Farkas Árpád
Vadkapor
Barátaim, az erdőt elloptátok,
az operett bécsi erdő néktek zengedez –
ne, ha arra dugnátok pénzszimat
orrotok. Itt, fönt a Kárpátokban
maradt még egy-két bölény-tölgyes,
laskagombával teli északi oldaluk.
De nélkületek nem kell nékem az sem.
Soványodom, akár a szederinda, át –
búvón széthordott határelzáró
drótkerítéseken. Fogyok, beléfogyok
a hunyó esti lámpafénybe,
közeli s távoli barátok híján
éldelem éltemet, így, csak így,
köröm közül.
De ha majd nyílni láttok
egy vadkapor-virágot a dicső
Kärtnerstrassén, vázába
ne tegyétek; ejtőernyő az,
földemről való.
Ember menekülhet így csupán
a légi térben, onnan, hol
minden összeroppanó,
hol szívet, zúzát, májat vésnek;
s nem sírás, csak vadkapor segélhet
ejtőzni ernyőjével hűvös Európa
forró piacán, hol zene szól legalább,
szabaddá álmodott népek zenéje,
fölszabadító!
Földet itt érek majd tátogtató-virág –
géppuskásan, margarétás fegyverrel,
s ejtőernyősen, ami: vadvirág.
Ne rettegjetek, csak megszálló leszek,
átmeneti vendég, átszálló az alamizsnás
Nyugat nem-léte ellen,
szabad ejtőernyős,
szelíd vadkapor.