Visky András
áhítatok
titka a mindenségnek. a hajó
árboca lenyomja, és viszi, majd
a térdeiről fel ismét, keresztvitorla.
tartja a fát, s a fa tartja, titka
a mindenségnek. bölcső minden, s
égnek felette gyertyák, ő ráismer,
mikor visszahull. így tér meg. a
vér is ugyanaz, amivel az anyák
megjelölik a világot, újra meg újra.
kemény, férfias védtelenség, halál
báránya, a tenger, a tenger az
előrenyomul
•
a tenger: az előrenyomul, előbb
ég, aztán már szomszéd, nem állhatsz
ott a fa alatt megszólítatlanul.
vannak falak: emberek álltak meg
előttük és leroskadtak, aztán
hullámok rohantak ki és elrendezték
egymás mellett a köveket, a
cserépkorsókat és azt a néhány
fegyvert, elheverednek a városok
a vízben, gyermekek ülnek künn
a kapuban
•
gyermekek a kapuban, elvonul
itt is. kedvező szelek vonszolják
a hely iránt, ezredévek vele.
saruk és kövek szólnak
egymással, saruk és kövek,
(titka a mindenségnek.)
betemetett kutak vannak a
mélyben és lezuhant emléktelen
vödrök, látott csillagot a
víztükör és napot látott megállni
fölötte, ismerte mind az
asszonyokat, arra vezet az út
•
arra vezet az út és arra a lepkék,
(a ház mögötti kamasz kukoricásban
kutyák kergetik a foglyokat,
tizenkettőig számolok, és
elalszom, tizenketten, a világ
szeme láttára. így, szakadatlanul,
emlékszem)
•
emlékszem, megjött akkor Mozart,
feje felett a lélek, mint egy nagy
betű, csontból és üvegből, jól
a szemébe húzta, ha akarta, sisakot
akár. titka a mindenségnek. meglátta
odafent a mindegyre köröző madarakat,
körözni újra és újra, jelenteni
gyors halált, segítségére kelni
a szélnek, s leszaggatni a
vitorlavászon inget mihamarabb
•
leszaggatni mihamarabb és
leteríteni az útra. meztelen
mind, aki érkezik, nagy fehér
kőből bújik elő, véreres márványból,
csiszoltan. madarak nyugvóhelye,
mintha víz tette volna, nap és
szél. homlok, mellkas, tompor
és a térdek holdja. Isten tekintete
eggyé oldja
•
tekintete eggyé oldja,
felismeri. folyik fölfelé
a férfi a hegy oldalán
az ég jászolába. anya
hajol fölé