Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 1992. július, III. évfolyam, 7. szám »


Horváth Imre

Tóth István
Közös nevező
1. Hallgatás
Mikor kocsonyás levélként aláhull
benépesített, eszményi eged,
s kérdőre vonsz hűtlen isteneket,
hogy mért hagynak el ennyire galádul:

mentségük az, hogy Zeusz a nagy hegyek,
Thétisz a mély víz, Vénusz a mámor
rejtett szaváért szegődött tolmácsul
melléd, még nem tudtad e nyelveket.

De hogy hogyan rejtőztek az anyagba,
és hogyan tudtak szólni odaátról –
arra nincs válasz. Csak a hallgatás szól,

mely oltárfüstként egyre magasabbra
kúszik a sziklán, s libben a ködfátyol,
míg a csúcs jeges szele megfagyasztja.

2. Semmítőszék
A rend rendetlenkedik;
a jog jogtalankodik;
az ok oktalankodik;
az ügy ügyetlenkedik;

a faj fajtalankodik:
a fej fejetlenkedik;
a hír hirtelenkedik;
a láb lábatlankodik;

a mez meztelenkedik;
a gyám gyámtalankodik;

 
a pont pontatlankodik;
a hit hitetlenkedik:

az ék éktelenkedik,
a tát meg tétlenkedik.

3. Fehér fényben
Ez a fehéren izzó nyári nap,
amely falánkul átlényegít engem;
magát, nyelvét rám erőlteti csendben,
s alélt agyamból szikraként kicsap:

az időtlenségből morzsáló percben
nem sejtheti, hogy ki és mi miatt
– és azt sem sejti, mily távoliak
az okok, hogy – nem tűzálló a testem.

Én is e máglyán érzem csak, mily messze
rendeltetett fölém e tűzkemence,
hogy üzenetként vág belém a láng.

Mert tudni fáj, mint amikor lemondunk,
vagy mintha tisztult lényeggé lebomlunk:
csontra ég testünk – végső szép ruhánk.

4. Gondolataim
Gondolataim, védtelen hadak,
én Nikiászként ma is mind azt mondom:
e kiszikkasztó sivatag-porondon
férfi teszi a várost, nem falak.

S mert éppen a legsebezhetőbb pontom
ez a lebegő lidércvár marad,
rám törhettek, mint orgyilkos szavak;
segítsetek e porban megtapadnom.

De ne higgyük el magunk cigánymódra,
hogy a mennykőtől megvéd majd a boglya,
ha belé dugja ki-ki a fejét.

Mert ha csalódnánk, hadatok rám támad,
mondjunk hát nyíltan ellent a halálnak,
hol a halandók szövetsége véd.

 
5. Ártatlan világ
Engem nem tudott megingatni senki
így szól a nád – mert én egyénileg
legyezgettem a zavaros vizet,

hogy zavartalan tudjon elpihenni.
Nékem tanúim az égbeliek
szól a kígyó – nem tekerte el semmi
az agyamat. Tekerni s tekeregni:
nékem önként jött az édeni tett.

Én más elől nem futottam sosem
– így szól a nyúl – de magamtól jogom van,
míg saját irhámból ki nem futottam.

 
Nem taposhatott énrám senki sem
– így szól a csizma – s széttaposva hallgat
a könnyes fű – sok kőre hullott harmat.

6. Közös nevező
A tárgyszerű és jószándékú Pomogáts Bélának
Porrá alázva, végleg felőrlődve;
nem várva mást, és el sem szállva innen;
kerekek, lábak alatt lenni minden
létezésnek a közös nevezője.

Nem kutatva, és nem remélve mit sem,
s ráérezve valami meglepőre,
míg a lég földje – a föld levegője
állandósul kesernyés ízeidben.

Ha már magadat úti porként éled
mely el sem indul és véget sem érhet –
s a teljességből végképp kitaszítva,
mint aki egész világot elvesztesz:
porként simulsz a levert porszemekhez –
így lesz közös a teremtmények titka.


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék