Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1992. május, III. évfolyam, 5. szám »
Andrei Cornea
ECCLESIOCRATIA
Részletek a szerző Mentalităţi culturale şi forme artistice în epoca
romano-bizantină (300-800) című könyvéből.
Egyházuralmi társadalom
1. 3. Társadalompolitikai szempontból két fontos tényező létezett, amelyre a
római társadalom nem talált „műszaki” megoldást: a „barbárok” és az alattvalók
hűsége. Valóban, ebben az időszakban a római társadalom és a hadsereg a
hagyományos eszközökkel képtelen volt feltartóztatnia vándornépek támadásait,
és megoldani a belőlük származó társadalmi és gazdasági következményeket.
Elkerülhetetlenné vált a hadsereg s a hivatalnokrendszer gyökeres szerkezeti
átalakítása, de főként a társadalmi és közigazgatási szerkezetek, a gazdasági
eszközök megváltoztatása. Fontos politikai döntésekre volt tehát szükség,
melyek közül csak a „nem műszaki” jellegűeknek lehetett esélye; innen
származtathatók a Diocletianus és Constantinus által bevezetett reformok, s
általában minden olyan alapvető változás, amely ezidőben a birodalmat
jellemezte.
Másfelől a vallásos toleranciának és a beolvasztásnak, amelyek „műszaki” megoldásai
lehettek volna a birodalom etnikai és szellemi sokszínűségének, gyenge esélyei
voltak a kereszténységgel szemben. Amint ismeretes, a keresztényüldözés nem
vallásos, hanem politikai eszköz volt, a római birodalom hűtlen alattvalói
ellen vetették be, akik nem voltak hajlandók elismerni a római polgár néhány
alapvető kötelességét: a császárkultuszt, a katonai szolgálatot, az eskütételt.
A válasz mindkét esetben kikristályosítja a képet: nyilvánvaló, hogy értelmi
alapon az emberek szolidarizálása megvalósíthatatlan volt, megtörtént mindez
érzelmi szinten, a hit mindenekfölöttiségét, s ezzel párhuzamosan a
csoportösztön érzelmi kényszerét kihasználva.
A „császár”, a „Római birodalom”, a „rómaiság” politikai fogalomként érvényüket
vesztik, és részlegesen vagy teljesen vallási fogalommá alakulnak. A késői
birodalom végül is egy merev szerkezetű, mereven hierarchizált, uniformizált
tömbbé válik. Amint arra E. Stein* rámutat, a közösség – osztály, érdekcsoport,
szekta – lesz a társadalmi kapcsolatrendszer alapeleme, elnyelve az egyént,
megfosztva őt személyiségétől és függetlenségétől. A birodalom sokrétűségére
hatalmas kristályosító erő hat, amely megpróbálja meghatározni és átrendezni
(legalábbis a tervek szintjén) ezt a nagy kiterjedésű államot, leegyszerűsítve
mondjuk egy vár, egy erődítmény szintjére.
Végül a hit sokrétűsége, a hitbeli véleménykülönbségek mérhetetlen folyama
brutális megoldásba torkollik: a birodalomra hivatalosan rákényszerítik a
kereszténységet. A keresztény intolerancia a teljes vallás világot néhány nagy,
mereven elhatárolt és világosan azonosítható csoportba tagolja: keresztények –
pogányok, ortodox keresztények – eretnekek.
2. 1. Mindezek az átalakulások és folyamatok, általában véve, egyetlen
eredményhez vezetnek: a csoportjelleg eluralkodásához és a kultúra
kristályosító szerepéhez E csoportok jellegzetessége, különbözősége, amelyet a
történészek általában eltúloznak, a kulturológia „madártávlatából” számunkra
érdektelennek tűnik, ezért többet időzünk majd a hasonlóságuknál Azzal kezdjük,
hogy közös nevet javasolunk a vallásinak, filozófiainak, irodalminak vagy
politikainak nyilvánított csoportosulásoknak, ecclesia**. Ebből
következik, hogy a római-bizánci társadalom valódi „ecclesia-birodalom” lévén, Ecclesiocratiának,
vallásuralminak nevezhető.
a) Az ecclesiák egyik közös vonása, hogy mindenik jól szervezett és
hierarchikusan jól tagolt tömegeket ölel fel olyan program alapján, amelynek
magvát egy adott etika, jobban mondva egy „életszemlélet”, egy „diaita” képezi.
Ám ez az „életszemlélet” egyfelől meghatározza az elmélet (az emberről,
istenről, természetről, jóról, rosszról stb. alkotott gondolatokat), másfelől a
gyakorlat (az étkezés és a társadalmi együttélés szabályai, erkölcs stb.)
kikristályosodását. Elmondható tehát, hogy az ecclesiocratikus elmélet és
gondolkodás „érdekelvű”, mivel az „életmód” jellemzői korlátozzák, míg bármely
más gyakorlati gondolkodás érdektelen, mivel éppen az előbbi jellemzőket hagyja
figyelmen kívül. Vagyis a képzeletvilág elveszíti tisztaságát, a cselekvés
pedig megtisztul, az eszme testet ölt, míg a test „elszellemiesedik”, mindez a
„coincidentia oppositorum”*** valahol egy közbenső és jelentős térben valósul
meg, amelyet a „diaita”, az „életszemlélet” nyitott meg. Az esendő egyedi ember
és az egyetemes, közömbös ember köré a csoport közbeiktatja a meditációt és a
maga társadalom – emberét.
b)Ez az „életszemlélet” azonban nem pusztán egy elvont program, rendszerint egy
olyan személyiségben testesül meg, aki – úgy valós léte, mint eszményisége
révén – folytatója a „coincidentia oppositorum” jellegnek, amely a „diaita”-ra
és általában az egész csoportra jellemző. Az „Ecclesiarhus” – legyen szó
Szókratészről, Püthagoraszról, Epikuroszról, Krisztusról, Rétorról – a csoport
számára a létezés egy bizonyos formájának kicsapódását jelenti, amely egyszerre
elméleti és gyakorlati, ugyanakkor a lét – egyidőben emberi és divinikus –
formájának kicsapódását is. Innen származik e személyiségek „karizmája” és
„hatalmuk”, amelyet az ecclesia szolgálatába állítanak.
c) Az „ecclesiarhus”, a „diaita” az egész „program” javasolta kép éppen
tisztasága, logikai egyszerűsége, sarkított ésszerűsége okán alapvető szerepet
játszik a kikristályosodás folyamatában, amely szöges ellentétben áll az
egyéniesítés uralta eszmék néha zavaró komplexitásával. Holott a „programnak”
ez a nyomatéka, a csoport társadalmi szerkezetének nyomatékával társulva, az
általa gyakorolt vonzerő ésszerűtlenségét okozza. Amint már említettük, az
embert a csoporthoz nem valami ésszerű kritérium köti, hanem egy mély és sötét
érzés, amely – micsoda ellentmondás – annál sötétebb, minél világosabb a
csoport képe. Íme, miért jelent az „ecclesia” egy új „coincidentia
oppositorum”-ot, mert ez az a pont, ahol a hitbuzgalom oka kielemezhető, míg az
ésszerűséget a szenvedély homályosítja el.
d)Észre kell vennünk, hogy az ecclesia sokban hasonlít egy vallásos közösségre,
azonban nem minden szempontból azonosítható vele. A valóságban az ecclesia
esetében a vallásos nem határolható el teljesen a profántól, mindkettőnek az
elemel elválaszthatatlanul benne foglaltatnak. Mindenesetre az ecclesiák közös
szerkezete – legyen szó akár keresztény csoportokról, filozófiai szektákról,
irodalmi közösségekről – azt sugallja, hogy közelebb vagyunk a valósághoz, ha
ezeket az ecclesiákat egy titokkal és nem egy egyházzal azonosítjuk. Ebből
következik, hogy a vallásos és a profán kultúra között képtelenség határvonalat
húzni. Lévén, hogy a kultúra összes elemeinek az általános szerkezete és
tisztázó szerepe hasonló, konkrét megnyilvánulási formáik többnyire egybeesnek,
és nem valami külső hatásra, hanem éppen közös funkciójuk következtében.
e)És végül tegyük hozzá, hogy minden ecclesia alapvető rögeszméje az egység és
a teljesség. Minden ecclesia arra törekszik, hogy az Eklézsia legyen, egyesítve
az emberiséget, egyedül kikristályosítva az öntudatot. Holott minél
uralkodóbbnak tűnik egy ecclesia, minél ambiciózusabban törekszik a
teljességre, annál nagyobb ellenállást szül, lehetőséget teremtve az
ellenecclesiák kialakulására. Az eredmény: számtalan ecclesia jelenik meg,
mindenik az abszolút belső egységre, kifelé pedig a teljes uralomra törekszik,
amely befelé szakadáshoz, kifelé pedig szent háborúkhoz vezet. Az óhajtott
egység ezáltal mind társadalmi, mind eszmei szinten megszakad, és még a befolyás-köröket
érintő kompromisszumok sem képesek a tartós rendet biztosítani A szekták mind
jobban széthullnak, megsokasodnak, szembeállnak, harcolnak, eltűnnek és újra
megjelennek, olyannyira, hogy egy adott pillanatban az a fajta zavaros
cseppfolyósság látszik visszatérni, még ha más szinten is, amelyet a
kikristályosodás igyekezett megszüntetni. Diakrónikus szemszögből tekintve az
ecclesia újabb „coincidentia oppositorum”-ot teremt, ezúttal a tömörülés és a
szétválás között.
Az ecclesiocratia tehát Janus-arcú, az ellentétek egy bizonyos találkozási
módját jelképezi. A tényt bizonyára magának a csoportnak a lényege tartalmazza,
amelyet „kollektív egyénnek” nevezhetünk, azaz a határolt és határtalan, az
eszmei és a valós, a pillanatnyi és a tartós ideiglenes egységeként
határozhatjuk meg. Ámde emlékezzünk csak, honnan indultunk él: a
kikristályosodás és az „ecclesia” éppen abból ered, hogy nincs „műszaki”
megoldás, mellyel ember és világ összhangba hozható. Tehát a kikristályosodás,
a különben felfoghatatlan ember-világellentét megoldását vállalja fel. Hogy
miként teszi ezt, láttuk: figyelmen kívül hagyja a világot, és a csoport révén
létrehoz egy másodlagos világot, amelyet eleve úgy határoz meg, hogy az
összhangban van az emberrel. Csakhogy ez az új világ, az ecclesia kozmosza, úgy
tűnik, átvállalja az ember-világellentéteket. A kérdés így nem megoldott, csak
áthelyezett, de még rosszabb is talán: bonyodalommentessé lett, mert
elhomályosult; és még rosszabb, mert azáltal, hogy bonyodalommentessé lett,
részben értelmét vesztette. Ezért az Ecclesiocratia bár egy adott
pillanatban megmenti a civilizációt, nem képes csorbítatlanul megőrizni azt,
ami emberi; sikere így Inkább jelentős, semmint hasznos.
* E. Stein: Histoire du Bas Empire. Paris. 1959.
** Ecclesia (a hívni igéből származó görög szó) az athéni polgárok nagygyűlése
volt, amelyen a legfontosabb döntéseket hozták.
*** coincidentia oppositorum = ellentétek egybeesése
Nyelvezet és stílus
Két csoportot elsősorban a nyelvi jellegzetességük alapján lehet
megkülönböztetni, azaz „stílusuk” alapján. Minden csoport egy, a saját
stílusformájába öntött nyelvezetet használ, igyekezvén aláhúzni és
kihangsúlyozni a másik csoporttal szembeni különbözőségét.
A kései antik kultúrát meg a korai bizánci kultúrát – ez utóbbit szoktuk
ecclesiocratikusnak nevezni – a sok közül éppen e két szempontból (nyelvezet és
stílus) vizsgálva érezhetünk rá azok önmeghatározó, önmotiváló jellegére.
Valóban, amint azt már állítottuk, léteznek általános kulturális jelenségek,
jól érzékelhetők az „ecclesiák” környékén – a hellénizmusra, a kereszténységre,
a filozófiára vagy a „románosságra” egyaránt jellemzők Másfelől jellegzetes
jelenségeket is felmutathatunk, a jellegzetesség valamennyi ecclesia esetében
szándékos és nem véletlenszerű. Csábító lenne úgy tekinteni ezeket, mint
valamilyen – a mélységi szerkezetek változatlanságából fakadó – reflexeket,
amelyeket az integrálás „részszerepe” határoz meg, miközben másfelől a
szerkezet alaki jellegzetességeit fedezzük fel, amelyet a másik „részszerep”, a
szétválás határoz meg. Egy ilyenszerű beállítás – amellyel az alábbiakban
próbálkozunk – azzal az előnnyel jár, hogy könnyebben megérthetjük a
különbözőség és az egység közötti társítást, amely az ecclesiokrácia kultúráját
jellemzi, például az annyira különböző – néha egymással ellentétben álló és
más-más eredetű – irodalmi és művészi stílusok, valamint a közös eszmeiség
közötti társítást. Más szóval, megérthetnénk, miért van az, hogy ez a
szerkezetileg egységes kor szükségesnek látja a legellentmondásosabb egyéni
jellegzetességekben kifejezni önmagát. Mert ha a változatlanság és a
jellegzetesség társítását úgy fogjuk fel, mint egyazon folyamatnak – a
kikristályosodásnak – két arculatát, akkor az ecclesiorcatikus kultúra minden
következetlensége közös nevezőre hozható.
1. 1. Megállapítható, hogy minden ecclesiocratikus kultúra nyelvezetének
legszembetűnőbb és legfontosabb közös szerkezeti jellegzetessége az
eredetiség hiányának és az utánzás abszolút uralkodó elvének egymásra tevődése
akár a művészetre tekintünk, akár a klasszicizáló vagy egyházi irodalomra,
ebből a szempontból a kultúra mindenütt hasonló jegyeket visel. Persze egy-egy
adott pillanatban megjelennek újítások, megjelennek új műfajok, mint például a
„melodikus” vers vagy az egyetemes világkrónika, de amint az új műfaj
elfogadtatott, szabálya megíratott, megszűnik új írásnak lenni, és az utánzat
veszi át a helyét. Természetesen a modern ízlés számára, melyet az eredetiség
gondolata kísért, egy ilyen kultúra nevetségesnek, vagy legalábbis zavarónak
tűnik. Íme, miért keresték benne elég gyakran (és lelték is meg néha-néha) az
eredetiség nyomait. És mégis, nem ez az elfogadható út: ha létezik a kései
antik és a korai bizánci kultúrának valamilyen iránya, vagy egységes
jelentősége, ez éppen az illető kultúra lényegéből fakadhat. Holott ami
lényeges, nem fakadhat a szabályoktól való apró eltérésekből, hanem éppen
abból, ami gyakorta jellemző, jobbára tehát a stílusutánzatból, általában az
utánzás technikájából. Így hát éppen ezeket a jellemvonásokat kell fontosnak és
meghatározónak tartanunk: tanulmányoznunk kell, és meg kell értenünk azt a
kultúrát, amelynek általános szabálya a szervesen összetett és kifinomultan
bonyolult utánzás intézményesítése, megértendő tehát egy olyan kultúra, amely éppen
a sajátságos minőség hiányát tekinti minőségnek, és amely az eredetiség hiányát
kiáltja ki eredetiségnek. És ezt a kultúrát úgy kell tanulmányoznunk, hogy
közben félretesszük minden előítéletünket.
1. 2. Közelebbről szemügyre véve a dolgokat, megállapíthatjuk, hogy amit mi ma
egyszerűen utánzatnak nevezünk, az akkor egy elég komplex jelenség volt, s amit
nagyjából a következőképpen írhatunk le: egy „új” szónoklat, szöveg, beszéd
(irodalmi, filozófiai, művészi kompozíció) kidolgozása mindenekelőtt egy bizonyos
szórend használatát feltételezte, egy „közhelytartályét”, amely minden
nyelvezetre külön-külön volt jellemző (képek, mondatok, szintagmák, fogalmak,
érvek, szerkezetek stb), méghozzá valamennyi klasszikus „textusokból”
kölcsönözve. Ez a szórend elsősorban magába foglalta a teljes létező „anyagot”,
másodsorban pontosította a megengedett szerkezeti paradigmákat, természetesen
ezeket is a klasszikus példákból kölcsönözve. Maga a „kulturális” alkotás egy
háromfázisú folyamat, elsőként kiválasztanak egy szerkezetet, jobban mondva egy
szerkezeti típust, másodsorban azonosítják, kiválasztják és elszigetelik az
adott kontextusból azt a bizonyos számú „közhelyet”, harmadsorban az
elszigetelt „közhelyeket” az adott paradigma-szerkezetnek megfelelően kiválasztva
és átrendezve megszületik az „új” kompozíció. Az ecclesiocrácia kulturális
alkotása inkább egy rejtelmes kombinációhoz, egy „puzzle”-játékhoz hasonlított:
a szimptómák kiválasztása egy korlátolt mennyiségből, az adott anyag
kiválogatása egy ugyancsak zárt tartályból, és az eredeti helyükről kihuzigált
„téglák” újrakombinálása egy más rendbe. Ez a három időrend a retorika esetében
követhető a legtisztábban. Abban az időben egy diskurzusnak be kellett
illeszkednie valamelyik már létező műfajba vagy alműfajba, vagyis meg kellett
választani a megfelelő szintagmát, ki kellett válogatni abból a bizonyos
szórendi tartályból a megfelelő közhelyeket, más jelentést adva nekik a
szükséges sminkeléssel, így idomítva a szöveget az elmondás jellegzetes
feltételéhez. Természetesen a beavatott olvasó vagy hallgató rövid elemzés után
könnyen felbonthatja az ilyen beszédet, s bármikor visszahelyezheti a használt
„közhelyeket” az eredeti szövegekbe. Megfigyelhető, hogy az illető éppen az
alkotó téglák minőségének, mennyiségének és elhelyezési módjának alapján ítéli
meg egy-egy kompozíció értékét. Az érdem nem az egyediségből, hanem az
eklekticizmusból ered. Figyeljük meg, hogyan dicséri Sidonius Apollinarius a
szónok Claudius Mamertiust: „Úgy ítél, mint Püthagorasz, taglal, mint
Szókratész, magyaráz, mint Platón, elmélyül, mint Arisztotelész, ravasz, mint
Eszkhinosz, dühös, mint Démoszthenész, ragyogó, mint Hortensius, feltüzelt,
mint Cethegus, rejtett, mint Crassus, óvatos, mint Caesar, ösztökél, mint Cato,
elbátortalanít, mint Apius, meggyőz, mint Tullius.”
A teljes bizánci kor irodalmát eszerint úgy értelmezhetjük, mint az „ügyesek
utánzatát” (mimesis ton sõphõn). Nemegyszer fogalmazódott meg közvetlen ajánlás
a híres „közhelyek” átvételére és feldúsított vagy leegyszerűsített
átdolgozásukra, a személyes hozzájárulást éppen a már létező „téglák,,
átrendezése és újraméretezése képezi. Így látja Synopsis rethorikesében
Jószéph Rhakendütész: „És ha saját kompozíciódba akarod beépíteni egy ügyes
szónok eszméit, tégy a következőképpen, ha ez tömör volt, indulj az ellentétes
úton; ha bőséges szöveggel dolgozott, te tömöríts, hozzáidomítva az eszmei
kifejezést, formát és minden egyebet.”
Anélkül, hogy teljes egészében követné a retorika eszményi modelljét (nem is
lett volna lehetséges), de megközelítve azt, a bizánci történész is a
„plágiumhoz” folyamodik, ahogyan azt az ókor híres történészeinél is
megfigyelték (Krumbacher, Moravscik) Egy olyan történész, mint a Kaiszareiai
Prokopiosz például, nagy technikai virtuózitással ötvözi egybe a Hérodotosztól
és Thuküdidésztől kiragadott szemelvényeket, kiemelve eredeti
összefüggéseikből, feldíszítve vagy leegyszerűsítve ezeket, általában úgy
kezelve valamennyit, mintha független modulációk lennének, egyszerűen egy új
történelmi szövődmény felvetőszálaként használva őket.
Ugyanígy cselekedett a Christos paschon című liturgikus dráma névtelen
szerzője is ebben a műben a verssoroknak legalább kétharmada máshonnan átvett –
Euripidésztől, Arisztotelésztől, Lükophronésztől (csak a Bacchánsnőkből
kb. 215 sort kölcsönzött). Emiatt van az, hogy a bibliai személyek
Dionüszosz vagy Hékabé szavaival szólanak. Az ókor utolsó századainak
filozófiája is (Proclos, Porfüriosz stb) a híres szerzőktől kölcsönvett
filozófiai textusokat felhasználva alakította ki a saját szövegrendszerét. Ezek
a mondatok – néha egyszerű ítéletek, máskor valóságos filozófiai gyöngyszemek
kiragadva eredeti és természetes keretükből, úgy rendeződnek újra a pogány kor
utolsó filozófusainak átfogalmazásában, akár egy iskolai szükségletekre készült
egyszerű leírás, egy folytatásokban megírt vizsgálódás. A filozófiai írás ebben
a korban, akár a szónoki vagy történelmi kompozíció, nem más, mint előre
kiválasztott és elszigetelt kis részletek tudományos kombinációja. Talán még
jellemzőbbnek tűnik az általános kulturális szemléletre az a mód, ahogyan a
filozófia kommentálás közben a klasszikus szövegeket elemzi, az irodalom (a
filozófiai vagy retorikus) egységében nem tekinthető egy állandó természetes
folyamatnak, hanem egy, az eredeti közegükből eltávolított és újrarendszerezett
szövegrészek rendszerének, ugyanúgy egy filozófiai szöveg, mint például Platón Phaidrosza,
egy neoplatonikus kommentátor – az alexandriai Hermeiász – értelmezésében
nem egyéb, mint egy felbontható szintagma, amelynek egységei szabadon
áthelyezhetők, ha a szöveget világosabbá kell tenni. Egyszerűbben, Hermeiász
megengedi magának, hogy Platón szövegének két részletét egyként értelmezze,
holott ezeket több oldal választja el egymástól, és semmilyen reális
összefüggés nincs közöttük. Íme, egy példa Hermeiásztól, amelyben a Phaidrosz
szereplőinek allegorikus értelmezésével próbálkozva így ír: „Mivel
megállapítottam, hogy a vélemény hatalma kettős (a sikeres véleményé, illetve a
sikertelené – A szerz. megj.), Szókratész a sikeres vélemény képe.
Hiszen (Platón – A szerz. megj.) azt mondja: „Egyetlen kezdete van
mindennek” (237, B). És másutt: „úgy tűnik” (227, B), a sikeres véleményre
utalva. Más szóval, azt bizonyítandó, hogy Szókratész a véleményezhető, a
konkrét vélemény keretei között mozog, Hermeiász rávezeti az olvasót, hogy
valami ilyesmit olvasson: „Egyetlen kezdete van mindeneknek, úgy tűnik”,
elhanyagolva azt, hogy ebben a „platóni idézet”-ben két – egymással semmilyen
kapcsolatban nem álló, eredeti szövegágyukból kiemelt, másra utaló és sok oldal
elválasztotta – szövegrész egymás mellé illesztéséről van szó. Természetesen az
idézetek ilyenszerű manipulálása ma önkényesnek, tehát elítélendőnek tűnik, de
meg lehetünk győződve róla, hogy sem Hermeiász, sem mások akkoriban nem
találtak ebben semmi kivetnivalót. Egy ilyen kulturális tevékenység nem tűnik
semmivel sem érvénytelenebbnek vagy törvénytelenebbnek, mint amit egy botanikus
tesz valamely vidék flórájának tanulmányozására, mikor is növényeket gyűjt,
kiragadván azokat természetes környezetükből, megszárítja, lepréseli őket,
megfosztja illatuktól, életüktől, újrarendezi mindet egy gyűjteményben,
mesterségesen egymás mellé helyezve valamennyit, abból kiindulva, hogy eme művi
felállítás közelebb kerül a dolgok lényegéhez, mint ahogyan a Jó Isten azt
elrendezte volt. Ezekre a jelenségekre más művészetekben is találunk példát: a
késő ókori és a bizánci korból számos olyan mű maradt fenn, amely más művekből
„idézett” részletek egymás mellé helyezéséből származik. Néha, többnyire a
padlómozaikok esetében, a kompozíció tulajdonképpen más kompozíciós egységek
részleteinek kiragadásából és egymáshoz illesztéséből áll. Más esetekben, mint
az úgynevezett Józsua Rotulusa című is, az antik másolatok, komplexebb
szintagmák összefüggéseiből tevődik össze. Bizonyára erre a módszerre utalt
Jóannész Khrüszosztomosz, amikor azt mondta: „a festők a művészetek
segítségével, a képeket keverve utánozzák a természetet”. Nagyon jelentős
másfelől a keresztény ikonográfia kialakulása a festészet azonos szerkezeti
jellegzetességeinek kiemelésére. Bár Furnai Dionüsziosz erminái igen későiek
(16. sz), valószínűleg az ecclesiocratikus kor régi hagyományait reprodukálják.
Ezért tartjuk hasznosnak felidézni Athosz festészetről szóló könyvének egy
részletét, melyben a falfestőt arra oktatják, hogyan ábrázolja a vértanúkat:
„Melitón, szakáll nélküli ifjú,
Hérakliosz, hegyes szakállú ifjú,
Szmaragdosz, bajuszos,
Dominikosz, hegyes szakállú öreg,
Evnoikosz, kerek szakállú ifjú,
Klaudiosz, göndör hajú, és rövid szakállú öreg,
Xantiász, göndör hajú ifjú,
Sziszüniosz, kerek szakállú, tar öreg.”
Megfigyelhető egy bizonyos, már-már szabvány-elemekből álló szókészlet: „kerek
szakáll”, „hegyes szakáll”, „göndör haj”, „szakálltalan”, „kopasz”, „ifjú”,
„öreg” stb., amelyek az adott modell szerint kombinálva, egy jól körülírt
figurát adnak. Természetesen megfigyelhető a fordított folyamat is, azaz
bármely figura lebontható alkotó elemeire. Ez a lebontás – mint az előző
esetekben is – tulajdonképpen a „klasszikus” képek feldarabolására, az elemek
elszigetelésére alapozó feldolgozás.
1. 3. Erre az egész furcsa „puzzle”-kultúrára nem lenne magyarázat, semmi
ésszerűséget nem találnánk benne, ha nem figyelnénk fel arra, hogy elsősorban a
csoport és nem az egyén felé irányul, s ha nem jönnénk rá, hogy tulajdonképpeni
szerepe a csoport megrajzolása. Mi több: kizárólag az integráló
al-szerep következményeként fogható fel. Mert gondoljuk el: hogyan tudna egy
„folytonos”, nem artikulálható, eltávolítható részekből álló kultúra integráló
„katekizmusként” szolgálni? Először is egy ilyen kultúra nem meghatározható,
tehát nem töltheti be embléma-szerepét. Azután, mivel nem fogad el egy bizonyos
szórendet, mert méretei nem lemérhetők, elemei nem azonosíthatók és nem
megszámlálhatók, senki nem tudhatja magát a kultúra feltétlen ismerőjének. S
ami még súlyosabb: amiatt, hogy csatolhatatlan, senki nem mondhatja el magáról,
hogy ismeri a pontos irányt, hiszen ez egy elemzés következménye lenne, de a
kultúra részei elemezhetetlenek. És végül, ilyen körülmények között a
műalkotás, maga a belépés az alkotók körébe, nem kézenfekvő akármely
potenciális neofita számára, hisz nem lehet a „bevezetés” eredménye sem, ez
éppen meghatározhatatlan jellegéből következik.
Nos, éppen ezeket a nehézségeket vágja ki a „puzzle” típusú kultúra: egy ilyen
kultúra minden irányban meghatározható, elemezhető, teljesen megismerhető,
extenzíven és intenzíven birtokolható. Nem zárja ki a bevezetést, megtűr
bármilyen műalkotást, a belépést is tehát az alkotók táborába, egyszóval, csak
egy ilyen kultúra alkalmas az integrálásra.
A „puzzle”-kultúra integráló szerepe még inkább kiviláglik, ha észreveszszük,
hogy magát a kultúrát alakítja át nyelvi rendszerré. Valóban, a kis – egy
bizonyos szótárban fellelhető – elemek artikulálása, ezeknek az elemeknek az
autonómiája, az a tulajdonságuk, hogy egy összehasonlító rendszer szerint
kombinálhatók (permutálhatók), éppen a nyelvekre jellemző. Holott ha
elfogadjuk, hogy egy csoport teljessége, bármely legyen is az, feltételezi a
csoport tagjai között történő közlést, s hogy egy nyelvi rendszőr a
leghatékonyabb módszer a közlésre, el kell fogadnunk, hogy a kultúrának nyelvi
rendszerré való átalakításából éppen a közlés hatékonysága származik, tehát
erőteljesebbé válik a csoporton belüli integrálási folyamat.
1. 4. Más szempontból a „puzzle” jellegű kultúra gyakorlása egy játékkal
azonosítható. A „szövegek” diszkrét egységekbe történő lebontása, egy ideális
modell szerinti újrakombinálása, az alapvető egységek elemzés útján történő
újraépítése, a közegükből kiemelt egységek egymás mellé helyezése, s ennek
következtében az igazi irány felfedezése nem más, mint egy szórejtvényhez
hasonló kulturális játék. Feltételezve egy rejtjelezést és egy rejtjelfejtést
pontos szabály alapján – íme a játék, amely egyesíteni és integrálni tud egy
egész közösséget, a játékosok csoportját. Ezért az ecclesiocratikus kultúra
összességében úgy tekinthető, mint egy rejtjel-játék eredménye; néhány
határesetben olyan, mint amilyen a nyelvtani ezoterizmus egy olyan összeollózásból,
mint a Hisperica famina vagy a Gnózis vallásos ezoterizmusa,
nem más tehát, mindezek csupán csak egy általános helyzet legnyilvánvalóbb
aspektusai. De a kulturális játék (mint általában a játék, amint azt Huizinga
is megmutatta) csak egy bizonyos rejtjelt használva játszható, és csakis a
játékosok jót körülhatárolt, éppen a játék érdekében kialakított csoportjában.
Elmondható, hogy egyetlen rejtjel, a szabványelemek kombinálásán alapuló
„játék” számos közösséget jellemez és koagulál, amelyek többé-kevésbé titkos
társadalmak benyomását keltik, a legzártabb szektáktól kezdve a modern
társadalomra jellemző bélyeggyűjtő egyesületekig Egy ilyen társadalmi modell –
még ha minden valóságmagtól mentes is (ami nem azt jelenti, hogy kevésbé
jellemző) – a „Kasztália”, az „üveggyöngyjáték” közössége, amelyet Hermann
Hesse talált ki, mint egy okkult társadalomba összetömörült elit kötőanyagát Ez
a játék melynek szerkezetébe beépült a zene, a matematika és elvben az egész
kultúra, kialakítja a kiváltságosak kasztját, és kijelöli egy felsőbbrendű
emberiség határvonalait.
Az ecclesiocrácia kialakította „puzzle” jellegű kombinatorikus kultúra éppen
egy ilyen „üveggyöngy játék”. Nem a tehetség hiánya, nem a szellemi
elgyengülés, nem a visszaesés vagy elértéktelenedés okozta az utánzásokat, a
„plagizálást”, az idézet kiragadását a kontextusból, és annak szabad
manipulálását Mert a csoport szemszögéből tekintve, vagyis „sub specie ludi” és
amint előbb láttuk, „sub specie sermonis” értékelve, az ecclesiocrácia kultúrája
olyan tánc, amelyet az egész csoport jár azért, hogy Egynek tűnjek. Társadalmi
szempontból értékelve az egész nem más, mint a „törzs” szakrális tánca a totem
körül, amely kifejezi az identitását, és kialakítja az öntudatát.
1. 5. A kényszer egy más szempontú vizsgálat felé vezet. Valóban, az
ecclesiocratikus nyelvezet közös szerkezetében csak a szemantikai és nyelvi
jelenségeket vagy a játék forgatókönyvét látni, s úgy feltüntetni, hogy ezek az
értelmezések kimerítik az integrálás al-szerepét, nem igazán helyes. Mert ez a
látásmód – még ha igazolható is – nagyjából felületes marad. Nem magyarázza
igazán a közösségek vonzódását a „puzzle” típusú kultúrákhoz. Hiszen a
szenvedély, amellyel ragaszkodnak hozzá, az a buzgóság, amellyel „játsszák”,
nem magyarázható, csak akkor, ha abban a tautológiában, amit ez az „ars
combinatoria” mutat, nemcsak az értelem valamely analitikus játékát látjuk,
hanem a lény teljes elmélyülését.
Ami egyes ecclesiák esetében végbemegy, nem igényel hosszas kommentálást. Így
például a végtelenszer ismételt keresztény liturgiának, amely szent könyvekből
kivett idézetek sorozata, s amely a „puzzle” kultúra világos példaképeként az
adott irány megértését célozza, nyilvánvaló az emblematikus, nyelvi szerepe.
Ezen túl „játék” és „előadás” jellege is van. De nem feledhető, hogy végső
soron egy szent aktus, és éppen ez az, ami kiteljesíti a szemantikai és
társadalmi jellegű integrálási mechanizmust.
A hellén közösség helyzete alaposabb elemzést igényel. Mert a hosszas és
mondhatni nem szerencsés hagyomány az egész hellénizmust, beleértve a későbbi
bizánci típusút is, a „profán” kultúrák csoportjába taszítja. Persze, ha ezen a
szón csak a nem-keresztény jelleget értjük, elfogadhatjuk akár ezt az
osztályozást is, de ha a szó etimológiai jelentésébe kapaszkodunk – „pro
fanus”, azaz a templom előtt álló, vagyis a szent közösségen kívüli –, a
helyzet megváltozik. Hogyan tudnánk ezek után kiegészíteni az ecclesiocrácia
nyelvezeteinek „mélyszerkezeti” analógiáira vonatkozó magyarázatoknak a
mechanizmusát, ha azt feltételezzük e szerkezetekről, hogy integráló
„al-szerepük” van? Ténylegesen, ahhoz, hogy ezek a szerkezetek elvben tehát a
„puzzle” típusú kultúra (bárhol is találkozunk vele, tehát a hellénizmus
esetében is) mélységében is megmagyarázhatóvá váljék, szükségünk van a
szakrális nézőpontra. Egy Jóannész Damaszkénoszhoz hasonló teológus, aki azt
mondja, „én magamtól semmi újat nem adok hozzá”, és egy Gázai Khorükiaszhoz
hasonló szónok között, aki arra büszke, hogy Démoszthenészt vagy Szókratészt utánozta,
tökéletes összhangnak kell lennie, ha ez első „homo religiosus”, akkor a másik
sem maradhat „homo profanus”.
KÁLI ISTVÁN fordítása