hullottak, mint a legyek, s leginkább a szálasabbja, azok a nagy, kemén embörök bírták a leggyengébben a koplalást, azok hullottak el legelébb. Sorbaálláskor vót úgy, hogy az egyik csak megbüllent, s ahogy nekidőt a másiknak, biza ketten vaj hárman buktak el, s fel se keltek többet.
Valami híg korpalevet, úgy hittük, daralé, azt adtak, kusáty (egyél), mondták, s fogd bé a szádot, a szót, hogy nyásza (hús), még hallani se hallottuk azon a télön, hát honnét legyen az embörben erő dógozni, vágni keményön a fát, honnét legyen meg a norma, még az a hatvan dekányi kléba (kenyér) se igen jutott ki napjára.
Akkora vót a hó, hogy nem láccottak ki a házak, üregököt s utakot vájtunk belé, s azokon jártunk. Ha elállt a havazás, s a hó kopogóra fagyott, a tetejin jártunk, úgy vót, hogy az ősszel künn marad; szekér eltűnt a hóba, s csak tavaszon, a hóolvadáskor került elé. E vót a legszörnyűbb, ez a tél, s e tángálta el leginkább a fogolynépet, minek tavaszra még fele se maradt, minden reggel csak válogattuk ki magunk közül a halottakot, s hordtuk ki a martba, ássatok gödröt, joppojemáty (...az anyádot), gödröt a csontra fagyott fődbe, mű, a csontra fogyott, szédölgő foglyok, ássatok gödröt, ezököt e kell temetni, hitván venger (magyar) csontvázak! Ahogy belevágtad a csákányt, szikrázott a főd, szikrát hányt, mint az acél, olyan kemén vót, heába pucoltuk fére a havat, csak ujjnyi szilánkok hasadtak belőle, a hó alatt es úgy lefagyott.
Lassan s nehezen tőt a tél, hosszú vót erősen, s az erőnk fogyott, s a számunk apadt, mindegyik nappal kevesebb lett az élő, s több a halott. Egyik nap se tudtuk, jő-e még másik, s azt sem, hogy marad-e vaj egy es élő a tavaszra belőlünk. Vánszorgó csontvázak vótunk csak, emböri ábrázatunk se igen maradt, a csontjainkra úgy reaszáradt a sárga bőr, ha szemközt nezhet, egy se kerül, aki magára üsmert vóna. De vágni kellett a fát, s hurcolni inunkszakadtáig, s a te bajod vót, ha felbuktál, s fel tudtál még kelni, s ha nem keltél fel többet, az es a te bajod vót. Egymáson vajmi keveset tudtunk segíteni, magunkon es csak ugyanannyit, aki kidőt, annak kaput vót, nem vót, aki siránkozzon rajta.
III. tétel
„Larghetto”
Az a két ló, a vót az én szerencsém, van-e valaki, hogy a lovakhoz értene, kérdözték, átal kéne ezt a két lovat venni, má tudtam, hogy ló a konyé, vót nekünk lovunk es otthon, lovasgazda vótam azelőtt, bevonulni es lóval kellett vóna, de apám nem adott egyet es ide, sajnáta azt a fáin állatot, hát munkás katona vótam, kétkezi munkás, ledógoztam egészen a ló árát, még mielőtt a frontra kerűtem. Hát mondom, azt a két lovat ne kössék a lobbihoz, azok a lovak rühösök, vót egy zsidó doktor, Széköly András nevezetű, magyarosította vót magát azelőtt, az értötte a muszka nyelvet, hát mondom neki, ügyejenek, nehogy a többi lovak es, azok es megrühösödjenek. Hát elvállalnám-e azt a két lovat, azt kérdi a kapitán, lesz toligu (szekér) vélek, én biza szívesen álltam melléjek, az állatot erősen szerettem.
Honnét vagyok, mondom, udvarhelyszéki, hát ezt s ezt a doktornét nem üsmerem-e, a neki menyasszonya, a gyűrűjit ide es elhozta, lekötözte az ujját, mintha sebes vóna, a kötésbe, oda rejtötte a gyűrűt, s még megvan. Mondom, hát hogyne üsmerném, a mű falunkból es gyógyított egy embört, a nevit es üsmerem.
Hát a lovak mellé odaálltam, s jó vót, a faluba bekerültem, az orvos mellé kerültem, s hordoztam, ahova kellett. Étel es ott inkábbacska kerűt, s valamelyest erőre kaptam, a doktor adott hagymát, e kéne jó sok, s helyrehozná véle a fogainkot, mondta, met azok úgy lógtak a kiszáradt ínyünkbe, hogy harapni es igen bajos vót vélek. A faluba szabadon jártam, vót propuszka (kimenő cédula), igyi zobrigáj, mondta a kapitán, s én fogtam bé a lovakot, s mentem, ahova kellett. Bírom-e a vért, kérdözte az orvos; bírtam, s ha kellett, s ha baj vót, tudtam segítközni, kötözni, fogni, emelni, hozzászoktam úgy az orvosi dogokhoz, hogy sok helyre egyedül kűdtek, ha baj vót. Ott es aludtam az orvosi terembe, vót egy deszkapriccs, s éjjente legelébb neköm szótak, ha baj vót...
...De gyakorta ahhoz ebredtem, hogy hideg kúszott fel, csak fel a csigolyáimon, s valami rettegés szorította essze a nyakamon az inakot, s a hideg verejték patakokba csorgott rólam, s moccanni se mertem, hogy hezzám ne érjön valami rettenetes jéggé fagyott halott, kit rángatnak mellettem lefelé a jeges vagonból, jobbról es s balról es egyre csak, s úgy lehet, én leszek a követköző, kit lelöknek a fődre, s ott hagynak farkasoknak, vadaknak prédájául. Egészen dermedt vótam, s a fogaim esszecsattogtak, s a fejemet a nyakamba húzva vártam a régtől üsmerős, tegnap s tegnapelőtt es hallott koppanást, amikor a lerángatott holt embör feje keményet ütközik a fagyos fődön. Gyakorta reám jött az iszonyat s az a setét kavargás a belsőmbe, s rettegtem, hogy meg se leszek halva pedig, s engem es úgy ott hagynak, lehet, valami vadállat belém harap, s én érzeni fogom, s mozdulni se tudok, s sikótni se tudok, s amíg ízinkre széjjel tép, azt es érzeni fogom, s itt posztulok meg rusnya halállal, itt ebbe a puszta orosz télbe, s nem fogják megtudni se az enyimök, mijé váltam. A hideg verejték patakokba csorgott rajtam, s a torkamba s a számba erősödött a tikkasztó, égető, forró szonnyúság...
… A vót a kutya, a hóolvadás, ahogy a tavasz meglett, vett fel mindent a víz, s a Jatka akkora lett hogy a tulsó martja nem látszott. Híd nem vót semmi, kompok hordták átal rajta a szekeret s effélét, de súlyos vót a víz, hömpölygött, fortyogott, napokig a közelibe jutni se lehetött. Igyi zobrigáj, mondja a kapitán, pocsemu (miért), kérdem, e kell vinni a vénasszont, meg van halva, a temető túl a Jatkán, átal kell jutni valahogy a kompon s eltemetni. Feltették a szekérre, hát elindultunk, a leánya, a kapitán felesége es mellettem vót, joppojemáty, mondom, nem lehet átal menni, nincs komp. Hát mit csinájunk, a kompot elvitte a víz az éccaka, hát most hova vigyük, az eső esött, a koporsót nem vót szokás lefödni, hát hová vigyük, mit csinájunk, haza ne vigyük, azt mondja, vigyem ki a lágerhez az éccakára, holnap lesz komp, s holnap eltemessük. Má setétödött, s az eső szakadatlan hullott, s hajtottam a lágerhez, s mondom a kapitánnak, itt van. Megbolondultál, te, joppojemáty, itt a lágerbe nem lehet tartani, mondom, azt mondta az asszon, ide hozzam. Nem lehet, haza kell vinni, a lágerbe nem maradhat, hát ilyen setétbe hová menjek, vágtass, azt mondja, hamar odaérsz, s hagyd ott, reggelibe esment elhozzuk. No, e szép, vágtassak, tengelyig ér a sár, hát hogy vágtassak, a lovak se bírják, látni semmit az ég világán, no, lesz neköm fogadtatás, a kapitánné megörvend neköm. Hajtottam, ahogy lehetött, az út meredek vót, de hajtottam vágtam a szegen lovakot, hát egy suppanás, tapogatom, nofene, se koporsó, se vénasszon. Hó, te, joppojemáty, hó, te, no, e jó, hát én most mit csinájak. A koporsó a sárba fedetlenül, no, e jó, a setétbe egyszál egyedül, húztam a szekér hátulja felé, s emeltem, vaj kétszer visszasuppant, amíg fel tudtam csúsztatni, a sárral nyakig vigyültem, no, kapitán úr, e szép elbánás, ilyen elbánás még anyósnak se jutott ki soknak, még szerencse, setét vót, világosba nem lett vóna jó megnézni, no, hazavittem.
Mondom az asszonnak, itt van, én itt hagyom, ez a poroncs, reggelig itt marad, s osztán lássák. Nem reggel, úgy dél felé mondja a kapitán, van komp, kéne indulni, mondom, én má nem menyek, ha fejbe lő se, én nem menyek egy tappodtat se, vigye ki a Fricc, a tennap én má eleget sétáltattam. Csakugyan a Fricc vitte ki a komphoz, intézték, ahogy tudták, mondom, ilyet se hallottam, e má mégse állja a helyit, még árvíz ha van es, nem holmi nyomorú fogoly vót a, hanem maga a kapitán anyósa.
IV. tétel
„Rubato”
Jó erős hangja vót, most elég halkra fogta, de én azért tisztán hallottam a setétbe: Pléni, pléni (fogoly)! Jó darab téglakinyeret hozott, tégla formájú kinyeret, háromba vágta, megkente a közepit, s esszenyomta. Jó kinyer vót, likatos, nem afféle, amit a lágerbe adtak. Éhös vótam, tudta, hogy éhös vagyok, s hogy idekűdtek éccakára ügyelni, ne lopják a háznak való faanyagot, háznak való fát hoztak, raknák essze a foglyok, ácsmunkához értő es vót közöttünk. Jó megtermött fehérnép vót, szesza, úgy mondták ott az asszonnak, kemén vót s erős dógú, Szasa nevezetű. Az ura odaveszött valahol, kevés vót a férfinép, sok s nehéz a munka, sok az özvegy. Ne menj haza, azt mondja, má üsmertem orosz szót többecskét, értöttem a beszédjit, ne menj haza, itt van állat s ház es, itt maradhatsz, meg lehet élni. Én ne menjek haza, mondom, hát mi vagyok én itt, embör nem vagyok, csak egy nyomorú fogoly vagyok, má én csak akkor érzöm egészen embörnek magamot, ha a saját fődemre tehetőm a talpam, ha még eccer az én saját kapumot kinyithatom, s azon bémehetök, akkor leszek csak még eccer embör igazából. De hogy lesz-e még abból valami valamikor es, csak a jó Isten tudja.
Hát gondolni gondoltunk haza eleget, de tudni semmit se tudtunk, hír nem jött, mű pedig írtunk, adtak vót egy tábori lapot, olyant, hogy az egyik felire írtunk vaj három sort, a másik felit otthon kellett vóna, hogy megírják, hogy visszajöjjön. De abba nem erőst reménykedhettünk, hogy ilyen zavaros időbe a levél el s visszajusson, hanem ami a mű helyzetünköt illeti, valamelyest jobbra fordút, nem kellett má a fődodúkba lakni, fából több barakkfélét építöttünk az első tavaszon, s azokba laktunk. Az élelem ugyancsak kevés vót, csihány s répalapileves dögivel, de ahogy megjelönt a zöld, lelegöltük, a répalapit s a répát nyersen ettük meg, s az jó vót, s ahogy az üdő es melegebbre fordút, akik még életbe vótunk, valami szikra erőre kaptunk. A vót, az első tél, a vót a legbajosabb, akkor pusztult el a legtöbb embör, s aki azt túlélte, má lehetött egy kevés reménye arra, hogy életbe marad. Vót azért embörhullás, igaz, nyáron es, beütött a vérhas, só kéne, jó sok zsák só, avval segítene az embörökön, mondta az orvos, de só nem vót, semmi nem vót, csak pusztulás vót s halál, de a sok. Hát, hogy es fordulhatott vóna még egynek a fejibe es, hogy ott maradjon, még ha fehérnép elég vót es, hazamenni, hazajutni élve, csak ez a gond éltetött, s ha csak egy ujjnyi rés nyílott vóna a nagy reménytelenségön, az sokak életit mentette vóna meg, met az éhség s a betegség mellett az es pusztított nagyba, a reménytelenség. De a napok, azok csak tőtek, s mű morzsolódtunk, s vártunk, s dógoztunk keményön, mindent, ami munka vót, vágtunk erdőt, faragtunk gerendákot, építöttünk, szántottunk, hordtuk, amit kellett, de gondolatba mind csak hazaszöktünk, s fontolgattuk ott, most tám eppen kaszálnak, vaj aratnak, ha élnek, ha megvannak még, olyan hosszúnak tűnt má az üdő mióta odavagyunk, szinte nem es mertük hinni, hogy otthon még élnek embörök, hogy megvan még a falu, a ház, a főd, s hogy le ne mondtak vóna má rég üdeje rólunk, s holtnak ne hittek vóna...
 
V. tétel
„Animato”
Kocogtam vissza a két lóval a kombinát felőről, s látom, futnak velem szembe jó számmal, s kiabálnak: piszma, piszma (levél)!
Megettek fut a magyar-zsidó orvos, s a kézit rázza a levegőbe, kurjant nagyokot, s kacag. Kacagni pedig eléggé elfelejtettünk vót, hát furcsállottam erősen, de má gyűlt essze a fogolynép körös-körül, kiálcsák az én nevemöt, hogy levelet kaptam vóna otthonról. S igaz vót igaz, e vót az első levél s hír az otthoniakról, a tábori lapnak, amit elkűdtem, visszajött a másik fele, sírás vót rajta, magyar írás, a testvéröm írta, a tanító. Az orvos felállt a farakás tetejibe, s nagy hangon olvasta, hogy odahaza megvannak, élnek, egészségösök, mind megvannak a testvéreim, csak én vagyok oda, s hogy sok a munka, s erőst nagy a szegénség. S hogy a faluból sokan odavesztek a háborúba, férfiak, de má került haza fogolyféle, s münköt es hazavárnak. Sírtunk biza, mindegyik fogolynak folytak a könnyei, s nem szégyöllte egy es, s kacagtunk ugyanakkor, olyan öröm vót, szakadt a mejjünk széjjel az örömtől, úgy dagasztotta a nagy érzés, hogy nem fért meg benne: otthon megvannak, s tudnak rólunk, nem mondtak le rólunk, s hazavárnak.
Nagy dolog vót ez a levél, erőt öntött belénk s bizakodást, e vót az első dolog, ami rést szakasztott a nagy reménytelenségön, nem ujjnyit, hanem ölnyi nagyságú rést. Én úgy megéröztem ebből a levélből, mint soha azelőtt, hogy ami a legrosszabb vót, lejárt, túléltem, tudtam má, hogy hazajutok, s hogy azután má csak jobb jöhet. S azon leszek, ha hazaértem, fogy elfelejtsem azt a sok szörnyűségös, rémségös dógot, amit a fronton s a lágerbe megértünk, a széjjelszaggatott embörököt, a csonttá fagyott halottakot, kikkel együtt háltunk, a vértől veres havat s a sorból kibukó társaimot mind-mind el fogom felejteni, s meggyógyulok. Met beteg vótam, a lelkem vót tám beteg, s szennyes a vértől s a hullaszagtól, úgy éröztem, bé vagyok mocskolva tetőtől talpig, s nem tudok megtisztulni másképpen, csak a széltől, ha béjárom a fődjeimöt, a szél s a nap, a főd s a búza szaga lepucolja rólam ezt az utálatot. Ebből az egy szál levélből úgy megéröztem az otthoni főd szagát, a nyirkos rög szagát, ahogy az eke egybe kifordiccsa az ódalon, s az úgy facsarta essze a szívemöt, s úgy fájt; hogy sikótni tudtam vóna, s jajgatni hangoson de egy férfiembör ilyet nem tehet. S hogy éröztem má, hogy hazajutok, valami olyan alattomoson kezdött fúrni belőről éjjelönte s közben nappal es, olyanformán, mintha hibás lettem vóna valamiért, azért tám, hogy magam megmenekülök, s hányan elpusztultak, heába mondtam mindegyre magamba: én ezt nem akartam csak egy porszem vótam nem én csinátam ezt az átkozott háborút, hát hogy felejek én, ki előtt felejek én a társaimért, a borzalmakért? Senki előtt nem kell felejek, magam előtt sem kell felejek, sze én es elpusztulhattam vóna, s hogy egy szikrával több szerencsém vót, azt pusztán a sors hozta így, a sors akarta így, hát mi az a nehéz súly, ami így nyom, s így kénoz, most, amikor a leginkább kellene örvendjek?
Kemén négy esztendő forgott el lassan felettünk, úgy megültünk nagy muszkaországba, s úgy vót, hogy nem tudhattuk, e lesz az utolsó tavaszunk itt, fogolyéletünk utolsó tavasza. Jól benn jártunk má a tavaszba, üsmertük az üdőjárás minden fortélyát, a kegyetlen telet, a tavaszi árvizeköt, a lanyha nyarat, négy esztendő nagy üdő, sok mindent megél, s megüsmer alatta az embör.
Háznak való gerendafát rakodtunk nagy kénnal, jő a kapitánné, megáll csak, s nézi. S int egy üdő múlva, mennék arrébb, s kérdi, hány nap alatt lehetne esszerakni ezt ez anyagot háznak. Mondom, vagyunk jócskán, egy hét alatt simán meglesz. Valahogy kellene sürgetni, gyorsítni a dogot, mondja, met hallott ő valamit, neköm megmondaná, csak ne szóljak róla másnak, úgy lehet, négy nap múlva indítanak egy transzportot, indiccsák a foglyokat haza, essze kéne rakni a házat, lenne egybe, mire elmenyünk, nem lesz más, ki azután megcsinálja. Jó, mondom, reahajtunk, legyen csak nyugodt, s ahogy elmenyen, szólok az egyik földimnek, te, én olyat mondok, hogy megáll a szó benned, te, azt hallottam, négy nap múlva indítnak hazafelé, a kapitánné mondta, sietni kéne a házzal, fél, hogy szerte marad a házanyag, ha mű elmenyünk. Nem lehet az, annak nagyobb híre kéne legyen, valaminek mozdulni kéne körülöttünk, de sehol semmi nyoma effélének, a lehet, bé akarnak húzni, hogy gyorsabban dógozzunk, s ennyi az egész. Lehet így, es, gondoltam, de igaz es lehet valami a dologba, s egyre jobban éröztem valami szédülésfélét s nyomást a fejembe, s a szüvem úgy zakatolt, úgy zakatolt, féltem, ha becsapnak most münköt, nem élőm túl.
Kemén négy esztendő forgott el, mióta megérköztünk ide a nagy üsmeretlenségbe, dógoztunk, éhöztünk, fáztunk, féltünk, de kibírtuk, vánszorgott egyik nap a másik után, irtóztató lassan, de szakadatlanul, s most egybe úgy éröztem, tovább nem tudom bírni, egy hetet, se tudok má kibírni, úgy megbolygatott a hír, az a csöpp reménység, mit a kapitánné szavai ébresztettek bennem. Figyeltem szakadatlan, lestem valami jelt, s amint láttam hogy ládákot, hordókot s efféléket hordatnak a vagonokhoz, s kezdnek rakodni befelé, a reménység bennem percről percre erősödött. Dógoztunk még kemény ön, de má mindenfelé suttogott a fogoly nép, s mind nagyobb lett a bizakodás, hogy közeledik szabadulásunk órája. Igaz, csak szóbeszédre építöttünk, bizonyost nem mondott senki az utolsó reggelig, tám, hogy a rend nehogy megbomoljon, me rend a vót, szigorú, az utolsó időkig.
Iszonyatos lassan tőtek má az órák es, még jó vót, hogy a munka lekötött valamennyire, közbe a szemünk s a fülünk résön vót szüntelenül, figyeltünk minden mozgást, minden hangot, s minden jelből kimagyaráztunk valami kedvezőt.
Ez a megfeszítött várakozás s az erőltetött munka úgy kifárasztott, hogy a bizonyosságot s a poroncsot, hogy szedelőzködni, mindent rendbe hagyni, s fel a vagonokba, egészen csendbe fogadtuk, végeztük amit, s ahogy kellett, s az öröm, ami elindult benünk, valahol elakadt, mintha fel se tudtuk vóna fogni igazából, hogy valóság kezd lenni a hazajutásunk.
Ültünk csendbe a vagonokba, tavasz vót pedig, éröztük méges a januári hidegöt, a marhavagon jeges padlóján fekvők nyögésit es mintha hallottuk vóna, s nagy-nagy üresség kezdött tágulni bennünk, a társaknak az üres helye, kik eljöttek idáig velünk, s most itt maradnak. Biza sokan vótak ezek, jóval többen, mint mű, akik most hazaindultunk.
Kemén s bajos négy esztendőt hagytunk a hátunk megett, amint a vonat elindult lassan, s kihúzott az állomásból, nézött utánunk a falu népe kigyűlve, s vót közötte sok, amelyik könnyezött. Ahogy a vonat haladt s távolodott fogságunk helyitől, lassanként csírázott ki bennünk a bizonyosság, hogy szabad embörök s magunk urai leszünk esment, de igen félve próbálgattuk az örvendezést, gyengék vótunk s erőtlenök ahhoz, hogy legyőzzük a félést s a kísértő rémöt, hogy történhet még valami, s nem válik bé a reményködésünk.
Tizenegy napot tartott az út hazafelé, s mű sok hónapnyi időnek éröztük azt, s osztán az otthoni vidék, az üsmerős tájak s embörök mind mintha ködbe lettek vóna burkolva, néztünk csak, néztünk széjjel, s elig láttunk valamit.
A talpam óvatoson kereste a fődet, s nehezen tapadt még rajta, mintha semmi súlyom nem lett vóna, az agyamról nem akart oszlani a tompa kábultság, üdő kell ahhoz sok, hogy az évekig tartó megalázottság s kiszolgáltatottság után a volt rab egész emberré teljesedjék. S vótak jó számmal, akik heába érköztek haza a szabad életbe, nem tudtak talpra állni, otthon pusztultak belé a fogságba szerzett betegségbe, erőtlenségbe.
Valami űr került belénk az esztendők alatt, ami nem tud kitelni, úgy lehet sok esztendő múltán sem, azzá má nem válhat soha a megpróbáltatott embör, aki azelőtt vót.
Bár lehetne úgy kipucolni az embör agyát, s a lelkit, hogy egészen tiszta legyen, ne emléközne, s ne kísértene a múlt...
...De én mái napig es gyakorta ahhoz ébredek, hogy hideg kúszik fel, csak fel a csigolyáimon, s valami rettegés szoriccsa essze a nyakamon az inakot, s a hideg verejték patakokba csorog rólam, s moccanni se merek, hogy hezzám ne érjön valami rettenetös, jéggé fagyott halott, kit rángatnak mellettem lefelé a jeges vagonból jobbról es s balról es egyre csak, s úgy lehet, én leszek a követköző, kit lelöknek a fődre, s ott hagynak farkasoknak, vadaknak prédájául. Egészen dermedt vagyok, s a fogaim esszecsattognak, s fejemet a nyakamba húzva várom a régtől üsmerős, tegnap s tegnapelőtt es hallott koppanást, amikor a lerángatott, hótt embör feje keményet ütközik a fagyos fődön. Mái napig es reám jő az iszonyat s az a setét kavargás itt a belsőmbe, met lehet, meg se leszek halva pedig, s engem es úgy ott hagynak, lehet valami vadállat belém harap, s én érzeni fogom, s mozdulni se tudok, s sikótni se tudok, s amíg ízinkre széjjel tép, azt es érzeni fogom, s itt pusztulok meg rusnya halállal... A hideg verejték patakokba csorog rajtam... a hideg verejték...