Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1992. július, III. évfolyam, 7. szám »
Horváth Imre
Nem hull fekete hó
Mint itatós a ráhullt tintacseppet,
úgy szívja fel a tér a feketét,
szemedet ha tükörre mereszted,
láthatod, az arcod is feketéll.
Füsttel, korommal a fekete terjed,
az est is az ő leplét veti ránk.
Hiszem, a sors annyira mégsem ver meg,
hogy a sötét szabjon nekünk irányt.
Nem hull fekete hó, fekete harmat,
akármit is károgjanak a varjak,
csak szóbeszéd az, mese-meskete,
a feketén kívül ezer színkép él,
nem kondulhat felettünk olyan éjfél,
melynek minden ütése fekete.
1989 szeptemberében
Önmagamat pengethetem
Rejteném féltőn magamat
biztos-zárú páncélszekrénybe.
Túl sok a kéz, amely ragad,
és sokat vonz fémem pengése.
De a riván sincs oly zsivány
– lehet bár a söpredék alja –
ki akármit is megkíván,
a vak kockázatot vállalja.
Kerülgessenek bár heten,
önmagamat pengethetem,
nem mérhető értékem grammra,
aki lop ilyen aranyat,
fülön csípik egy perc alatt:
rám vésve Isten monogramja!
Szembesítve
Nyár van. Hitemre mindörökké nyár lesz,
halálunkért, megillet ez a bér.
Költő vagyok, így félig-meddig vátesz,
jóslatomért megillet a babér!
A nyár izzó, mértéktelen parázna,
most önnön szépségétől szédeleg,
s ha szépséges önmagát fölzabálta,
én akkor is csak érte epedek.
Nekem nyár lesz még akkor is, ha holnap
az ereszeken jégbajuszok lógnak,
s didergők ülnek az autóbuszon,
szembesítve vágom a tél szemébe,
hamis káprázat gyűlölt jelenléte,
és eskü alatt meghazudtolom.
A Föld vallomása
Körülöttünk tegnapról mára tél lett,
fenyeget a legsúlyosabb ítélet.
A Föld arca márvány-merevvé vált ma,
mintha kivégzőosztag előtt állna.
Vétke, hogy fűt-fát toborzott a Nyárnak,
ezért fizet a Föld pokoli árat,
de vallomása szövegén nem másít,
mert eljutott a végső számadásig.