SZEMLE
Pályázatunkról
Novellapályázatunk eredményét márciusi számunk hátsó borítóján közöltük. A lakonikus közleményt ezúttal a következőkkel szeretnénk kiegészíteni:
A pályázatra 61 pályamunka érkezett; a legrövidebb három irkalapot sem töltött ki, a leghosszabb meghaladta a száz gépelt oldalt. A legidősebb pályázónk rég elmúlt nyolcvanéves, a legfiatalabb tizennégy éves és egy kamaszlány koraérett bölcsességével vall az elvált szülők gyermekének sorsáról. A szerzők között volt ismert és elismert író, századszor is szerencsét próbáló műkedvelő, döntő többségük azonban először küldte el írását egy szerkesztőség címére. A pályázat nyertese Nagy Irén, csíkszentdomokosi tanárnő, az ismeretlenségből lépett elő.
A pályázat elérte célját: munkára ösztönözte íróinkat, s azokat is, akik talán e pályázat nélkül nem szánták volna el magukat a megméretkezésre. A bíráló bizottság a díjazottakon kívül is közlésre javasolt néhány novellát, s megjelenésük alkalmával majd feltüntetjük, hogy ezek a pályázatra érkeztek, így olvasóink – ki-ki a maga ízlés-palástjával a vállán – felülbírálhatják a nagytiszteletű zsűri ítéletét. A közlésre nem kerülő írások szerzői közül megjegyeztünk néhány nevet: a folyóiratunkban már bemutatkozott Sebestyén Irénét, rajta kívül a Szávuly Attiláét, Bedő Zitáét, Gábor Attiláét, Czurai Lédáét, Mózes Lászlóét.
Külön örömünkre szolgál, hogy a pályázatra több olyan pályamunka érkezett (szociográfiai riportok, emlékiratok, naplójegyzetek), amelyeket – bár a maguk keretei között értékes dokumentumok – nem vehettünk figyelembe a díjazáskor, de mert megítélésünk szerint hitelesen vallanak sorsunkról, igyekszünk lehetőséget találni a megjelentetésükre.
(A szerkesztőség)
Közeli ajánlás
Az első nagygalambfalvi kalendáriumról
Azt is mondhatnám: ajánlásom rendelésre készült. A „nagy mecénás”, egyben a Kalendáriumot bevezető „távoli ajánlás” szerzője, Beke Pál barátom kért meg rá, amikor tudatta velem, hogy sok-sok éve dédelgetett álma teljesült, mert a számtalan magyarországi helyi kalendárium után sikerült végre ősei földjén is megjelentetni valami hasonlót.
Baráti szófogadásomban Nagy Gábor lelkész, a Kalendárium másik szülőatyja segített, tőle kértem és kaptam két példányt, őszinte, szívhez és értelemhez szóló levél kíséretében. „Én úgy látom, hogy közösségeink teljesen szét vannak verve, hullva (...) A faluközösség a kulákoknak kinevezett emberek megalázásával megszűnt. Azóta a falu erőszakkal összeterelt, megfélemlített nyáj (...) Aki valamit tenni próbál népéért, azt a nép butái, gátlástalanjai és gonosz lelkei szennyezik be, és nincs ki megvédje ellenük (...) A szellemi életet élő embereknek az sem lehet közömbös, hogy a nép mit eszik, de az sem, hogy mit beszél a pálinkásüveg mellett, s az sem, hogy lassú vagy gyors öngyilkosságba, pusztulásba megy.” Nem csoda talán, hogy ezután sem tárgyilagosan forgatni-olvasni nem tudtam e száz oldalas könyvecskét, és bizonyára szólni sem tudnék róla elfogultság nélkül. De hiszem, hogy nem kell elnézést kérnem emiatt. Mert a közösségformálás-szervezés mai úttörőit megilleti egy kis elfogultság.
Kimondom hát: igazán tartalmas kis könyv az első nagygalambfalvi Kalendárium.
A naptárt a falu nagy szülöttének, Kányádi Sándornak a versei gazdagítják, valamennyi fölött ott áll Sütőné Petre Rozália egy-egy rajza a helyi templom díszítéseiről.
A régi faluképről, a tájrajzról nemcsak Orbán Balázs egykori leírásából, de Ferenczi Géza tárgyszerű történelmi visszatekintéséből, s a régészeti emlékek szintén általa megírt összefoglalójából is sokat megtudhat az olvasó.
„Ki tudja, merre...”, ezt a bizonytalanságot sugalló címet viseli a tömör – múltról és jelenről sokat mondó számokat felsorakoztató – szociológiai helyzetkép.
Magukról – életükről, vágyaikról, munkájukról – vallanak több mint húsz oldalon élők és holtak. Versben, csak úgy, a maguk kedvére, de kérdésekre válaszolva is. Valamennyi külön elemzést érdemelne. A legszebb talán mégis egy testamentum: „Kányádi Miklós utolsó kívánsága arra nézve, hogy milyen legyen a temetése.”
S hogy az utolsó fejezetben „Száll a madár ágról ágra...”, az már szinte természetes. Halálról és esküvőről szól a népi vers, rigmus. Találós kérdések, közmondások, népi időjóslások, helyi humor, aforizmák, népmesék zárják a gyűjteményt.
Az olvasó bizonyára úgy teszi majd le, ahogyan én. Nekem hiányérzetem támadt. Legkönnyebb hát, ha ugyanazzal nyugtázza: pénzszűke és helyszűke az oka, hogy csak ennyi.
„Utald, Uram, mutasd meg”, szól hozzánk a lapokról a prédikáció.
Egy ekkorka kalendárium ennyire talán mégsem képes. De minden kisebb-nagyobb közösségben elkelne valami hasonló. Akárha csak biztatásként az útkereséshez.
KÁLI ISTVÁN