Kovács András Ferenc
Amadé Farkas hagyatéka
„Teringettét, ezer kartács és villám, mennydörgős
sekrestye, horvátok ínsége, ördög, pokol, boszorkány
és kísértet, keresztes zászlóalj, se vége, se hossza.
És az elemek, levegő, víz meg föld meg tűz, Európa,
Ázsia, Amerika, jezsuiták, ágostoniak, karthauziak
és szentesi keresztes urak, reguláris és irreguláris
kanonokok, és ti, összes pernahajderek, gazfickók,
csirkefogók, kujonok és farokcsóválók, szamarak,
bivalyok, ökrök, hülyék, tahók, mamlaszok!
Micsoda dolog az, 4 katonának 3 tölténydoboza?
Ilyen csomag és semmi portré?”
(Levél Mannheimből, 1777. november 13-án)
Oh, semmi, semmi...
Kérem, semmiség!
Csak semmi portré, pardon, kisztihand!
Csupán fitos cipőmnek orra
séta közben: az botladoz,
az rúgja, hoppsza, szét a kandi port,
a párt, a pért, a pírt, a pört –
nem én, nem én, nem én, de
pördült előttem pár bolond
kavics meg fudri szellő, föld frizérezője,
s kacér tavasz, de hány,
akár hamis parókamester,
pingált körhinta szállt a parkban, és
szoknya röppent, hű, be sok
suhogván: csipkepillangók, bokák
cikáztak, lábak: üdvömért harangozók,
művésznők, frajlák, ej, cselédek és,
kis intrikák s nagyobb hisztérikák
forogtak értem frissen, fodrosan,
fölillatozva, mint a déli fák –
hogy fuvoláztak, hogy fuvoláztak
csöpp seregélyek, röpke kanárik,
angyalok égi kalitban égve,
közben a menny klarinétjai szóltak:
konstans hangok,
heveny Konstanciák,
lágy lelkület, veresre vert ülep,
negély, kedély, fekély, kegy, engedély,
hogy élj, hogy élj, feszélyben engem élj,
szegénysegély, istensegélj, dobok,
barokk dobok, tarokk, dobok,
pörögtek pénzek, pletykák, páholyok,
kintornás népek,
ah, tökély, tökély,
cicák, micák, kájzerlő kandúrok –
tenor, töketlen Kapdelmajszterek,
talján tetőkön koncertezgetők,
turnéra turné,
turnűr: tart a tánc!
Forogj, te glóbusz, felhőtonzúrásan,
a szentségit, turnézz, forogj tovább,
Klausenburg, Neumarkt, Párizs, Drezda, Prága –
mi volt, mi volt, mi volt,
mi volt ez itt: minét?
Avagy csak olcsó hangzavar? Kié,
te drága, túlontúl drága
káosz: földi lét?
Úgy voltunk itt,
mint szajhák és nyarak,
mert kaphatók, szép lobbanékonyak,
kiket vígadva hurcol szét a lélek
a testek édes nagyvakációin –
kastélyból kastélyba,
kvártélyból kvártélyba vetődvén,
vendégségből vendégségbe,
s átutazóban egy lakomán majd megpihenünk
tán mi is egyszer:
csak meghívottak volnánk itt ma, kedves,
miként szemekben sürgő könnyű fény...
 
Két dal Krisztinkának
Über allen Gipfein...
Űrbe száll, nem nyíl fenn
ajtó:
vándor lélek billen
majd, ó –
kileng, lebeg.
Már búvik a lány a madárban...
Ám melyik árva sugárban
pihensz te meg?
Űrben áll, fenn libben
halkan:
űzött lélek billen
dalban –
de nincs nyoma.
Fölszáll a madár a gyerekben,
miként a fény... De te meg nem
nyugszol soha.
Csüng az éjszaka...
Csüng az éjszaka,
csüng az éjszaka –
lányod énekelget,
cseng a szél szava:
moccan égi kertek
messzi mély szaga –
mint a test a lelken,
csüng az éjszaka.
Merre mész, apa?
Csüng az éjszaka...
Csüng, akár a gyermek:
merre mész, apa?
Hallgatsz, mint a vermek,
mint a fény maga:
angyalok szeméből
csüng az éjszaka.