Szépréti Lilla
A FARKASLAKI HINTSEK
Regényrészlet
 
„Man soll sparen!” – mennyit hallottam gyermekkoromban!
Gószé csekély özvegyi nyugdíjából takarékosan élt, Nagyó még elenyészőbb penziójából viszont beosztással.
Akkoriban nem számított sikknek a pénztelenség örökös hangoztatása, mint manapság. Anyám szégyellte leszegényedésünket, s mint lappangó betegségét, ezt is (a korával együtt) mélyen titkolta. A gyomorba senki nem lát bele. Ezért aztán a kosztpénzből csípte le a ruházkodásunkhoz szükséges összeget, mert nem tudta volna elviselni, hogy testvéremet és engem ne járasson mindig egyformán. A nővéremet is csinosan ruházta, ő maga meg télen szkunsz gallért hordott, ugyanolyan muffot hozzá, s a háború előtti Scherg-szövetekből készült ruháit átalakíttatta az új divat szerint. Amikor ez nem volt lehetséges, inkább hétszám nem tette ki a lábát a lakásból. Büszke voltam anyám külsejére, és megdöbbentett, hogy a Hanna testvére, Schiel Hans egyszer puccosnak titulálta őt. Bezzeg nem így az ő anyukája! A brassói „szásznéknak” egy bizonyos kategóriája túlontúl hangsúlyozni kívánta anyai státuszát, Frau Schiel gyárosnéként kis kontyot fésült magának a tarkójára, sötét tónusú dirndlit viselt, a fejét mindig kissé oldalra hajtva, szemlesütve járt. Nagyó bezzeg fényes, fekete klott ruhát öltött bizonyos alkalmakra, hajába nagy hullámokat sütött, csipkegallérját ezüstbe foglalt rózsás majolika melltű tartotta össze, s duzzadt orra fehérlett a rizsportól.
Reggeli beszerző útjaimról, a Fehér Kakastól, rendszerint a Fekete utcán rövidítettem hazafelé. Ott lakott Nagyó Lívia nagynénémmel együtt az öt szám alatt, egy középkori ház földszintjén, hátul az udvarban. Lábujjhegyen siettem végig a hosszú, cementes udvaron, elsettenkedtem alacsony ablakai előtt, megálltam az ajtajánál, belestem. A csipkefüggönyön láttam őt, amint a villanykörte gyér fényénél hokkedlin ülve végzi a kismosást. Nagyó mindig ülve mosott, kicsiny tálban, puhán omlott a szőnyegre a szappanhab.
– Alászógája! – ugrott fel mindjárt, mihelyt észrevette: nem valami alkalmatlankodó „bödös bagózó” ütötte be az orrát hozzá, hanem én vagyok az. – Kérsz egy kis béfőttet? – kínált azonnal, mihelyt beengedett. Mindig úgy fogadott, mintha hónapok óta nem láttuk volna egymást. – Na, mi hír otthon? – vett szemügyre közelről. – Anyád?
– Fekszik.
Csüggedten bólintott.
– Zita?
– Ő főz.
– Nóra?
– Dögösköl – mondtam apám kifejezésével.
– Szóval aluszik. – Nagyónak idősebbik nővérem volt a kedvence, az „elsőszülött”. Akkoriban ő a medicinán jeleskedett, de most történetesen vakációzott, ilyenkor mindig tizenegykor kelt. – Hagyd el – csitított Nagyó a székesegyház-kredenc előtt. Új befőttet bontott a kedvemért. Üvegtálban hozta a meggykocsonyát, kecses ezüstkanál nyél állt ki belőle. Mi közönséges evőeszközt használtunk (bordó bársonytokjában aludta álmát az ezüst, nehogy ellopják), még csak nem is „pakfont”, mindig foltost és pléhízűt.
Ezüstkanállal más íze van az ételnek, és nagyanyám tudta ezt. – Hagyd el – tolta fel rántás szagú pongyolája ujját. – Ő egyetemi tanárrá lesz.
– Kicsoda? Na jó... – adtam meg magam tizenkét évesen a tányér fenekét vakarva.
– Az lesz, amilyen nagyszerűen tanol – erősítette sokatmondó fejbólintással –, és ti kötelesek vagytok szolgálni őt.
Némán birkóztam a torkomban csomósodó dacommal. Még hogy szolgálni valakit! Bárkit! Éppen őt! Meredten bámultam a salétromos falat.
Egyszer csak észrevettem, hogy az asztal fölött négyszög alakú folt fehérlik a falon. Nem mindjárt jöttem rá, miféle kép hűlt helyét jelzi.
– A címer! – kiáltottam aztán elképedve. – Hová lett?
– A farkaslaki Hintseké? – kezdett Nagyó doromboló hangon nevetni.
Bősz sárkány piroslott a címerpajzsban, karddal a feje fölött, akantuszlevelek, ötágú korona. Nagyótól tanultam: tizenegy ágú korona illeti meg a herceget, kilenc a grófot, hét a bárót, öt a nemest. A Hintsek ősi nemesi família.
Tán ezzel egyidőben szavaltam az iskolában:
Munkátlanság csak az élet,
Van életem, mert henyélek,
A paraszté a dolog.
Én magyar nemes vagyok!
De azért szerettem a koronás evőeszközt, s ezt a színes címert ott a sötét konyhafalon.
Nagyanyám ilyen piacos reggeleken szívesen emlékezett a „nagy családra”. Főleg két bátyját emlegette gyakran. Eleket – tán a korkülönbség vagy a személyének kijáró rang miatt – néha bácsizta. (De azt már magam derítettem ki felnőttként, hogy Hints Elek főorvos igazgatta Vásárhelyen a kórházat, 1911-ben pedig részt vett a két Bolyai exhumálásán.) Másik bátyja, Hints Zoltán gyógyszerész a főtéri patikát bérelte Vásárhelyen, a Kék golyó-féle házban, amelynek emeletén jelenleg lakunk.
– Zoltánék vidáman éltek, sokat mulattak – hányszor hallottam! – Minden áldott este mulatéroztak valahol. Reggelig. Ilona, a felesége mindig délben kelt. Átnevette az életet. Úgy is halt meg.
– Hogy? – kérdeztem.
– Nevettében a kanapéban ülve. Fiatalon. Szép halál! – csettintett vágyakozva, s tekintete a hasadt kályhalapon állapodott meg.
– A címer! – néztem rá akkor ijedten. – Hová lett?
– A farkaslaki Hintseké? – kezdett mindjárt doromboló hangon nevetni. – Eladtam a cigánynénak. Nagyon jól megfizette a bolond azt a címert. – Vakkantott, rázta a kacagás. – Most aztán menyek a piacra, s veszek friss sóskát. Nem állak én az államnál. Hogyisne! Amit ott árulnak, csiszlik gyomroknak való!
— Szép spenótot osztottak a reggel – keltem szerzeményem védelmére.
– A privátnál más – szögezte le.
Még egyre a falat bámultam, a verem-konyha falát. Itt szüntelenül égnie kellett a villanynak. Barátságos kis odúvá csinosították, Nagyó hozományul kapott ebédlőbútorral rendezte be, rózsamintás spanyolfal rejtette el az ócska konyhakályhát a lábosnéző tekintetek elől.
A szobába nyíló ajtó mellett faragott díszű, rojtos, bojtos karosszék várta a vendéget. Engem nem illetett meg a fotel, a magas széken fészkelődtem tehát, a bőr kidudorodó mintája sértette meztelen combomat, ilyenkor a nyári kánikulában mindig odaragadtam.
– Maradj – nyomott vissza Nagyó, bizonyára leolvasta arcomról többrendbéli csalódásomat. – Mondtam, hogy teríts a feneked alá egy konyharuhát. Ezekbe a bőrszékekbe annak idején Bandi fiam mindig belepisilt, mivel kiöblösödnek, aztán a szógáló kiloccsantotta ugyan a hugyot, de hogy utána lemosta-e? Ki ügyelte ezt akkoriban? Volt elég dolgom nekem. Az a sok kosztos! – dobolt rövid ujjával fél évszázaddal ezelőtti gondjait idézve. – Az egyik legalább festőművésznő lett Pesten... Hm. Akkoriban nem olyan cudar világ volt, mint most. Fél disznókat küldtek bé nekem télire a kosztosaim jómódú szülei. S a szógálók tanulni jöttek énhozzám. Akkor úgy volt, ugyi. Egyszer egy falubíró kért meg, fogadnám fel a leányát: naccsásasszan – mondta –, kegyedre bízom Julisomat, tanulja meg itt naccsásasszannál, milyen egy rendes úri ház. Mi gazdagok vagyunk! Szekérrel küldök eleséget, csak fogadja fel. Itt aztán jól is ment a soruk. A Krisztusuk se látott alkalmasabb helyet, ammá szent igaz! Nem kellett reggeltől estig pucolni, rézedényt csiszitelni, mint a bakszászaknál. Ó, fenét! Ha nem lett volna a menekülés s a spanyol. Azt ugyi, tudod, cselédestül, kutyástul jutottunk Szolnokra. Istenem – fedte el az arcát a zsíros, dagadt ujjaival. Már azt gondoltam, sír, egyszer csak vakkantások szűrődtek ki ajkára szorított keze alól. – Tudod, mi mentett meg bennünket a biztos haláltól? – kérdezte rázkódva, mintha kavicsos úton zötyögne a szekéren.
– Mi?
– A fokhagyma. Abbiza – kacagott süvöltve. – Mindegyikök kicsi tarisznyában három cikk fokhagymát viselt a köntöse alatt. Ezt még nagymamikától, az anyósomtól tanultam, az a legjobb óvszer járványkor, Marika, fokhagymát a nyakba. Abbiza. Látod, senki nem patkolt el közülünk spanyolban, mind visszakerültünk épségben. Csakhát... Anyád is jobban tette volna, ha azt a zacskót soha le nem teszi a nyakáról.
– Igen – hallgattam a falat bámulva. Milyen más lett volna minden, ha anyám ép-egészséges, s a nővérem olyan, mint a többi lány. Azt a zacskót valóban nem lett volna szabad letenni.
Nagyó rántásszagot árasztva könyökölt a viaszosvásznon. Egyszer csak rám förmedt:
– Mit vágsz olyan fancsali képeket? A címer? – követte eltévelyedett tekintetemet. – Ugyan! Most nem olyan világ van. Ez csak olyan talmi dolog volt. A sepsinagybaconi Molnárok eredeti kutyabőrét Nagytatika még a háború előtt a sepsiszentgyörgyi múzeumnak adományozta. Nem olyan világ van! – kiáltotta, s biztatólag ütögette a hátamat. – Örülünk, hogy élünk. Na. Nem látod? Szegény becsületes apád, hogy túrja az orrával a földet abban a hitvány Schielben, és beteg anyád is mennyit kutyálkodik? No épp ezért, apád elsejétől beiratkozik a gyári kantinba, ti ezentúl az iskolában étkeztek. Anyádat meg ide veszem kosztosnak. Az – fejezte be, ónix fülbevalója, mint az érett kökény, himbálózott. A szeme is kőhöz hasonlóan kezdett el fényleni. Nagyó tehát döntött, s az asztalt csapva jelezte, hogy nem tűr ellenvetést.
Szerettem anyám főztjét, mégis úgy éreztem, szívesen lemondok az otthoni kosztról, mivel tudtam, hogy nálunk minden fogás kínban és verejtékben születik meg. Nagy ritkán, ha felcsapta a lacikonyhát, s én az iskolából hazaérkezve farkasétvággyal kajtatni kezdtem, a fedőket emelgetve, tekintetemmel mohón habzsolva a téglatűzhelyen párolgó húslevest, bécsi szeletet, vöröskáposztát, buktát, egyszer csak nyüszítő hang ütötte meg a fülemet. Anyám elnyűtt nyári ruhában, felkötött hajjal, elcsigázottan és izzadtan jajveszékelt a hátam mögött.
– Nézd – tartotta felém a csuklóját. Dagadtan és vörösen lüktetett, krónikus ínhüvelygyulladása mindegyre kiújult. – Megint alaposan lestrapáltam magam.
Miközben adagomat eszegettem, elkínzott arcát figyeltem, azt kívántam, bár soha ne kellene étkezni, mindössze egy-két bogyót kellene vízzel bevenni, mivel akkoriban kezdtek cikkezni arról: eljön az idő, amikor nem kell vásárolni, főzni, mivel pasztillán fog majd élni az emberiség.
– Jó lesz – nyugtattam meg Nagyót, s elmostam az üvegtányért a csap alatt. – Csak te bírjad.
– Én?! – rikoltotta, és legyintett köszvényes kezével. Tudtam, hogy nagyon öreg, de azt nem, hogy kilencven felé jár. Gyanítom, hogy addigra már ő sem. Csak a halála után derült ki – amikor több napi keresés után a személyazonosságija előkerült –, bizony kilencvenhatot töltött.
*
– Kérek egy kis pénzt – mondta anyám estelente, miután mi már lefeküdtünk. Én akkor a Putz képe alatt háltam, közvetlenül az ebédlőajtó mellett.
– Mennyit?
– Hát... – anyám félhangosan számolt, s mondott egy összeget. Kétszer csörgött a kulcs. – Általában nyájas hangon kérte a pénzt, kicsit hízelgőn. Mindig ugyanazokhoz a szavakhoz folyamodott, évente háromszázvalahány alkalommal. És mindig csak „egy kis” pénzt kért.
Később már szemtanú is lehettem: anyám bejött az ebédlőbe, ahol apám rendszerint a piros fotelben olvasott. Megállt mellette: – Kérek egy kis pénzt.
Apám nyomban felugrott, a könyvet kinyitva tette le az asztalra a nippek közé, s elindult a pénzesfiókhoz. A kredenc tekintélyes bútordarab volt, a legjobb brassói szász asztalos munkája, tizenkétfiókos, közbül kétajtós rekesz az edényeknek. Apám elővette a kulcscsomót, s közben szárazon kérdezte:
– Mennyit? – Míg anyám suttogva számolt és válaszolt, kinyitotta balról a legfelső fiókot. A dobozt rendszerint karton vagy nagyobb irat fedte el a kandi szemek elől. Apám egyetlen mozdulattal felnyitotta, és fél kézzel vette ki a kért összeget, s a lejeket megolvasva, egyenként adta anyám kezébe.
– Tessék – mondta szigorúan.
– Köszönöm – felelte anyám.
Ezzel már ment is ki-ki a dolgára. Apám a fotelbe, anyám a konyhába, fogadok, gyámoltalanabb volt annál, mintsem legyen dugipénze.
Sok év múlva egyik délután apám otthon kinyitotta a pénzesfiókot, s kivett belőle egy fadobozt.
– Látod – mondotta –, ezt én festettem az apámnak régen, még az első világháború előtt. Papa szerette is, haláláig az íróasztalán állt az apjától örökölt nagy réziránytűvel együtt.
Mereven tartotta kicsit maga előtt, mint a papok az oltári szentséget. Szeretem megérinteni azt, amit alaposan megszemlélek, de ezúttal megfékeztem a kezem. Meglepett a sok vidám, pirosló tulipán, fehér bibéjével, úgy gondoltam, ez tán mégsem ugyanaz a skatulya, a pénzes, mert annak nem lehet színe, nem lehet virágja, csak kattanása lehet.
Még elemistaként jutott eszembe: mi lenne mégis, ha anyám kezelné a családi kasszát? És miért nincs ez így?
– Tán nem tudja beosztani? – kérdeztem lámpaoltás után a mellettem mocorgó ikertől.
– Micsodát?
– A pénzt.
Hosszú csend, csak másnap hozakodtam elő ismét iskolába menet:
– Vagy tán szerinted be tudja?
– Miért? – hökkent meg ő a szentségtörésszámba menő kérdés hallatán.
– A Pojána! – néztem rá nyomatékkal. – Elvégre egy főmérnök mégiscsak többet keres egy egyszerű munkásnál! Akkor meg miért, miért élünk mi így?
– Igaz.
Már hegesedett bennem a friss seb, amit a kiránduláson velünk megesett sérelem és megaláztatás okozott. Vasárnap kivonult a Zárda a Nagypojánába. Akkoriban sok kilométert kellett végiggyalogolni a románok lakta, különös hangulatú Bolgárszegen, ki a Salamon-kőig, onnét meg inunk szakadtáig föl a csigaúton a nagyrétig. A terebélyes tölgynél fújtatva dobtuk le csomagjainkat, letelepedtünk. Gizella nővér összeütötte a tenyerét:
– Az ételt közös takaróra tesszük, a szemetet nagy zacskóba gyűjtjük, s majd el fogjuk égetni.
Rakodtunk. Könyökig nyúltam a családi iszákba, de ott megakadt a kezem. Már tudtam, mivel tarisznyáltak fel, és csak bámultam. Mások prézliscsirkét, rántott meg pirosra sült tyúkmellet szedegettek elő, szinte lábosszám, mintha a fél osztályt jól kéne lakatni, facsarodott kezükben a szárazkolbász. Pedig ez a kis, kuporgó Terézke itt, maga mondta a múltkor az egész osztály füle hallatára: – „Anyukám éjjel iz dolgozik”. – Végre kihámoztam az iszákból az élesen recsegő zsírpapírba göngyölt ízes kenyeret, mintha megtaposták volna, s a kemény tojás is eltörött valahogy. Rettegve pislantottam körül, mikor sajnálnak le eladhatatlan portékámért, de ügyet sem vetettek rám.
– Vegyetek, gyermekek – mutatott végig az apáca ezen a kirakóvásáron –, minden közös.
Mohó zabálás kezdődött, sok prézlis orca ragyogott a napon.
– Veletek mi történt? – csapta össze a kezét Aluziána nővér. – Ti nem vagytok éhesek? – Szerettem ezt az apácát. Nála becenevem is volt: – Lilapettyes Nárittyom! Ragadd meg már azt a csirkecombot!
Aznap osztálytársaink kosztos vendégei voltunk, csak az uborkánk fogyott el, amit anyánk kedvvel s szakértelemmel tett el télire.
– A proli szereti a gyomrát, különben is faluról mindent megkap – világosított fel apám a vacsoránál, amikor „mellékesen” beszámoltunk a lakomáról –, másra nem költ.
Anyánk válla közé húzott fejjel némán kaparászta az abroszt, s nyilván továbbgondolta: más nem a fixből él. És nem költ flancra, bejárónőre, orvosságra. Más bikaerős.
*
Egy nap elmélázva mondja a kislányom.
– Úgy szeretném, ha nekem is lenne nagymamám. Legalább egy. Minden másképp menne, hiszed?
Ránézek: a nagyapa-feltámasztó vágy épp ilyen korban ébredezett bennem. Milyen furcsán megismétlődne minden: lenne egy színmagyar nagyanyja, meg egy másik, aki szász.
– Bizony – dünnyögök. – Lenne egy székely nagymamád meg egy szász.
Erre ő kuncogva:
– Képzeld, bakszásznak neveztek a fiúk az iskolában. „Te bakszász!” A szőkeségemért? Vagy mivel jól tudok németül?
Túl sok emlék ront rám ahhoz, hogy válaszolni tudjak.
– Nagydisznódon azt mondták a Günther barátnői: lehetetlen, hogy ne lennél szász – pördül leplezetlen büszkeséggel, s az ujját az orrom előtt feltartja: – Hát ha élne a sárkányi nagymamám. Nála tüchtigebbet!... Így mondták!
Piciny fényképet találok reggel az ágya fejénél a háncsfalvédőbe betűzve: anyám.
*
Mangi haja a kínai lámpa bársonyos fényénél bronz fényben csillogott, mint a régi üstök, rózsaszín selyemruháját öltötte magára, a háború előttit, nyakán a családi ékszer azokat az éveket idézte, amikor az urak nehéz óraláncot viseltek a mellényükön. Negyvenen túl lehetett anyám, én meg tizenötéves forma (mint a lányom most). Vaníliás kiflit majszoltam, amivel a háziasszony szüntelenül kínált: egyék, drága, bizonyára, hogy lefoglaljon, amíg ők – egymás szavába vágva – csevegtek mindenféle asszonyi dolgokról. Muci néni beszélt – édes Istenem, mennyit mond! vélte Nagyó –, anyám hallgatta egy darabig. Hallgatott, nézte a barátnőjét, és mosolygott. Na végre – gondoltam. Rettenetes volt őt haragosnak, aggódónak, elcsigázottnak, megtörtnek, halálraváltnak látni. Most éppen nem volt az. Talán mert felvehette rózsaszínű selyemruháját, gálacipőjét – amit éjjeliszekrényében őrzött fehér rongyba csavarva –, talán mert érezte, hogy szép.
Anyám karja lazán feküdt a fotel karfáján, dagadt csuklóján szépmívű karkötő. Rágtam a süteményt, s valami arra késztetett, hogy minduntalan őt figyeljem. Anyám fotelben, gondoltam borongó hangulatban, mint egy híres festmény előtt, mintha csak a címét ismételgetném. És mintha emlékezetembe akarnám vésni a képet örökre. A háziasszony valamit mondhatott, amitől anyám felragyogott. S mert akkoriban kezdtem felfigyelni az afféle megállapításokra: „hogy telik az idő”, „vénülünk”, „nem fordítható vissza az idő kereke”, úgy éreztem, ilyen emlékképeket kell gyűjtenem magamnak, elraktározás végett, és ezeket kelteznem is kell.
Anyám tán megérezte, hogy feszülten nézem, s felém fordult. – Mi az? – kérdezte némán. S mert nem mosolyodtam el, mint illett volna, előbb fáradttá, majd gyanakvóvá vált a tekintete, most ő fürkészett engem. Lát rajtam valamit – éreztem, mint rebben meg ijedten –, valami nem tetszőt, betegséget, tán magát a kort?!
A néni rágyújtott, füstfátyol lengte körül a lámpaernyőt. Rövidesen hazaindultunk. Éreztem: anyám küszködik magával, faggasson-e, miért néztél olyan kitartóan? Megpróbáltam válaszokat fogalmazni, de suták voltak mind. Nem sok szót váltottunk hazafelé menet. A Vár utca sarkán anyám hirtelen megállt, és megcsókolt. Én is őt. Hazaértünk. Este az ágyban ismét előszedtem a festményt – anyám fotelben –, rögzíteni próbáltam, tisztázni némely részletét. Sokkal szebbnek láttam, mint a Brossek-féle olajportrét – „Mangi teázik” –, ami odakint lógott az ebédlőkredenc fölött.
*
Gyakran meglátogatott ezután is anyám, a legváratlanabb helyeken bukkant fel. Legutóbb vonaton! Bécsbe menet.
– Köszönöm, hogy elhoztál – hallottam egyszerre csobogó vízsuttogását. – Amikor utoljára nyaraltunk Pesten, én már tudtam: nem érem meg a szilvesztert. Mennyit mondtam pedig apádnak, még a háború előtt. Utazzunk! Menjünk egyszer Bécsbe! De ő nem. Mind csak gyűjtött, spórolt öregségünkre. S aztán minek? Úgyis minden, de minden elveszett! Lüktető halántékkal egyenesedtem ki, s bámultam bele a tükörbe: semmi sincs bennem anyámból. Semmi. Az enyém pöszméte szem. Szemöldököm sűrű. Mimi nagynénémre hasonlítok! Nagyanyámra, tán a sótárnoknéra is. Anyámnak vékony ajka volt, és vékony szemöldöke. Csupa egyenes vízszintes vonal.
Új papírtörölközőt szakítok, hideg víz, meleg víz... Most mégis anyám arca néz rám a tükörből. A szeme élettelen. Bal karja felkötve. Pizsamát hord, azon a diftin pongyolája, a virágos, aminek ujját nemrég toldottam ki sötétlilával, hogy rá lehessen húzni a karjára. Már tudjuk, ott, abban az elformátlanodott testrészben rejtőzik a halál. De akkor anyám a repülőgépen nevetett. Hárman száguldottunk a Mezőség fölött, még hátra is nézett a pilóta. Valaki nevet a hordágyon!... Mentővel érkeztünk a világ legszebb és legszomorúbb kórházába.
– Meg fogjuk műteni – mondotta a híres sebész, és megveregette anyám arcát.
– És tessék, kérem, mondani... – Anyám ragyogott. Már szaladni is tudott a súlyos karjával.
Szobát is találtunk a szállodában.
Az alagsorban, de lakályosat. Két heverő szemközt. Vacsoráztunk. Nem hagyhatom, hogy kizökkenjen, nem hagyhatom! Pedig az arca rándulva torzul el, s máris siránkozik.
– Hogy lehet fél karral élni egyáltalán?!
– Lehet. Nagyon jól. Csináltatunk oda valamit. De ha nem is... Egész nap csak pihensz. Sétálsz. El-elviszünk a moziba.
– Így kimenni az emberek közé!
– Az semmi! – ültem oda hozzá, s vittem a párnámat is, begyűrtem beteg karja alá. – Ki törődik vele? Te nem törődsz! Nem is fog látszani. – Megsimogattam élettelen haját.
– Jó! – sóhajtotta anyám. Valahogy feltápászkodott. – Hát akkor lefekszünk most, ugye? Hát akkor holnap – mondta maga elé, és végigkefélte a haját gondosan. Aztán visszament a bőröndhöz. Nem nézett rám. Egészséges kezével hosszasan turkált a fehérneműk között. Megtalálta a fehér tégelyt. Ki is tudta nyitni. Letette a szappantartó mellé, gondosan bekrémezte az arcát, gyúrta körkörös mozdulattal. Ahogy otthon szokta évtizedeken át minden áldott este a fehér szekrény tükre előtt.
Hanyatt fekve bámultam őt, amint ott ült pongyolájában, karöltőjénél flanellcsík-toldással, felkötött karja súlyos, mint egy rákötözött, rátukmált csecsemő, amit most már örökösen cipelni kénytelen. Néha átkozta torz testrészét, ami az övé is volt, meg nem is, de tán most megszabadul tőle, s akkor... Úgy ült ott anyám, mint aki mindezt egy percre elfeledte, némi szigorral kémlelte vonásait, mély ráncát a szemöldöke között, s közben egészséges kezével kent és gyúrt.
Egyszer csak rám tekintett a tükörből. Keze megállt a halántéka körül.
– Vajon... érdemes?