Lakatos Mihály
BLACK BOX
„... a világ se nem fontos, se nem abszurd. Egyszerűen van.”
(Robbe-Grillet)
... világosság. Az agresszív fényözön elől egy pillanatra elrejtettem szemeim, majd hunyorogva, dühös-álmosan csavargatni kezdtem a csapokat. Persze, víz nem jött, csak valami kávéféleség csordogált, majd császárkörtelikőr, de egyrészt reggeli előtt voltam, másrészt nekiveselkedett republikánus mivoltomból kifolyólag kötelező undor fogott el. Az első tükör elé léptem, hogy úgy-ahogy kibogozzam zsíros, összecsomókásodott fürtjeimet, aztán a másodiknál bozontos szakállam nyirbáltam meg kissé, mert úgy belepte ábrázatom, mint egy falusi plébánia verandáját a szőlő. A következőnél új melltartóm próbáltam fel ellustuló mellbimbóim kitörő örömére. A konyhából ekkor eszeveszett csöngetés hallatszott, így gyorsan felhúztam a farmeromat, s kilódultam az ajtón.
A buszmegállóban már csak a Szomszéd ténfergett, s szokásos mosolyával fogadott, ami lyukas fogát is érvényre juttatta: – Hogy aludtunk, kicsi szomszéd? Nem jön át ma délután meccset nézni? Egy üveg bort is megkezdhetnénk. Tudom, nem szokott italozni, de amúgy sincs túl sok borom, vagyis a széle üti a hosszát. Nos?
Szerencsémre a busz megérkezett, így gyorsan szembeköptem, mellbe taszítottam, s a lépcsőről diadalittasan üvöltöttem vissza: – Rohadék!
Alig néhányan voltak a buszban, így az ellenőr rövid idő alatt elért hozzám, s udvariasan mutatta az igazolványát: láthatnám a jegyét? – Nem, mert nincs – válaszoltam röviden, és ismét kifelé bámultam. Ő zavartan topogott, a zsebét tapogatta, de tudtam, hogy fegyvert nem hordozhatnak magukkal, azóta, hogy az egyik kollégájuk nemrég tarkólövéssel végzett néhány nyugdíjassal, akik elfelejtették felújítani havi bérletüket.
– Kisasszony – próbálkozott ismét –, ön kihasználja nemes bájait egyáltalán nem nemes célokra. Szerencséje, hogy arisztokrata vér folyik ereimben, és nagyapám grófi rangja egy életre béklyóba kötötte kezeimet. Mi az, amit most olyan előszeretettel bámul ott?
– Ablaküveg – mondtam –, de nem könnyű feladat meghatározni, mit is értünk üvegen. Általános értelemben az üveg olyan szervetlen olvadék, amely észrevehető kristályosodás nélkül hűlt le és dermedt meg. Az üvegállapotban lévő anyag annyira sűrűn folyó folyadéknak tekinthető, hogy gyakorlatilag nem különbözik a merev és amorf testektől. Az üvegek előállításának története az ókori Egyiptomba vezethető vissza...
Csikorgó fék szakította félbe előadásomat. A vezetőfülkéből a fáraó dugta ki a fejét: – Azonnal hagyja abba a kisasszony molesztálását! – rivallt rá az ellenőrre, aki sápadtan kotródott el mellőlem. A végállomáson leszálltam, de mielőtt a közeli büféhez indulhattam volna a reggeli kávézásra, a fáraó belém karolt, s hagymaszagú lehelete úgy körbevett, mint Paulust az oroszok.
– Ne haragudjon rá – lihegte fölajzva a fülembe –, parancsra cselekedett.
– Nürnbergben ez nem volt mentség! – vágtam vissza. – Ami pedig Felségedet illeti... hát kösz! – szorítottam meg a kezét, mire ő vérző ujjbegyeit szájába kapva, rémülten hátrált be a forgalmi iroda katakombáiba.
A büféslány sietve tolta elém a kávét, a visszajáró aprópénzt megtartotta. Rágyújtottam kedvenc mentolos cigimre, az első szippantást mélyen tüdőre szívtam.
– Egy pillanatra – intettem oda a csitrit –, baksist nem adtam! – S ráfújtam a füstöt.
– Azért vettem én! – csörrent vissza, mire benyúltam a kasszájába, egy marék aprópénzt kivettem, és zsebre vágtam.
Már jócskán eltávolodtam a büfétől, amikor egy rendőr felfigyelt a sikoltozó lányra. Nagy csődület vett hamarosan körül, szabályos mértani kör, mely később ellipszissé alakult. Megunván az ácsorgást, elindultam a Nagy Körúton, körülöttem az új alakzattal. A rendőrt kissé feszélyezte, hogy nem állhat szétvetett lábakkal. Peckesen, gumibotját a fenekénél lóbálva, hanem a hátam mögött aprítva kell kérnie, hogy tartsam tiszteletben az ország törvényeit. De tette, becsületére legyen mondva, zokszó nélkül. Állítólag az ajtósarkok a forradalom óta több zsírt látnak, és kevesebb embervért.
– Fiatalúr, minek feltartani ennyi embert néhány fillérért? – kérlelt elérzékenyedve önnön emberségétől. – Legyen tekintettel legalább rájuk: értékes perceket vesztegetnek el munkaidejükből. Megéri önnek az a pénz?
– Hát Önnek? – vetettem hátra.
– Nekem erkölcsi kötelességem, hogy az igazságot védjem, annak érvényt szerezzek – szavalta szinte pátosszal, mire vigyorogva fordultam sarkon:
– Nézze, ez igazán csúnya dolog, hogy ön az igazság nevében hazudozik! Ezeket itt – mutattam az ismét kialakult körre –, önt, ezt a lányt és jómagamat a pénz tart fogva, nem az erkölcs. Nekem kellett a pénzem, a lánynak kell a sajátja, ön pénzért végzi a munkáját, ezek a becsületes állampolgárok pedig arra kíváncsiak, hogy a befizetett adójuk fejében ön kész-e arra, hogy megvédje a javaikat. Ha útjára engedem azt a néhány fillért, újból megindul tisztességes társadalmunk vérkeringése. Íme – nyújtottam a büféslánynak az összeget, megtartva a visszajáró pénzt, s a tömeg nyomban szétszéledt.
– Egy pillanatra, fiatalember – tette a vállamra a kezét egy kockás zakós, szemüveges, borotválatlan ifjú –, újságíró vagyok. Ellenzéki. Jól odamondogatott neki. Úgy kell a nyavalyásoknak! Gratulálok. Lenne szabad a nevét?
– Honoré de Balzac. A francia irodalom titánjai közül való. Fellépésemmel a regény egy csapásra nagy és népszerű műfaj lett. A szenvedély fogalmát rendkívül tág értelmezésben használom, belefér érzelem, ösztön és intellektus egyaránt. Műveimnek témája: „l’homme et la vie”.
– Kisasszony, a szünetben várom az irodámban – szólt vissza a professzor az ajtóból. – Konyakot kér vagy likőrt?
– Tanár úr, először mosakodni szeretnék.
– Megőrültél?! – szorította meg a karom egy mindig indulatos srác az évfolyamról. – Rókáznom kell már csak a gondolatra is. Miért mégy oda?
Olyan higgadtan néztem rá, mint aki az Emberek fölött áll, birtokában a Nagy Titoknak: „La condition de l’homme c’est d’être là”. A vén kéjenc egy negyedóra múltán divatos bugyiban nyitott ajtót. Tisztességben megőszült bakkecskére hasonlított, annál is inkább, hogy orrhangja mekegésszerűvé tette beszédét. Már ágaskodott is, mintha tavaszi zsengét látna a bokrok tetején, de szelíden gyomorszájon böktem, majd vizet itattam vele, s elküldtem ajtót zárni. Nem szerettem volna, ha ránk nyit valaki. Az ember adjon a becsületére. Az aggastyán rámenős hím hírében állott fiatal korában, azóta a jelző lekopott, s lényegében a főnévre sem tudott elegendő tárgyi bizonyítékkal szolgálni. Saját bevallása szerint azonban együttlétünkkor nagy dolgok történnek az alsó fertályon, de szabad szemmel nem érzékelhető semmi. Ha ő mondja elhiszem, miért ne hinném el. S hogy hiúságát legyezgessem, minden szeretkezésünk után fontoskodó pofával indulok az asztalra előkészített pohár víz és Postinor után. Az öreg ilyenkor rendszerint cigire gyújt, s lankadtan hever a fotelban. Az átélt izgalom felszínre hozza filozofikus hajlamait, s apályig ontja bölcs megjegyzéseit:
– Ez a természet rendje, kisasszony. Tavasszal a madarak visszatérnek a petefészkekbe, s kilakoltatják belőlük a verebeket. Apropó! Tudja ön, hogy mi a „vagon” szó nőnemű párja? Nem? Pedig egyszerű: a „vagina”. Tudja mit? Főzzön egy kávét. De a ruhát... azt még hagyja...
A konyha hideg cementje valósággal szívta magához a talpam, s éreztem, hogy a hideg – mint tűz fölé tartott hőmérő higanyszála – kúszik feljebb, egyre feljebb a lábszáramon, lassan eléri a térdem, onnan pedig tovább a vesék irányába... Zsibbadást éreztem, a kávé magas ívben lövellt ki a presszóból, melleim közt leszaladó erecskéje után sietve indult egy vékony csík a bőrömből, mintha előtte szeretne célba érni. Akkor fedeztem fel, hogy megjött Hang, a régi, jó ismerős. Kezet fogtam vele két kézzel, s a meztelenkedő professzor felé biccentettem:
– Ebben a korban és hidegben hamar beledöglik az ember...
– A fűtőtesttel utóbb bajok voltak, de most mintha meg lenne kergülve, ontja a meleget.
– Ne mozduljon el mellőle – mondja melegen a Hang –, ha folyadékot óhajtana, igyon bátran, amennyit csak bír. Nem baj, ha jéghideg...
Körben szemetgyilkolóan villogott a hó, körmeinket fújtuk a kesztyűn keresztül, abban a meggyőződésben, hogy ahol a hideg áthatolhatott, ott a lehelet számára is kell legyen átjáró.
– Moszkva válaszolt, fiúk – csattant a kapitány basszusa a fedélzeten, de öröm nélkül a hangjában. – A Központi Bizottság utasítására magunk kell hogy boldoguljunk. Az ország becsülete lenne veszélyben, ha az újságok szertekürtölnék, hogy a „Lenin” megrekedt valahol fenn Északon. A „Lenin” nem szorul segítségre. Egyébként – fordult a rádiós felé – hírzárlat!
Időtlen idők óta csákányolom a jeget, már arcom sincs, lábaim sincsenek, csak karjaim, két perpetuum mobile, és az acél csattogása – rab hajónk ijedt szívverése.
– Hoztam egy kis citromos teát – teszi vállamra finom ívelésű kezét a hajószakács. Ivás közben is a csajka fenekét nézem, ami megvéd a minduntalan szemem elé tolakodó jégmezőtől. A torkomon forró, kéjes érzés – ettől jókedvem támad. Hol vagy, Mitya Szergejevics, te áldott jó ember? Te lelkes, mindig ragyogó ábrázatú aktivista, aki ennél nagyobb bajból is kisegítettél már? Aki egy betű elmozdításával szalonképessé tetted Shakespeare-t, és Hamletjét az ügy szolgálatába állítottad, mert ugye mennyire harcosabb így üvölteni le a népnek: Lenin vagy nem Lenin?
„...seul le silence est grand; tout le reste est faiblesse” – suttogja a romantikus költő, s egyre távolodik a kamerától. Alakja fogyóban, már egészen apró, csak egy pont – és most már boldog. Mindent megkapott, mert megkapta a csendet. Szorítom Joli kezét a sötétben. De jó lett volna, ha eljössz erre a filmre, Joli. Ha nem vacogok hiába a „vékonyfaszú szélben” (Vince szerint bizonyos tájegységek lakói így mondják), és nem lett volna időm kigondolni, hogy ott maradok megdermedve, mint az ismeretlen Hű Szerelmes vagy az Átvert Pali szobra, amíg valakik valamikor kiásnak emlékeid hamujából. Ezt szépen mondtam, n’est-ce pas? Kár, hogy nem tartasz emlékesfüzetet... Ennyi bár megmaradna belőlünk. Egy ideig. A zsírfolt is addig a vacsora emléke, míg ki nem mossák az abroszt. Micsoda hülyeség csupán szépeket írni bele, hogy az utókor azt higgye: boldogok voltunk. Igaz: a sajnálatukra sincs szükségem. Ellenőrzi majd valaki a fekete dobozt, amelyben ön- és cenzúrázatlan MAGUNK, a potenciális, de soha meg nem valósított ÉN-ünk lapul? Vagy azt is felszívja a titokzatos fekete lyuk? Joli, nem tudom, ki vagy, és ki lehettél volna, magam sem ismerhetem, akit te ismertél, de szavaidból és mozdulataidból ítélve én nem is voltam soha. Engem bitoroltak.
– Nem dobunk be egy felet? – támadt rám hirtelen a Szomszéd, s dühösen észleltem, hogy nem tudok ellenállni a kísértésnek. Másfél oldalnyi szöveget mos ki agyamból az a rohadt alkohol, ez a szöveg sehol nincs feljegyezve. „S-a dus pe apa Sîmbetei” – legyintettem bánatosan. A pohár fölött zavaros szempár bámul rám: ki emleget akasztott ember házában kötelet?! Szürkülödik, a mámor henyén terpeszkedik koponyámban.
– Világosságot a fejünk fölött azért még gyújthatunk – nézek rá a Szomszédra.
– Lesz, lesz, csak jöjjön el az ideje – motyogja az orra alá, de tudom, hogy téved. Téved, mert soha nem lesz már...