Farkas Árpád
CSILLAG A MÁGLYÁN
Sütő András hatvanöt éves
Talán legméltóbban súrlódnék szó Sütő Andráshoz, ha születésnapi évfordulóján kissé félrébb vonulnánk az őt körülzsongó, igen népes gyülekezettől, úgy emelgetnénk tiszteletére tollat és kalapot. Csakhogy e szándék már teljességgel hiábavaló igyekezetnek tetszik, az ő szemöldöke, homlokránca és ezüstlő haja eresze alól eloldalogni lehetetlenség, oly nagy a sokaság és emberi tömörülés körötte széles e magyar nyelvterületen, s hol szavát értik még, szerte a világban. Nem hinném, hogy mindenkor munkára hajtó erő, ha frissen vetett betűre, s pillangó-éles színekben fölvillanó szavakra vadászva ellélegzik ajkad elől a levegőt is, állandó, mindennapi tanúságtételre szólítva, miként Sütő Andrással is teszik jó ideje olyan ó- és újdondászok, kikben talán még futná egy önálló gondolatfutamra a világ dolgairól beszélvén. Ne sajnáljuk mégse őt nagyon, magának e viszonyrendet akaratlanul is ő teremtette. Azáltal történetesen, hogy élete utóbbi negyedszázadában Lét, a mindennapi, valamint annak ünnepe: a Mű feszültségszikráztatón eggyé fonatott, melynek csodába párolgó párját csupán Mikes Kelemennél találjuk az erdélyi betűvetésben, annál a Mikesnél, ki rodostói mondataival a magyar széppróza ágyáscsinálója volt egyben. Megvallom, tartózkodhatnék Sütő társaságában Mikes emlegetésétől, ha történetesen nem születésnapi odapillantást vetnék papírra, olyannyira sokan vannak létező és nem létező szellemi vállrojtjaira úszulók, azt tépdesők, sárba rángatni igyekvők, de hát épp e pocsolyából beszélek, hol küzdelemben termi viaskodó éveit, s ahol az fáj legjobban némely tehetetlen indulatnak, hogy Sütő András, élet és mű eggyéfonódása, szinte tragikus szimbiózisa folytán egy kisebbség, az erdélyi, a romániai magyarság, sőt egy nemzet írástudó-jelképévé válhatott.
A jelképeknek nem szokás enni adni; a jelképeket fölmutatják, körüldalolják vagy éppen böködik csontujjak, gondolhatóan nem lehet könnyű a közösségi tudat szívkamráiban jelképpé nemesült erdélyi magyar írástudó sorsa sem. Akár erején fölelüli, akár képességei alatti teljesítményt lesnek tőle, a kihívásnak meg nem felelhet, ezért hát minden szolgálatos zsenink az utókorra bízza, igen óvatosan és körültekintően a megmérettetést, s nem is nagyon áll a hétköznapok sodrába derékig. Sütő András elkövette azt a „meggondolatlanságot”, hogy csupán saját tehetsége szerint élje életét, mely elismerhetően nem terem minden csipkerózsika-bokorban, s mely képesség az annyiszor megvizsgált művészinél is azáltal emelgetőbb, hogy korlátokat tördelően általánosan és sajátosan emberi, a közösségi érzés empátiája okán-fokán. De itt most elsősorban az Íróról beszélnénk, közösségi lény voltától elválaszthatatlanul, arról a szélfúvásnak is kitett, őszbecsavarodott örök ifjú, gazdag szegénylegényről, kinek minden ajakrebbenéséből hajózható mondat támad. Eleredt, már mondám, Mikesnél, szárnyas taréja nőtt Tamási Áron tolla alatt, s úgy tetszik, mára már röpít feltartóztathatatlanul. A talányos esztétikai megítélés szempontjából rossz időben talán; mondják is: világégés van, a mondat arra való, hogy sebezhetetlenül elrejtőzz benne. Légyen hát opálos, nyújtózkodó; fészkelődj benne magad is, tompa fényed ha nincsen, kölcsönözz másoktól, identitásod, a halántékon üthető, ki ne derüljön közben. Sütő András, akár az életét, úgy vállalja személyes jelenlétét a mondatban, villantván annak pisztrángos hasafehérjét, száz színben játszva úszik szemben az árral, nyomot hagyván vízben, levegőben, hogyha majd leterítenék, kik óhajtják, körbe járható, megámulható legyen, akár egy mutogatásnak kitett bálna.
Kitömött metafora ez persze, kitömték az író körül ólálkodó elmúlt évtizedek. Legyen hát Sütő emlékezetes kékbálna-motívuma is tovahalasztható az időben, miszerint csak majd, nagyon távoli jövőben csemegézik ki szánkból a nyelvünket. Vagy soha, ha csak egymásét ki nem tépjük, míg egymás szellemi teljesítményére úszulunk mi magunk. Ettől az átkos lehetőségtől kéne megvédenünk Sütő Andrást is, kinek, meggyőződésem, egyetlen hibája: túl törpe színvonalú ellenségeket nevelt maga köré. Akik irigyei lehetnek országhatárokat átszelő hírnevének, építményének, de nem látják az egyszerű bővített mondat gáncs- és nihilporlasztó esélyét, mely erőt és munkát továbbra is Sütőre bízzuk, kinek tolla immáron leválthatatlan hatalom. Halad általa s véle előre az időben megállíthatatlanul, s útjából légtömböket mozdít. Szilaj, megszenvedett derű, megélt veszélyek drámája, élets nyelvőriző fölényes erő áramlik véle mindenütt, hol e századvég etnikai lőporfüst-sűrűjében a Sütő-mondat iramlón áthalad, tartós igék szegélyezik útját, hívó kérdőjelek kondorodnak nyomába. Mi az, hogy perzsa? – kérdezé nem kis vallon fölénnyel Montesquieu, nyeglén is, egy nagy nemzeti tudat és nyelv birtokon belüli tekintethordozásával. Perzsa minden, mi más – méltóságteljesen és lebírhatatlanul emelkedik a válasz a Sütő-életműben is: szülő anyák folytatódásba vetett bizodalma, apró madarak ereje, melyek az oroszlánt megették. Az önmagával azonos másságnak is hatalmas az életereje, még ha akadnak korok, melyekben „könnyeinkkel rózsakerteket nevelhetnénk”.
Ennek a más minőségnek, nemzeti méltóságunkat őriző, szívós akaratnak vált osztódással ezerfelé szaporodó jelképévé a sütői Élet és Mű, a milljom árnyalatban pompázó egyetlen Gondolat, melyre úszulhatnak ebek, kiverhetik holnapra néző fél szemét, nemzedékek látnak tovább véle s általa a meglódult időben. Mely időnek kőmarkában rég meggyújtott, és talán soha ki nem hunyó máglya ég, s e lángcsóván – tetszik vagy nem tetszik – marad tisztafényű csillag ő.