Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1992. június, III. évfolyam, 6. szám »
SZEMLE
Olvasónapló
Mózes Attila: A vénasszonyok nyara (Dacia, 1990.)
„A befelé nyíló végtelen világok mélyén föltűnt egy apró, kékesen villogó
pontocska, egy ideig ott hunyorgott távoli csillagként valami téléjszaka
egyetemes sötétségében és fagyában, néha már-már úgy tetszett, örökre kihuny,
de aztán ismét erősebben villant, majd lobbant...” Góth Gábor, az Iroda mindig
cinikus nagymenője, a „krisztusi kor küszöbén” olyan furcsa kalandba
bonyolódik, mely egy időre meghatározza, és ezzel szeszélyesen összekeveri a
„befelé nyíló világok” évszakait. Igaz, közben a külvilág megtartja a jól
bevált sorrendet, s mások szemében Góth esete is legfeljebb „bizarrnak” tűnik,
de semmiképp hallatlannak, ám végső soron nem is ez a lényeg. A hangsúly a
belső kalandra tevődik át. A belső tájak „metszett tollazatú üvegmadarai” néha
bátortalanul kiröppennek az ablakon, hogy rövidesen visszatérjenek, csőrükben a
semmivel, amelyből aztán fészket raknak a „végleg elárvult lélek kietlen
zugában”. A távoli csillag azonban, amelyről már ő maga is úgy tudta, hogy
rövidesen elenyészik az „egyetemes sötétségben”, váratlanul fellobban, és
fénykörében új, ezidáig ismeretlen világ kel életre. Góth talán nincs is
tudatában (hiszen a tudatalatti meg az ösztönök kifürkészhetetlen világának
sötét erői lépnek működésbe), hogy a rabságban tartott dzsinn ki-kijár
„üveghutájából”, s az asszonnyal folytatott vendéglői beszélgetések alkalmával
ott ül hívatlan harmadikként az asztaluknál. Pedig „fogyasztása” minden esetben
felkerül a kifizetendő számlára... Nemi vonzalom mélyén meglapuló
anyakomplexus? Kalandvágy? Szerelem? Vagy mindezek keveréke? Ki tudná ezek
mindegyikét elkülöníteni, és patikamérlegre tenni? Ami biztos: egy érzés
metamorfózisát követhetjük nyomon a regényben. „Ez ideális ember a maga helyén
– bökött hátra a válla fölött Góth, mintha az «előszobalány» egy alig
észrevehető tárgy lenne”. Nos, így kezdődött..
A szabadság szomorúsága. Csehszlovákiai magyar
elbeszélők, 1980–1988 (Madách, 1990.)
Keresztmetszet, szúrópróba a szlovákiai magyar novellairodalomból. Megvallom,
rokonszenvesek számomra a szlovákiai magyar irodalom „új csapást vágó”
törekvései, de nem kell elfogultnak lennem ahhoz, hogy bátran kijelenthessem:
széles látókörű, megújulni képes írónemzedékek újabb sora fogja öregbíteni a
felvidéki prózaírás hírnevét. Három nemzedék legjelesebb alkotói kaptak helyet
a kötetben, s az olyan, a romániai magyar olvasó fülében is jól csengő nevek
mellett mint Dobos László, Duba Gyula, Gál Sándor és Grendel Lajos, igazi
felüdülést jelentenek a kötet legfiatalabb írójának, az 1966-ban született
Talamon Alfonz novellái. A képzelet szertartásai című kitűnő
novellájában a fluiditás, a folytonos hullámzás ijesztő állapotát sugallja az
egyetlen mondat: amikor az individuum már nem tudhatja, hogy a „valós” világ
özönlött e el érzékszervein keresztül, vagy az utóbbiak vad-erotikus játéka
sodorta magával egy furcsa, illuzórikus világba, melyben ha benne van, úgy van benne,
hogy közben a tudat – mint egy ázott varjú – a kerítésről bámul vissza rá. És
közben szívszorongva várjuk, hogy mikor riad fel pihegve, átizzadt pizsamában,
hogy keze fejével végigtörüljön a homlokán. De felriadni, természetesen, csak
álomból lehet...
Az utószó szerzői három típusra „osztják” a harminc novellát, s ez
megnyugtatólag hatott rám: az állandó kartotékolás, folytonos skatulyázás
kényszerképzetét nemcsak nálunk, Felvidéken is ismerik. Nos, megvan tehát a
három rekesz, most már csak az van hátra, hogy mindegyik novellát a megfelelő
helyre tereljük. Ezt természetesen az olvasóra bízom, de annyit megsúghatok:
aki mégsem boldogulna, a rejtvény kulcsát az utószóban megtalálja.
Kós Károly: Életrajz (Kriterion, 1991.)
„És most újraírom, emlékezetből. Hogy amit láttam, elmondjam, úgy, amint volt.
Mert sokan nem tudják, de beszélnek róla. És olyan ember is akad, aki nem éppen
az igazat mondja. Az pedig baj, nagy baj. Mert ha az ember is hazudik, akkor ki
mondjon helyette igazat?” – mondja Kós Károly ’68 őszén, egy Bajor Andor
készítette interjúban. Igaz, ekkor már a fiókjában lapul mindhárom szöveg,
melyek közül a jelen kötet első és legtekintélyesebb részét kitevő Életrajz
tekinthető a legcsiszoltabbnak szépirodalmi szempontból. Tömör, szabatos
fogalmazás, lényegretörő mondatszerkesztés, férfias rezignáltság sugárzik az
emlékirat lapjairól – valahogy úgy, ahogyan a transzilvanizmus „szellemi
atyjától” már megszoktuk. Az építészmérnök gondosságával tervezi meg, majd
építi-építgeti mondanivalóját – minden tégla a maga helyén, semmi
grandiózusság, fölösleges cikornya. Egyszerű legyen, szép és célszerű – és
természetesen lényegileg a magyar építészeti stílusból táplálkozzék, ugyanis
Lechner Ödönnel ellentétben, Kós határozottan állítja: van ilyen. Bölcsője pedig
Erdély. Az újra meg újra hazául választott provincia, mely képzeletében
rövidesen Erdélyországgá terebélyesedik (önálló történelemmel és sajátos
mitológiával), a „különböző népek békés egymás mellett élésének idillikus
hazájává”. Ha netán valaki rousseau-i kitárulkozásokra, intim lelki problémák
boncolgatására, jóízű pletykák fölötti kérődzésre számít, ki ne nyissa a
könyvet. Az életrajz-fedőnév kissé megtévesztheti az olvasót, mert Kós Károly-i
sajátságos értelmezésben az élet jórészt nép és társadalom, haza és hivatás
szféráira korlátozódik. Azt például, hogy Türe község református papjának a
lányához (későbbi feleségéhez) valami köze lehet, két rövid mondatból tudjuk
meg: „De nem felejtkeztem meg Türéről sem. Ott azonban nem barangoltam, és nem
rajzoltam.” Ennyi, és nem több. Tévedés ne essék: nem valami
romantikus-érzelmes szerelmi történetet hiányolok az Életrajzból, csupán
azt a melegséget, mely az Építész, a Szépíró, a Szerkesztő és Transzilvanista
Kós Károly mellett az Embert is felvillantaná számunkra, és eltávolítaná kissé
a művet is a krónikák száraz hangvételétől. Egyébként érdekes, tanulságos
olvasmány – előkelő hellyel az erdélyi hagyományos memoár-irodalomban. A könyv
kivitelezése külön megérdemel néhány szót első pillantásra azt hittem, magyarországi
nyomású. Tényleg az.
Fodor Sándor: Az első hó (Kriterion, 1991.)
„Immár jócskán túl vagyok az emberélet útjának felén – harmincöt éve jelent meg
az első kötetem. A jelen könyvben foglaltak már (ne féljünk kimondani) –
öregkori írások.” A tél első „gyümölcsei” – írja a szerző kötete fülszövegében,
s mi ehhez csak azt fűzhetjük hozzá, hogy ez mindenképp kiérződik a közzétett
novellák „zamatából”. Nincs bennük semmi a nyár eleji termés különös-fanyar
ízéből, mely mögött soha nem próbált, kellemes, távoli ízek sejlenek föl. Ezek
már összetéveszthetetlenül a pince melegén kiteljesedett, tökéletesen beért
gyümölcs édes levét hozzák. Biztos kézzel, nagy tapasztalattal megszerkesztett
írások, melyek a mindennapi élet apró- cseprő (vagy legalábbis annak tűnő)
eseményeit hozzák emberközelbe, a hétköznapi lét védőhuzata alól előfeslő
tragikumot mutatják fel, figyelmeztető, féltő-óvó rezonanciájú megszólítással
az olvasó felé: íme, emberek – ilyen is van! Vagy jobban mondva – ezek is mi
vagyunk! A tartalomjegyzék enyhén megtévesztő lehet, hiszen a címek zöme (Győzelem,
Ritka szerencse, Boldogság, De jókat röhögtünk, Idill, Hűség, Elégtétel stb.)
a voltaire-i „Eldorádó”-t idézi, ahol a kavicsok is gyémántból vannak –
tömködjük tehát a zsebünket! Erről szó sincs. Kiábrándult nyugdíjasok, torz
jellemű suhancok, vad ösztöneiket kiélő kamaszok, nemzedéki ellentétek,
gyilkosság (sőt, testvérgyilkosság!), eltorzult interperszonális kapcsolatok,
megható gyöngédség, feltétlen gyermeki szeretet (ez utóbbiak főleg az önéletrajzi
ihletésű írásokban), a szövegen itt-ott átütő, óvatos (a keletkezésük
időpontját tekintve érthető okok miatt), de jól érezhető társadalom ill.
rendszerbírálat – íme Fodor Sándor novelláinak világa, melyekhez a hátteret az
örök, a mindig keblére ölelő és megvigasztaló, a pótolhatatlan és
utánozhatatlan Természet nyújtja. Nem világmegváltó indíttatású alkotások, nem
nagy kaliberű témák – mégis igazi élményt jelentenek az olvasó számára, mert
annak a pillanatnak a hangulatát idézik, amikor (a kis Bécihez hasonlóan)
gyermekkorunkban, egy őszutó hűvös reggelén, velünk is szembejött az ösvényen a
Boldogság.
Sir Arthur Conan Doyle: A sátán kutyája (Kriterion, 1991.)
Az igényes szórakozásra vágyóknak kívánt kedvezni a kiadó, lévén, hogy Conan
Doyle mestert az irodalomtörténet is mint a krimi-irodalom klasszikusát jegyzi.
„Kétségtelen érdeme – írja Szerb Antal –, hogy sikerült alkotnia valakit, aki
éppúgy van, mint Don Quijote vagy Falstaff. Sőt, mivelhogy Sherlock Holmest a
viktoriánus angol jellegzetes vonásaiból (pipa, kockás ruha, flegma stb.) és
jellegzetes vágyálmaiból állította össze, a kontinens az angolt hosszú időn át
nem is tudta másképp elképzelni, mint Sherlock Holmes alakjában”. Kimért,
száraz, lekerekített stílusában van valami a krimiolvasók kedvenc hősének,
Sherlock Holmesnak a modorából: finom irónia, csipetnyi önteltség, óramű
pontossággal felépített és működő gondolatmenet, tartózkodó hűvösség, sallang-
és (a látszat ellenére) üresjáratoktól mentes lényegretörés, és természetesen
egy jó adag (több forró helyzetre is elegendő) „angol hidegvér”. Apropó! Azon
sem lepődnék meg, ha utóbb kiderülne: a „hidegvérűséget” éppen Sir A. C. Doyle
monopolizálta a szigetlakók számára. Maga a történet tulajdonképpen akkor veszi
kezdetét, amikor egy bizonyos Dr. Mortimer nevű fiatalember egy ósdi kézirattal
jelenik meg Sherlock Holmes lakásán, melyben ez áll: „A sátán kutyájának
eredetéről több változat forog a családban, mivel azonban én egyenes
leszármazottja vagyok Hugo Baskerville-nek, és mivel a történetet apámtól
tudom, aki szintén apjától hallotta, teljes meggyőződéssel vallom, hogy minden
pontosan úgy történt, ahogy itt most írásba szedem (...) Tudjátok meg tehát...”
– na de itt álljunk is meg. Világéletemben utáltam ugyanis azokat, akik
ellenállhatatlan kényszert éreznek magukban, hogy általam nem látott, vagy nem
olvasott filmek ill. könyvek tartalmát elmeséljék, s kíméletlenül megfosszanak
ezáltal nemcsak a poéntól, de az első és direkt kontaktus okozta egyszeri
élmény varázsától is.
LAKATOS MIHÁLY