Medgyesi Emese
AZ ŐRÜLET STATISZTÁI
 
Pályázatunkon III díjat nyert novella
 
Andrásnak – kinek másnak?
Tisztelt Szerkesztő Úr!
Örömmel bocsátom rendelkezésére családi hagyatékunk anyagát. Meg tisztel szülővárosa, ha a jubileumi kiadványba szüleim naplóinak, illetve levelezésének részleteiből válogattat... Értem és helyeslem elvárásukat: igyekszem megfelelni neki. Személyes élményeim csak az ő visszaemlékezéseik hangulatához kapcsolódnak – biztatására alkalmanként előhozakodom velük. Sajnálom, hogy megszámlálhatatlan hurcolkodásaink folyamán fontos dolgok, többek között kéziratok kallódtak el. Egész füzetbálák, levélcsomagok és jegyzetkötegek hollétéről nincs tudomásom, holott baráti beszélgetésekből vagy apám pedáns levélnyilvántartásából tartalmukat is kikövetkeztethettem. Hová tettek, hol veszíthettem el őket?... A költözködések egyébként végigkísérték és kísértették életünket. Bocsássa meg a birtokos többest. Meggyőződésem, hogy génjeim révén sorsom csupán vacak újrajátszás, fölösleges ismétlés, hiszen telepedésből nekem ugyancsak kijutott: totyogó-matyogóként kerültem el az Ön pátriájából, melyről a családban sokat és sokáig regéltek. Sok minden kapcsán felemlegették. Nyugodalmát egyértelműen dicsérték. Ma se tudom: kizárólag párátok éltek ama vidéken.? Avagy klímája szigor volt, táptalaja az alkotásnak kedvező, azért lehetett oly ösztönző? Évekig mutatványszámba ment szüleim szellemi erőnléte, különösen apám íráskedve prosperált. Folyik tehát a parnasszosi előretörés, teaszürcsölés, légbenézés, radírozás, szuszogás, motyogás, totyogás: vö. kozmetikázzuk a szépirodalmat... – részletezte nagyszülőimnek a műhelytitkot. Levélíró fanatizmusának tünetei ugyancsak életük e szakaszában mutatkoztak. Változó terjedelemben (távirattól a minieposzig) ontotta derűs sirámait életéről és munkakörülményeiről, melyek – anyámtól tudom – sorstársaiénál picivel jobbak, a település szerencsés földrajzi fekvésének köszönhetően pedig egyenesen hasznosak voltak. Naponta biciklizett, fizikailag megerősödött. Persze jeremiádjai így hitelüket vesztették. – Fő, hogy dolgozol, Transilvano! – torkollták le barátai a ritka személyes találkozások során. (Mert komoly ok és főleg pénz kellett a hazautazáshoz.) Még vállon is veregettek, mint avatáskor a pionírt!... Ahogy ismertem, valószínű, szalutált, míg visszautazás közben a mamámnak kesergett. II Transilvano – mutatta neki nemsokára büszkélkedve a kéziratot. Az írás ugyanis sebezhetetlenné tette, nemcsak felfegyverezte. Alább e versből ragadtam ki egy részletet:
Vigasztalan vagyok, s pár ezredéve árva –
merült meddő mezőkön kárpáti közraktár
lakásom csendmalom, flótám felhőkbe zárva,
s nem int Szibülla-szózat, csak balga példatár.
„Nagy felfedezése: polc-Európa. Sikerült megtalálnia azt a harmóniát termő közeget, melyet az ember önmagában hordoz, és amely egyszersmind az értelem vállalt törvénye Mondhatni: szabadsága.” Az elemző megfigyelő, aki mindezt apáról egy tüntetésszámba menő kiselőadáson kinyilatkoztatta, egyik tanár-kritikusa és monográfusa volt. Anyám szerint ő, mármint alanyi apám, bólogatva hallgatta, s pirult, mint mindig, ha dicsérték, vagy ha megsejtette, hogy zengzet következik. Utóbb, mintha épp e megállapítást parafrazálta volna higgadt ellenérvében, valahányszor anyus radikális, végső soron költözködést is jelentő változtatásra próbálta rávenni. Európa ott van, ahol a könyveim! Én pedig... láthatod... Papa röghözkötöttségének ezen indokát mamám sohasem fogadta el, hiszen míg mondta, fintorgott hozzá Kópés, többértelmű mosolyt képzelek apus arcára, az általam is ismert megfejthetetlent. Hogy képtelenségekkel takarózik, számtalanszor ráolvasta anya; tehetetlenségében leárlekínózta, és... maradt minden a régiben.
Visszatérve apám leveles panaszaira – mindet bájosan archaizálta, tréfásan ortografálta. Különösen Csiperke bácsival talált e kód. De a stíluspartner hiánya sem befolyásolta – mindenkor és mindenkinek szorgalmasan rótta pici gyöngysorait, sokszor versekbe tördelte még a kísérőlevelek penzumát is. Érthető, hogy hitetlenkedve derültek címzettjei. Postafordultával válaszoltak, és mindahányan viszontválaszt követeltek. (Válogatásomban mellőztem a hasonló jellegű dokumentumokat, de ha igénylik, közbeiktatok néhányat.)
Anyám rossz levélíró volt. „Nem ígérem” – biztatgatott mindenkit, ha a levélváltás lehetősége szóba került. „Elhalt bennem a műfaj” – mentegetőzött, nehogy elutasításnak vegyék. Tőle tudom, hogy diákkorában (önszántából!) csütörtök esténként hosszú és stílusos leveleket írt haza, melyeknek takaros kötegét balek zsebmetszők kilopták nagyanyám táskájából, mert jelentős summának hitték. Ahogy öregedett, anyus egyre szívesebben emlékezett „honfoglalásának” részleteire, mert kettejük közül ő érkezett volt elsőnek. Talán egy héttel a férje előtt. Bizony mindig fintorgott, ha az Ön városáról faggatták. Hol eldorádónak, hol gyarmatnak titulálta. Ne vegye tőle rossz néven: friss végzős igényeit lehetetlen kielégiteni, az ellentmondást pedig, melyet saját szavaiból már kimondásukkor megérzett, utóbb számonkérte lelkiismeretén. Öreg korára pedig makacsul következetes maradt néhai véleményéhez. Ösztönösen irtózott sártól, portól, szagoktól. A húskombinát városszéli dögtelepei és a kátyús utak keseríthették annyira. Azt mesélte, úgy érezte, rettenetes televénybe bonyolódott: hétköznapjaiba, környezetébe mintha metaforák furakodtak volna. Egy Tarkovszkij-film nagy hatással volt rá, és épp valami zónában béreltek hónapos szobát. „Epeízű volt a lelkem, nem használt semmiféle gyógyszer!” Bevallotta, hogy megutálta a literatúrai, mégis nagy lendülettel olvasott; csakazértis szépirodalmat. Tulajdonképpen nekem keveset beszélt balacskói éveikről... Tény, hogy ott írta első kötetének anyagát. Ebből nem válogattam, noha számolnom kellett az ő levelezésének hiányával. Ő ha kapott is levelet, válaszait csak elgondolta. Mégis úgy kesergett sekélyke postáján, mintha az episztolának rendszeres művelője lett volna. Jókedvében bamba bámésznak becsmérelte magát... Nehéz dolga lehetett önmagával. Kiadatlan írásaiból ollóztam tehát. Néhányszor megkísértett az egyazon pillanat ábrázolásának igénye: ilyen alkalmakkor beidéztem apám verseiből vagy leveleiből.
Ellentmondok önmagamnak? Mert anyagom gerincét mégiscsak anyámnak egy meghatározhatatlan műfajú írása képezi, holott kettejük közül ő írt és panaszkodott kevesebbet ottani életükről. Miért választottam mégis így? Böhöm és aktuális kilátástalanságot éreztem ki Az őrület statisztáinak nagy seregszemléjéből, az örökös felvonultatásból, hiszen ők ketten ott maradtak! Évekig zúgtak el mellettük honi rendszámú autók, melyeknek láttán éppúgy örülni tudtak, mint egy régi ismerősnek...
Kérem, amennyiben összeállításom jellege nem felel meg elképzeléseiknek, jelezzék. Szívesen átdolgozom, esetleg önökre, Önre bízom az újabb választást... Engedje meg, hogy előhozakodjam egy szerény kéréssel: megtisztelne a város, ha az emlékünnepségek rendezvénysorozatainak valamelyikén meghívottként vehetnék részt... Szakmai ártalom: múzeumuk anyaga izgat leginkább; katalógusokból ismerem csupán... Végezetül egy személyes jellegű kérdés is: valóban vannak a múzeumkertnek kutyái? Tudniillik a téma évekig foglalkoztatta apát, többször hallhattam, hogy anyának is ajánlgatta megírásra. Kamaszfejjel nemigen értettem utalásaikat, részletekre pedig nem emlékszem...
Szívélyesen üdvözli: N.N.
*
A Festa híre felrázta az egész tartományt. A mi kis városunk szervező és vendéglátó településekkel egyaránt versenyezni készül. Megoszlik a helyiek véleménye: lokálpatrióták, valamint nyolcvan kilónál súlyosabb kényelmesek tévékészülékeket szeretnének mindenhová felszerelni. Jelszavuk: semmi esetre sem mozdulni! Jobb módú hevesek autó- és feleségkarbantartási képességeiket akarják fitogtatni: felkerekedni bármi áron! A hecc kedvéért utazó nincstelenekkel, pattanásos írástudatlanokkal együtt harsogják az ötletet, hogy a várost úgy fel kell díszíteni, mint farsangkor. Némelyek nem akarják megérteni, hogy minőségi szolgáltatásokat biztosítani – presztízs-kérdés…
Stílusomról ordított, hogy kedvenc színem a kék, és főleg nadrágban járok. Mint ki legyet hajt, alákanyarintottam egy villámsújtotta E betűt, és bepöccintettem a levlapot a ládaszájon. – Ha a helyiek közül valaki elolvassa... Ismét várakozással telik életem... Az első napokra gondoltam, ácsorgó téblábolásaimra, a hosszú sorokra. Még nem mertem elővenni szatyromból a könyvet; fegyelmezetten vesztegeltem agyamban ritmusok doboltak, tamtamoztak. Hazatérve, ha a fáradtságtól képtelen voltam olvasni, kiszámítottam, havonta hány száz oldalnyi élményt veszítek a közszükségleti cikkeken. Utána napokig ott-otthagytam magukbasárgultan a rántottás kislábasokat: Abelárdtól nyugodhattak! Míg figyelmem visszaszoktattam a totálisnak hitt olvasáshoz, nagy, nyomtatott U betűket rajzoltam üres kérvénypapírokra. Ha Abelárd otthon volt, le-leskandáltam neki négynegyedes ütemekbe tördelve kétségbeesésemet. A franciaágy mérete arányos volt a férjem szeméből hólyagzó csenddel. Kettőnk között szerelmes szédületben nagy zöld legyek és kitartó szúnyogok berregtek. Az elhamvadt szürkület vagy áramszünet altatott el mindannyiunkat.
*
(Engedje meg, hogy felhívjam szíves figyelmét apámnak az Egy unikornis testamentuma című versére. Az általam kiragadott idézet enyhíti és színezi anyám szigorú epikáját. A líra volt egyébként az egyetlen terület, ahol apus fel tudott nőni társának kórosan nyomasztó felelősségtudatához:
Te változékony hölgy, te Mindig Egy, lásd
húsban csirázó csendbe költözünk,
s lélegzetünk tükrében nézzük egymást –
egy félelemben, melyhez nincs közünk-
Ki emlékezne, ki? Bár tévedéseim
s roncsaim köröttem hevernek. Képtelen
vagyok mindezt összefüggővé tenni. – N. N.)
*
Hét végén, hogy hazautazásra nem tellett, Abelárd az alkotáskényszert szellemi kigolyózottságával egyeztetgette. Az égett avarszag gondolataival harmonizált. Lábánál kis doromboló bolond: csücsülő kandúrka. Mindenek fölött őszi derű. – Totálplán... II Transilvano. Ecco! – olaszozgattam, hogy digós vigyorra bírjam, mielőtt szokás szerint elindultam volna telefonálni.
A forgalmas bekötőút martján s a játékfőtér közelében (olyan kicsi volt, hogy mesébe illett, abba, mely szerint maga a település város, parkja pedig – centrum) hétvégi tétlenkedők ücsörögtek. Mustrálgatták a járókelőket. Szívósan lépkedtem szemléjüknek súlya alatt, és éppoly megilletődve léptem a postahivatal hűvösébe, mint megérkezésem hajnalán. Metropoliszok vadonatúj cementszörnyeiben, csempeváraiban hivalkodik hasonló szagtalan, csillogó szürkeség, mint amilyen itt fogadott volt, és amely végleg beitta magát emlékeimbe. Milyen hamar véget ért az az első sétám! Az állomástól indultam, a városhatártól. Megnéztem az órám: a harmincegyedik percben felfejtett burgonyaágyások állták utamat... Egyetlen éledező góc a postahivatal volt. Benne a zötyögő telexgép, mondjuk, Európát szimbolizálta.
Most is bárki rám köszönhetett volna, meg sem próbálok felbukkanni gondolataimnak labirintikus sáncaiból. Arcomra azóta is pajzsot, széles mosolyt merevítek, kíváncsi tekintetek ellen. Szeretnék mindig nyugodtnak látszani, holott feszélyez a hallgatólagos nyilvánosság, a fülkék szellős hangszigetelése.
– Aha... Csakhogy a Festa... Ühm... Khm... Tudod, a F... idétlenül dünyörésztem, pedig annyira igyekeztem fénylő hangon beszélni, hogy egy hétre, míg újra hívom, megnyugtassam anyámat. Közben kikémleltem a csarnokba a vásárlók láthatóan törekedtek nem hallgatni választöredékeimet. Megéreztem, hogy furcsállják, mi a fenének olyan fontos számomra a Festa? Zavaromban hosszan tempóztam igenekkel, nemekkel. Allegrettóban köszöntünk el – anyám bosszankodott: csak húzom az időt!
*
– Hja! – a glóriájuk!
Farkasszemet néztem az alkonnyal. Helyi mítoszteremtés tartozékának tekintettem a templomtornyot, ásító zsaluit s a belőlük hömpölygő harangszót – Micsoda kép, micsoda kép – emlékszem, csettintgettem. – Értelmezni kell, és kész a Kis Megmaradás Nagy Elmélete. A vidék gondolkodói ismerik a mitikus lelkület berendezésének rugócskáit, rejtett fogásait!... Bonyolult, de bevált: „Tekintsd a harangszót, ne feledd a fenyvest, mellőle a patakot, ennek medrében a köveket, főleg a köveket...”
Meg-megálltam egy-egy kirakat előtt. Sem pénz, sem vásárlói becsvágy nem nyugtalanított. Egyformán csodáltam a viaszbabák helyi divatját és egy aránylag jó állapotban levő lornyont. „Archetípus itt a becsület... Hálás motívum hatása szavatolt. Édeske történetsor építhető köréje: egyszer volt, és az is hogy... Tisztességük kötelezvény – ez külön mese. A mitománok patrióták! Kifizetődő számukra, hogy meggyőződésüket hangoztassák, szokásjogokra hivatkozzanak. A hagyományok jó szponzorok, ráadásul köteleznek, mint a végvári státus. Alkalmanként: Lelkesedni! Ünnepelni!... Agypedikür! Traktormosás! Bátran! Előre!...”
*
Esténként uram és esztétám suttogva létértelmezési kísérleteket tett, melyeknek visszatérő motívumait a városka életének kritikája, honatyák és fennforgók cselekedeteinek krónikája képezték. Kultúrszomj, deákos tettvágy süvített elemző türelméből. Szóáradatát sajátos irónia fertőzte hogy tudott kommentálni! Túlzott, pedig érvrendszerének hitelét rontotta e gyengeséggel; ha plénumban szónokolhatott, vigyázott is, nehogy letorkollják. Főleg engem szeretett megfosztani ettől a piciny elégtételtől. Kedvtelve hallgatta saját monológjait, melyeket merészen párbeszédnek titulált. Valójában önindítós gondolatsor egységei voltak; bizonyos vonatkozásban talán eredményesek. Sohasem fogom bevallani – miért tenném? –, hogy az Abelárd orációit követő csend számomra a gondolkodás afféle mélypillanatait jelentette. Figyeltem, és hallgattam.
*
LIBRETTÓ

*
Vasárnap, hajnalonta álmunkban csírázni kezdett a félsz, hogy elalszunk. Legkésőbb nyolckor riadtan kapkodtunk dolgaink után. Sokszor felöltöztünk, mire tisztázódott „a nap”, s véget ért a készültségi állapot. Délelőttünket fűtetlen szobában, dúlt ágyon, könyvek, szétszórt jegyzetek között töltjük. E napszakot a hasonló, ám éberebb délutántól ebédséta választja el. Változtatást, apellátát nem tűr Abelárd.
– Se nyafogás, se lazsálás! Diákként is hoztál áldozatokat okulásodért, prüncögős! Tudniillik esztétámban ünnepnapokon túltengett a dorgáló hajlam. Munkanapokon ingázott – szerencséjére...
*
A postáról kijövet hosszan ácsorogtam Timbukcsa, a nomád hajcsárból lett virágkereskedő boltja előtt. Kövér, körbejárható cementoszlopa határkőnek számít – vele zárul a Centrum. Közérdekű hirdetőnek használják, helyi értesítőnek. Ezúttal kézírásos, egyéni szövegezésű plakát díszelgett rajta a helyben maradás általános dicséretével, a Festa tősgyökerezettségének felemlegetésével. Hírnév, becsület – ilyesmikkel kecsegtetett. Aláírás helyett több iksz társaságában egy leginkább a fügére emlékeztető ákombákom éktelenkedett.
*
A Timbu-bolt tulajdonosának pénztárcájáról legendák keringenek, melyek a derék török személyét is beindázták. Botrányokat, panamákat rebesgetnek a helyiek. Az olvasott kántortanító szerint a tárcához tulajdonjogi dákument – így mondta – tartozott az ezredfordulón, mikor még ott volt közszemlére kitéve a THTM-ben (Tollforgatók Használati Tárgyainak Múzeuma): Seingal lovag tulajdona, velencei munka. Szenzációhajhász ügynökök, eseményhullámok sikeres lovasai nagy hasznot kovácsoltak volt ama nevezetes betöréses lopás hírének és az eltűnt tárgyak jegyzékének terjesztéséből. Ezen állítólag a szóban forgó tárca is említtetett. Utóbb kis piszkosok és nagystílű üzletemberek gyakran híresztelték szerencséjüket, hogy a híres, lófejes goblen tulajdonukat képezi. (Bestsellerek elnagyolt leírásaiban ráismerni véltek a helyi kölcsönkönyvtár törzsvendégei is. Legalábbis ezt sugallta nekik a kántortanító, aki köztudomásúlag eszes volt és nyolcvankét éves.) A legendás pénztárcát alkalmanként meg-megpillanthatták az elveikhez makacsul ragaszkodók; ők elvárták a nagy címletekből visszajáró milliomodrészeket. A török jó emberismerő volt: a kicsinyesfélék feje fölött másképp kondul a bejárati ajtó figyelmeztető csingilingije. Vacak pénzükért ezek úgy tudnak követelni, hogy a hangnemtől az ő zsebében nyugtalanul nyiherész a goblen ló! Akadékos kedvesvevői fokozatosan elszótlanították Timbukcsát: egyre halkabban és kevesebbet ajánlgatta magát. Láthatóan bántotta, ha többször elő kellett vennie szokatlanul nagy hírű és méretű tárcáját, amelyben aprópénzét tartotta, és amelyet így mind többen láthattak, holott neki a reklámról egészen egyéni elképzelései voltak. Üzletemberként a Festát kolosszális névnapnak tekintette. Nagy felvásárlásra számított. Megtanulta: a virág nem minden. Szerpentin konfetti, papírgirland a szivárvány minden színében... Idejében felvásárolta a környék készletét. Számított a szervezők feledékenységére, majd visszavásárolják azok tőle, feláron... A maflák!...
*
Vasárnapjaink egyformává laposodtak. Az elsőt érkezésem másnapját egyedül töltöttem. Támasztottam a nagy franciaágy támláját, és hosszan tanulmányoztam a bútorszövet kopott mintáját... Egy hét múlva megérkezett Abelárd. Aznap együtt ődöngtünk, társas magányban a városszéli útkereszteződésig és vissza. Mellettünk diákjainkkal zsúfolt távolsági járatok karavánjai döcögtek el; mögöttünk hétvégére készülődött a felhőtlen kisváros.
*
Amint bizonyosat tudtam, miszerint másnap lesz a Nagy Nap, a hírrel Abelárdhoz rohantam. A szőlőindák alá besűrűsödött a változatlanság; az udvaron a két órával korábbi hangulat trónolt.
*
(Apám, mint általában az ingázók, délután érezte legkilátástalanabbnak életét és helyzetét. Gyógyíthatatlan álmossága e napszakban gyötörte leginkább. Anyától tudom, hogy naponta és egyre eredménytelenebbül küzdött magával, hogy kiiktassa sziesztáját. Kínjában levelet írt, elméletice pedagogizált vagy nagy-nagy dolgokon gondolkodott. Levelének keltezése az anyus írásáéval azonos; valószínű, ugyanazért, csak másképp kétségbeesett a hangvétele: Más földgömb nincs... Mizantrópiám alapja nem az Ember megvetése, hanem az ember tisztelete és féltése. Mindezt azért írtam le, nehogy félreértsétek tanügyi totál iszonyomat s világfájdalmas hangicsálásaimat. Zadzsal az alkonyatról című verse pedig, melyet a levélhez befejezésként írt, meg is nevezi a kritikus időpontot:
Én, aki annyit utaztam, hogy maga lettem az út – a szépségről már semmit sem tudok, sem erről a bársonyos alkonyatról, melynek pillája lassan rámhanyatlik... – N. N.)
*
Tehát Abelárd a padon ült, tekintetéből fásultság kongott. Ráhajolt papírkáira – kötelességét teljesítette. Feje fölül már a csatornából nyivákolt, mert ott rekedt, a kandurfi. Házibácsi most is fűrészelt. Az öregasszonyok láthatatlanok voltak, vagyis leskelődtek. Mindannyiunkra visszasütött a nap, s az én esztétám hitetlenkedvén röhögött: – Szerencséd, ha igazi... Jó téma, csak bele kell lépni. Klassz históriácskákat faricskálhatsz. Kitartás, asszonyom, edzze a szituhoz a telkét, elnyeri nagysoká nemének böcsületi... rendjét!
– Szedd le azt a dögöt! – mutattam az ég felé. – Igenis, holnap vonulnak át ezen a koszfészken, és – fordultam vissza a lépcsőről, mert befele igyekeztem, szobánkba – öltsd fel örök érvényű maszkodat! Ezt!... Kinyújtottam a nyelvem; eleve felhúzott orromra böktem, mutatóimmal pedig lerántottam szemtáskáimat, és hallattam csúfolódó játékunk mekegését. Aztán szaladtam, hogy idejében magamra zárhassam az ajtót. Sikerült. Jó kedvemben felnyerítettem. A nyomomba trappoló Abelárd lefékezett, és szuszogva visszakozott. Foga között emlegetett valamit egy jól megérdemelt páholásról.
Odakint a macska még jó ideig nyávogott.
A reggeli nap impozáns hideget rekesztett a házakba. Senki nem merészelt befűteni. Legfőbb erény a takarékosság – didergi a világ. Az alacsony hőmérséklet nem illik a naphoz... Egyébként a vasárnapok szokásos csendjében a szokásos ünnepélyesség honol.” (Anyám befejezetlen levlapja; címzés nélküli – N. N.)
*
Elsőnek ébredtem. Gyomorgörcs kínzott – izgultam igazamért. Ötpercenként az ablakhoz surrantam, kandikálni. Lopakodó lépteim alatt mintha szándékosan nagyokat reccsent volna a vén padló. Állítólag már első alkalommal felébresztettem esztétámat, holott ő mímelte, hogy alszik: egyenletesen mélyeket lélegzett, azért is, hogy legyőzze röhögős jókedvét, persze arra készült, hogy eljátssza majd a felháborodott fölényeskedőt vagy az imádandó áldozatot.
Vásári, repedt kürtszó harsant. Hangját a Felszegből hozta a hidegtől felbátorodott szól. Abelárd elfogadható mentségen töprengett: miért is tamáskodott ő még a tegnap? Erősödött a motorzaj. Sípszó, puffogtatások, kereplők károgtak. Hisztériás megszállottak és fizetségért rivalgó szenzációhajhászok hujjogtattak. – Itt vannak – ültünk fel megbizonyosodván, mint gombnyomásra működő kínai babák.
– Legalább estig maradnak. Ezzel tartoznak a székhely előtti, utolsó tehetős helységnek. Szokásjogi preskripciók, tudod... – fontoskodtam. Tudtam, hogy Abelárd nem tudhatja, mert mindezt most találtam ki. Szívesen kiszaladtam volna az utcára, nézelődni... De fejemre húztam a paplant, jelezvén, hogy aludni akarok. Ásítással mesterkéltem hihetetlen szándékom – majdnem kiakadt az állkapcsom. Huttyanó nevetésem cigányútra futott, köhögésbe is fúlt.
– Kuvasz – közölte Abelárd, hogy minden világos. Aránylag kíméletesen potyolgatta hátam, viszont kegyetlenül folytatta a játékot. Betakargatott, mondikálta kedvenc, gügye szövegét: – Beteg baba, marad szépen... úgy-úgy... apácska megy, megnézi: mi van kinn...
Úgy siettünk, mintha az angyali harsonaszót rettegtük volna. Megbolydult a környék, megriadtak a dicsekvésre hajlamos gazdák, féltek, nem lesz alkalmuk megirigyeltetni csípdesnivaló feleségük, számtalan gyermekük és jókarban megőrzött autóik remekbe szabott voltát. Mohácskák és kiruccanásokban jeleskedő nagy magányosok ugyancsak aggódtak, nehogy csökkenjen az ismerkedések és közös hülyülések esélye!
*
Timbukcsát villámcsapásként érte a hírverő felszegi kürtszó. Amúgy is türelmetlenül várta üzleti fogásának beérését. Számítása szerint nélkülözhetetlen készletére alkudni fognak, de megadják az árát... A várakozás izgalma felborította bloegyensúlyát: emésztése gyengült, léptei elbizonytalanodtak, felesége szavát sem vehette. Féltékenykedni is elfelejtett. Nem értette, miért késik az újabb pillanat, mely megduplázhatná vagyonkáját. (Gondolatban is kicsinyítő képzőt használt.) Álmában izzadtra vitatkozta magát firkás alkuszokkal, csavaros eszű fennforgókkal. Sokkhatással volt rá a kürthang. Kétségbeesett víziói támadtak, melyeket valószínűségük félelmetessé tett. Például: kartonsipkák készítéséhez kell elaprózni a készletet. Vagy: ismerős gyerekeket felkérni eladásra, közvetítésre; ezek fizetsége szintén a készletből kerül majd ki. Üvöltését, amelyhez hasonlót évek óta nem hallatott, mert nem volt rá oka, azaz rossz üzlete, felesége nem tudta mire vélni. Lehetett az diadalordítás – majdnem ily emlékezetesen nyilvánult meg férje azon az árverésen, amelyen elütötték rá a vételt, és sikerült megkaparintania a lófejes goblen pénztárcát... De amilyen elkínzottnak látta őt az utóbbi időben!... Az asszony később elmesélte, mint szaladt végig a hűvös raktárhelyiségeken, a girland- és szerpentinrakományok között, de a parányi üzletbe csak akkor merészkedett, mikor a csapódó zsalutáblák zajából rájött, hogy az ő törökje szaladt el. Szörnyű bosszúság űzhette, meri örömével csakis hitveséhez futott volna.
*
A főtér körül, a virágnevű utcácskákon csendes kíváncsiak tolongtak. A hullámvonalú mozgás végül a Bimbó utcán át a bendőbe torkollt. Bekötőútja ez a városnak, vasút szegélyezi. Fekvése és a környék foghíjas építkezése miatt állandó huzat süsörész rajta. Idegenek mindig ezen, nyugat felől érkeznek neves kis citynkbe. Fesztás zarándokok soha el nem kerülték a várost, sőt, mint a cél előtti utolsó jelentősebb települést, igyekeztek ünnepnapon megtisztelni a karaván jelenlétével. (Idézet anyusnak feltehetően a Festa után írt és soha el nem küldött beszámolójából. Levelezőlap. – N. N.)
*
Az autózúgás, motorherregés elkeveredett a vasárnap délelőtt hangulati tartozékaival, a készülő sültes menük illatával, s azzal a lebegő elégedettség-érzéssel, amely kiadós délebédek előtt uralkodik el a megéhezetteken. Mire mi ketten a hirdetőoszlop elé értünk, a keskeny járdákon aránylag kevesen lézengtek. Kik és hányan lesznek vajon? Elsoroltuk személyes ismerőseink közül a Festa-rajongókat; találgattuk, hogy eljöttek-e, s ha igen, eszükbe jutottunk-e mi?... Egy Hírmondó, az otthonihoz hasonló napilap eligazított volna, kit és hol keressünk?
Elsodródtunk egymás mellől. Abelárd utóbb elmesélte, hogy egy hokkedlin meggondolatlanul ugrabugráló alakra lett figyelmes, aki szánalmas igyekezete ellenére csak mérsékelt feltűnést keltett. Gyűrött papírlapokat lóbált, hatásosnak vélt dűlésszögben. Esztétám megsajnálta. Előkotort zsebéből némi aprót. Meglepődött a kikiáltó önérzetes elutasításán: ingyenes, kérem!
Láttukra felfortyantam, mert azt hittem, csatlakozásunk lehetőségeit tudakolja a hadonászó reklámszakembertől. A hokkedlis szaggatottan préselgette magából a kiadvány jellemzőit. „Européer”... „européer” – ismételgette, mintha nyögne. „Ötletes rajzok – szellemes írások... Névsorok Rajongók... Résztvevők...”
Gyakorlott magolok böngésztechnikájával lapozgattuk. El-elbizonytalanodtunk – szerettük volna felkutatni néhány ismerős név viselőjét, csak nem tudtuk: a karavánsor mely szakaszánál keressük őket... Kósza híresztelések szerint az otthoniak nagy része még a városhatár előtt, az üdülőtelepen lebzselt.
*
Gelencsér Karola véletlenül bukkant ránk. Hallotta, hogy kihelyeztek valahova, de részleteket sosem jegyzett meg, így azt sem tudta, hogy éppen ide, mert ráadásul szerelmes volt akkoriban. Örökös házastársi státusához híven felbillentette pókhálóból rögtönzött asszonyos hőségfátylát, és nekilátott, hogy legfrissebb szerelmi kálváriájának krónikájával keserítsen bennünket. Fiatal korában kérdezetlenül áradozott mindenkori, azaz épp akkori kedvesuráról. Szóözöne most is fenyegetően áradt, ám evickélt azért benne egy-két udvarias „éstihogyvagytok”... Mindazonáltal fennhangon tűnődött viszonyainak sikertelenségén. Szerette volna, ha állást foglalunk, behízelgő tanácsokkal rukkolunk ki. Nem került rá sor, és Karola a megokosodottak bölcsességével hallgatott: megadóan várta a szülőföldtől elszakadtak szokásos sirámait.
– ………………………………………………………………………
Meglepte hallgatásunk, de hamar feltalálta magát. Benzinkutat keres, üres a tankjuk – karattyolta kedélyesen. Csodálhattuk leleményességét – elegáns ötletével igazán lekötelezett, sőt segített is: tudtuk róla, hogy nem magányos jelenség, mindenkori férjeinek szokása csoportosan, mint bágyadt szúnyogok, az ő közelében keringeni, nosztalgiát és retro-érzelmeket kavarni a légben. Képtelen vállalkozás lenne Karola körül kibogozni az időés a szerelmi történések síkváltásait, cselekvő alanyok és szenvedő lények kapcsolatán elgondolkozni, érzelmi viszonyok elő- és utóidejének érvényét tudakolni... Mindentől eltekintettünk, és arrafele indultunk, amerről jött. Ha valaki ránk kérdezett volna, kivel is szeretnénk találkozni, felsoroltuk volna mindazok nevét, akiket eljövetelünkkor együtt, veszekedve, általában aggasztó körülmények között hagytunk a nagyvárosban...
*
Körülbelül egyszerre pillantottuk meg a zavarában egyre aggodalmasabb főszerkesztő-helyettest. A böhöm cementoszlop közelében állt, státusához illő tartásban, a köztisztelet képzelt rámájában. Szüntelenül tördelte nyári hévvel izzadó kezét. Hogy csillogott a homloka! Közvetlen csodálóinak serege már gyérülőben volt. Fáradtnak tűnt, amint nyugtalan tekintete az üresedő főteret pásztázta. Aggasztotta a lakosság lelkesedésének csökkenése. Látszott rajta lelkiismereti kérdést csinál tudósítói megbízásából. S hasztalan futtatta hivatalból mellérendelt kísérőit – képtelenek voltak érdemleges szenzációt kiszaglászni. Zargatta személyesen a csoportvezetőket, próbált a karaván élére törni, többet s hamarabb látni, de lakott területeken az ácsorgók tették előzésképtelenné, a természet lágy ölén pedig a keskeny utak hátráltatták. Megfigyelte és szóvátette, hogy előzést tiltó táblát kizárólag oda függesztettek ki, ahol ezt az útviszonyok lehetővé tették volna... Hosszan bámult a szélrózsa minden irányába. A látottakat agyának masszív szűrőberendezése azonnal törölte. Tekintete bágyadtan esett Abelárdékra, sokáig fel sem ismerte őket. „Szülővárosotok üdvözöl! Ühüdv!” – ordította boldogan, hogy végre rá is figyelni fognak. Felbátorodott, és rárivallt a személytelen tömegre „engedjétek hozzám jönni!”
Lehuppant az ülésre, úgy várta be érkezésünket. Megpacikázta kiteltnek vélt idomainkat: – S hogy? Ühüm? – faggatott. Gyorsan megapologizálta a végvári létet, helyeselte sorsvállalásunkat. És hogy erkölcsi kötelességét is teljesítse, mítoszokra, szimbólumokra célozgatott, zagyván. – Szóval illik a fenyőnek… Sziklák vagytok… Nemes elhatározástok annak tekinthető...
Dühítettek a főszerkhö pápáskodó üdvpuffogtatásai. Szerencsére, mielőtt felfortyantam volna, eszébe jutott az esedékes lapzárta. Lemondott a további okítgatásról. Taktikázni kezdett, vállveregetvén: – Anyagot!.. Anyagot küldjetek! Jól vagytok, én mondom – összegezte a tanulságot, aztán roggyantott térdállásba emelkedett, és az ülés alatti csomagtartóban valami bujdosó elemózsia után kutatott. Nedves tekintete meghatottan csüggött átizzadt szendvicsein.
*
Boronka György társaslénynek született. Nevezett adottsága túltengett benne. „Ha testhezállóbb évszázadban hoznak össze szüleim – mélyítette lejtős gesztusokkal fantáziajátékának hitelét, valahányszor kedvenc témájáról, önmagáról, illetve genezisének körülményeiről értekezett – szóval, mintaháztartásom lett volna, s benne a nőknek alig titkolt rabsorsa.” Ő ugyanis az emberiséget sajátos elv szerint felosztotta számára fontos és érdektelen lényekre, azaz nőkre és abszolútumokra. Utóbbiakon kizárólag férfiakat értett. Szándékosan visszafogottan értekezett minden nőnemű emberi lénnyel, pedig férfitársaságban gyorsabb beszédűnek ismerték. Magas volt és impozáns. E tulajdonságaiban bízva helyben szökelltünk, úgy kutattunk utána, a még mindig nem elég gyér tömegben. – Karola eligazíthatott volna – hajtogattam a kifulladt Abelárdnak. Tudtuk, hogy Gelencsér Karolát és a festőt kölcsönös bizalmatlanság fűzte egymáshoz. Kamasz szerelmük megecetesedett, de a nőnek időnként szüksége volt áldozati státusának megerősítésére, és erre Boronka durva elutasítása vagy megalázó hányavetisége egyformán alkalmas volt. Haveri körben sokat röhögtünk a rovásukra, de mert a férfi elsőrangú verekedő, akinek öklét minden idők férjei félték, mitikus tehetsége után pedig a még nem szerencséltetett nők sóvárogtak, mindig akadt, aki lehurrogja a viccmajsztereket.
Az idei Festa-előzetes nem hasonlított a korábbiakhoz, melyeknek pirinyó szenzációit évekig emlegették. A mostani alkalom az átlagnál meddőbb volt. Csatlakozik vagy sem az átvonulókhoz, a lakosság ki akart tenni magáért gavalléros reprezentálásban. A többség csak dél felé szaporázott el a párolgó szószok, ősi rostélyosok és magasztos tokányok illatának bűvöletében.
Kettőnkre a tegnapi jó hangulat nyomán sterilre sikált kis lábosok, evőeszközeink, csorba csészéink, falásnyi szalonna és két tucat tojás várt. A festőt továbbra sem leltük. Bántuk, hogy elszalasztottuk Karolát – egy feleség elvileg a férj nyomára vezethet! Toporogtunk, őgyelegtünk. A rántotta kedvéért nem akartunk lemondani Boronkáról. Felebaráti szeretetből sem. Mert a krisztusi kor pénztelenül érte a festőt, és számításaink szerint Bégyét azóta sem szerencséltethette sorsa.
– Nem lehet állandóan liliomozni!... – okítgatta gyerekét egy ideges apuka tehetetlen ultrahangon.
Köztudott, hogy évszaktól függetlenül, a liliomok Boronka György körül vesznek el. Nők a károsultak. „A fontos az, hogy meglegyen a liliomod.” – szokta pedig mondogatni a festő, de mintha épp körülötte feledkeztek volna meg erről a nők...
Abelárd vette észre barátunkat. Sportkocsijának ablakán lazán lógatta ki negyvenhetes tappancsait. Egyetlen ugrással talpon és előttünk termett. Terebélyes felsőteste mögé virgonc tinik húzódtak. Rólunk megállapította, hogy nem sokat ártottunk egymásnak, sem a házasság nekünk. Kitartás, siker és hasonlók üdvével kecsegtetett, majd mielőtt ránk figyelt volna, hátat fordított, és mintás alsóját fürdőruhára cserélte.
– Szerencsés szeptember... gardenparty lesz a folyóparton. Te, ezek a te tanítványaid – fordult hozzám, de hírhedt diszkréciójára nyugtalan, bégyéző nyafogások és sivalkodás figyelmeztette. Engedelmesen elhallgatott.
Éreztem, hogy a bogyó-gravitáció szédültjei, ezek a fiatal lányok ellenséges helybélinek tekintenek. A jelek szerint piktorunk jól meg volt hólyagos rántotta nélkül is... Egy magabiztos lófarok viselője közben elfordította a kontaktkulcsot. Boronka észre sem vette, mily ritmikus, szinte burrogó a szabadkozása: – Ha akartok... vagyishát gyertek... megtaláltok...
A lányok közé, a hátsó ülésre vetette magát. Köszönés helyett összefonta hosszú karjait a feje fölött, és még Karoláról üvöltött valamit a nyolcvanasra lódult sebességből.
*
Timbukcsát kétségbeejtette, hogy a karaván a központi üzletsor felhozatalát maradéktalanul pusztítja, tőle viszont senki sem vásárol. Ha teheti, szívesen megvetette volna az emberiséget. Kétségbeesésében támadt ötlete, hogy kihasználja a partizok nagyvonalúságát, felhalmozott készletéből feldíszíti nekik a folyópartot. Elhatározta, hogy a városban névtelen meghívókat fog szétküldeni... Szerette a titokzatosságot – gesztusát padisahi elégtételnek tekintette üzleti balfogása, a fölösleges halmozás miatt. Zsebében a goblenló szeméből örömkönnyek fakadtak: pénztárcáját markolászó kezét nadrágja ülepéhez kellett törölnie.
Megkereste és meggyőzte a karavánvezetőt, akinek alkalomszerű rendezvényei odaza botrányba fúltak. Legalább idegenben bizonyíthat – érvelt, és rábeszélte, adja a nevét a szervezéshez. Áldozata a részletkérdésekben gyanútlan volt. Lelkes amatőrt látott az idegenes kiejtéssel magát ajánlgató sztambuliban, szerény nyereséget hajhászó, vidéki flótást.
*
Délutánra a hangulat szokásosan vasárnapivá szürkült. Az ágyon kuporogva olvastam; Abelárd kedvenc foglalatosságának hódolt. Reprezentatív, ábécés levélformán bütykölt, napok óta jobbítgatta.
Momentán: Eufrozi böngész, én elmélkedem, s szépséges napfényű délután vagyon – levélírásra éppeg való. Ábécés okítgatásra annál inkább. Úgymint:
A Apu, Anyu, Anyu’, Apu’. Abelárd jól van, Eufrozi szintén: mármár e városnak szintjén. Alig várom, hogy Városba menjek! Alig van időm a Kultúrára!
Á Állás van: busznál és sorban. Állás nincs sok tanárnak. Állásom van: alleluja, alleluja!
B mint buszozás, beosztás, búskomor baszkolódás.
C Cédák, cenkek és culák, cafrangok és cédulák igen bőven találtatnak. Cetli üzletablakokban: MOST HALTAM MEG A NAPOKBAN – NYITVA ÖTTŐL NYÓCIG. Cöcö, de cép! Cuppantlak cimpán!
Cs Csizmát csapnak csajok, filyuk – a csárdásból mindnek kijut. Csürdöngölős csuma csapna belém: be csúfondáros csóka vagyok ma.
D De azért Derék Emberek is vannak errefelé. Fele-fele. Dermesztően szépek a reggelek. Dirrektormann: ravaszdi.
Dz Dzödzödzö...
Dzs Dzsemet, dzsesszet és dzsungelt kapni errefelé! Dzsáni Mórán dl + Ars Moriendi. Dsidát erre nem ösmerik: itt mindenki Tompa.
E Eseménydús élet. E. dirije fogalom. E. is tanít, közben (jó?) novellát ír. E. is egyformán érez velem. Elmúlik. Este elnyújtott vonatfütty. Eszméletlen jeleneteket látni városunkban. De az Eszme, az Eszmény! Ez esz meg bennünket. Megehültünk: eszünk.
É Égető dolgok: tanári munkaterv, kanári fütty tervezet. Éppúr szimúövé... Én, én, én, én – énekelgetek befelé...
F Fáradtság, fura figurák a buszon. Felületes fiúk, lányok: fölöttébb fájdalmas. Fejükbe verni valamit – szinte lehetetlen. Fater, figyelj: főleg futballmeccsek. Néha film is van – egyetlen moziban.
G Gágágá! Garcia Lorcát olvasok. Garantált garzonunk körül csend. Góréduma lett volna? A granddilit kivágjuk! Géremgégen, eg a gelyget!
Gy Gyökérvizit a gyerekeknél. (Hogyan plántálták őket otthon?) Gyökérvizit a hajuknál. Gyakorlat kérdése, felelős felebarátaim – nézzétek az EMBERT. Gyalogolni elvtársak, gyalogolni! Ma is eztet exercíroztuk egy gyarabon. Gyí!
H Hiány – minden hiánya. Arcok, kézfogások, szavak. Hergelem magam e hátországban. A hiány humorral enyhíthető. De mivel enyhíthető a humor?
I mint Iga, Ige, Igazság... Izgága volnék, ingerkedő?
Í Írni. Írni? Írni! Cél vagy eszköz-e?
J Jóska jegyzett. Neki adtam interjút. Az interjúvolt ember nem én vagyok. Ezután igyekszem nem adni interjút.
K Kenyérsor, könyvesbolt, kultúrház.
L Lányok, lehangolóak. Léháskodni sem lehet, mert rögtön mindenki figyel, és letárgyal. A Látszat elsődleges! Lenézek a földre:
Ly lyukas a bal harisnyám. Elvtársak, minek magyarázzam?...
M Munka. Mértéket tartani. Mozi – Osztrovszkijt akartunk nézni. Voltunk is négyen.
N Nahát! Nálunk van kultúra, nálunk van érdeklődés. Ne mondja: lecsikózott Nevenincs szeretője?
Ny Nyafogok, nyavalygok, nyelvelgetek.
O Origó. Ortega. Orinoco. Obéd. Olvasmány, pl. Omar Khajjám.
Ó Ó, ó, ó, ó!
Ö mint öröklét, öregség, ökrendezés. Vagy összegezés. Ezt az.
Ő betűnél kellene keresni, mint őrjöngés.
P Pokol, Purgatórium, Paradicsom. Palást a hátamon – tanári köpeny, birodalmi jelvény. Pojácapatália, merre van Itália – tanár úr? Program egy – gyakorlat más! Peregrináció piszkos purdék közé. Pá, Párizs! Pá, Pádova, Párma!
R Ronda rondé, rágós rétes – rugózzunk az ágyon, Édes!
S Segítenek a kollegák – nők különösen dédelgetnek. Hamar megszokom. Serényén táplálkozunk, sörényem zsírosodik. Sajnálom magamat. Sorra lapozom a könyveket. Sürgős élnivalóm van. Semmi más. Más? Semmi.
Sz Szabadság!”... Sziszegek. Szentek és szégyentelenek. Szabadság, szerelem! Szerep? Én itt, ekkor, negyedszázadosán. Petőfi két év múlva halott.
T Teátrum. Türelem – van. Versben túl sok is. Tűrés. Mindkettőt Történelemnek hívják, hamisan. A Történelem a tények tévedése. Tao Te King – foglalkoztat, bár nem rajongok érte.
Ty Tyűha, az ábécé elfogy!
U Undor, utálat, ugar, Unamuno, utókor...
Ú Út, úr... Valamint:
Ü Üresség.
Ű ŰŰŰ
V Vágyom már Városba. Városokba. Vidám vagyok, csak automatikus levelet írok. Vé, mint győzelem! Való!
W Welcome! Walter von der Vogelweide! WC!
Y York napsütése jókedvünk telét...
Z Zárom levelem.
Zs Zsokszor zsókollak:
Zsén, Zsabelárd.
*
Tőlünk balra, a kerek kisasztalon rántottás csendélet. Mosatlan. Darabig hangtalanul osztozunk magányunkon, aztán kibukott belőlem amúgy általánosítva az elkeseredés: – Jó dolgokra nincs recept, sem kötelezvény. Valakinek jól jön ez a lokálpatrióta mitománia, ha csak egy party megszervezésének és bevételének erejéig is... ötven százalék a szenvedés, harminc hagyományőrzés... Van egyáltalán gátlás a vállalkozókban?! A mutatók koronként változnak. Körülmények, hangulat esetleg befolyásolja arányukat.
– Okoskodsz, kontárkodsz...
– Persze. Nemcsak ebben! A szakácsművészet minden megnyilatkozásában, ami nem rántottal. Te talán nem?!...
Abelárd nem válaszolt.
Figyelsz? – cseréltünk szerepet, mert zokon vettem önkritikái pillanatom agyonhallgatását. A merev csendben közeledő léptek neszére figyeltünk. A küszöbrésen valaki becsúsztatott egy borítékot. Mire Abelárd felrántotta az ajtót, senki sehol.
– Nevem Bunuella, de szólítson Eufrozinának – biccentettem esztétácskám felé. – Kérem, ne csodálkozzék – szenvelegtem neki ripacsul. Ily távol városunktól s a civilizációtól meggondolandó: érdemes-e ott díszelegni fesztás pillanatképeken? Figyelmeztetem, ámulni itt nagy vétek, s ha nem vigyáz, kiszúrják – csippentettem állon. – És nemcsak nők, a maguk élvezetere. A magafajta pipogyának veszélyben a szeme... A gyönyörű szeme... öltözködni kezdtem, míg Abelárd a meghívót tanulmányozta. Micsoda trouvaille! – rikkantotta. – Felsorolni mindenkit, ki valaha is purcogott a törzsökös ünnepségek tiszteletére.
– Gondolj tragikus végedre, nevednek botor viselője, és óvakodj, Abelárd, ó, Abelárd, a hangos szerepléstől!
– Azért részt veszünk a partyn – szögezte le a férfiúi tekintély kedvéért. Ösmerősökkel találkozunk, vigyorgunk..., híreket hallunk. Legalább emberek között leszünk.
*
Amikor először érkeztem a városba, a nagy épület előtt lassított vonatunk, bár csak féktávolságon belül, az állomás közelében fütyölt. A jegykezelő ekkor kezdett hangoskodni elcsípett potyautasaival. A piacra igyekvő kofák nyomban kotkodácsolásba fogtak, reklámozták áruikat. Később világosítottak fel, miért: az Épület a város fontosságának záloga. Valaha értelmiségieket „termelt”, s e jogcímen puszta létével uralkodik a településen. Nélküle nem léteznek a városkából elszármazott híres férfiak, se kultúrkalózok vagy félreismert, szorgos eminenciák. Véleményem szerint az épület jelentőségét saját érdekében túlozta el a környék, hogy hihetővé tegye. Közelében ugyanis nem lakhatnak csak halk szavú emberek, akiknek megmaradással telnek hétköznapjaik, és passziójuk a gazdálkodás... Mindazonáltal érdemes az épülettel át tel lenben vásárolni, mert ha a kofa rálát, enged az árból. E helyi törvényszerűséggel csak Timbukcsa dacol, holott parányi üzletéből jól látszik a homlokzat, sőt a felső emeletek is. Nem csoda, hogy nem akar érteni a látványból: telepesnek számit, mítosztalan jöttmentnek. Bevallom, mi is...
Mitománok és öntelt újgazdagok faji ünnepet tisztelnek a Festában. Az illúziótlan nincstelenek pedig alkalmat az eufóriára, névnapok mámorának ízlelgetésére. Majdnem mindenki részt vesz a Festa-előzetesben (a karaván városunkbeli pihenője és a folyóparton rögtönzött party annak minősül), ha utóbb nem is csatlakozik a továbbvonuló kocsisorhoz. Ez a gardenozás friss kezdeményezés. Újításszámba megy a fosták majdani történetében, melynek szerény krónikása – engedelmeddel – én leszek... (Újabb bizonyítók anyám látnokiságának csődjéről... – N. N.)
*
Boronka György festőművész hatására született meg bennem az összejövetel szervezésének gondolata. Aki nem ismerné... ő nagyszerű ember... nagyszerűt jómagam csak megpróbálom tettekbe önteni elképzelését... lehetőséget teremteni lankadatlan szórakozásvágyának kiélésére...” (A Festa másnapján, a botrány teljében jelent meg a virágkereskedő korábban lejegyzett nyilatkozata, melynek hangnemét a főszerkesztőhelyettes szelídítette ily lehetetlenre. Anyus, szokása ellenére kivágta, és írásához csatolta.– N. N.)
*
Hogy készletéből minél többet hasznosíthasson, a török kereskedő túldíszítette a folyópartot. Busásan fizettetett a résztvevőkkel. A fesztázók felháborodtak; a sajtóval fenyegetőztek, írásos panasszal fordultak a polgármesteri hivatalhoz. Boronka magába szállt, mentegetőzött. Az idős karavánvezetőt sértette mellőztetése: mit sem tudott semmiről, pedig az ő tiszte volt a szervezés anyagi mozzanatainak összehangolása, s ez a költséges zűrzavar őt keverte hírbe. Fiatalabb helyettesének nyoma veszett. Mire a bendőközpont csücskéig elvánszorogtunk, a diszkó-lüktetés kozmikus robajban tetőzött. A botrány mibenlétét senki sem tudta volna meghatározni. Érdekes módon a jelenlevők utólag csak az anyagi visszaéléseket hangoztatták. Hirtelen nem tartottuk már érdemesnek levánszorogni a vízpartig. Abelárd arról ábrándozott, milyen jó lenne nyugdíjasnak lenni...
(Ilyenkor olvasta rá anyám a Kazinczy utca 22 című versét:
„holtában lesz csak nagykorú BORÍTSD BE BOLDOG ÉRTELEM”. A zárlat profanizálása garantáltan idegesítette apát. – N. N.)
*
A játékfőtér felső részén szanálták az épületek nagyrészét. A megmaradtakból pince- és pisiszag áradt; fenyegette a jövendő lakónegyedeket. „Mert a szagok hűségesek, mint a régi lakásba gazdája nélkül is visszaosonó macskák” – magyarázta egy alkalommal az én esztétám. A roncsok között házacska magasuk, a városrész legépebb túlélője. Ablakában még érthető némely hirdetmény. Ezúttal az elnéptelenedett városrész varázsa vonzott ide. Valószerűtlenül vékony lányalak magaslott előttünk. Lépteink zajára felénk fordult, de erős szemüvege mögött tekintetében későre villant felismerés. – iitt vagytok, iitt – miteszeres ajkai közül meghatottan buggyantak a szavak. Látható örömére jólesett rábólintanunk. Kirándulások, ugrabugrák jutottak eszünkbe. Kérdezetlenül részletezett: hogy ő nem egészen érdek nélkül csatlakozott a fesztázókhoz... Igazuk volt, akik óva intették, neki nem sikerülnek a manőverek... Belátta: a bulikban jól forgó csajok esélyesebbek titkárnői állásra. Befejezésül kipréselte magából a kötelező udvariassági kérdést: – És ti?
Helyesen értelmeztük – nem vettük komolyan.
Ismerve Abelárd mániákus beszédességét, rettegtem, nehogy kettőnkről kezdjen mesélni ennek a szegény öreglánynak. Amint alkalmam nyílott rá, sietve útbaigazítottam gyámoltalan földinket. Feltételes módjaim derűje Abelárd szerint elárulta, mennyire foglalkoztatott engem is a hazautazás gondolata:
– A töfögőn elzötyögnék a Pikk Ászig... Az útkereszteződésnél a szerencse kiszolgáltatottjának tekinthetném magam... Menetrendszerű járatban nem bíznék... Figyelmeztetlek – feszták és hivatalos ünnepek küszöbén oly nagy a zsúfoltság, hogy végtagjaid épségének veszélyeztetésével számolnod kell!
*
Elhallgattam – vidéki Püthia... Mellettem Abelárd kavicsokat rugdalt, pedig régóta csak recsegő homokba ütközött cipőorra. Szórakozott mozdulata befejezhetetlennek tűnt, akár a jótanács. Lebegett közöttünk, közömbösen, mint a por. És így tovább, csak így tovább...