Sütő András
NAPLÓ
1984. február 22.
Úgy készültünk, hogy 83-ik születésnapján Kolozsvárott felköszöntjük Kacsó Sándort. Bizonyos, hogy énekelni, mint hajdan – kezünk ügyében a boros pohárral –, nem hallottuk volna. Némán avagy káromkodva, könnyét nyelve nézte maga is immár hosszú évek óta a történelmi szégyent és gyalázatot, mit el kellett szenvednünk a fokozódó elnyomatásban.
1901. február 21-én született, meghalt 1984. február 17-én, eltemettük tegnap, 21-én, születésnapján. Ez hát a mindenkori jövő zsarnoki szeszélye. Lábujjhegyre emelkedve átnéztünk a jelen kerítésén, s lelki szemünk látta Kacsó Sándort a születésnap fénykörében, aztán néhány nap múlva mehettünk végleg elbúcsúzni tőle.
A halál egybegyűjt bennünket.
Hosszú évek múltán Kolozsvár összes magyar íróival találkozhattam gyászkomoran, Sándor koporsója mellett.
Búcsúztatta: M. Zaciu, Lászlóffy Aladár, Marosi Péter, Domokos Géza és a Brassói Lapok főszerkesztője. Legvégül magam is szóltam Sándor legendásan keserves életútjáról, konokságáról a kisebbségi küzdelemben, veszteségünkről, amelyet immár be nem pótolhatunk. Az újságok, folyóiratok megbízottai elkértek közlés végett minden búcsúbeszédet – az enyém kivételével.
Amit én mondtam Kacsó Sándorról és ilyenformán magunkról is, kisebbségi sorsunkról is: nem közölhető. Szerkesztő barátaim mondják, hogy beszédem nem egyezik a már korábban elhangzott hivatali (pártbeli) utasításokkal, azokkal a szempontokkal, melyek szerint Kacsó Sándor megítéltetik. Ez lehetséges. Csak az nem lehetséges, hogy a Hivatal gyászoljon helyettem. Így viszont búcsúbeszédemet csak azok ismerhetik, akik jelen voltak, és netán figyeltek is.
Kacsó Sándor házából a sírjára lehet kilátni. Nagy hóban bukdácsoltak a gyászolók. Az elhantolás sivár csöndben történt. Mintha törvénytelenséget követtünk volna el mindahányan, kik élve maradtunk. Valaki megjegyezte a hátam mögött: „A Te benned bíztunk hiányzik innen.” Hát így van!
Hóviharban érkeztünk haza (Gálfalvi Gyurkával, Nagy Palival) éjféltájt. Egy palack bor mellett beszélgettünk Évával szegény Sándorról. Valaki a búcsúbeszédben boldog, alkotó öregségéről beszélt, elfelejtvén, hogy ha kisebbségi nyomorúságunk szóba került, már nyelte a könnyét, s némelykor a sírógörcs is erőt vett rajta. Életének utolsó éveiben aggasztó volt az idegállapota.
Bizakodó, bátor harcos volt! – hangzott el a koporsójánál.
Már régen nem volt bizakodó. Megtört, csalódott, kétségbeesett aggastyánként halt meg.
Még szerencse, hogy mindenek ellenére utolsó percéig dolgozott. Göröngyöket hullatott önnön koporsójára. Ám ez valószínűleg nem fog kiderülni a netán kiadásra kerülő szövegeiből. Ami felgyűlt benne, s életérzéssé komorult: nem lesz olvasható. Vele ment a sírba.
Így jártunk Nagy Istvánnal is – gondolom önző módon, magunkra, még életben lévőkre gondolva. Mintha nem tudnám elképzelni, mit szenvedtek maguk is – idősebb kartársaink – a kényszerű hallgatásban. Mikor a halál sem oldotta meg a nyelvüket, miért is? Az életben maradott, tehát üldözhető gyermekek, unokák miatt.
Bátor, bizakodó emberek haltak meg, mondják nekrológok a megtértekről és kiábrándultakról, a maradékaikat okkal féltő néma lázongókról.
Ha velem is ez történik: széjjel vetem a koporsót, és odakiáltom a hazudozóknak: fogjátok be a szátokat, s azután a gyászlovakat, és vigyetek innen a gödörbe szó nélkül, ti aljas népámítók, pénz- és halotthamisítók!
Február 23.
Koppándi Sándor – a párt Központi Bizottságának sajtóosztályáról közli velünk, lapszerkesztőkkel, hogy Kacsó Sándort csak íróként, szépíróként szabad a lapunkban méltatni. Politikai pályafutásáról – a kisebbségvédelmi küzdelméről tehát – nem írhatunk. Ennek a korszaknak még nem készült el az értékelése – mondja. (A két világháború közötti időszakról, valamint a háború utáni első évtizedről van szó.) De kinek a részéről nem készült el az említett értékelés? Nyilván a párttörténeti intézet részéről. Így tehát Kacsó Sándor halála alkalmából nem említhető a Magyar Népi Szövetség, amelynek rövid ideig Kacsó elnöke volt, nem említhető a kisebbségi sors stb. Nem lehet szóvá tenni, hogy Dél-Erdélyben Antonescu pribékjei Kacsót is internálták sok ezer magyarral együtt. Kiderül tehát: a fasiszta Antonescu-rendszer kérdése sincs még tisztázva. Miközben a magyarellenes uszításban példaszerűnek és nemzetmentőnek minősített cikkek s regények jelennek meg. Ilyen „regény” például bizonyos Romulus Zaharia Ademenirea című ocsmány förmedvénye. a szó: ademenirea – áltatást, porhintést, félrevezetést, becsapást jelent. A szerző, aki egyébként a kultúrminisztériumnak megfelelő kormányhivatal zsoldosa, könyvének elmebajos főhősét állítólag önmagáról mintázta, lévén maga is a paranoid xenofóbia egyik áldozata.
Megkértük Fodor Sándort, vetné papírra néhány gondolatát a „román újhullámnak” e termékéről. Fodor hasonló jelenségek között csak utalásszerűen rosszallja a „regénynek” Nagy Istvánt mocskoló debilis részeit, sőt meg sem nevezi a szerzőt, ám éber cenzorunk a „visszafeleselést” így sem engedélyezi. K. S. a letiltást így indokolta: „Szigorú utasítás tiltja, hogy sajtónk a regénnyel foglalkozzék.” Mesebeszéd. A román sajtó kéjes örömmel üdvözli a sovén uszításnak e balkáni gyűjteményét, a jobb sorsra érdemes román olvasó pedig elhiszi mindazt a hazugságot, amit a szerző Kolozsvár 44-45-ös periódusáról összehordott benne.
Február 24.
A nagyszerű – és irigylésre méltóan fiatal – Esterházy Péter írásait mindig örömmel olvasom. Sajnos ritkán jutok – jutunk – hozzájuk. Az aggságnak – az elöregedett világlátásnak – odavetett grimaszai némelykor igen szellemesek. Most valamely kritikában a Fuharosok kapcsán azt olvasom, hogy amit csinál: Kemény Zsigmond, Mikszáth és Kosztolányi együttvéve.
Ez már igen! Csakhogy három klasszikus összeadva nem „adhatja ki” a negyediket. Egyáltalában: a matematikával semmire sem megyünk írók megítélésében. Mert minden tehetség egyszeri és ismételhetetlen. Ami egyiknek erénye, az a másiknak épp a bűne szokott lenni. Azt hiszem, igaza van Karinthynak, amikor azt írja: minden művész csak annyiban és annyira művész, amennyiben és amennyire különbözik a másiktól. (Emlékezetből idézem.)
E. P. méltatója példát is fölhoz az eredeti világlátás bizonyítására. Egyik ez lenne: „Most van soha, olvasom – itt élet nincs, írom.” Ez lenne talán Petőfi és Déry „lefokozása”. Az idézett szöveg nyilván diákos csínytevés. Bizonyos, hogy szerzője is annak tekinti, s nem a rendkívüliség bizonyítékának. Amire nincs is szüksége. Ő maga a megújuló magyar kritikai szellemiség egyik rendkívüli képviselője.
Március 1.
Följegyezzem? Ne jegyezzem? Családi szégyent az ember elhallgat inkább. Csakhogy a pletyka száján terjengő történet háttere, folyamatosan romló kisebbségi közéletünk feszültségeinek megnyilatkozása. Ez az aggasztó benne. Hozzák tehát a hírt Kolozsvárról, hogy konzulátusi fogadáson a meghívottak nagy tömege előtt két magyar író konfliktusa a tettlegességig fajult. A mese hosszadalmas, lényege ez lenne: egyik filozófusunk, aki néha verset is ír, felcsapott udvari lantosnak, a hivatalos román politika dicsőítőjének. Folyóiratban közölt irományát egyik igazi költőnk ironikusan minden tavaszi meszelés olyannyira kötelező, mint a vándormadarak útrakelése. Munkabírásban, jövés-menésben, cipekedésben, a reggeltől estig tartó, szünetlen ténykedésben anyám ezúttal is megszégyenít engem a nyolcvan esztendejével. No persze, ha kedvező bennem is az időjárás: hajnaltól hajnalig verem a gépet, kínoztatom magam a drámámmal, ám ez is semmiség ahhoz képest, amit anyám példája mutat. Meg aztán méltán kacagna szembe, ha azt mondanám neki: lelki időjárás. Mit számít az? A mindennapi kötelesség nem kérdezősködik az időjárás felől. Hogy mi végett vagyunk a világon, azt már – megannyi bölcsködés után – nemigen tudjuk. De mintha érvényesebb lenne anyám negatív parancsa: „Nem azért vagyunk a világon, hogy ölbe tett kézzel üldögéljünk benne.”
Április 30. Sikaszó
Hajnal. Ablakom előtt a fenyőfák, sötétzöldek, a kaszáló világosabb, a völgy kék párákban úszik. Az ég színtelen, valamilyen piszkosszürke – odalettek a kék tél csodás színei.
Madárkoncert közben kezdtem el írni új drámámat: Bodor Pétert. Piros írógépem – piros paripám: vajon merre ugratunk? Jó iránt-e, vagy valamely szakadékba? Vagy tán cu, föl Barassóba? Rossz jel, hogy míg e sorokat leírtam, a köd elöntötte az erdő sötétkék hátterét, elnyelte a szomszédok portáját, nyomul alattomosan az ablakom alá.
Elindult egy álom a bitófa felé...
Látogatóban: Czékman Imre, Dékány András, Székelyudvarhelyről Bartókék: Lajos és Kati. Ez utóbbiakat hallgatni izgalmasabb a drámaírásnál. A város, amelyről hírt hoznak minden esetben: lassanként lakóival, utcáival együtt az abszurdba költözik; a román származású, nagy francia drámaíró, Ionesco műveinek régiójába. Igen, az ő Rinocérosza vágtat, garázdálkodik, tör-zúz asszonyt, gyermeket tapodva Székelyudvarhelyt is. A totalitarizmus lehető legocsmányabb megtestesülése. Eszembe jut, hogy az ötvenes évek elején olvasónaplómban a szerző szemléletét polgárian individualistának, kö zösségellenesnek véltem. Micsoda tévedés! Mily zseniálisan vetítette előre Ionesco a „közösségi ügyként” induló jelenség átváltozását minden idők legembertelenebb totalitárius rendszerévé a Szovjet árnyékában! Ebből persze nem következik, hogy nincs más kiutunk, csupán az abszolutizált, individuális magány és a filozófia rangjára emelt univerzális közöny az ugyancsak közönyös ég alatt.
Május 2.
A náthás idő kezd javulni.
Tisztul a táj. Kialakulatlan színe ma még a kopottság hangulatát kelti. Be harsogó volt a kék-fehér tél!
A tájnak e tavaszi kopottságában a madársereg vigasztal.
Tegnap – elsején – a hagyományos „pisztráng-bálnak”, a törvényes horgászat kezdetének örvendeztünk, bár egyetlen pisztráng sem akadt horogra. Azazhogy: egy szép példányt – lehetett 25 dekás – visszaejtettem. Ilyenformán kudarccal zárult a megnyitó.
Bodor Péter gondja, ismerkedés a korszakkal.
Ítéletek a székely összeesküvés perében 1854-ben:
5-18 évig terjedő börtönbüntetés sújtott kb. 70 személyt.
8 évet kapott Makkai András iskolamester.
10 évet Tilcs János könyvkereskedő.
Mindezek csak részletek a hírhedt pör anyagából. Még nem került szóba az akasztás, az árulók soha el nem múló bűne, a hatalom vérgőzös tobzódása Erdélyszerte. Különben az akkori idők gyalázatos rémtettei manapság megismétlődnek, de titokban. A közvélemény tudta nélkül, az áldozatok teljes elszigetelésével, nyilvános perek, ítéletek, sajtóközlemények nélkül. A titkok kutatóit, a belügyér fecsegőket szigorúan megbüntetik. Igen sokan, kiket vallatás közben félig agyonvertek, szót sem mernek szólni arról, ami velük történt. Aláírt kötelezvény kötelezi őket hallgatásra.
Május 4.
Látogatóink: B. Jóska erdészmérnök Sz. Áronka társaságában. Csöndes társalgás pohár bor mellett. Hogy mibe kerül – milliókba – Ceauşescunak egy-egy vadászata. Mikor a medveles avagy a szarvasbőgőhely környékén leállítják az erdei munkálatokat, a hordást, a kitermelést stb. Meg a beetetés – medvéknél –, a lótetemek szállítása, a koncentrált takarmány beszerzése, széthordása minden leshelyre. A gyümölcshordás. (Főleg alma.) A kukoricahordás vaddisznóknak. Hogy el ne hagyják a főtitkári vadászterületet. Jól tudjuk persze: ilyen dolgokról az erdészeti hivatalok alkalmazottainak nem nagyon szabad beszélni. Államtitkok. Egyik erdész például valamelyik barátjának, rokonának megengedte, hogy elkísérje őt szemleútján a medvelesig. Udvarhelyi fölöttese a helyszínen kajtatván, a „kihágást” észrevette, s az erdészt azonnal elbocsátották. Ha valaki megírja majd, miként szervezték meg az egész ország területén Ceauşescu vadászatait, a nagyvadak nyilvántartásának hálózatát, a biztonsági intézkedések rendszerét, a trófea kidolgozásának módozatait, a vadászmulatságok programját a félszáznyi kastély, vadászlak, csodás vendégház valamelyikében – bizonyos, hogy könyvének nagy sikere lészen. Nem érdektelen ugyanis, hogy olyan ősi emberi ténykedés, mint a vadászat, miként fajulhat a fantasztikum határait is meghaladó kicsapongássá.
Május 7.
Csak most jegyezhetem föl, hogy tegnapelőtt meglátogatott bennünket F. János, B. Sándor, Sz. János – mindahány asszonyostul. Alaposan benépesítettük ezt a kicsi házat. S mert egyébről sem beszélgettünk, csak politikáról, érthető módon a politika is jelt adott magáról – odakint az úton, a faluban. Helybéli ismerősünk másnap így mondotta volt: „Úgy nyüslettek a szekusok, mint a fing a feredőben.”
*
A ház környékét ellepte a sárga kankalin. A sivár szürkéből halovány zöldre váltott a természet.
A dráma első jelenetével elkészültem. Talán jó dobbantás, de hát Isten tudja...
Május 12.
Apám 85-ik születésnapját ünnepeltük a szülőfaluban. (Megkéstünk a hazamenetellel. Május 5-ikén kellett volna egybegyűlni.) Ezúttal kevesen ülhettünk asztalhoz. Omlik-porlik a régi családi együttes. De Gergi még eljöhetett a mezei rokonok közül. Elmesélt novellafüzérét ezúttal a halál elkerülésének módozataira fűzte föl. Jókat nevettünk, vissza-visszakacsintva rá: „Igen, így kell a halállal kibabrálni.” Míg lehet. Mert legvégül mi leszünk mégis a vesztesek.
Kicsi sajogás volt a vidámságban apám váratlan elszomorodása, midőn is eszébe jutott, hogy anyámnak volt egyszer, hol nem volt... egy leánykori széptevője, hódolója. Faggatásomra, hogy ez most mi a csudától jutott eszébe, göcögő nevetéssel mondta:
– Az a különös, te fiam, hogy magam sem tudom.
– Vessük a hátunk megé – mondtam, de azt már nem tettem hozzá, hogy mióta elveszítette a szeme világát, és csak befelé lát, gyakran bukkannak föl emlékei közül a régiek, a hajdanvoltak. Világtalan állapotában mintha gyakrabban látná az eltemetett emlékeit is, ama szívet sajogtatókat. Mert az élőket – akiknek eleven fénye elhomályosította a bántalmakat – már nem látja. Erre vár tehát a kegyetlen emlék: a vakságra. Hogy például újra fölbukkanjon a befele- és visszanézelődésben a féltékenység, a bántás, a betokosodott kudarc.
*
Nincs az a családi vidámság, amelyre végül rá ne borulna apám emlékeinek homálya. A háború- és országvesztés iszonyata. Négy év harcainak értelmetlensége. Amikor ’18-ban összeomlott az olasz front: „Te fiam, egymásra borultunk, megmaradottak a halottak halmain, sírtunk, zokogtunk, nem szégyelltük a könnyünket, hiába voltunk már meglett férfiak, én például 19 éves. Sirattuk az elpusztult országot, mert tudtuk, vagy inkább sejtettük már, hogy úgy feldarabolnak minket a szomszédaink, mint az elejtett gímszarvast az éhes vadászok. Azt énekeltük egész éjszaka a szakadó esőben: «Csillagos ég, merre van a drága hazám, merre sirat engem az édesanyám.»”
Május 15.
Nagy Pali közli, hogy novella-antológiájából, melyet a Kriterion felkérésére szerkesztett, a cenzúra a következő szerzőket rugdosta ki: Nyírő József, Makkai Sándor, Szántó György, Kováts József, Bogdán László, Sütő András. Tőlem a Szamár és pálmafa című szatirikus karcolatot választotta. Hát nem megy. A kis írás közel két évtizeden át számtalan kiadást ért meg. (1965-ben írtam.) Most anatéma alá esett. A szerkesztő morgolódására Koppándi azt válaszolta: „Ne hivatkozzatok arra, hogy valami már megjelent egyszer. Minden írás újból és újból revízió alá kerül.”
Új kiadás pedig a könyveimből: nincs! Tapasztalatom szerint a Kiadó – a Kriterion – nem nagyon szaggatja a hámot a kiadási engedélyek megszerzése végett. Nekem azt tanácsolták: kérjem írásban az illetékes minisztérium (Tanács) jóváhagyását az Engedjétek hozzám jönni a szavakat című könyvem új kiadására. Kértem. Választ nem kaptam. A kiadóval közölték, hogy óhajomat nem teljesíthetik. Indoklás nincs.
*
Erdélyi Laló (Lajos) felolvasta nekem egy hazafias román költő (C. Vadim Tudor) versét, amelyben a zsidó rabbit (Rosen urat) kitagadja az ország Alkotmányából. („Te és az egész fajtád...”) Ez fasizmus, nácizmus, vasgárdista szellem a javából. Laló barátom pedig azt mondja: mikor a zsidókat kezdik fenekelni, akkor már a magyarok is kezdhetik az előkészületeket a nadrág letolására. Összenevetünk ezen, miközben a ránk leselkedő baltás holnap szelleme így szól talán az Istenhez: Bocsásd meg nekik, Uram, mert nem tudják, min nevetnek.
Az antiszemita versek esetében persze nem működik az egyébként nagyon szigorú cenzúra. Bennünket például annyira „védelmez” a nacionalista „kihágástól”, hogy ezt a szót: magyartanár – nem engedi kinyomtatni. Mert mi az, hogy magyartanár? Magyar nyelvet és irodalmat oktató személy, aki mentes a magyarságát hangoztató kivagyiságtól. Bizony! De azt próbálná csak valaki a mi bukaresti Cenzorunk elé ereszteni, hogy: Székelyföld! Égszakadás, földindulás, fejünkön a nagy koppanás...
Május 18.
Látogatóink a tegnapi napon: Kulcsár Kati, Zöld Feri és Simig András. Többek közt az is szóba került, hogy jó lenne kiadni Magyarországon a nagy román író, Ion Creangă műveit. Én a meséit már lefordítottam. Ha nem csalódom, tán korábban, mint ahogy első novellámat az Utunk közölte volt Kolozsvárott. Creangă elbűvölt, ámulatba ejtett engem mindig – mivel is? Atmoszférateremtő erejével. Ahogy már első mondataival berántott sajátos világába, mely egyedül az övé, s amelynek legkisebb részletét sem lehet összetéveszteni senki máséval. Zöld Feriékkel most azt tárgyaltuk, hogy a Gyermekkorom emlékeit kellene – folytatólag – lefordítanom, bár – régebbi fordítás alapján ítélve – erős a versenytárs, az ugyancsak mezőségi – mócsi születésű Kiss Jenő barátom.
Hogy felmocorgott bennem e fordítási szándék: egy Sikaszóban látott búbos bankának köszönhetem. Az első ilyen madarat Creangă röppentette föl nekem gyönyörű könyvében, a második, a valóságos egy sikaszói hajnalon ébresztett föl ugyanazzal az énekkel, mit a mesemondó is hallott: pu-pu-puuu. „Te Éva – szóltam akkor –, úgy sejtem, itt járkál valahol Creangă... az elszalasztott madarát keresi.” A búbos banka hangját két-három ízben hallottuk még, de többé sohasem.
V. 22.
I. J. meséli, hogy Illyés Gyula temetése után bizonyos T. Z., aki Kolozsvárról vándorolt ki Budapestre, s lett ott egyetemi tanár, ilyen formán vélekedett személyemről a diákjai előtt: „Hogyan beszélhet Ő – S. A. – az erdélyi magyarság nevében, hiszen jól tudom, hogy a román belügynek (a securitaténak) az embere.” Mit tehet az ember az ilyen cickány ellen? Nyilván semmit. Az ilyet csak az emberi mocskot elhordó szelek sodorják majd megérdemelt helyére.
A cickánytól függetlenül: iszonyatos erkölcsi rombolást végzett köztünk a fokozatosan terjedő gyanakvás, gyanúsítás, amiben kétségtelenül része van magának a Securitáténak is. Embert ember ellen ugrasztani, a félelemmel vegyes gyanakvást mindenkiben elültetni, az őszinte vélekedésnek, bizalmas közlésnek a csíráját is kiölni egyénből, tömegből egyaránt: az önkényuralom fenntartásának egyik jól bevált eszköze.
Május 26.
Befejeztem írásomat nyelvünk haláláról. (Mert ahova te mégy, oda megyek...) Némely mozzanatában oly látomásos, hogy azt is mondhatná valaki: szerzőt elragadta önnön szubjektiv(ista) keserve, netán divatáramlatokból táplált pesszimizmusa. Holott a világ, melyet ebben az írásban felvázoltam: minden részletében, egész tárgyi valóságában a helyszínen – a Mezőségen ellenőrizhető. Az írás létrejövetelében nagy segítségemre volt Zsoli – Jékely Zoltán –, akiről most látom csak: mily hatalmas költő, Erdélynek pedig kétségkívül legnagyobb költője. Az ő víziói a harmincas évekből a későbben bekövetkezett katasztrófák biztos előérzetei voltak. Ilyen érzékenységgel ritkán áld-ver meg költőt az Isten. 1946-ban, mikor közös szerkesztőségi szobában dolgoztunk, valamelyik hurráoptimista kollégánk így szólt hozzá: „Zsolikám, jó lenne kimásznod a házsongárdi sírgödörből, a halálkultuszból.” „Kimászhatok – mondta Zsoli –, ám az nem segít rajtatok.” Diákfővel, tizenévesen akkor nem értettem eléggé kozmikus bánatának okát. Annál jobban értem most, amikor az élet mindenben őt igazolta.
Pihenésként, hogy az írást befejeztem, elindultam pisztrángászni.
Eső volt, megnőtt a víz. Jól meghordoztam magam, de semmit se fogtam. Este Hodgyai Feriék, Bartók Lajosék látogattak meg, majd azután mások is érkeztek. Későig borozgattunk, minden lehetséges nyomorúságunkról elbeszélgettünk. Például a Kriterion Kiadó egyszeriben gyanússá lett, szigorú kivizsgálást indítottak ellene. A párt iránti hűségtől csöpögő magyarjaink följelentései is ott szerepelhetnek a kivizsgálásban. Ha van újdonság az életünkben, akkor egyik talán épp ez lehet: a magyar kiadót vagy magyar írót följelentő magyar patrióta. Tudtommal a jelenség – legalábbis aggasztó méretben – a két világháború közti időben nem létezett. A baloldal baloldaláról árulóknak nevezték a román parlamentben szereplő erdélyi magyar politikusokat, ám ez – részleges ismereteim szerint is – sötét rágalom volt, kommunista demagógia. Kétségtelen itt is a történelemhamisítás. Valamikor majd ezt is rendbe kell tenni.
Június 1.
Minden eresztékében recseg-ropog, s hány helyen omlik már a létünk – eme kisebbségi! Bárkivel bármiről kezdünk beszélgetést, néhány könnyedén szökdécselő gondolat után már térdig-derékig süllyedünk a ragacsos politikába. Politika – pokolsár. Sodor bennünket a történelem, mindinkább észlelni a Gólesz – a diaszpóra – szomorú jeleit. Be jó hát, be vigasztaló, hogy vannak még Atlaszaink, égtartó férfiak, akikre fölnéz a nép, s akiknek erkölcsi tartása kihat még egy egész közösség magatartására. Egyik Atlaszunk a festő Nagy Imre.
Száva János professzor úr ma kedves történettel gazdagította Imrebá arcképét. Sok évvel ezelőtt – már nem tudom, hol voltak együtt – János kislánya kérelni kezdte Nagy Imrét: rajzoljon neki tehenet.
Imre bácsi megrögzött agglegény, és ilyenformán gyermektelen ember volt, de nem abból a zord fajtából való, akinek láttán minden ok nélkül futnak szerte és bőgnek a gyermekek. Az érzékenyebbek, az ijedősebbek. Gyermek közelében a zsögödi remete netán mord kedélye kivirágzott, arcán huncut és kaján nyüsletésbe kezdtek a ráncok, s a bűvölő játékba bekapcsolódtak az ujjai is fürgén figurázva. Ha fény is akadt hozzá, meg darabka fal is, villant az árnyjáték s a gyermekédesgető kérdés: no, mi ez? Hát ez? Nyúl bizony, ha jól megnézed. És mókus. Nem ismered a mókust? Apádat megnyúzom, ha nem láttál mókust.
De most tehenet kért a leányka. Imre bácsi rajzoljon neki tehenet.
– A tehén, az most nagyon drága – kérette magát az öreg.
De megszánta végül a gyereket. Mappa, ceruza persze mindig kéznél, a világnak, mint rajzó méhcsaládnak a befogásához szükséges szerszámok gyorsan elékerültek, s ujjai alól indultak máris legelni, zöld fűből fehér tejet szűrni a csíki tehenek, a tarkabarkák. Ámult bámult, tapsikolt a gyermek a gyönyörűséges jószágok láttán. S nyúlt értük, hogy ritka ajándékait jó helyre eltegye.
– No-no! – kacagott Imrebá. – A teheneket én hajtom haza Zsögödre.
– De miért? – ámult a gyermek a sírás határán.
– Mert ezek nem tehenek.
– Hát micsodák?
– Rajzok.
És eltette művét.
Vajon hol lehetnek most azok a tehenek?
Arról is elbeszélgettünk Jánossal: végrendeletében Imre bácsi vajon miért rendelkezett úgy, hogy testét elhamvasszák, örök nyugovóhelyeként pedig a műtermét (vagy tán kiállítótermét?) jelölte meg.
Egyik föltételezés így hangzott – nem fényből, hanem inkább a mulandóság árnyékából, és tán darabosan.
– Hogy egy kupacban maradjon a műveivel.
Az igazat persze csak ő tudná megmondani. S egyben-másban tán ő maga is csak a sejtelmeiről szólhatna. Sokat tűnődtem például egyik munkája – grafikája – fölött, két okból is. Haldokló anyjának napjaiban miként volt ereje annak ágya mellé ülve az életből távozót megrajzolni? Erről én őt faggatni nem mertem. Tán nem is akartam. Attól tartva tán, hogy a hírhedetten zárkózott férfiú még engem is képes lenne villára venni a bizalmaskodás hallatán. Azt sem igen szerettem volna, hogy az említett kép feletti tűnődéseim végeredményét Imre bácsi netán összetörje, vagy csupa szeméremből meghazudtolja. Meggyőződésemmé lett ugyanis, hogy haldokló anyjának lerajzolásával csupán a törvénynek engedelmeskedett, miszerint a művészet a Halál arcát is meglopja, kimenekítvén a megsemmisülésből az élet legutolsó szikráját is.
Különben a rajz címe is sokatmondó, mert így szól – ha nem tévedek – alul a jobb sarokban: Anyád halála. Nem anyám? Nem. Mert aki rajzolta, aki a haldokló asszonyt megörökítette, nem a fiú volt, nem a távozó lélek gyermeke, hanem: a művész. A fiú bizonyos, hogy nem rajzolta, hanem siratta azt a „modellt” a halál karjában.
Június 9.
Újra azt álmodtam, hogy Asztalos Pista feltámadott, titokban él már hónapok óta közöttünk, némelykor találkozunk, s engem arra kér, ne áruljam el, hogy visszatért közibénk. Nem tudom, hányadik ízben látom így őt vérpiros orcával, az agyvérzés előtti pillanatában. Éjjel a nevét kiáltottam, ő vissza az enyémet, majd eltűnt a Kolozsvár felé vezető úton. Horváth Istvánt – Pikót – is láttam álmomban.
Ébren most azon tűnődöm: mit lehetne tenni vajon a holtak érdekében?
Lehetséges, hogy engem is úgy elfelejtenek majd, amiként az velük történt? Micsoda kőmalom-korszak! Ha nem kapok idejében észbe, egy zsák kavicsot csinált volna belőlem is. Gyanútlanságomban – mely szinte egész nemzedékemet megnyomorította – az első vészjelet azoktól kaptam, akik a szüleimet meggyalázták, reményeiket szemberöhögték a hatalom mámorában. Talán nem is újszülött gyermekre, hanem írói hangvételre gondoltam, azt írván: „Áldott legyen a gonosz, ki a gyermekeinket sírni megtanítja.”
Június 14.
Lacika születésnapja (13-ikán). Szemrehányólag, de játékosan ugrasztott ki az írógép mellől. „Hát a születésnapomon is dolgozol?” Csak azt vártam pedig, hogy Örökmécses a maga részéről mindent előkészítsen a gyermeki vigalomhoz. A torta, a gyertyák, a szörpök, az apró sütemények... Aztán megérkeztek az ünnepelt barátai, fölszerelték a zenélő-zajongó gépeket, hangszórókat, s lett aztán akkora ricsaj, hogy fájt belé a fülem – az öregek füle.
Eszembe jutott sok-sok nyári esténk Sikaszóban. Lacikával alkonyatkor a hegytetőn ültünk, hallgattuk a fenyves lélegzetét. Fölöttünk rendre kipattogzott egy-egy csillag, s jókedvében az ember – az öreg – a gyermeki képzelet szintjén hagyta játszani a rengeteg komorságban már megráncosodott szavakat. „Ezek a csillagok úgy gyülekeznek a fejünk fölé bámészkodni, mintha valami nagy dolgot cselekedtünk volna. Pedig ugye csak üldögélünk, és belehallgatózunk az erdőbe. Hallod-e? Gyöngybagoly. Távolabb az öreg Uhu. Ez a vau-vau pedig az őzsutának a hangja. Riasztás! Valamit észlel, nem tudja, mi az, reáberzenkedik. A tücsök? Az őt nem zavarja. Olyan jólesőn hallgatja bizonyára, akár az ember. Figyeled, hogy hullámzik ez a tücsökmuzsika? Mintha pirinyó lakodalmasok vonulnának a fűszálak között.”
Így beszélgettünk suttogóra fogott hangon.
Most meg ezek a rockosok! Úristen, hogy üvöltöznek.
Még jó, hogy a gyermekek – mintegy a zeneőrület varázskörén kívül maradva – önfeledten játszadoznak, kergetőznek és kacagnak. Nincs epilepsziás rángatódzás, sintoista gerjedelmű taps és hideglelős csápolás. Immunisak még a divathullámok őrületeiben? Bár úgy lenne. Ez akkor derül majd ki, ha elkerülnek Marosvásárhelyről. Nem is oly messzire, csak – például – Püspökladányba.
*
F. Lajos látogatott meg Budapestről. Ha értelme lenne, ha valahol ebben az országban olyan hivatal működne, amely határvámos bornírtságot, állati korlátoltságot, pimasz garázdaságot, bárgyú gonoszkodást, hatalmi visszaélést és bizantin korruptságot európai civilizációs érzékkel ítélne meg és vizsgáltatna ki törvényesen – ha tehát a legcsekélyebb remény is mutatkozna valaminek, bárminek a javítására, akkor a hivatalt írásban értesítenők arról, miszerint 1984. július 11-én az említett F. Lajost és társait – egy magyar busz 46 utasát – a román határátkelőhely atyaistenei délután 3 órától este 11-ig várakoztatták minden ok nélkül. Csak! Csak azértis! Tanulják meg a büdösök, hogy Romániába nem lehet ám csak úgy besétálni!
Augusztus 20. Sikaszó
Újból Sikaszóban, de most már unokák nélkül, barangoló társam, Lacika nélkül. A halász-vadász-madarász gyermek is elment. Éjjel – mert nem fogott az álom – lámpát gyújtottam, és ha már fény van, és nem alszik az ember: papír s ceruza után nézelődik De még mielőtt a munka nyakon csípett volna, egy madarat vettem észre, amint épp rászállt az ablakpárkányra. Kis ideig nézelődött, majd röpködni kezdett, szárnyával puhán verdeste az ablaküveget. Mit akar ez? Mért akar hozzám berepülni? Belefáradván a szárnyas ostromba, újból megpihent a párkányon, s úgy nézett engem hosszan, mintha személyes közünk lett volna egymáshoz.
– Hát akkor mondd! – nyitottam neki ablakot, de már elsurrant az éjszakában.
Jégmadár. Ma kezdtem el írni ezt is... Új színdarabomat.
Nem jégmadár szállt az ablakomra? Nem hiszem. Azt felismertem volna. Eleredt az eső.
Tegnap Albert Tóniék is meglátogattak. Örülünk, ha jönnek. Nem pusztán a közös pisztrángászat kacagós kudarcai, vagy kebeldagasztó eredményei miatt – nagy ritkán. Hanem a Tóni egész lényéből sugárzó – hogy is mondjam? – hargitás otthoniasság miatt is. Ahogy belép a sekély vizű patakba, s a nagy követ, amelynek alján tokos kárász lapul, odébb hengeríti: minden mozdulatával Tamási elhíresült mondását jelzi: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Ha ez mélygyökerű állapotként s nem óhajként három ember esetében szó szerint is igaz: közülük az egyik Albert Tóni.
Augusztus 28.
Úgy tűnik föl: a Jégmadárnak, sikerült a szárnyát megrebbentem. Szépen haladok vele. Mármint a betűszaporításban. A többit Isten tudja.
Gondolataim kalandozása közben eszembe jut régebbi drámám: Káin és Ábel. Mi ez vajon? Talán az isteni Jó és Rossz sémájának emberibb – mert megértőbb – megközelítése? Sejtelmem szerint mindenben minden együtt van, egyértelműen tehát igen-igen ritkán mondhatjuk: ez ezt, amaz azt jelenti. Meg kell értenem azokat is, akik a Káin-motívumot a Legelső Rossz, az azóta sem fékezhető Gyilkos metaforájaként értelmezik. Az ábeli alázatosság ellen viszont már Arisztophanész is föllázadt Felhőkakukkvárában. Erről írtam talán 1955 őszén Böjtre fogott istenek című olvasónaplómban (Utunk, Kolozsvár). Mikor a Káin és Ábelt írtam, a böjtre fogott istenekről teljesen megfeledkeztem, mégis lehetséges, hogy tudat alatt hatott rám a nagy görög mester. Hozzá hasonló óriásokkal „büntetlenül” nem lehet találkozni.
Szeptember 4.
A Jégmadár első része kész. Az ifjúság csodái közül most át kell lépnem a meglett kor zord-kegyetlen világába. Meg az öregség földhözvert állapotába is. Nem tudom, lesz-e hozzá ábrázoló erőm. Vagy tán helyesebben szólva: válogató készségem, érzékem a színdarab világából felém nyúlkáló, szavaim után kapdosó, maguknak a játékban helyet követelő személyes emlékek, kötöttségek, fájdalmak között. Bizonyos, hogy első látásra-hallásra sokan azt fogják mondani: sajátos erdélyi dráma, székely história stb. De vajon a létünket oly kegyetlenül meghatározó szubjektív és objektív idő örök konfliktusa az emberben: sajátos erdélyi kérdés-e? De itt most abba is hagyom e hajnali tűnődést. Teljességgel fölösleges képzeletbeli kifogásokra választ keresgélni. A munkának meg kell állnia a maga lábán – védőügyvéd nélkül.
Október 4.
A Jégmadárral elkészültem. Új – és valószínűleg végleges – címe Advent a Hargitán. Ha okát kellene adnom a módosításnak, egyik érvem ez lenne: a kezdeti cím csak részlegesen fedte a darab világát, szereplőinek vergődését az Idő krisztustövisein. Az új cím – reményem szerint – a színdarab külső-benső történéseinek teljes univerzumát jelzi – s bénultságunkat főleg a Nagy Romlás alatt. Jöhet már isteni csoda! – nem tudunk élni vele. Itt állok, mást nem mondhatok.
Október 10., Kovászna
Már közel egy hete kezeltetjük itt magunk Évával. Ami engem illet, nem sok eredménnyel, aminek legelső oka az én lustaságom, felelőtlenségem. A kötelező kezeléseket meg-megszakítva olvasok inkább az ágyban heverészve, írni is próbálok, meg aztán... Benedek Géza igazgató főorvos úr és kiváló barátom hiába tiltott el a cigarettától. Titokban rá-rágyújtok, telefüstölöm a szobát, egy-egy váratlan vizit alkalmával lefülelnek, megfenyítenek, s annyi. Géza olyannyira nem bírja a dohányfüstöt, hogy ahol szimatot fog: mintha mellbe vágnák, úgy torpan meg fölháborodva. Valójában engem is el kellene zavarnia innen, de hát ugyebár a mentő körülmények: az úr a jelek szerint füstölés nélkül képtelen egyetlen mondatot bár leírni.
Ez itten szívszanatórium, kényes szerkentyűket javítgatnak, a beteg részéről teljes-tökéletes odaadást, figyelmet, fegyelmet várnak, s napi programját is úgy állítják össze, hogy lehetőleg minden óráját igénybe vegye a fürdés, „mofettázás” (büdös gödörben, vagyis gázban üldögélés), kitartó gyaloglás, torna, sugarazás stb. Énnekem meg folyton azon jár az eszem, hogy ha már idáig vándoroltam, és Szárazajta itt van a közelben, oda el kellene látogatni. Iszonyatos dráma színhelye az a falucska. Régi tervem, hogy ezt a drámát – a fejszével lenyakazott székelyekét meg kellene írni. Erről tovább hallgatni: bűn! Igaz, a cenzúra több mint harminc esztendeje még csak utalást sem engedélyez a 944 őszén Szárazajtán történtekre. Hát akkor majd külföldön. Tűrhetetlen immár, hogy minden idők egyik legkegyetlenebb tömeggyilkosságát a román történetírás meg nem történtnek tekinti.
Október 12., péntek
Hajnali fél három tájban ébredek a szóra, melyet mintha nagy messzeségből kiáltott volna felém valaki: Szárazajta! Az este hosszan elbeszélgettem Sz. D. marosvásárhelyi barátommal, a népi tánc rendkívüli tehetségű mesterével, tudományosan tehát: koreográfusával. Hogy azt mondtam: Szárazajta, az orcája színt váltott, két karját kilökte, és így szólt felindultan. „Csak erről ne beszélj! Két unokaöcsémet nyakazták le a mánisták 44-ben, s agyonlőttek még vagy 17 embert.”
Így kezdődött a beszélgetésünk. Mindabból, amit elmesélt, megpróbálom a velejét papírra vetni. D. szerint a két lenyakazott fiúnak az apját is meglőtték az említett 17 személlyel együtt, majd felszólították a lakosságot, hogy ki-ki szállítsa el a maga halottját. Az apát is fölravatalozták. Siratták. Aztán csak felült. Valahogyan tehát mégis életben maradt. Hogy koporsóból támadt-e föl, avagy a földről az iskola udvarán, arra D. már nem emlékszik pontosan. Kilencéves volt akkor. Ennek a rémdrámának utána kellene nézni. Eleddig említés nem történt róla, de szemtanúk még élhetnek, talán tisztázni lehet. Állítólag Marosvásárhelyt létezik a szárazajtai vérengzés bírósági anyaga. D. tudomása szerint a gyilkosok felett ott ítélkeztek. (1946-ban?) Sok évvel ezelőtt Titus Popovici román író elkezdte a sajtóban közzé tenni az ügy dokumentumait. (A Korunkban is talán.) A második közlemény után viszont a cenzúra a folytatást betiltotta.
– Te miért nem néztél utána mindannak, ami Szárazajtán történt? – kérdeztem D-t.
Őszintén megvallja:
– Nem volt tanácsos ezzel foglalkozni.
Ez így van. A belügyiek azonnal lecsaptak volna rá.
Hogy miért? Íme: D. emlékezete szerint 1944 őszén a Sepsiszentgyörgy közelében fekvő Szárazajtára is bevonultak az ún. Maniu-gárdisták. Ezek félkatonai jellegű fegyveres bandák voltak; a reguláris szovjet és román hadsereg nyomában haladva követték el bosszúálló tömeggyilkosságaikat főleg Észak-Erdély területén. Okot, indokot, ürügyet persze bárhol találtak. Szárazajtán is. Ahol az immár balladisztikus – tehát költött mozzanatokkal kevert – okok között egy román katonatiszt aranygyűrűje szerepel kettős értelemben: egyrészt a jóság és szánalom, másrészt a kegyetlenség igazolásaként. A mánista gyilkosok szerint a gyűrű a sebesült román katonatiszté volt, akinek az ujját a szárazajtai magyarok vágták le; a helybéliek állítása szerint a sebesült román katonatisztet egy magyar családban ápolták, míg fölépülvén tovább mehetett. Távozásakor hálából, viszonzásképpen az életmentésért, egy gyűrűt ajándékozott gondozójának.
Más változat: a mánisták felbujtója egy román pakulár (juhász) volt, akit 44-ben a magyar hatóság távozása után Szárazajta bírójává neveztek ki. Mondják: régi, családi jellegű sérelmét toroltatta meg a tömeggyilkosokkal. D. úgy tudja, hogy ezt a pakulár-bírót 1946-ban 17 évi börtönre ítélték, de közkegyelem folytán rövid idő múlva már kiszabadult, büntetésének tizedét sem töltötte le. Ama borzalmas őszi napon tehát a „vádlottakat” összefogdosták, bezárták egy épületbe. A falu lakosságát felszólították, hogy gyülekezzék az iskola udvarán, amelyet gépfegyveres személyek vettek körül. A hirdetés úgy szólt, hogy aki nem jelenik meg a „bűnösök” kivégzésén, helyben agyonlövik.
Akinek tehát nem sikerült a faluból kimenekülnie, kénytelen volt végignézni a borzalmas mészárlást.
D. – aki, mint mondja – akkor 9 éves volt, bizonyára a család közös emlékeiből is merítve, így folytatja elbeszélését:
– Míg a nép összegyűlt, a mánisták tőkét kerítettek, elhelyezték az iskola udvarának bal sarkában. Egyikük ítéletet hirdetett ki, majd elővezették a két testvért, akik ikrek voltak, fiatalok, húsz év körüliek. Letérdepeltették az elsőt a tőke mellé, lenyomták a fejét. A hóhér hozzáütött, az életlen fejsze visszapattant a nyakáról, a fiú meg elesett. Aztán föltápászkodott és azt kiáltotta: „Nem vétettem senki ellen! Nem vétettem semmit!” A hóhér másodjára levágta a fejét. De nem egyetlen suhintással, hanem többszöri csapkodás után. Így jártak el azután a másik fiúval is.
Ezután a kivégzés puskával és golyószóróval folytatódott A lenyakazott fiúk apjának állkapcsát érte a golyósorozat. Elesett, elájult, halottnak vélték, hazavitették a család megmaradt tágjaival. Így történt, hogy később ez az ember „feltámadott”. Nemrégen halt meg az emberi kor legvégső határán.
Tűnődöm: kik ismerhetik ezt a rémdrámát? Netán Titus Popovici, ha hozzájuthatott a bírósági iratokhoz. Beke György, aki több ízben is foglalkozott a szárazajtai drámával. A Magyar Népi Szövetség akkori – s tán még élő – székelyföldi ügyvezetői. Leghitelesebben szólnának – mint említettem már – a hivatalos okmányok.
De hol vannak azok? És ki merné azokat nekem megmutatni?
Tervem, hogy Sz. D.-vel elmenjünk Szárazajtára. Lássuk a helyszint! Csak ez lehet a kezdet.
Másik régi vágyam: a mezőségi Ombuzra is el kellene látogatni. Ott egy román papi családot irtottak ki – talán 1941-ben – a magyar csendőrök. Most, hogy e mondatot leírtam, lelki fülem hallja máris a berzenkedő hangot: „A szokásos és kötelező párhuzamot hajszolja ön, uram? Elegünk volt már belőle, hogy folyvást: egyrészt, másrészt. Meg hogy egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz, egyik sem jobb a Deákné vásznánál stb. stb.” Nem! Nem az óvatos dekázás irányítja most az emlékeimet. Hanem, mert amit Ombuzon láttam, az is felejthetetlen. 1944 őszén abban a házban szálltam meg, amely a negyvenes évek elején még a helyi román pap tulajdona volt. Ő lakta családostul. Mint mondották a faluban, örökös konfliktusban állt a frissen bevonult magyar hatóságokkal. Nem vette tudomásul a hatalomváltást, és aszerint is cselekedett. Hogy mit, miket követhetett el, nem tudhattam meg. Frontharcok miatt, német-román tűzpárbaj közepette kellett elhagynunk a falut.
Emlékszem: a helybéliek egy sírhantra mutattak a ház mögött, a fal közelében. „Közös sír” – mondták. A csendőrök este vagy éjszaka hatoltak be a pap lakásába, s lőtték agyon őt, feleségét, gyerekét és a cselédlányt, aki magyar volt. Legenda szerint a cselédlánynak állítólag üzentek korábban, hogy távozzék a pópa házából, de nem hallgatott a figyelmeztetésre.
A kúriaszerű lakásban még láttam a falon s a mennyezeten a golyónyomokat.
Október 16., Kovászna
Idén a legelső havas esőben didergünk. A Tündérvölgye küldi. Közben a Kebelség. (Így hívják a szemközti hegyvonulatot.) Jobbról néhány fenyő homálylik ki a szürke derengésből. Csönd, nyugalom, gyógyító szelídség a szanatórium egész környéke, a közeli és távoli erdők mély hallgatása. Miért, miért nem: Krúdy jut eszembe. De nem az ifjúság mámorában diadalmas, hanem a múltba visszamerengő, megrokkant Szindbád s a tájnak Munkácstól Kovásznáig szállongó szomorúsága. Minden, ami sajgó emlékké lett a történelem viharaiban. Ha jól meggondolom, nem véletlen, hogy épp az öregedő nyírségi hajós, az időben visszafelé utazgató Szindbád jutott eszembe. Hisz magam is hozzá hasonlóan indulok el gyakran a mögöttem gomolygó múlt irányába.
Október 17.
Ma látogatóink érkeztek. Attila rendező barátom Sepsiszentgyörgyről, meg Sas Magda és Szekeres Zsolt Amerikából. Csevegés erről-arról, de főleg a mi kisebbségi sorsunk rohamos romlásáról. Erről szólván jól tudjuk, hogy tárgyunk veszélyes, mindenütt és főleg minden külföldi – pláne amerikai! – magyar jelenlétének esetén méltó a lehallgatásra. Tudjuk, kényszeredetten mosolygunk, sőt belekiabálunk a láthatatlan mikrofonokba: „Az anyátok térdekalácsa!” Ez nyilván semmi egyéb, csak a tehetetlenség berzenkedése, kamaszos kurjantása. A tény ugyanis, hogy amerikai vendégeinket belügyi tisztek kísérik titkon, vagy épp figyelmeztető nyíltsággal, nem szelídíthető meg az ő kedves édesanyjuk térde kalácsával.
Attila, aki legelső olvasója az Advent a Hargitán című színdarabomnak, őszintén lelkesedik érte, meg is rendezné, de bizonyos, hogy nem fogják engedélyezni.
Búcsúzáskor azt mondom Szekeres Zsoltnak: ha már amúgy is Marosvásárhely felé vezet az útja, keresse föl a fiamat is, mondja el neki: ne aggódjanak értünk, erős javulást észlelünk minden tekintetben stb. S megadom neki a címet, telefonszámot. „Hiszen ti annak idején találkoztatok Amerikában.”
– Nem is lenne szép dolog részemről arra járni, s be nem kukkantani Andris barátomhoz – mondja Sz. Zsolt.
Miután elmentek, Évának rebegni kezdett a bal szeme.
– Mi történt? – kérdeztem.
– Semmi – mondta. – Mindjárt elmúlik.
Ez a néhanapi szemrebbenés – akár a rabságba került pillangó szárnya-verdesése – valóban múló idegfeszültség jele szokott lenni. Lelki futózápor. El is múlt hamarosan.
Október 20 – szombat
Ma reggel korán valaki beszólt: siessünk a telefonhoz a szomszédos épületbe, Marosvásárhelyről keres valaki. Éva volt a fürgébb, így hát ő jött vissza holtsápadtan, egész testében remegve. Mi történt? Magdi anyatársunk közli, hogy Öcsi fiamat tegnap letartóztatták, bekísérték a belügyi szervekhez. Ma hajnalig faggatták, fenyegették, próbálták minden lehető módon „töredelmes vallomásra” bírni, mivel Szekeres Zsolt, „ez a veszedelmes kém” őt meglátogatta, majd azután együtt mentek el Király Károlyhoz.
Számoljunk tehát. Bevitték pénteken, kihallgatása ma hajnalig tartott, akkor elengedték rövid időre pihenni, de 8 órára visszarendelték, hogy „művüket” befejezzék. Abban reménykednek, nagy halat fogtak, veszedelmes kémet tálalnak Ceauşescunak.
Az első gondolatunk:
– Rohanunk haza!
Először azonban Évát kell az agyvérzés, az infarktus határán lecsillapítani, részint bár megnyugtatni. Ehhez orvos kell, nem rábeszélés.
Míg vele foglalkoznak, átszaladok a tágas udvaron a telefonhoz, még szerencsém is van, a Belügyi Igazgatóság helyettes vezetőjével sikerül beszélnem. Eléggé mordan ítéli meg az ügyet, mivel kétszer is kihangsúlyozza: „Nagy baj van, kérem. Nagy baj!” Meg is nyugtat ugyanakkor, mondván, hogy véleménye szerint a fiamat legkésőbb 9 óráig elengedik.
– Bizonyos ez? – kérdem.
– Remélem – mondja.
– Követelem! – emelem föl a hangom, bár igyekszem nyugodtságot erőltetni magamra.
Indulás, száguldás, némelykor veszélyesen is, az öreg Ladával.
Sepsiszentgyörgyön újból letelefonálok Marosvásárhelyre. Melinda menyemmel beszélek. „András még bent van” – mondja. Úgy gondolom, inkább Sepsin várok még keveset, hogy a hosszú út előtt megtudjam: ígéretét betartotta-e a belügyi igazgató-helyettes. Két telefonbeszélgetés között V. Dani el meséli, hogy rólam írott kis jegyzetét a cenzor (főszerkesztő?) a helyi lapból kidobta. Az eljárás oka felől érdeklődvén, Dani ezt a választ kapta: „Az oka: senki más, mint Sütő”. Derék, bátor ember, nyílt és határozott, nemde? A belügyi tiszt azonban nem állt – vagy nem állhatott – szavának. Öcsi fiam – feleségének tájékoztatása szerint – még déli egy órakor sem szabadult a vallató szobából. Szárnyunk nőtt az örömtől, amikor végre megtudtuk, hogy elengedték, s jön szembe velünk gépkocsival.
Valahol Segesvár és Balavásár között találkoztunk.
Sápadt volt, de nyugodt, mint aki szeme közé nézett a halálnak, a gyalázatnak, és e tűzpróbán átesve, az ellenségeinél erősebbnek bizonyult. Szeme azonban nem az erkölcsi fölény s az elégtétel érzését sugározta, hanem azt a szomorúságot, amely ama két nap alatt költözött a tekintetébe. Katartikus órák égethetnek többé soha el nem tűnő új vonásokat emberi arcokra. Azt hiszem, ez volt az a szekus gaztett, egy tiszta lélek ellen elkövetett ocsmány garázdaság, amelyet sérülés nélkül nehéz átvészelni. Ha volt még remény benne, hogy kínkeserves évek megalázó kísérletei után orvosként Erdélyben maradhat, az most vészesen megrokkant. Brutális vallató! – akik különben csak erkölcsileg kínozták meg – bemutattak neki néhány mozzanatot abból a jövőből, mely az egyenes gerincű emberekre vár ebben az országban.
Csöndes szóval mesélte a történteket. Azok egy részéről Magdi már tájékoztatott minket telefonon. Újabb részlet volt az asztalcsapkodás, a börtönnel való fenyegetőzés meg az ügy minősítése. Ez így hangzott: „Államellenes összeesküvés egy amerikai magyar kémmel.” Ennél súlyosabb vád csak az lehetett volna: „Összeesküvés az államelnök meggyilkolására”. Amiként az első, ugyanúgy a második változatot is „bedobhatták” volna. A hamis vádemelés lehetőségei végtelenek.
Marosvásárhelyre érkezve első dolgom volt fölhívni telefonon a megyei pártbizottság első titkárát, bizonyos Ungur Ioan elvtársat.
Azonnal fogadott. Fölösleges bevezető szavak nélkül – ex abrupto – tértem a tárgyra:
Miért tartóztatták le s vallatták közel harminc órán át a fiamat, aki nem kém, nem összeesküvő, sem sikkasztó, sem terrorista?
– Mert az ön fia is megsértette a törvényeket, az ország törvényeit – mondta határozottan a titkár.
– Hogy kell értenem azt, hogy ő is.
– Úgy, hogy a törvényt, mely szerint külföldi állampolgárokkal csak előzetes engedély alapján lehet kapcsolatba lépni, ön is megszegte már számtalanszor, és megszegi folyamatosan.
– Az ön által említett törvényt ismerem – mondtam –, s amennyire abszurdnak, épp oly nevetségesnek is tartom. Ezért nem fogom ezután sem betartani.
– Viselni fogja ön is a következményeit.
– Akár a fiam? Tudni akarom, ki volt az a Berija-tanítvány, aki ezt a disznóságot el merte követni. Aki elhurcolta a fiamat éjszakai vallatásra...
– Az ön fiának letartóztatására én adtam utasítást – mondta nyugodtan a megyei első titkár. Berija emlegetése miatt nem sértődött meg, az összehasonlítást elengedte a füle mellett.
Nyugodtságát cinizmusnak véltem, s magamból kikelten öklömmel az asztalára vágtam:
– Tiltakozom e törvénytelen és galád eljárás ellen! Követelem öntől, utasítsa belügyi embereit, hogy kiagyalt kémhistóriájukat úgy zárják le, mintha semmi sem történt volna. Ha nem így járnak el, mindaz, ami történt, csak kezdete lesz egy ártatlan ember kálváriájának, s én ezt nem fogom szó nélkül hagyni sem itthon, sem külföldön.
Asztaldöngetésemre ijedten nyitott be a titkárnő, azt kérdezvén főnökétől:
– Valami baj van, elsőtitkár elvtárs?
– Nincs semmi baj – mondta Ungur elvtárs, odaintvén a titkárnőnek, hogy kimehet, majd felém fordulva így szólt: – Legyen nyugodt, kérem. Az ügyet lezártnak tekintem, és biztosítom önt arról, hogy fiára nézve semmilyen következménye nem lesz.
Ez a kijelentése valamennyire lecsillapított.
Cigarettára gyújtottunk. Úgy köszöntem el tőle, hogy a pánikszerűleg fölfújt kémhistória egyéb részletei szóba sem kerültek.
Holott a paranoid kép csak így lehet teljes.
Futólagosan ezekről most csak ennyit: vallatói a fiamat mindvégig azzal ijesztgették, hogy barátja, vagyis Szekeres Zsolt, már le van tartóztatva, s majd szembesíteni fogják vele rövidesen. A letartóztatás okának egyik változata: halált okozó gázolás. Másik változata: tettenérés kémkedés közben. Amit szerintük a fiammal együtt követett el, ugyanis közösen látogatták meg Király Károlyt, a „hazaárulót”. Ez pedig így történt: Sz. Zsolt saját szemével akart meggyőződni arról, hogy Király Károly él, nem gyilkolták meg, amiként azt akkoriban Amerikában is híresztelték. „Elviszel hozzá?” – kérdezte Öcsit. „Elvihetlek” – mondta a fiam, és elvitte. „Győződj meg arról, hogy él és dolgozik a konzervgyár igazgatójaként.” Károlynak egy munkatársát, aki jelen volt a találkozáson, ugyancsak fölhurcolták a fiammal együtt, őt azonban kegyetlenül elverték, lábát is eltörték. Ő volt ugyanis a házigazda, aki igazgatóját és Szekeres Zsoltot a lakásán vendégül látta, kávéval kínálta. Ennek alapján közölte velem a belügyi igazgatóhelyettes: „Az ön fia illegális találkozót szervezett meg Király Károly és az amerikai Szekeres Zsolt között.” „Nyugodjon meg...” – így az első titkár. Bizonyos, hogy semmi okunk nincs és nem is lesz a megnyugvásra.
Október. 28.
Új darabomat (Jégmadár, vagyis Advent a Hargitán) Éltető Jóska lelkes örömmel méltatja s ugyanúgy Seprődi Kiss Attila is. Örülök a jó véleményüknek, s aggódom is, tele vagyok kétellyel: valóban jó-e? Az Igaz Szó illetékese fanyalogva tér ki a közlés óhaja elől: „Nem ígérhetek semmit.” Domokos Géza pedig azt közli velem, hogy az Engedjétek hozzám jönni a szavakat című könyvem új kiadását nem engedélyezik. Kós Károlyt sem engedélyezik. Kiirtják az összes tankönyvekből. Mi történt? Bizonyos Raoul Şorban nevezetű román hazaffy, aki egyebek közt a Bolyai Egyetemen Gaál Gábor és Szabédi László tanítványa volt, egyenesen a Ceauşescu házaspárhoz fordult Kós Károly megbüntetése végett. Romángyűlölő – állította róla. A Diktátor pedig – vagy a felesége – döntött: Kós nem volt, nincs és nem lesz.
És valóban nincs. Mármint a sajtóban, tankönyvekben, erdélyi irodalomtörténetben, irodalmi lexikonban. Sehol sincs, ahol a sovén gyalázatnak hatalma van. Kós mégis él az emberi szívekben. A humánum, a kultúra hatalmas táborának tudatában. E táborban ott vannak a román szellem legjobbjai is.
*
Meglepetés vár rám az Új Élet szerkesztőségében. Ismeretlen tettesek furcsa garázdálkodást míveltek az éjjel. Feltörték Török L. íróasztalát, és teljesen kirámolták az enyémet is, valamennyi zárját összetörve. Ami kézirat, okmány, irattartó, újság, könyv, fénykép, filmszalag, levél, meghívó stb. volt benne, összegyűrten, tépetten s minden jel szerint darabonként megvizsgáltan ott hever halomban a szobám közepén. A kollégák sápadtan gyülekeznek. Mihez lehet ilyenkor kezdeni?
– Először is lefényképezhetjük magunk – mondom.
Saját papírjaim halmán először egymagam nézek bele a lencsébe, aztán jöhet a csoportos kép is. „Kedves emlékül az utókornak.” Agyvérzés, infarktus, ilyesmi veszélyének távoltartása végett kedélyeskedünk is bizalmunk romjain. (Azt mondtuk ugyanis: húsz méternyire a megyei pártbizottság székházától, melyet éjjel-nappal fegyveres katonák, milicisták őriznek, képtelenség hozzánk betörni.) Továbbá: mit kerestek a betörők? Fiókomból elvittek egy üveg szilvapálinkát – jó rokonom hozta két hónapja, már meg is feledkeztem róla –, de vajon ugyancsak pálinkát kerestek-é a fölszakított borítékokban? A füzeteimben? A filmtekercseket őrző papírdobozkákban? Ha netán pénzt kerestek? Miért gondolták vajon, hogy azt elszórtan, íróasztalom fiókjaiban eldugdosva rejtegetem önmagam elől? Ha pedig bombát kerestek? (Említettem: szemközt a pártszékház, valóban könnyen megeshet: bummm!) De miért vitték el akkor ama beadványunk másolatát, amelyben Ion Lăncrănjan magyarellenes, uszító könyve ellen tiltakoztunk, s amelyet 36 hazai magyar íróval sikerült aláíratnom. A teljes névsort nem tudom már hiánytalanul fölidézni. És ha bombát sem kerestek? Hanem pisztolyt? Az sem rossz ötlet. Az ember csak kiáll ide az ajtóba, szemközt az első titkár szellőzteti fáradt fejét az ablakban: piff és puff! Ám akkor miért a skandináviai naplóm tűnt el, ottani barátaim címtárával, telefonszámokkal, megírandó úti tűnődéseim nyers tényanyagával? Ezt már sohasem tudom bepótolni.
Anyagi ügyeink felelőse, Gergely, most betelefonál a milíciára, és jelenti: betörés! Szokás szerint kiszállnak majd, és az első kérdésük ez lesz: tudjuk-e, ki a betörő? Ha nem tudjuk? kire gyanakszunk? Nyilván egyik kérdésre sem tudunk válaszolni, így hát jegyzőkönyvelnek, elmennek, mi pedig – ha újabb szövegeket fogalmazunk – várhatjuk a következő betörést.