Jókai Anna
KÖSZÖNTÉS
Értő tisztelettel és élő szeretettel köszöntöm Önöket, akik itt ma az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem hívására összegyűltek. Köszöntöm az együttes sugalmazó, vezető erőit, s a folyamatos, mindennapi munkában részt vevő tagságot egyaránt. Kérem, ne tekintsék formálisnak sem az üdvözlést, sem a köszönet szavait. Író vagyok; jelenleg a sokat megért, nehéz sorsú Magyar Írószövetség elnöke, – mindenekelőtt azonban – csakúgy, mint Önök – a lét célját és értelmét kutató vándor. Számomra e szónak: „magyar” nem frázisértéke, hanem szellemi valósága van. Épp ezért tudom, mit jelentett és jelent magyarként, ide kötő gyökerekkel a hazán kívül virágozni és termést hozni – úgy, hogy a magvak mégis az anyaföldre hulljanak vissza. Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem „hivatalosan” 23 éve, de a gyakorlatban ennél is régebben kezdte meg munkálkodását. Hírt adott nekünk a Nyugaton élő magyar írókról, és hírt adott Nyugatnak a hazában betiltott gondolkodókról. Ha semmi mást nem tett volna (pedig mi mindent tett!), mint a Bibó-sorozat gondozását: érdeme akkor is múlhatatlan, és szellemi-erkölcsi haszna közönséges mértékkel nem mérhető. A világban szétszórt magyar írók és az országhatáron belül alkotók nevében, képviseletében főhajtással adózom mindazoknak, akik hosszú évtizedeken keresztül valóban önzetlenül, a legcsekélyebb anyagi haszon nélkül, sőt a legnagyobb anyagi áldozattal segítették megmutatni Európának, hogy ami velünk itt történt: szégyen.
Önök – az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem közreműködői – segítettek abban, hogy a kis lélekszámú magyarság bebizonyítsa: igenis tud adni valami lényegeset, sőt, hozzá tud tenni valami újat a világ szellemi történetéhez. Szabadabbak voltak, mint az itthon maradottak, s ezt a szabadságot nem önjavukra, hanem mindannyiunk javára teljesítették ki. A türelmetlenséget, a „másképpen jó” iránti ellenszenvet nem engedték be soraikba; az ökumenikus gondolkodás példájaként állnak most is előttünk.
Vagyis: csak adtak nekünk mindig, és soha nem vittek tőlünk, mert jól tudták: valójában nincs ti és mi, az idegszálakat nem vágja el a távolság, legfeljebb fájdalmasan megnyújtja, s bizony együtt érzünk minden kínlódást. S most, ezekben az ünnepi napokban, amikor tiltás és ravaszkodás nélkül, újra együtt lehetünk testben is, s újra itthon, mert megtörtént az alig remélt: a régi rossz alól megmenekedett ez az ország, természetes a kérdés: hogyan tovább? Amikor már mindent ki lehet mondani, helyben is, mi szükség van a kintről szólásra? A feladatok újragondolása, átrendezése azonban minket, az országhatáron belül élő írókat is követelő érvénnyel sürget. Nem kell a sorok között írnunk – az egész ország egy hatalmas Hyde-park, ahol mindenki azt mond, amit akar –, nincs fék, nincs tilalom, sajnos olykor még a nyilvánvaló badarságokra sem. Ma a hazugságnak is épp akkora szabadsága van, mint az igazságnak; mert abban a helyzetben vagyunk, hogy bár a „fekete vezérek” elmentek, de írmagjuk itt maradt. A szorgos és makacs Iljicsek, akik látják a bajt, de nem látják a kórokozót, a szívós és könyörtelen Adolfok, akik ráfogják a baj okát a mindenkori „másra”, a színjátszó és szadista Joszipok, akik unalomból és félelemből még mindig ölnének. A tanítványok száma, sajnos, a mínuszban is végtelen. A rövidlátó, a vizionáló, a vak egyképp a magáét látni tanít – s nekünk nem szabad beugranunk többé. A dolgok mögé kell tekintenünk, a politikában megnyilatkozó okozatok fölött a spirituális okokat keresni. Nem egyszerűen leleplezni a mindig új és új formában kísérletező rosszat, hanem eredetében mutatni: hogyan és mitől kaphatott erőre? S itt az a közös sík, ami munkánknak a jövőben sem elévülő értelmet ad: Önök Európa szellemével gazdagodva, de e gazdagodás által sem háttérbe szorított magyarság-tudattal őrködni, vigyázni tudnak; mi pedig napi megszenvedett tapasztalatainkból gyűjtünk anyagot a vizsgálódásra, próbamintát veszünk az eseményekből, s a górcsövet a fénybe tartva világítjuk által. A hálátlanság az ember legősibb, s egyben a legnemtelenebb tulajdonsága. Elfelejteni, negligeálni mindazt, amit a nyugati emigráció legjobbjai tettek, most, e megváltozott körülmények között – bűn, a lélek vállvonogató könnyedsége. Mi, az itthon maradottak ezt nem követhetjük, s nem is követjük el. Szövetséget, új szövetséget kell felajánlanunk egymásnak: a szüntelen szellemi figyelem és a korrekcióra kész cselekvés szövetségét.
A világ – nemcsak Magyarország s nemcsak Európa – előszeretettel gyakorolja az időnkénti gallyazás műveletét – s a pillanatnyilag tetszetősebb formára nyírott eredménnyel – anélkül, hogy a dolgok tövét is vizsgálná – megelégszik. S azután csodálkozunk, hogy a riasztó férgesedés, lombhullás, a torz alakzat szinte törvényszerűen ismét visszatér.
„Európa” és az „Európa-ház”, az Európába vezető út unos-untig emlegetett, már-már lejáratott szólam lett egyes politikusok ajkán. Meggyőződésem, ha Európa csupán egy, térképen körülhatárolt földrész, nem kell igyekeznünk elérni, mert benne vagyunk. Benne voltunk akkor is, amikor a gyalázatos érdekszféra Keletre osztotta Magyarországot, s benne voltunk akkor is, amikor Európa szerencsésebb része igyekezett a szerencsétlenebb tagjait emlékezetéből kiejteni.
Önök, a szabad Európában élő magyar értelmiségiek, ezt nálam jobban tudják – és saját bőrükön nemegyszer érezhették. Mély empátiával élték át azoknak a magyaroknak a kényszerű sorsát is, akiket a nagypolitika döntése – tetszik, nem tetszik – kiszakított a hazai testből. Sokszor helyettük is szóltak, őérettük. De az alkotó ember sohasem szűkít, hanem inkább nagyra tör: az Európai Protestáns Szabadegyetem is fényes elmével ismerte fel: amivel Magyarországot nemesíti, azzal egyúttal Európának tesz jót, s ami Európa tökéletesedésére szolgál, az Magyarországnak is fontos. S hogy a kört szélesítsük: ami Európát emeli, az az egész glóbus emelkedéséhez is hozzájárul, a glóbus kisugárzása pedig behatol a földet körülvevő nooszférába – így a világmindenség munkásai vagyunk, talán társteremtők a világ további sorsában. Ez a magasabb perspektíva az, ami munkálkodásunkhoz bármily társadalmi rendszerben menlevelet, sőt megbízást ad: a nem evilági bizonyosságokkal mérni a nekünk juttatott földi világ, tágabb hazánk, Európa és végül legszűkebb hazánk, a számunkra édes Magyarország jövőépítő terveit. A szakrális gondolkodás az, ami megvilágítja, mi lesz az eszmékből, ha kizárólag materiális síkon értelmezzük és alkalmazzuk őket. A tizennyolcadik század vége három szót röptetett fel egy filozófiai színtérről, végezetül a politikai színtérre hullajtva. Három fogalmat, amelyik, ha nem blöff, hanem autentikus módon meg is valósítja a mögötte súlyosodó ígéretet: minőségileg magasabb állapotba emelheti az emberiséget. Szabadság, egyenlőség, testvériség. Voltaképpen szellemi célok, az anyagban is alkalmazhatóak; de kizárólag az anyagban értelmezve és alkalmazva könnyen félrevisznek. Az ember azt hiszi, ha a külvilág nem veri bilincsbe, már szabad. Azt hiszi, ha deklarálja az egyenlőséget, már egyenlő is. Azt hiszi, a testvériség – ám ha civakodássá torzult formában is – egyáltalán nem vonatkozik az ellenségre. Így lesz szabadsága káprázat; marad önmaga rabtartója. Így lesz egyenlősége demagógia; mert az isteni származásban vagyunk egyenlőek, és a végső azzá válásban, nem pedig a pillanatnyi eredményben. Így lesz a testvériség is kirekesztéssé mindazok számára, akik ilyen vagy olyan ideológiai okból nem férnek bele. A „megvalósult szocializmus” nagy reményt égetett ki a szegény kisemberek szívéből: hogy itt és így egy csapásra megoldódik, ami másutt és másképp van hét bogra kötve.
Bizony, a szüntelenül fölértékelt politikát világszerte szerényebb státusz illetné meg, a csalhatatlan törvényhozó helyett lenne bár a csalhatatlan törvény végrehajtója! Ez sem kicsi, ez sem könnyű! Szükség van a szellemi kisvállalkozás bátorságára, szorgalmára, szemben a folyton hőkölő, lusta, „leállamosított” tudattal. A szó szerint is „elbaltázott” emberügy rendezésére emberügyi szakértők bevonásával, a múlt kóklerei, pancserei és kufárai helyett. Ez a szerep vár betöltésre – ebben kell közösen reménykednünk. Hogy a nép végre olyan kocsiban üljön, amelyikről tudja, körülbelül honnan jött, és körülbelül merre kell hajtani azt. Aki a bakon van, legyen kátyúban a keréknél. Fontos az útközben minden szakasza: kívánatos a meg nem tiport, makulátlan nemzeti zászlók szélben lobogása. De a majdani megérkezés a legfontosabb. A zökkenőket ki lehet bírni. A zsákutcából ki lehet hátrálni. A lejtő alja még egy új hegy lábához is vezethet. De a sivatag. De a szakadék. De a mocsár. Ez az igazi veszedelem. S ez közös veszedelem Európában. Hiszen két antiszellemiség: a fasiszta lelkület és a bolsevik tudat, a fekete szárnyú, majd a vörös szárnyú bukott angyal végigvert minket; kíméletlenül előírt lett a hamis megváltás ilyen vagy olyan tervezete. „A magasabbrendű faj” és a „másfajta faj” életidegen, gyűlöletre épített ideológiája megtette a magáét: nem múlt el nyom nélkül Európa felett sem. De most, végre idő van: kairon a kronoszban, egy keserves aion vége. Európa szívdobbanása nincs a torkában többé – de nincs elszorítva sem. Emberi erő és isteni kegyelem végre összejátszhat. S a hely szelleme, a genius loci Európa, végre az lehetne, amire a rendelés szánta: szintézis Kelet és Nyugat, Dél és Észak között. Metszőpont a kereszten: Európa Istene az Istenember, aki nemcsak hasonlít, de felismerhető. Európa Krisztusa nem kegytárgy, hanem lakótárs. A tudósnak hite van, és a hívőnek tudása. Tapasztalás és intuíció egymás mankója, barátja. Ez a jövő Európája, vagy ismét kudarcot vall a rászabott küldetésben. Ez Magyarország jövője is. Mert – s ezt Önöknek nem kell bizonyítanom – az ember nemcsak biológiai, nemcsak társadalmi lény, hanem szellemi lény is, aki tudja, semmi sem véletlen; élete teljesítésére nem véletlenül született éppen magyarnak, ám ezt a szót nem járatja le, úton-útfélen melldöngetve, mint ahogy Istenének nevét sem veszi hiába a szájára.
Amikor még egyszer megköszönöm, hogy vannak, voltak és lesznek, azt köszönöm meg, hogy felismerték: a létet nemcsak fizikailag, de szellemileg is fenn kell tartani. Ehhez kívánok Önöknek – és az országon belüli hasonlóan gondolkodóknak – el nem fogyó energiát. Hiszen szellemi iskolázottságunk egyik próbaköve: felismerjük-e, mi éppen az alkalom parancsa, és képesek vagyunk-e a szellem primátusa alatt – de matériától és dogmáktól mentesen – rangsorolni, mikor, mi a fontosabb.
Napjainkban megsűrűsödtek a választás alkalmai. A kapkodás vált jellemzővé, vagy a közöny. Pedig nem mindegy az Alap, ahol a lábát „a történelembe nyúló” ember megveti. Igaz, sietnünk kell. De nem pánikban, sem eufóriában. Hanem méltóságos figyelemmel, ami a cselekvésünket megelőzi.
 
* Elhangzott az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem megnyitóján, 1992. május 24-én, Balatonkenesén.