ÍRÓK ALBUMA
Életkarc
Ma sem tudom, hogy a Tündérek szeretik-e a trombitahangot Annyi biztos, hogy Anyámnak igényest megtetszhetett Tordaszentlászlón az a kolozsvári tűzoltó, aki az említett, kisikált hangszert fújta. Így lett, hogy 1935 november másodikán (éjfél előtt egy és egy negyed órával) egy csipkebokorban világra jöttem. Ahogyan a nóta mondja: hátra néztem, s hát?!– – Mögöttem nem ült, nem állt – nem volt senki, semmi. Felettem pusmogott, ismerősen súgott zúgott a Kiserdő – egy nagyon öreg fenyveserdő. A csipkebokron néma madarak gubbasztottak.
Megvagyok, itt vagyok – la! De mi a fenét kezdjek magammal ilyen fiatalon? – tettem fel magamnak a jogos, fontos, igen fogas kérdést. Válaszra nem maradt időm. Az aljból Piroska nagyanyám hangját hallám: – Zsiga! Zsiga! Hol vagy, Zsiga?! – Itt fenn! Há’ hol lennék? – morogtam, majd a Tavaszi szél vizet áraszt című népdalt fütyörésztem élesen, hangosan; csak azért, hogy Öregszülém a csillagtalan degenyegben valahogy rámtaláljon – – – – – – – – Rám is talált azonnal.
– Anyám hol van?! – – És a kolbász? – Van, van – fokhagymás! És pájinkát is hoztam. Csak anyádnak hagyj békét; most sok dóga van. Ellűtték a Medve csánkját – füvet vitt neki. Gyógyítja. A sündisznyók meg… Segít nekik téli vackot… – Azokat szoptatja?! – Pofa bé! – kankus-szösze, manó-fattya. Gyerünk a kötényembe! – Van lapi! Keserűlapi morfondíroztam. Két nagyobbat azonnal leszakítottam, szederindával összeköttem – a hátamra vetettem az egyiket. A másik lapi pocakom dugóját: köldökömet súrolta. Úgy néztem ki, mint a cirkuszreklámot hordozó szendvicsember. Ruházatom nagyanyámnak is tetszett. Lefele jövet kérdezte: – Osztán ki fütyült olyan hegyesen? Azok a léprigók, a csipkebokron? – Lép-ri-gók?! – néztem rá döbbenten. Azok. Fenyőrigók! Álmukban is seggvakarót csicserésznek... Te összetéveszted a Turdus viscivorust a Turdus pilarisszal? Miféle nagyanyám vagy te nekem? – Gyönge, fiam – meggyöngült a szemem. Most, ezegyszer tévedésem nézd el nekem
– Jó, jó – békültem Nagyanyámmal, s a patakparton hirtelen megálltam – Mi lelt? Mi ért? Mért szökdösöl? – Pisilhetnék! – Ereszd, fiam ereszd. – – – – – A Hold későn kélt, csodálkozva meredt a lapi alól kibukkanó félelmetes öklelődárdára, meg a spontán szökkenő nagy sugárra.
Anyám nővére, Vénkánya, másnap reggel bosszúsan kijelentette, hogy ő ilyen rafinált kurva kölyket még sohase látott. Ugyanis: ennek a ribancnak még lámpással se lehet kifürkészni a gondolattyát. ’Sze amikor kimondja végre, mit akar: szava máris valami egyebet takar. – – Hásztán micsinájak? – bezeregtem. Jó az adóm. Meglehet, hogy másnak rossz a vevőkészüléke. Vagy csak középhullámon fog valamit, amikor én éppen ultraröviden sugározom a leglényeget. Vannak kérem különös – korán mutatkozó képességek; apriori kategóriák, meg más egyebek – – – – Ezt se értette Vénkánya. Mit tehettem? Vettem az ostort, kértem két szál fokhagymáskolbászt – kinyeret, túrót, hajmát hozzá a tarisznyába, s indultam máris bihalyat őrizni ki a rétre – – – – – Hogy féltek tűled azok a nagy fekete bihalyok – mondogatta sokszor bandagazda Nagyapám.
Harmadnap szörnyen átkozódva, sipítva tért haza Piroska nagyanyám: – Azt a csökött jácintgöcsit! Mondtam neki: Zü-vel, meg Sü-vel kell! Mégis gühü-vel. Sighismundnak írta be Zsigát. El van cseszve a keresztlevele. Egy egész életre! Az a ragyás lópofájú tette. Hogy az isten... – Nem érdekes legyintettem, és az ágy alá bújtam Bözsivel ismerkedni. Késő estig ott jácottunk doktorosdit. Vas nagyapám – az Adriáig lejáró, kilenc nyelvet beszélő építész bandagazda – eközben verte a blattot a komákkal, sógorokkal, és néha-néha hátrarúgott elgyötört csizmája, mert illett minket vicogásban-nyihogásban csitítani. Csak Vénkánya kérdezte Bözsikém távozta után: – Na, milyen volt?! – Oly, de büdös halszagú! – vallottam állítólag, de én nem hiszem, hogy ekkora disznó lettem volna már harmadnapos koromban.
Vénkánya mesélte azt is, hogy húsvét tájt kikeltek a csibék, s én egész nap velük bajlódtam, mert Bözsivel éppen haragban voltam. Simogattam, csucsujgattam – gelesztával kínáltam a pityegő csudákat, s az egyik...? Döglötten a markomban maradt. Mi lesz?! Jaj, jaj! Az a baj, hogy az a csirke nem a miénk. Átbútt a szomszéd pislene a kerítés alatt, és én véletlenül agyonszerettem. Jött máris János nagybátyám, Maska néném, Vas nagyapám, Piroska nagyanyám, és persze Vénkánya – karonfogva Édesanyámmal. Hosszan, elmerülten, magukbaszakadtan tanácskoztak, majd türelmesen okítottak: – Jobb kezedben tartod a pénzt (legalább húsz csibe árát!). Balod tenyerén fekszik az áldozat. Köszönés után első szavaddal bocsánatot kérsz, és érzelmesen elmeséled, mi történt, hogy történt. Derüljön ki az, fiam (hangsúlyozta Vénkánya), hogy nem volt szándékos a nyuvasztás. – Érted? – Értem – értem válaszoltam, és máris indultam – – VAGY SÜSSÉK MEG, VAGY ...SSZAK MEG – ITT A PÉNZ! – ordítottam szigorú vénasszony-szomszédunkra. A kerítés mögött hallgatózó népes gyülekezet, no meg Rákiskó néni is esküdött rá sokáig, hogy a csirke-ügyet szorul szóra így intéztem – Szentlászlón így bonyolítottam.
Hoztak – vittek, óvodás koromig sokat ingáztam szülőfalum és Kolozsvár között. KIT SZERETSZ JOBBAN? – tették fel nemegyszer itt is, ott is a szülék a lélekkaparó, szemérmetlen kérdést. Darázsfészek című írásomban a múlt év őszén válaszoltam: Nótás kedvű, pipacslelkű, vasárnap is korán kelő, szigorú asszony volt nevelőanyám. Imádta és értette a háztályt lakó állatokat – – – – Jól álcázott nyilason is belátott az emberekbe; végzetesen gyűlölt több s mást; platten forrón ragadt hozzám – – – – Ha vert: akkor is szeretett.
Nagy volt a kertünk – a jó hírű virágkertészet. Üvegház is épült reá, számszerint három. A télen nyíló mimózabokrot s az édes illatú narancssárga rózsákat kátránysáros, szagsüket orrommal ma is érzem, többdioptriás szemüveg nélkül is tisztán látom – – – – – – – – –
Akadt dolgom napvégt elég. Fát vágtam – hántoltam –, vizet húztam a tizenhét és félméteres kerekes kútból, majd a padláson, pincében sürögtem, konyhagőzben katuskodtam – abálódtam.
Testvérem nem volt. Ha jól meggondolom: nemcsak fia – vastag hangú kislánya is voltam az én nótás kedvű, pipacslangú Mamukámnak: NEVELŐANYÁMNAK.
Nyúzd a nyulat! Belezz fácánt! Keress tojást (tolvajseggű tyúk után); hozz zöldkaprot ordáspalacsintába – – – – Szedj szilvát gombócnak (olaszkéket); csombormagot rázz, áss murkot, zellert, petrezselymet; köpessz zöldborsót, bivalypaszulyt – mert a csuda virágjáért te csak azt eszed – azt szereted… Kutyáknak – kint szabad tűzön –: azonnal pacalt főzni! Fogj ÉLŐ DARAZSAT kedvenc tésztádba (süteményedbe) – különben nem fog felnőni – – – – – – – –
Nyáron hagyján, hisz elég volt az óriás szemű vörösringló kirágott pocakját üvegcseréppel letakarni, s így aránylag könnyen-simán át tudtam adni sárga-fekete csíkos cukrászművész-foglyomat – izgága rabomat. Ám de télen?! Csak a padláson lehetett működni – ügyeskedni. A tetőgerendákon függő malterszürke fészkekből kellett a zsémbes-álmos darázsnépet kicsalni, kizavarni. Oszt vagy jöttek – vagy nem jöttek. Ha jöttek, akkor csőstül jöttek – – – – – – – Illa berek – le a létrán; darázsvadász, legyezd magad – iszkiri! – futás.
Nem a szúrás, nem a fájás – – – – Az sajgatott, emésztett leginkább, hogy a tésztábatelepítés szertartását, valamint magát A NAGY SZUFLÁS TITKOT sohasem láthattam – pedig segítettem volna én tésztát fúni annak a darázsnak.
Bátortalan kérelmemre, kérdezősködésemre egy volt mindig a válasz: „Aki kíváncsi, hamar megöregszik.”
Öregedtem én – azt hiszem – darazsak és darázsfészek nélkül is mindennap éppen eleget. Ha a munkám elvégeztem – német leckém megtanultam –, biciklizni, vadászni mehettem (választhattam öt gukkerből, jó patronból – tíz puskából!).
Borháncs völgye, három tava, a patak környéke apróvadban bővelkedett. Fogoly, kacsa, fácán, róka – főleg a nyúl (késő ősszel) tarlót, nádat, gazt zörgetett; aki jóllakott, a mélyszántásban fekvést kapart, s fél szemét lehunyva ódzkodva elheveredett. Mégis, mégis – – – – Szentlászlóhoz húzott szívem. A tőlem immár távolszakadt hazaiak közt melegedtem szárítkoztam; ott leltem, akadtam fesztenfurt magamra. Pedig volt ám papírom is, többpecsétes: Itt a helyem... örökölök... Apám, a kerétsz – – – – – – – – a hajdani tűzoltó az Apám – – – – – – – – Milyen gombát szedhetett ma Öregszülém fenn, a Kiserdőn, meg a legelőn? Kati néném (A VÉN KÁNYA) hány kotlót ültetett? S hogy ízlett pénteken tökmagolajjal a kékpityóka, meg a jó köménymagleves? És, és – – – – Anyám? – – – –  Édesanyám?! Szívotte ma friss levegőt – elegendőt – a temető melletti tüdőszanatóriumban? – – – – – – – – – Vénkánya egyszer csendesen azt mondta: Kíváncsi volt ő is; bekukucskált fiatalon a mennyországba. Azóta már Mamuka is – a darázsfészket ott csinálja.
Tisztelt szerkesztőm – barátom! Írást kértél, 8–12 flekkest, de időt? – húsz napot se adtál. S mi több. feladtad a leckét; életrajzírásra késztetsz akkor, amikor ehhez semmi, de semmi kedvem. Ugyanis egy hosszabb poémából rángattál ki! Néhány nap a kievickélésé – ki tudja, mennyi lesz az életrajzba melegedés ideje. Plusz a fényképek kiválogatása, előre nem látható front átvonul ások, no meg a drága posta lajhárlassúsága. Hány napom marad írásra? Napot mondtam, de az én napjaim... Ki tanít helyettem a zeneiskolában (immár harminc éve)? Ki látja el gazdaságom? Ki főz nekem? – – – – – Magam ura és rabszolgája vagyok sok esztendeje. És ezen kívül – rájöttem már a harmadik flekk közepén baj van evvel az életrajzzal más szempontból is. Hászen, Gyuri – – – – – – – – Gyurikám! Én egész életemben magamat, szeretőmet; kutyáim, macskáim, feleségem, gyermekeim; füveim, sündisznóim... meg a szamaraimat írtam. Apámról szól a Felhőmező című poéma, ami 3777 soros. A Hulló Szépem menlevele kb. 5000 verssor (Ebből látszik, mily nehéz volt kiírni magamból hűtlen szeretőmet.) Az Aki búsul, megöregszik – kb. 4000 verssor – a gyermekeimé. A Borzaskata – vaskos gyermekverskötet – szintén az övék. Más köteteimben is van gyermekvers-ciklus. Börtönéveimet megírtam már a Pars pro totóban. Természet és ember dolgát firtattam drámákban, mesejátékokban, bábdarabokban. Írtam a Duna deltáról két halszagú – méretes könyvecskét. Tizenhét kiadott és nyolc meg nem jelent kötetem várja a szebb időket – a jobban fizető, jobb nyomdájú időket. Rádió, tévériport, gyalog-interjú – – – – – – – – sok mindent felvett-elett az életrajz elől. Földes Lászlóról, Bajor Andorról, Szőcs Istvánról – bátyóimról írjak? Megtettem már versekben és A Nagyelefántban. Sziszkapitányról? ’Sze közös könyvet (Fagyöngyöt) meg filmforgatókönyvet is bütyköltem róla. És most itt állok a bajommal – – – – Hogy írjam meg jobban kolozsvári gyermekéveimet? Nevelőanyámat: Mamukámat? Nem tehettem mást: beloptam a már megjelent Darázsfészket, a harmadik flekk közepébe. Látod? Nem csalok. Ha van szíved hozzá – akkor vesd el; de ne feledd: híres szerzők hírhedt párt- és államfőseggnyaló versei – mentségemre legyen – több lapban, többször is megjelentek! Előre jelzem még azt, hogy (utólagos, szíves engedelmeddel) életrajznak nehezen nevezhető ÉLETKARCOMAT egy kétszer is megjelent verssel: a Kétlaki művészettel zárom – ugyanis jobbat írni vers és zene dolgáról-kapcsolatáról nem tudok. Márpedig ez az ügy, barátom: életem rugója. És most karcoljunk – harcoljunk hidegtűvel, melegtűvel – kutyafuttában, felszabadultan. Térjünk vissza szőrösödésünk dicső korszakához – kamaszéveinkhez.
A negyvennyolcas levegőjű ódon Református Kollégiumban több kölyök összesúgott-összebújt. Azt tárgyaltuk, azt firtattuk fesztenfurt, amit otthon a szüleinktől hallottunk: JÖN A DUBA! JÖN A DUBA! Akkor, az ötvenes években (a dúló osztályharc idején) sok ember tapogatta estente meleg alsóval bélelt batyuját, előkészített bakancsát, cigarettahalmazát; ugyanis minden harmadik-negyedik házból elvittek valakit: JÖTT A DUBA! Az ok?! Földje, műhelye, átkos szellemi ingósága vagy ingatlan vagyona volt az illetőnek és... Állítólag pofázott valamit. Állítólag kémkedett... szabotált. Egy biztos, hogy az elhurcolt úrnak, ipsének – szinte minden esetben – kifogásolható volt a származása. A szekusok és káderesek ismerték Mendel és Morgan tanait! – genetikából fene jól vizsgáztak. Sztálin Apánk adta a hangot; élezte egyre jobban az osztályharcot... A lélek (felkent) mérnökei a fényes jövőről írtak, a költők hűen dallottak-nyíttak; délután: kollektivizáltak.
Csoda folytán csak a tizenéves gyermekek tudták, hogy mindez GYILKOSSÁG – GAZEMBERSÉG. Röviden: Veress Zoltán főnökletével létrejött az IKESZ nevű szervezet, az Illegális Kommunista-Ellenes Szövetség. (Ezt a szép nevet én találtam ki! És külön faszoltam érte.) Leöntöttük Sztálin Apánk mellszobrát jófajta vitriollal, és bepráholtuk a vörös drapériákat is. A nyomozókutyáknak nyitva hagytam az iskola szertárában a tömény-kénsavas, üvegdugós fiaskót.. Szépen füstölgött, a német juhászok oda sem szagoltak. Röpcédulákat nyomtattunk kiváló minőségű vécépapírra, játékboltból vásárolt gumibetűs nyomdával, román és magyar nyelven: EMBEREK! HARCOLJATOK A VÖRÖS KUTYÁK ZSARNOKSÁGA ELLEN, AKIK ELHURCOLJÁK FIAITOKAT Stb. NE JÖJJÖN A DUBA! Stb.
Veress Zoli nyolc évet kapott; ketten: hetet; huszonnyolcan: cite cinci ani; a többi: kettőt, hármad. Összesen harmincöten kerültünk dutyiba. Volt köztünk tizennégy éves gyermek is. Akkor – 1952-ben – tizenhat és fél éves voltam; csak két évet és tizenkét napot ültem le büntetésemből. Apám szabadított ki – egyszerre – mindannyiunkat. S lám? Mit ír 1991 szeptemberében a kolozsvári Mesagerul transilvan rólam 208-as számában: „Palocsay Szigmond... care a fost arestat şi condamnat pentru participare la acţiuni iredentiste – cu manifeste şi arme.” E cikket nem írta alá senki. Dr. Dáné Tibor válaszát (Dreptul la replică) a Mesagerul nem közölte, penig ... Hagyjuk a fenébe. Nem érdemes perelni. Egyre jobban befröcskölnének, és sose lenne vége! – – – – – – – – Erre figyelmeztetett bölcs ügyvédem.
Tíz osztállyal érettségiztem a munkáslíceumban, utána pedig – Apám kedvéért – felvételiztem az Agronómiára. De hogyan?! – – – – – – – – – – – – Vizsgák előtt két nappal megszűnt a magyar tagozat. Felelni, dolgozatot írni csak románul lehetett. Több száz székely gyerek lelombozottan, káromkodva tért haza. Csak én maradtam Józsa Ferivel meg Sipos Katival. (Ez nem mese!) – – – – – Felírják a táblára: CĂRĂBUSUL. Mi, három magyar dolgozatíró, csak nézzük egymást: az az izé mifene lehet? Végre hozzánk lép egy magyarul nem beszélő felvigyázó: – Miért nem írtok? – Mért nem tudjuk, hogy mi az a kerebusu. – Hát?! – Olyan gîză? – kérdezem. – Igen, igen! – feleli lelkesen. – Kopiji rupe áripá, pundzse ku áku, punye pe bee, si vürtyestye?... Fácse bîz–bîz?! – Aia, aia! – Na, cseszd meg, ez a cserebogár! – mondom társaimnak, és biztonság kedvéért megkérdezem: Melolontha melolontha?– – – – Elképedve néznék rám többen is: – Latinul tudja?! – – – – – – Fej, tor és potroh... De hogy mondják ezt románul? Cărăbuşul are cap, gît si burtă... Így kezdtem dolgozatomat. A felvételiztető bizottság becsületére váljék: így is felvettek mindhármunkat.
Legkevesebb bajunk a marxizmussal volt. Szemináriumon csak nyújtottuk az ujjunkat, és mindig ugyanazt a mondatot nyekeregtük. Józsa: „Ákolo sze rupe láncul, ungye okhiul jesztye csel máj szláb!” Én: „Klászá muncsitoare jesztye gropárul kápitálizmuluj!” – – – – – Azóta is kéri-kunyerálja a kölcsönt, a segélyt, a kedvezményt a sírásó – a hullától.
Másodéven hagytam ott az Agronómiát, amikor géptanból arra kellett válaszolnom, hogy tractorul Stalinet 101 ce putere are la cîrlig?
Apám kétségbeesett... ÉLETE CSŐDJE LETTEM – – – – – – – – – – – – – – – szélborzoló, csendes hangját most is hallom:
Ó, te Samu... ó, te Jankó... Megint firkálsz... semmit bizgetsz:.. Verselsz, ugyi, te széllelbélelt?! Mondtam már: nőj ki belőle! Hagyd a fenébe! Kölyökkorodban jól állt. Ügyes voltál újévkor – nem mondom – és minden születésnapon. Névnapokon kivágtad a vendégek előtt a rezet, s ráadásul – borozáskor – nyirettyűddel ríkattad a bús szíveket... Hagyd azt is abba... a cigánymunkát. Te csak firkálsz... kornyikálsz. Tőlem és mindentől elszakadtál. Anyád is hibás.. Ráütsz egészen. Sok benned a gőz, fiam: a rossz örökség... Baj lesz! Ráfizetsz, meglásd!... Így nem mehet tovább
Látod ezt a szál virágot? A narancssárga rózsám. Mi mindent hozott már... És ez az alma? Meg a korai körte?... A kertész verse; a jó gyümölcs! Muzsikája: a szép virág.
Az én versem, az én muzsikám két kézzel kapkodták mindig és mindenhol, ragyogva vették-vitték; megcsodálták, és megfizették az emberek.
Nincs baj addig, míg anya szül, s A KASZÁS vágja a rendet... Az élő zabál... Gyász és Öröm virággal él... végigkísér... Járj közöttünk! Még nem késő... csak annyit mondok, gyermek! – – – – – – – –  Ó, te Samu!... ó, te Jankó... Mért ültél fel oda, A FELHŐKARCOLÓ VACKORFÁRA?!... Az emberek a földön járnak! Nem hallanak, nem látnak... Azt várod, hogy felszóljanak? Integessenek?... Legfeljebb hümmögnek, legyintenek, s kapálni küldenek kertembe...
Mi?... Mi?... Mit morogsz?... hogy ez egy kritikus csöszögése... szömörcsögése? – – – – Phallus impudicus... ?!?... Egy bűzlő gomba latin nevét zúgod felém... piházva ismételgeted... Jobb talán a te gyümölcsöd? Virágot, szebbet muzsikálsz?!... Ó, te matató bódorgóvillám... bolondnak néznek... ’sze tálcán kínáltam a készet... s te ellökted az egészet... Örömöt... így... alig élhetsz... csak éleszted magadon a fájást, mint egy gárgyult, megkajdult, havaseszű szektás           – – – – – – – – Az vagy – – – – – – – – – – – – egy kasuka* – – – – egyfolytában celebráló viviszektás! – – – – – – – –
Sötétedik. Fenyőrigók pusmognak a Kiserdő alatt. Medvedajka, téli fajta körmös este, a kandalló szummogása, meg a köszvény pislogása serkent írásra – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Kétlaki művészet
Sárgarézfogantyús koporsószerű tokban
(kopott, fekete, szépapámrégi kőrisfa tokban)
puha kelmék közt selyembe bónyáltan pihen
a Hegedűm
Itthon – – – – – – – – – – – –így pihenhet.
A puha kelme nedvességtől óvja.
A zár a tokon mit se ér,
mert ha lába kél, úgy viszik
koporsószerű fekete tokban.
Egyszer valaki ellopta,
s nem lévén hozzá kulcsa,
a koporsót tőrrel feszegette,
és a hangszert felsértette csípőtájt nagyon csúnyán
a tolvaj fegyvere – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – A hegről ítélve ez rég történhetett
Vajon sikoltott? Visongott a hangszer?
Légy lába pendíti, dongó bondítja,
tüsszentésemtől megzendül húrja,
annyira érzékeny – élőérzékeny minden porcikája
Esős idő szomorítja – barnítja hangját;
ha meghűl, orrhangon dudorász.
Napos időben csillog, csilingel trillája;
kristálycsobog, cseveg és nevet
Húsz éve már úgy nézek rá, mint egy áruló;
kezembe úgy veszem, mint civilruhát a fegyenc,
hisz napokig, hetekig hever érintetlen
abban a fészekmeleg koporsóban – – – – – – – – – – – –
Legénykoromban öt-hat óra gyakorlás meg se kottyant.
Úristen! Mennyit és milyen fokon feszül, izzad
életében egy szürke hangszeres.
Görbehátú remetévé lesz az áldozat már óvodás korában
– – – – – – – Ennyi gőzzel mire nem vihetne
adat és szövegismerő tudorok,
rend és időtisztelő fizikusok, matematikusok,
dinamikus vezérigazgatók között az ember (?!)
Hát még a dolog zsonglőri, cirkuszi és sport része?
A HANGSZERES: akrobata, tornász és bűvész egyben,
s csak azután jöhet szóba A SZÉP DOLGA,
amit elronthat, elmocskolhat
egyetlen mozdulat tökéletlensége:
ujjad, vonód milliméternyi félretévedése –
No – – – – – – – – – – – – és a LELKIÁLLAPOT?
Az álmatlanság, a hasmenés, a rettegés?!
Évtizedek munkája, ÖKLÖMNYI GYÉMÁNTJA válhat grafittá
A NÉGY FAL közül kikerülve A HANGVERSENYTEREMBEN-
Látod, KINCSEM? Én itt ülök most pizsamában,
pipázgatok, kávém szürcsölöm melletted,
s míg írom e verset, kiskertemre kitekinthetek;
ha úgy tetszik, szendergő cicámon legeltetem
pásztorórára-virágzó tekintetem – – – – – – –
(jó soraim megtarthatom, zsengéim elvethetem)
Idő és környezet soha! – – – – – – FÜGGÉS
CSAK A BENNEM LÉVŐ LEGBELSŐ KÖTELEZ,
s fémjelzett strófáim már nem változnak
savban sem, mézben sem– – – – – – –.
– – – – – – – – – tőlük én BÁRMILYEN lehetek!
Szívem, ujjam görcsbe rándulhat,
verslábaim attól még nem botlanak, nem remegnek
– – – – – – könnyezhetek, nevethetek – – – – – – – –
ellenben el se száll hangom a széllel:
kinyomtatott moslékom meg se ehetem!!!
Ahol megáll a szó– – – – igaz– – – – te ott folytatod,
s én tehetetlen kétlaki lélek, csak versben zenélek:
egy ROSTÁLT-SAJÁTOS ŐSI MŰVÉSZET UTÁNZÁSÁT VÉGZEM
ALKOTÁS CÍMEN – – – – – – – – – – – – – – – –
Pókhasú gőggel megszólaltatóid hátrébb tehetem,
de mit érek e hiú, oktalan sorrenddel?
Holt zenére süket se táncol,
s a kottakép mit se láncol a hallgatók füléhez!
Tudod, HÖLGYEM, hogy Jópénzért eladhatlak,
s azt is, hogy disznóság az, hogy magamnál tartalak,
tehetetlen aggastyánként rácsok mögött
bomlasztó bájaid bámulom, birizgálom:
belekóstolunk ebbe-abba, s nemsokára félbehagyva
verselünk – – – – – – – – – egyebet csinálunk!
Örökösöm nincs rád, aki illőn megszólaltatna;
erőm sincs ahhoz még, hogy lemondjak rólad:
– – – – – – elajándékozzalak – – – – – – – – –
„Aki tudja: csinálja – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – aki meg nem tudja: az tanítja!”
Sajnos, már csak kedvtelésből űzöm itthon
hivatásom – – – – – – – – – mesterségemet,
s versben zenélve valami IGAZ–TISZTA
ROSTÁLT–SZÉPNEK utánzását élem
(zavaros-lázasan végzem
ALKOTÁS CÍMEN)
Hegedűm így hát porzós,
versem meg termős virág,
s KÉTLAKI LELKEM kettészakítva fityeghet kissé betegen
más-más egyeden
Kvárt., 1992. február 1.
* kasuka: bolondos, hóbortos, havaseszű.
 
PALOCSAY ZSIGMOND