Zsoldos Eszter
Lenyomatok
Ázott szememre eső hull
elfáradt bennem a ragyogás
beteg lett bennem a madár
befonja hajam a halál.
•
Fekete szegfüvek ablakszemeim,
arcomon mállik a vakolat.
Állok derékig érő sárban.
•
Évek óta esik rám ez a lila eső,
lila fák zuhognak csendben rám.
Ázott papírlap a szemem,
hétköznapok betűivel tetovált agyamban
összekuszálódott lila táj.
•
Az alagútban is megvirrad,
nem tátja rád sötétjét az ég,
elolvad a homok a torkomban –
kiálthatnék.
Sűrű a levegő –
a végtelen tájban kiálthatnék.
•
Farkassá lett kutya vonít
a torkomban.
Kezemben parázs, csontomig éget –
melengetlek.
•
Fulladsz,
tüdődben liliomillat,
a kőtenger alatt valaki elaltat,
szárnyaid ólommá válnak ezalatt.
•
Szememben a sok partra vetett hal,
zokognak a toll ruhás démonok
emléked körül.
•
Elázott a papírlap arcomon,
fekete az arcom, nem láthatod:
fekete a hajnal is, ami ránk köszönt.
•
Egy régi dobozon feléd nyújtja
karját az egyiptomi nő.
Csak így érinthetlek meg, és te is
csak így lehetsz a fáraó.
•
Ahol találkozik a tekintetünk,
már nem terem meg a málna,
a dió sem.
Cseresznyefáink csontvázai közt
a novemberi köd.
•
Ki nem mondott tavak, fák,
fehér gyolcsba vagyunk csavarva –
sáfrány virágzik bennem,
Kedvesem.
•
Most íródnak arcomra a ráncok,
villámló pillanat –
kék háttérben fekete hold.
•
Óriás nyestek állnak körülöttem.
Még várnak...
Ott vagyok a terítéken
frissen, bőrömön
átizzik forró bársony,
emlékek, lőtt sebek
a magány varratai.
•
A falábú tündér eszi a szememet
nem lélegzem kiette a tüdőmet
Mentsd meg belőlem a virágos
réteket
Mentsd meg ami föl nem zabálható
Kérlek húzzál ki
Fogd meg a hajam nem
baj ha kezedben marad
legalább ennyi belőlem
megmarad.