DOKUMENTUM
Mi minden megtörténhetett
Töredékek a Bözödi-hagyatékból
A gondosan megőrzött, különféle feljegyzések, fogalmazványok, rögtönzések, levelek, kéziratok, beadvány-másolatok, kérelmek, sőt postai utalványok, kifizetett számlák, egyéb hasznos vagy haszontalan papírdarabkák tömkelegében találtam Bözödi György hagyatékának rendezgetése közben egy különös – nyugodtan mondhatom: nem mindennapi – hivatalos értesítést. Ebben az átiratban a mezőkapusi Öregek Házának igazgatója és könyvelőnője 1976. október 5-én közölte a marosvásárhelyi 1-es számú nyugdíjhivatallal, hogy Jakab Gheorghe nevű gondozottjuk ez év október 4-én elhalálozott, minek következtében kérik nevezeti nyugdíja folyósításának azonnali beszüntetését. Ennek következtében Bözödi György, akinek eredeti családneve köztudottan Jakab volt (a Székelyből Szabadivá lett pályatárs és jóbarát példája nyomán választotta írói névként a Bözödit, megindulása idején), és aki akkoriban 63 esztendős, viszonylag jó egészségnek örvendő, szép terveket melengető barátunkként épp válogatott versei összeállításán dolgozott, csak nagy nehezen tudta illetékes helyeken bebizonyítani, hogy ő nem halt meg, nincs eltemetve Mezőkapuson, tehát továbbra is élő-eleven, s nyugdíjjogosult állampolgára ennek a hazának.
Nem ez volt az utolsó „galiba” hányatott életében, és nem is az első. Házkutatások, letartóztatások, börtönök, megalázó gyanúsítgátasok, rágalmazások váltogatták egymást Bözödi György háború utáni esztendeiben; kész csoda, hogy ez a törékeny, érzékeny, jobbára védtelen ember nem pusztult bele a megpróbáltatásokba, melyeket oly félelmetes bőséggel mért ki számára a kegyetlen sors. Fanyar humorral, oldott kedéllyel védekezett a sokfelől rátörő veszedelmek ellen; talán ez tartotta benne a lelket a legnehezebb pillanatokban is: a szellem fölénye mindenfajta hatalmi-őrmesteri aljassággal szemben.
Összeválogattam az írásos hagyatékból néhány töredéket, dokumentumot – az üldözött és sokszor megalázott, kiszolgáltatott és számtalan alkalommal megsebzett Bözödi György pálya ja néhány korjellemző fordulatának szemléltetése végett. Közelmúltunk meztelen valóságára, szellem és emberellenességére vetnek éles fényt ezek a leleplező, nemegyszer jajkiáltásba torkolló szövegek. Megvilágítják: milyen sorsa lehetett Erdélyben, Romániában egy magyar írónak a kommunista önkényuralom gátlástalan tobzódása idején.
Bözödi György írásos hagyatéka szinte áttekinthetetlenül gazdag és sokrétű. A felgyülemlett személyi dokumentumok mellett megtalálható benne az író, a kutató történész, a nyelvész, a folklorista szerteágazó érdeklődéséről tanúskodó kéziratok, vázlatok, jegyzetek, cédulák sokasága. Ennek a roppant értékes anyagnak a számbavétele, áttekintése, szakszerű értelmezése, s javarészének nyilvánosság elé való bocsájtása fontos feladataink közé tartozik. Különösképp időszerű lenne a történelmi tárgyú (kész) tanulmányok minél nagyobb részének mielőbbi sajtó alá rendezése, ki adása. (Nem tudom, volnának-e ennél sokkal illőbb kötelezettségei a Kriterionnak?)
Sajnos. Bözödi György zaklatott élete folyamán merész terveinek csak egy részét tudta tető alá hozni, éppen ezért a hagyatékban bőven akad töredékben maradt munka, befejezetlen kézirat, vázlatos rögtönzés. Sok itt a kigondolt kezdemény, de nem kevés a Bözödi életmű még felkutatásra váró, elszórtan lappangó hozadéka is. Irodalmárok, történészek dolga egybegyűjteni s bemutatni mindazt, ami műhelyében az évtizedek során megszületett.
Ilyen célokat szolgálhat talán ez a válogatás is.
•
Az összeállítás élére néhány önéletrajzi jellegű kísérlet kivánkozik. Ezek – úgy vélem – hozzájárulhatnak Bözödi György nem kis mértékben talányos egyéniségének jobb megértéséhez.
Semmi sem árulja el, hogy a fanyarul ironikus és gyakran önironikus hangvételű, torzóban maradt, rövid szövegek milyen körülmények között, mikor keletkeztek. Tudjuk viszont: terjedelmesebb curriculum vitae nem került ki tolla alól; az itt olvasható töredékek is inkább játékos írásgyakorlatnak tűnnek. Az azonban pontosan kiderül belőlük, hogy Bözödi Györgyöt milyen mélyen foglalkoztatta a szülőföldhöz, az otthoniakhoz, a családhoz fűződő viszony, – mennyire izgatta képzeletét, hogy voltaképp kicsoda ő, s mi dolga ezen a világon. Szójátékos rögtönzései is rendszerint a kereső ember örök szellemi nyugtalanságáról vallanak.
A hatvanas évek vége felé mondotta Bözödi egyik rövid versében. „Őrült vállalkozás volt/ az egész életem,/ megírni mindent,/ ami történelem s maholnap azt sem tudom/ mi történik velem.” Hogy ebben a forgatagos évszázadban, ezeken a viharvert európai tájakon mi minden megtörténhetett vele és körülötte: erről szól egészében sokágú életműve, s ezt a képet gazdagítják új árnyalatokkal, adalékokkal az alább következő töredékek, korjellemző dokumentumok.
 
„Fogalmam sincs, hol kezdődött s hol végződik...”
Mindenesetre arról van szó, hogy írjak magamról holmi önéletrajzot. Hát nem. Az életrajzi adatokat bármely lexikonban megkaphatja bárki.
Mindenekelőtt azzal kezdem, hogy fogalmam sincs, hol kezdődött, s hol végződik az én életem. Mert az semmi, hogy mikor születtem, és mikor halok meg. Értsétek meg, ó, hozzám hasonló jóemberek, akikkel szinte beszélni se merek.
Megszülettem én is, mint minden világravaló gyerek igen, de hogy? Vasárnap délben, amikor a templomban ültek a jó asszonyok meg a jó emberek. És akkor, ilyen illetlen időben kínlódott és vajúdott az anyám velem. S fohászkodhattál jaj, istenem, van már öt szép felnőtt és felnevelt gyermekem – s ez jő most az ötödik után tizenegy év múlva! Ezt nézték persze az aszszonyok is, meg a férfiak is, szinte elámulva. Így kezdtem a pályafutásom az életben, vagy legalábbis a falumban, hogy mindenki kezdettől fogva tőlem el volt ámulva. És alig kaptak keresztanyát, aki a szenteltvíz alá tartson. Hát hogy is folytassam tovább: szégyen voltam a világon, már akkor, amikor megszülettem. S hát persze, nem tartottak semmi nagy ünnepélyes keresztelőt, hanem az, hogy édesanyám testvérének a felesége – hogy ne maradjunk mindenképpen a szégyenben –, az vett az ölébe, levéve fejéről a tisztes fejkendőt – hogy igen, még egyszer Jakaboknál tartunk egy keresztelőt. S miután senki nem vállalkozott rá, megkereszteltek engem egyszerűleg Gyurinak. Ezért már hallottam szemrehányást is a minap, hogy mért éppen Gyurinak. Hát igen, mert nagyapámnak azt se tudom, hány fia volt, de őt is úgy hívták, hogy Gyuri, s az egyik fiát, a legnagyobbikat ő is úgy keresztelte el, hogy Gyuri, s nekünk már nem jutott hely a családban, ezért lett apám a családban – amit nem látott s nem hallott az oklevelekben soha senki –, ezért lett Lajos. Igen, mert ott élt, ott működött Turinban Kossuth Lajos. És ezt elfelejteni minden hibájával együtt, jaj de bajos.
Hát igen, mondanom sem kell, hogy születtem. Igen, vasárnap dél tájban, amikor minden rendes ember a templomban ült. S én akkor kezdtem el visítani és sírni, vagyis a világra jönni. (Azután megnéztem még a csíziót is, hogy hallám, mit mond, de azt, csupa földi jót: a Kos jegyében született gyermek szelíd, okos.) Szinte mint – ne haragudjatok – a koskodók vagy okoskodók. S na most hogy kapcsoljam hozzá azt, amiről most okoskodok. Egyszer Kolozsvárt az Egyetemi Könyvtárban vagyok, s kereskedők a hírlapi tárban – éppeg nyakig voltam a készülő Székely bánjában – s kikérem az Ellenzék 187-ik valamelyik számát, hol arról volt szó, hogy szlovák munkásokat hoztak Háromszékre az aratáshoz, mert nem volt ott nép, aki learassa. De a termés megvolt, s azt csak az isten ad, vagy istenadta.
Ilyen roppant felajzott lelki (meg egyébi) állapotban kérem ki az Ellenzék egykori ennyi meg ennyi számát. Ott ülök felajzva és várom. S órák múlva kihozza a tisztviselő. De amikor megnézem, azt mondom, hogy kérem, ez ugyanaz a könyvtári szám, de nem az az évfolyam, valahol valami tévedés van. És menjen vissza, és azt keresse meg, amit én kerestem. De hogy órákig ne üljek én itt resten, ezt a tévedésből kihozott évfolyamot hagyja itt, hogy nézegessem. És időtöltésből böngésszem.
És böngészem. S akkor veszem észre, hogy itt nekem is van részem. Mert ez az 1913-ik évfolyam – ismétlem, csupa tévedés volt az egész. De én hogyne figyeltem volna fel, hogy én is akkor születtem. Hát akkor téged is, meg mást is hogyne érdekelne, amikor én valók az Ellenzék oszlopos munkatársa. S mit látok benne a születésem napján? Vezércikk: „Vége a sajtószabadságnak.” Bizonyisten ne röhögj, de ez így van, még akkor is, ha nem mondom el másnak. Ne haragudj, de hogy mondjam jobban, én akkor elhatároztam, hogy csak három napos koromig írom meg az önéletrajzomat.
•
Hát igen, ha valaki kíváncsi az életemre, hát mondok belőle igen, csak belőle, mert még benne vagyok, benne, az életben. De igenis megrázott édesapám halála, gyermekkoromban. Én akkor tíz éves kicsi? voltam. De ez hogy létezik: eddig volt, s még ma is volt, és többé nincs apám. Jaj, apám, akkor kezdtem megtudni, hogy milyen az élet.
Azóta sok mindent összezavartam, még azt is, hogy élet meg elmélet, de ezt soha sem. Ott álltam az utcán a kerítés mellett, és néztem be, hogy mi van ott, mert úgy jöttek-mentek a férfiak, s főleg az asszonyok. De engem nem engedtek be. Engem, a fiát! Hogy ez nem neked való látnivaló.
S hogy mindent még emlékeimben is össze ne zavarjak, tartsunk rendet. Apám nagy beteg volt, tüdőbajos volt, amit akkor még nem tudtak gyógyítani. S felhívtuk az erdőszentgyörgyi doktort, megvizsgálta, s csak a fejét csóválta. S azt mondta, itt nem segít semmi, legföntebb valami jó asszú borok. Attól működnek a hormonok. Jaj, szegény anyám elrohant, s a félvilágból is szerzett valami jó dugaszolt asszú borokat. Igen, de milyen volt szegény apám, azt mondja erre: Látod, Juci, milyen vagy, amitől az egész életben tiltottál, a doktor úr most is azt rendeli nekem.
De hagyjuk el most ezt a halálos kacagást, és vegyünk elé valami mást. Például azt, hogy én ott állok és sírok, kint a kerítésnél, és nem engednek be a kapun. Miért ne? (S ezt már most én vénen fűzöm hozzá: hogyne, amikor hat gyermeke közül én voltam az egyetlen, aki otthon voltam.) S nem engedtek be az asszonyok, mondván, ez nem gyermeknek való látvány. Éppeg úgy nem, mint a születés – és a halál. Én erre megfordultam, hogy nem engedtek be saját apámhoz meg a kínlódásához, és visszamentem a nagynénémhez, ahová már azelőtt két nappal elküldöttek, és ott olvasni kezdtem, amit már a tegnap is elkezdtem, most már csak folytattam, Petőfi összes költeményeit, de nem is az összest, s ilyen gyermeki helyzetben mit ér az egész, én csak mind azt olvastam, hogy János vitéz. És ezzel eltakartam, hogy apám meghalt.
És akkor, és akkor, ne haragudj, de nem folytatom. Semmit sem mondok azontúl. Meghaltam, amikor születtem, de azért mégis nem jó, hogy én is többek között a világra lettem.
De azért mégis, ha valamiért roppant megharaguszom, hidd el, hogy nem aluszom.
Lírai modorban tovább nem folytatom, hanem azt még el kell mondanom. Na, kicsi koromban – s ezt még kicsikartad – mi volt a legszebb emlékem. Három éves koromban, 1916-ban ültünk a somfán nálunk a kertben, s gyermekekként szedtük és ettük a fanyar, de jóízű somot, s akkor jött bé, hogy gyertek bé, gyermekek, rögtön, mert futás, itt a világháború a nyakunkon, s ott hagytuk a megdagasztott tésztát a tekenyőben, meg a befűtött kemencét, jaj, fussunk, ki vagyunk ürítve, és jő az ellenség. Ez volt 1916 őszén, de ha én mindezt elmondhatnám őszintén, szinte te is olyan lennél, mint én.
Éppeg ezért nem is folytatom tovább, csak mutatok egy néhány képet, s ez szörnyűbb vagy ostobább?
Még csak annyit, a nóta azt mondja:
Diófába beleköltött a féreg,
de mi azért hárman vagyunk testvérek,
s ha mi hárman egy úton megindulunk,
jaj, jaj, mindenkit becsület nélkül hagyunk.
•
A Magyar Tört. bibliográfia IV. 1., 1807 sz. alatt véletlenül rábukkantam egy érdekes adatra: Bözödi János: Pásztortűz, 1937., 345–347. Cikke: Székelyek és románok a XVII–XIX. században + Két tűz között.
Roppant meglepett a dolog, mert én még Bözödi nevű emberrel soha sem találkoztam, vagy még hírét sem hallottam, hát még, hogy valami írogáló féle.
Nekiláttam persze kinyomozni, hogy ez ki lehet. Megkerestem a Pásztortűz hivatkozott helyét, és kiderült, hogy ez én vagyok. Ott ugyanis ez áll írva egy cikk címéül: Két tűz között. Alatta a szokásos módon az írói név: Bözödi György. Majd lapalji megjegyzés. Részlet a szerző Segítség nélkül c. készülő könyvéből.
Székelyek és románok a XVII–XIX. században egyáltalán nem szerepel a lapban sehol. Nem csoda, ha egyáltalán nem emlékeztem, hogy én ilyen témáról valaha írtam volna. Így hát ez valami csodabogár, bibliográfusok szülték. És persze a bibliográfusok szülték Bözödi Jánost is, nem pedig Bözöd.
A Pásztortűz-beli cikk egyébként fogalmazása, vagy összevonása a Székely bánja I. kiadása 60–69. oldalán megjelent szövegnek. Így hát „bármerre nézek, önmagamba látok”. Kezet foghatok földimmel, Bözödi Jánossal, vagyis önmagammal.
E bibliográfiai elírás ezért kedves nekem.
•
A Székely Szónál való szerkesztői történetem. – A lap indult 1941. december 11. Címlapon: főszerkesztő Biró István dr., felelős szerkesztő Szász Endre. – Hátul az imprimátumban: Szerkesztők: Kovács Elek, Jakab Antal.
1944. június 28., szerda, IV. évf., 145. sz. még így jelenik meg: címlapon: Főszerkesztő dr. Biró István. Felelős szerkesztő Szász Endre. Hátul az imprimátumban: Felelős kiadó: Szász Endre.
1944. június 29., csütörtök, 146. sz. Címlapon: Szerkeszti: Bözödi György. – Hátul az imprimátumban: A szerkesztésért és kiadásért felelős: Szász Endre.
Én akkor katonának voltam behíva Maroshévízre. Visszajöttömkor értesültem e változásról, és tiltakoztam. Molter Károly azt a magyarázatot adta, megnyugtatási szándékkal – hogy a vásárhelyi értelmiséggel megbeszélték ezt a kérdést előzőleg –, és tekintettel a hadihelyzetre, jobbnak látták, ha az én nevemet teszik a lapra, mint közismert demokratáét, illetve baloldaliét, mert így a bevonulás esetén is biztosítva látják a lap további megjelenhetését. Tehát ez nem jár reám nézve semmiféle veszéllyel, sőt... Én azonban tovább tiltakoztam a teljesen önkényes eljárás ellen.
1944. június 29-i 146. sz.-ban, vagyis amikor a nevem a címlapon megjelenik, a lap belsejében, a 3. oldalon ez a magyarázkodás jelent meg A szerkesztőségből címmel:
„A Székely Szó szerkesztőségében történt fontos változásokat kell bejelentenünk. Biró István dr. képviselő-főszerkesztő, a lap egyik alapítója, a m. kir. miniszterelnökség olyan irányú rendelkezése értelmében, hogy főszerkesztő vagy felelős szerkesztő csak hivatásos újságíró és a sajtókamara első osztályának tagja lehet, megválik három éven keresztül nagy ambícióval és a lap fejlesztése érdekében szívós akarattal betöltött főszerkesztői tisztjétől.” (Továbbiakban jelzi a cikk, hogy Biró ezután is a lap belső munkatársa marad – és érdemelt méltatja...)
„Függetlenül Biró főszerkesztő visszalépésétől, egyébként is szükségessé vált a lap szerkesztésének átszervezése. Mától kezdve újra szerkesztőségünk kötelékébe lépett Bözödi György, a kiváló regenyíró és közíró, akinek a székely élet körébe vágó nevezetes munkája, a Székely bánja irányt szabó műve tudományos irodalmunknak és immár harmadik bővített kiadása kerül ki néhány hónapon belül a sajtó alól. Bözödi György mától kezdve mint szerkesztő jegyzi a lapot, és ezentúl publicisztikai írásaival, irodalmi cikkeivel napról-napra találkozik majd az olvasó lapunk hasábjain. Bözödi Györgyön kívül több kiváló újságíróval és közíróval folytatunk tárgyalásokat, hogy a katonai behívások következtében megcsappant szerkesztőségi létszámot lapunk megnagyobbodott terjedelméhez és fejlődési programunkhoz méltóan kielégíthessük.”
Igen, tehát nemcsak Biró kényszertávozása (miatt), hanem „egyébként is” szükségessé vált a szerkesztőség átszervezése. Hogy mi volt ez az egyébként is, azt Molter fentebb megmagyarázta, egyébként is. A komikum folytatása még ott van, hogy a katonai behívások következtében megcsappant szerkesztőségi létszámra hivatkoztak, amikor én magam is behívás alatt álltam – mint már mondtam – Maroshévízen, és az egész ügyletről, semmiről sem tudtam. És hogy még folytassam a komikumot, engem nem Biró helyébe főszerkesztőnek vagy felelős szerkesztőnek tettek oda, ahonnan Birónak távoznia kellett, hanem csak egyszerűleg odabiggyesztették a nevemet a címlapra, hogy „szerkeszti”... pedig soha nem is szerkesztettem, sem azelőtt, sem azután. De e vitának már legyen vége. Én csak írtam bele. De a vita folyt.
1944. augusztus elején végre lekerült a nevem a címlapról. Az aug. 61178. sz. első oldalán a szerkesztő nevének szokásos helyén név helyett már ez áll: Politikai napilap. Hátul sincs senki szerkesztő, vagy felelős szerkesztőként felírva (vagy csak hiányzik a gyűjteményemből az oldal?). Az aug. 8. 179. sz. szintén így, Politikai napilap, jelent meg az első oldalon, de az utolsón, az imprimátumban ez áll: Szerkeszti Bözödi György. A szerkesztésért és kiadásért felelős Szász Endre. És ilyen formában jelenik meg mindvégig, az 1944. szept. 27-i 212. sz.-ig. Ez az utolsó megjelenés, mert megjelentek helyette az oroszok.
Hajsza indult ellene
A háború után, 1945 őszén Bözödi Gyögy Kolozsvárt tartózkodott, az Egyetemi Könyvtárban dolgozott. Nem sokkal előbb, a nyári hónapokban kezdődött el a közalkalmazottak „purifikálása”; ekkor kértek véleményezést róla is a Magyar Népi Szövetség marosvásárhelyi és bözödi vezetőitől, más illetékesektől. Rozencz Lajos bözödújfalusi községi bíró többek között ezt nyilatkozta: Jakab (Bözödi) György dr. „legdemokratikusabb munkásságáról és szelleméről meg vagyok győződve úgy a magam, mint a bözödújfalusi székely szombatosok, illetve volt izraelita hitfelekezet minden egyes tagja, mert az elmúlt „Fasiszta” rendszer idején, vagyis 1944. február–május idején, amikor minket, bözödújfalusi „székely szombatosokat” (a) sepsiszentgyörgyi Székely Nép című napilap támadott, ugyanakkor a marosvásárhelyi Székely Szó című napilap Bözödi György aláírásával minden egyes alkalommal megcáfolta, és úgy ő a maga, mint az általa szerkesztett lapban igyekezett mint demokratikus ember pártunkra és védelmünkre állni (...)” Ugyanígy beszéltek róla (július 4-én keltezett nyilatkozatukban) a bözödi lakosok: Török József, Demeter György Béla, Szabó István, Vass Mózes, Berei Dénes. A Magyar Népi Szövetség marosvásárhelyi szervezetének igazolványát – mely egyebek között hangsúlyozta: „nevezett ittléte alkalmával a magyar városparancsnoknál közbenjárt a kivételezett zsidók és baloldali meggyőződésük miatt letartóztatottak kiszabadítása érdekében” Szőcs Béla titkár (a tragikus körülmények között, fiatalon elhunyt, kitűnő költő, Szőcs Kálmán édesapja) írta alá.
Hogy hajsza indult ellene, az hamarosan kiderült. November 4-án Hogyan lehetséges címmel aláíratlan cikk jelent meg Kolozsvárt az Erdély című szociáldemokrata napilapban, mely Bözödi „múltjának szigorú megvizsgálását és ennek megtörténte után a megfelelő szankciók alkalmazását” követelte. (Mint kiderült, a cikket Salamon László írta, aki ekkor a lap belső munkatársa volt.) Bözödi itt a hírhedten jobboldali Egyedül Vagyunk „volt főbizalmasának” neveztetett, s vétkei között első helyen szerepelt a Jónás Ninivében című regény, melyből részlet jelent meg az előző évben az Egyedül Vagyunk hasábjain. (Az az igazság, hogy a szerző végül is nem engedte kinyomatni ezt a könyvét, a szedést szétdobatta, nehogy zsidóellenes propagandacélokra használják fel a jobboldali erők. A kézirat vagy megsemmisült a háború idején, vagy ismeretlen helyen lappang.) Katona Szabó István mondja A nagy remények kora című, 1990-ben, Budapesten kiadott visszaemlékezésében: „Ilyen, indulattól fűtött és gyanúsításokkal teli cikket még az ismert és vád alá helyezett háborús bűnösökről sem olvastunk az akkori sajtóban.”
Egy hónap múlva, december 3-án került sor Kolozsvárt az Írószövetségben Bözödi György „ügyének” tárgyalására. Nagy István elnökölt; jelen volt például Benedek Marcell, Gaál Gábor, Kacsó Sándor, Kiss Jenő, Asztalos István, Jordáky Lajos, Horváth István. Az „irodalmi törvényszék” fővádlója: Salamon László. Fejére olvasták – ismét –, hogy Jónásával „antiszemita izgatást folytatott”. Elhangzottak józanabb, elfogulatlanabb vélemények is (Jordáky, Kiss Jenő, Asztalos részéről), de voltak, akik éppenséggel az írástól való eltiltását javasolták, vagy pedig azt, hogy ezentúl minden kéziratát megjelenés előtt nyújtsa be ellenőrzés végett az Írószövetséghez. Az elítélő Határozatot 1945. december 21-i számában közölte az Erdély. S ahogyan ugyancsak Katona Szabó István megjegyezte: ezzel „nem befejeződött, hanem éppen elkezdődött Bözödi emberi és írói meghurcoltatása, kálváriája, mely nemcsak későbbi életét, de egész írói pályáját évtizedekre tönkretette”.
Mint említettem: Bözödi ezidőben a kolozsvári Egyetemi Könyvtár alkalmazottja volt. „Ügye” itt is napirendre került; ellenségei nem nyughattak, mindenáron le akartak számolni vele. (Ellenséget pedig nem egyet szerzett magának akkoriban közszájon forgó, szellemesen csipkelődő „sírverseivel” is.)
Az Igazság című kolozsvári napilap közölte 1946. február 23-án az alábbi (ugyancsak aláíratlan) cikket:
Jellemző... –A nemzetiségi elvakultság nyilatkozott meg legutóbb az Egyetemi Könyvtár magyar nemzetiségű alkalmazottainak besorolásánál.
A besorolási bizottságban a román egyetem megbízottja Daicovici elvtárs volt. A negyven magyar alkalmazott közül harminckilenc besorolását javasolta, csak egynek, Bözödi Györgynek fasiszta magatartása és faj elleni izgatása miatt tagadta meg azt.
Néhány nap múlva román elvtársunk arról értesült, hogy magyar egyetemi körökben az ő magyarellenes magatartásáról beszélnek. Magyarázatot kért az egyik magyar egyetemi tanár elvtársunktól, akit, mint kiderült, szintén félrevezettek.
Kitűnt, hogy egyesek azért rendezték az egész hajszát, azért azonosították az egész magyar nemzetiséget Bözödi Györggyel, hogy Bözödi György együtt legyen régi meghitt barátaival. Vajon mit szól a magyar nép ahhoz, hogyha egy fasisztát vele azonosítanak? Akkor, mikor mi minden erőnkkel küzdünk a román reakciós törekvésekkel szemben, hogy ne azonosítsák a nép egészét a fasiszta magyar ténykedésekkel.
Jellemző, hogy dr. Venczel József egyetemi tanár úr azt kérdezte dr. Cherestesiu Victor elvtársunktól: A tanár urat annak idején kommunista eszméi miatt nem sorolták be a román egyetem munkatársai közé, és ez ellen tiltakozott, miért nem érzi Cherestesiu tanár úr jogosnak a tiltakozást Bözödi György esetében, amikor Bözödi is az eszméit követte?
Cherestesiu kommunista módon az igazságot mondotta meg (kiolvashatatlan)ról, és ezzel Bözödiről is. „A kommunisták elvi síkon küzdöttek magasabb eszmei igazságért, egy magasabb társadalomért, Bözödi György és a többi társai pedig tömeggyilkosságokra uszítottak.”
Venczel tanár úrnak azt tanácsoljuk: tartson önkritikát, és tanuljon meg különbséget tenni egy magasabb eszmei igazság s a gyilkosság között.
•
Még néhány sort idézek Katona Szabó Istvánnak, a kolozsvári Móricz Zsigmond Kollégium egykori diákigazgatójának erről az időszakról szóló, már említett könyvéből: „Ekkor határoztuk el néhányan legbizalmasabb körben, hogy elbujtatjuk (ti. Bözödit). Felfedeztük, a Mátyás Ház hatalmas, gerendákkal és oszlopokkal feltámasztott padlása, tetőszerkezete egybe van építve az Ereklye Múzeum épületének padlásával, és közös átjáró is van a két padlástér között. Egyik nap felmentünk Bözödivel terepszemlét tartani, s ezt alaposan kitanulmányoztuk. Megállapítottuk, hogy a múzeum padlásáról feltűnés nélkül át lehet jönni hozzánk (ti. a Mátyás Házban székelő Móricz Kollégiumba), tehát az emeleten lakó Bözödi bármikor, ha a fogdmegek jönnek, amíg azok bejutnak az épületbe, átléphet minden feltűnés nélkül hozzánk a padláson keresztül. A terv jó volt, csakhogy amint Bözödi később elmesélte, nem sikerült, mert az épület előtt, az utcán fogták el, amikor éppen hazatérőben volt.”
Ez az első letartóztatása... A Monitorul Oficial 1948. március 20-i száma közölte azt a minisztertanácsi határozatot, melynek értelmében „nevezett Bernath Ernest, Bözödi Gheorghe, Huzella Edmund és dr. Pelle Elisabeta” azonnal szabadlábra helyeztetett. Aláírás: Dr. Petru Groza stb.
Mi minden következhetett ezek után? Például az, hogy 1951. december 31-én az Erdőszentgyörgy rajoni szövetkezeti központ tudomására hozta Jakab Györgynek: munkaszerződését felbontottnak tekinti. Nem sokkal később, 1952. május 13-án ugyanez a vállalat igazolta, hogy Jakab György 1952. január 10 – február 10. és április 1. – május 10. között napszámosként („zilier”) alkalmazottjuk volt.
Gondosan megőrzött, sárguló iratok vallanak a forgatagos múltról...
„Továbbra is üldözésnek vagyok kitéve”
Nincs ennek írásos nyoma a hagyatékban, de tudjuk: 1952 nyarán, a „nagy begyűjtés” idején Bözödi Györgyöt ismét letartóztatták s elhurcolták. Mint megannyi ártatlan magyar értelmiségit – „gyanús elemet” – Erdély különböző részeiből. Kétségtelenül az ötvenes évek első fele volt életének legkeservesebb korszaka. Nem szívesen emlékezett vissza ekkori hányattatásaira, szenvedéseire. Bizonyos azonban, hogy szabadulása után mindjárt dolgozni kezdett: hogy megélhessen, román regényeket fordított magyarra a kiadó megbízásából. (Ez idő tájt születhetett egyik szellemes aforizmája: „Fiacskám, mi már ordítva fordítunk, és fordítva ordítunk”) 1958-ban, amikor Hazafelé címmel megjelenik válogatott novelláinak kötete, Bözödi a marosvásárhelyi akadémiai fiók munkatársa.
Azt viszont, hogy pár esztendő múlva, 1966. november 7-én hány órakor kezdődött, s mikor fejeződött be nála – Marosvásárhelyt és Bözödön az újabb házkutatás, hiteles dokumentumok rögzítik. A hagyatékban megtalálhatóak az ekkor felvett jegyzőkönyvek másodpéldányai.
Vásárhelyi lakásán 13 órától 17 óra 30 percig kutatott Stroe Ioan kapitány és Rusu Gheorghe főhadnagy, mindketten a helyi belügy dolgozói. Túl hosszadalmas lenne felsorolni azokat a könyveket, kéziratokat és jegyzeteket meg leveleket tartalmazó irattartóikat, melyeknek tartalma gyanúsnak minősült, s ezért elvitetett. Csak pár címet említek – a szekus érdeklődés jellegének érzékeltetése végett: Coriolan Petranu: Ars Transsylvaniae, Hunfalvy Pál: A székelyek, Imreh István: Székely falutörvények, Bözödi György: Székely bánja, Kővári László: Erdély története, Traian Pop: Monografia oraşului Tîrgu Mureş, Balázs Ferenc: Zöld árvíz, Mikecs László: A moldvai katolikusok összeírása, 1646... Elvitték továbbá készülő vagy befejezett kéziratainak nagy részét, nyelvészeti és irodalmi tárgyú jegyzeteit, az 1562–1600-as évekre vonatkozó oklevélmásolatokat, a Petőfivel kapcsolatos iratokat, fotókópiákat, magnószalagokat, fényképeket, zsebnaptárakat, személyes leveleket s egy kis fehér párnahuzatot, két törülközőt stb. Ahogyan a jegyzőkönyvben olvasható: ezeket a tárgyakat „a helyzet tisztázása” céljából vették magukhoz a hatóság emberei.
Ugyanezen a napon este 19 és 24 óra között kutattak az író bözödi otthonában. A már említett Stroe kapitány segítőtársa ezúttal László Koloman őrmester, a helyi milícia főnöke volt. „Hogy megállapíthassák tartalmukat”, innen is főként könyveket, leveleket, újságkivágásokat szedtek össze, egyebek között Szentimrei Jenő akkoriban megjelent kötetét a marosvásárhelyi színház előtörténetéről, Bágyi János meséit, a Székelykeresztúr története című könyvet.
Ezen a napon – a két házkutatás között vagy előtt? Bözödi Györgyöt ismét letartóztatták. 1967. január 25-ig ült vizsgálati fogságban, mikor is többrendbeli közbenjárás, kérelmezés nyomán (mások mellett Sütő András és Fazekas János lépett fel érdekében a legmagasabb fórumoknál) szabadon engedték. Az ellene felhozott vádakat (közöttük a homoszexualitására vonatkozót is) megalapozatlannak minősítették.
Ám senki se gondolja, hogy ezzel véget ért kálváriája. Az alábbi levél, melyet minden valószínűség szerint 1967 nyarán írt Fazekas Jánosnak, aki akkor a Minisztertanács alelnöke volt, sokat elárul legújabb „galibáiról”. (A levél másodpéldánya csak hiányosan maradt fenn a hagyatékban. Dátum, aláírás nincs rajta. Kérésemre a címzett sem tudott semmi ide vonatkozó felvilágosítást nyújtani; a levél hiányzó részét nem sikerült megtalálni.)
•
Alulírott Jakab Bözödi György marosvásárhelyi lakos, a RSzK Akadémiája marosvásárhelyi tudományos Kutatóintézetének osztályvezetője, a Romániai Írók Szövetségének tagja, az alábbi panaszaimról kívánom Önt értesíteni.
Az elmúlt év november 7-én a MAI marosvásárhelyi szervei letartóztattak (különböző koholt vádakkal), és ez év január 25-ig vizsgálati fogságban voltam. Ekkor a vádat elejtették, az ügyet semmisnek nyilvánították, és viszszahelyeztek teljes jogaimba. Mindezek ellenére, úgy látom, hogy továbbra is üldözésnek vagyok kitéve a MAI egyes szervei részéről, ami egyrészt abban nyilvánul meg, hogy a jogaimba visszahelyezést nem hajtják végre teljes mértékben, másrészt abban, hogy különleges elbánásban részesítenek.
Az ismertetendő tények a következők:
1/ Útlevelet kértem magyarországi rokonaim meglátogatása végett, de kérésemet visszautasították. Három nővérem él Budapesten, a legidősebb, Julianna 77 éves, kórházban fekvő beteg, a másik két nővérem, Judit és Rozália szintén a hetvenedik életéve körül jár. A felszabadulás óta eltelt 23 év alatt egyetlen egyszer adtak lehetőséget a marosvásárhelyi hatóságok, hogy rokonaimat meglátogassam, az évenként beadott kérvényeimet indokolás nélkül mindannyiszor visszautasították. Most Julianna nővérem betegsége annyira súlyosra fordult, hogy az orvosi vélemény szerint legföntebb néhány hétig bírhatja. Meghívó levelét természetesen csatoltam volt az útlevél iránti kérésemhez, de nem vették figyelembe.
2/ A letartóztatásommal kapcsolatban a vásárhelyi lakásomon és bözödi házamban tartott házkutatás alkalmával elvitték irataimat és könyveim jórészét, elsősorban mindazokat a könyveket, amelyeknek címében vagy fejezeteiben az „Erdély” és „székely” szó előfordult. Szabadlábra helyezésemkor ezeknek egy részét visszakaptam, és akkor azt ígérték a MAI szervei, hogy később mindent visszakapok, ami akkor még ott maradt, de ennek ellenére az azóta eltelt félév alatt semmit sem adtak vissza.
Elvett irataimnak ügye jelenleg már 3 csoportra tagolódik, s elintézésük is három különböző eljárást igényel.
a/ Még jóval letartóztatásom előtt, 1966 júniusában elkobozták az államvédelmi szervek egy Bözödre küldött csomagomat, mely kéziratos jegyzeteimet tartalmazta készülő regényemhez, nyelvtudományi tanulmányaimhoz és verseimhez stb. Ez az elkobzás a törvényesség teljes megsértésével történt. Szabadságomat e jegyzetek feldolgozásával akartam tölteni. Sem jegyzőkönyvet nem vettek fel, sem egy sor elismervényt nem adtak az elvett iratokról. Ez a csomag most is az Államvédelemnél kell hogy legyen.
b/ Vizsgálati fogságom ideje alatt a bűnügyi doszáromba tettek egy egyoldalas úgynevezett „házkutatási jegyzőkönyvet”, ami ugyan nem volt hiteles, mert utólag készítették valahol (az eredeti hat oldalas jegyzőkönyvet nem csatolták a doszáromhoz!), de felsoroltak benne egy sor iratot, főleg noteszeket és jegyzetekkel tele zsebnaptárakat, amelyek az eredeti, valódi jegyzőkönyvben is szerepeltek. Az ezen a listán külön csoportosított iratokból semmit sem kaptam vissza. Mivel ez a lista a doszáromban volt, gondolom, hogy ezek az iratok az ügyészségen, esetleg a milícián lehetnek.
c/ Az eredeti hat oldalas jegyzőkönyvbe felvett iratcsomókból és könyvekből, amelyeket szabadlábra helyezésemkor nem adtak vissza, azóta sem kaptam vissza semmit. Ez a csoport akkor a városi milícián maradt.
Szabadlábra helyezésemkor a párt képviselője és írótársaim kívánságára kifejezett ígéretet tettem, hogy Gábor Áronról szóló regényemet sürgősen befejezem és kiadom. N. Ceauşescu elvtárs a legutóbbi Brassó tartományi látogatása alkalmával meleg elismerő szavakkal méltatta Gábor Áron demokratikus tevékenységét, és ezzel a közfigyelem és érdeklődés méginkább az ágyúöntő hősre irányult.
Sajnos, ünnepélyes ígéretem ellenére, a regényem írásával nem tudok előre haladni, mert a hozzá évek óta elkészített jegyzeteim nagyrésze is a vissza nem kapott irataim közt van irataim vissza nem kapása a legnagyobb mértékben gátolja írói munkámat.
3/ Végezetül nem hallgathatom el, hogy személyi indokok a kiszabadulásom óta is érvényesülnek a velem való kapcsolatokban. Elsősorban a bözödi milícia őrsparancsnoka (László Kálmán) részéről nyilvánul ez meg, aki hátam mögött folyton becsmérlő, rágalmazó szavakkal illet, és nyíltan kérkedik, hogy „addig nem nyugszik, amíg ismét el nem zárat”. A magam és írótársaim írói hitelét, értékeit becsmérli, s többek közt azt híreszteli, hogy az Igaz Szóban megjelent írásaimat nem én, hanem valaki más írja helyettem. Továbbá kérdőre vonja azokat az embereket, akikkel találkozom, hogy miről és mit beszéltünk együtt A május elseji három napos ünnep alkalmával az utcán leállított, amikor egy bözödi tanítónővel sétáltam, és be akart vinni az őrsre, mert nála nem jelentkeztem. (Másokkal nem foglalkozott, pedig az ünnep alkalmából legalább 30-an voltak itthon „idegenek” látogatóban.) (Kiolvashatatlan) idegenellenőrzést Bözödön velem szemben, aki az ottani házam és kertem után adót fizetek, az új kultúrház építéséhez önkéntesen hozzájárultam stb.
Az őrsparancsnok velem és másokkal szemben is megnyilvánuló, a népi milícia szellemével összeegyeztethetetlen önkényeskedéséről bővebb tájékoztatást adhat a bözödi termelőszövetkezet elnöke, Ráduly Dénes, a Néptanács titkárnője, Mózes Beke Etelka, a kultúrigazgató, László Teréz tanítónő, a postahivatal kezelője, Albert Mózes, Fülöp György rajoni néptanácsi instruktor stb.
•
Befejezésül egy beadvány szövegét másolom ide; 1968. május 28án írta volt Bözödi György a Maros megyei milícia parancsnokságának:
Alulírott Jakab (Bözödi) György, született 1913. március 9-én Bözödön (Maros megye), Lajosnak és Juditnak a fia, magyar nemzetiségű állampolgár, író, a RSzK Akadémiája marosvásárhelyi Bázisának tudományos kutatója, marosvásárhelyi lakos (str. Griviţa Roşie 31, Bloc H/5 ap. 15) az alábbi panasszal fordulok a tisztelt Parancsnoksághoz:
Bözöd községben van egy nyaralóházam, mit gyakran felkeresek, hol pihenés, hol munka céljából, mivel könyvtáram is ott van. A bözödi Milícia parancsnoka, László Kálmán azonban állandóan kellemetlenségeket okoz nekem, hátam mögött folyton becsmérlő és rágalmazó szavakkal illet mások előtt, és azzal kérkedik, hogy „addig nem nyugszik, míg ismét el nem zárat”. Ezekről és általában a másokkal szemben is tanúsított, meg nem engedhető viselkedéséről bő felvilágosítást adhat többek közt a bözödi Néptanács titkárnője, Mózes Beke Etelka, a kultúrigazgató László Teréz, a postakezelő Albert Mózes.
Az 1967 május elsejei három napos ünnepet otthon töltve, a nevezett parancsnok az utcán leállított, amikor egy bözödi tanítónővel sétáltam, és be akart vinni az őrsre, puszta szemtelenkedésből, azon az ürügyön, hogy nála nem jelentkeztem „mint idegen”. A dolog annál felháborítóbb volt, mert azelőtt egy órával fizettem ki községi adómat, valamint a kultúrház építéséhez az önkéntes hozzájárulásomat. Az ünnep alkalmából még legalább 30 személy volt otthon látogatóban, de mással nem foglalkozott idegenként, csak velem.
Legutóbb, ez év áprilisában a Büffében kezdett kötölőzni velem azon az ürügyön, hogy koccintsak vele, amit én visszautasítottam, mert nem koccinthatok olyan emberrel, aki pl a két évvel ezelőtti házkutatás alkalmával, amikor a padlásra kellett felkapaszkodnom, kilökte a széket alólam, és azzal gúnyolt, hogy énekeljek és táncoljak neki. Most a Büffében történt incidens után mások figyelmeztettek, hogy amikor utána hazaindultam egyedül, a parancsnok és éjjeli őrei bántalmazni akartak. Ezt több tanúval tudom bizonyítani, de tud róla a Büffét bérlő Sebestyén János is.
Hogy a további és esetleg még súlyosabb incidenseket elkerüljük, kérem az ügyet kivizsgálni, a nevezett parancsnokot állomáshelyéről eltávolítani, és megfelelő szankcióban részesíteni.
Tehát: énekelnie és táncolnia kellett volna a végletekig megalázott írónak – a szenvedésekben megsebzett, törékeny testű Bözödi Györgynek belügyér házkutatói mulattatására. Miközben ki lökték alóla a széket... Hajdani jobbágyelődök panaszleveleiből buggyantak ki a sérelmek és siralmak ily mellbevágóan...
Csoda, hogy utolsó éveiben oly gyakran megeredtek a könnyei a legkisebb érzelmi rezzenetre is? S hogy ekkortájt így tűnődött fájdalmas magányában: „Egy-két szóvá merevedik/ az emlék, az ész/ s az értelem./ Jaj, istenem,/ kitől kérdezzem hirtelen,/ mi lesz velem?”
NAGY PÁL