Jakabffy Tamás
ELSŐ HELYKERESÉS
Kattog, harákol a hazám.
A sörgyár tetejére a pszeudosztálini kommunizmus idején fel volt írva: Trăiască Republica Socialistă România! A posztpszeudosztálini kommunisták országlása alatt a felirat érvényét vesztette, de a felirat maradt. Középen szétdúlták a szocialista köztársaságot, csak az Éljen és a Románia tündököl, mint akinek metszőfogait verték ki. Az Éljen Románia ordas agyarak gyanánt védjegyzi a sörgyárat és az illegalitásban röpcéző szocializmust. Trade mark. A hazát csak akkor jelképezheti a hegy, ha az a Fudzsijama, Csomolungma; az alpesi idill csak akkor, ha okos svájci tehénkék legelik; a tó csak akkor, ha legalább ezer van belőle; a hó, csak ha sosem olvad.
Hazám hegyei, tavai nem a hazát jelképezik, hanem a tájat alkotják, legelőin csimbókos tehenek imbolyognak, a hó reggeli szemű ovis gyerekek öröme és sáros nadrágú tisztviselők délutáni szitkozódása. Hanem a sörgyár!
Tilos ezt a képet leírnom, mert nem embertelen, nagyon is emberes táj, sok bumfordi ember tolong, én is közöttük, tilos ezt a képet leírnom, mert leírhatatlan. Ez a haza.
Hazám tiltja, hogy leírjam, mint ahogy megtiltja, hogy hazafias legyek. Nem lehetek első személyű, ha állampolgárságra vágyom, csak akkor lehetek, ha ügyeskedő, élelmes, talpraesett, piaci légy vagyok. Az ország, amelyben élek, csak olyan ország akar lenni, amelyben lakom. Van olyan nap, amikor sem erdélyi magyar, sem elmagyarosított sváb, sem örmény aposztata, sem pedig titokban szisszenő zsidó nem akarok lenni. Csakhogy rákényszerít a kormány, a napi sajtó, a nemzetiségi párt, a szikh-magyar baráti társaság, az anyaország és az alapítvány, hogy munka helyett magyar, sváb, örmény vagy zsidó legyek.
De nem táj és nem múlt, mert nincs hol elmondani, és nincs hogyan folytatni. A hagyományőrzés csak minden második alkalommal volna ostobaság, de mindennap elvárja hazám, hogy esetlenül elkötelezett „nemzetiségként” tülekedjek a sörgyárnál, és a minimális bizalmat sem kölcsönzi ahhoz, hogy jóindulatú lehessek iránta.
Ki ez?
Van-e személy, akiért, vagy van-e táj, amelyért élni és nem csak lakni akarok? Miből van a haza, és van-e egyáltalán, hogyha tilos beszélnem róla? Tilos: – ferencjóskabajszú millenium, más hazák ellen parancsoló vezérkar, szépvagy-gyönyörűvagy hőzöngés, párttal összevegyítő bolsevik ideológia egyként prostituálta, most pedig már senkinek se kell, kiélt és ráncos lett, megkapta a hamisbrokát díszmagyart, a „szocialista munka hősét”, és az AIDS-et. Veterán, kiszuperált cicababa. Nincs merre tovább kurvulni.
A megszemélyesített történelem, sors, haza, azt hiszem, a mi legnagyobb csalódásunk és reményünk, s ha beszélünk róluk: szánk ordítással van megverve. Higgadtan beszélni róluk márpedig lehetetlen, hacsak nem tudományos elfogultsággal, a bármely személyest messzire űző tárgyias érdekkel.
*
A historia naturata esetéhez hasonlóan mi (most) nélkülözzük a hazai történelemalkotás élményét és tudatosságát. Ez állandó, észrevétlenebb szegénységünknek csupán egyetlen nincse. A történelem érzékelésének mitologikus volta – amely miatt higgadtan beszélni róla lehetetlen – eltávolít a lényegesség tudatától. Sohasem lehetünk egyenes adásban. Sorsunk és hazánk ezért nem a tulajdonunk, csak bérlakásunk.
*
Annyira gazdag nyelvünk annyira szófukar! Hol a helyem a nyelvben és a hazában ahhoz, hogy a kettő egyszer csak fedje egymást? Mert minden szempontból én vagyok a legfontosabb, és minden értem van, ha el tudom fogadni azt, amit magyarul – repedésmentesen! – így merek hívni; ha tehát a nyelv szava a nyelvemen otthonosan hangozva jelöli otthonommá – és nem puszta lakásommá – a hazát, akkor szám végre nem ordítással volna megverve, akkor nem kövezne meg a kormány, a szikh-magyar baráti társaság, a fenekedő sajtó, az alapítvány, a párt és az anyaország, amiért ezt az AIDS-es rimát, nem pedig a tájat meg a hagyományt veszem védelmembe. Hazafiasnak lenni könnyű, a hazában élni nehéz. Ordítva beszélni könnyű, beszélni – egyáltalán – nehéz.