Madaras Péter
A KÉT RUHACSIPESZ
I.
Ma minden nagyon színes. Erre a legjobb bizonyíték a ruhacsipesz maga. Az enyém lila, de szeretnék egy zöldet. Ez már nagyon szoros, fáj tőle az orrom. Cserélnék valakivel.
II.
A futamon heten voltunk: Csencsel, Pencsel, Csancsal, Pancsal, Csoncsol, Poncsol és Jómagam.
III.
Jómagam talán egy-két centivel előbbre volt. Orrán ott a lila. Véletlenül úgy sorakoztunk, hogy a mezőny végén kirepülhettünk egy eső utáni égre. Nap nem volt.
IIII.
Mondtam már: színek. Már megirigyelték az én lilámat. Én is egyszerre azt a hat másikat. De maradtunk ki-ki a magáéval, egy szivárványhossz legelején.
IIIII.
Gondoltuk, csak a kezdet nehéz. De nap nem lett. Hát mi sem. Egy éjjel a zöld ruhacsipesz fölszabadult. A lila egyre jobban rászorul Jómagam r. orrára.
IIIIII.
Színes ma minden. Tegnap értünk jöttek az eső utáni égre. Hét orvos naponta vizsgál. Újságcikk is készül.
IIIIIII.
A szivárványról szeretnék valamit olvasni. Nagyon fáj az orrom. Hátha holnap a zöldet megkapom. Rögtön el is alszom.
AKI A TINTÁT MEGÍZLELI
Aki a tintát megízleli, többé nem ír ceruzával, és aki a gyerekét hintáztatja, mintha a gyepet locsolná, mert felold a nagyszerű megbízatás: „Vedd a kést, és oszd szét a tortát a gyerekek között.”
A magány ellen írok, hogy a sajátomat tanítsam: engedje a benépesítést, ne fázzon egyedül a felköhögött szóáradatban.
Fiammal, ki több mint biztos, hogy az apám, bebarangoltuk a sétateret, és belopóztunk a cirkusz mögé. Jó lenne itt lesátorozni, nem törődve a drága pénzen váltott belépővel – végleg búcsút venni a nézőtértől. Innen látható az idomító manikűrözés közben, a cipőjét suvickoló bohóc, a cigarettázó kötéltáncos – a festék és puder előtti arcok. Innen sokkal meszszebbre látni.
Aki a tintát megízleli, többé nem ír ceruzával; mert mi sem ülhetünk többé a nézők közé, messzilátóval a szemünk előtt, megfeszülten figyelve a porondot, fürkészve a mozdulatokat. Ott már a szemüveg sem segít.
...De én éppen azért írom ezt, hogy benépesedjem, hogy a hinta mögött állhassak, hogy hintáztassak s hintázzak magam is, hogy kézen fogjon a gyerekem, az apám, hogy kioszthassam a tortát... S ha már a magányt, mint mocsarat, lecsapoltam – talán belopózhatunk a cirkusz mögé...
„Ha az ember magán hordja a magányt, szinte árnyéka sincs” – mondo-gatják, és igaz ez a beszéd, hiszen igaznak írtam. Mennie kéne a magánynak, hogy hely legyen, hogy hely legyen.
A ZSEBES
A városban élt egy ember, akinek akkora kabátja volt, hogy a földet seperte, a kabátujjak pedig a térdét verdesték. Ez a hatalmas kabát zsebekből volt varrva, zsebek voltak a háton, a gallérban, a hajtókában és a zsebben is: zseb zseb hátán.
A férfit egyszerűen csak zsebesnek hívták. Csodákat tett a zsebeivel. Olyannyira, hogy ha valaki bajban volt, rohant a zsebeshez, mire az kifordítván valamelyik zsebét, helyrehozta a dolgot. Ha egy asszony vajúdott, férje a zsebesnél virrasztott. Volt, hogy háború fenyegette a várost, mire a zsebes a kétségbeesett emberek sürgetése közepette elkezdte kifordítgatni zsebeit, egyiket a másik után, és a városka megmenekült.
Mondják, 222 esztendőt élt. Emlékművet állítottak neki a főtéren, a városka egyetlen kútja mellé, hogy ne legyen ember, kinek naponta ne jutna eszébe a zsebes. Sírjánál sohasem aludtak ki a gyertyák.
Az időt sajátos módon két ünnepnap közé fűzték föl. Mindkét ünnep a zsebesre emlékeztetett. Az egyik volt a Zsebforgató Szerda, mikor is mindenkinek kifordított zsebbel kellett járnia; a másik pedig a Zsebvarró Délután, amikor a lányok kiválasztottjuk felöltőjére egy titkos zsebecskét varrtak.
Egy héttel Zsebforgató Szerda előtt ismeretlen férfi lépett be a kis fogadó ajtaján. Külsejét tekintve feltűnést aligha kelthetett. Haja, szeme barna volt; ruhája szürke; termete közepes. Egyedül az orra lógott ki a sorból: egyik oldalról enyhén görbének tűnt, a másik oldalról pedig határozottan egyenesnek. Már csak amiatt sem kerülhetett az érdeklődés középpontjába, mivel a két korabeli cukrászhíresség – Zserbó Emil és Kugler Henrik – akkoriban igen látványos módon versengett az elismerésért. Ez természetesen minden figyelmet magára vont. Az ismeretlen ugyanazt a nyelvet beszélte, mint az odavalósiak, csupán a kifinomultabb hallású fogadós vélt fölfedezni idegen akcentust.
A fogadóban bort kért a félszárazból, s mihelyt megitta, távozott. Határozottan jól ismerte a vidéket. A városka déli részén fekvő öreg gyümölcsös felé vitték léptei.
Ettől a naptól kezdve minden szürkületkor előjött a gyümölcsösből. Beereszkedvén a térre, csendesen elhaladt az emberek között, csak tekintetével köszöntötte a szembe jövőket. Betért a fogadóba, megitta félszáraz borát, és már indult is.
Az elején nem nagyon vették észre, aztán kezdtek gyakrabban beszélni róla. A gyerekek azt suttogták, hogy Oz varázsló egyik leszármazottja, mások szerint éjszakára bagollyá változik, hogy patkányra vadásszon, de a kocsmáros csak annyit mondott, hogy félnótás kalandor. Ügye ennyiben maradt.
Egy idő múlva új hullámban kezdtek jelentkezni a feltételezések, sőt gyanúsítgatások. Ez talán összefüggésben állt a csillagászok előrejelzéseivel, miszerint napfogyatkozás várható. Nem kis hatással voltak a szomszéd tartományokból özönlő hírek, bizonyos polgári zavargásokról. Hanem amikor egy asszony közös fejű ikreket hozott a világra, a városka fontosabb emberei úgy érezték, tenniük kéne valamit. Már tanakodásuk legelején szóba jött az ismeretlen.
Talán nem fölösleges megjegyezni, hogy a népiskola igazgatója mondta ki a dolgot, mi több, az ő tollából származik a következő fogalmazvány, amit az elöljárók súlyos gyűrűjükkel valahányan megpecsételtek: „amíg az ismeretlent el nem távolítjuk, nem lehet nyugtunk, sőt egészséges utódaink sem születhetnek”.
Másnap már kora délután néma volt a város, csak a téren csobogó kutat és a síron sercegő gyertyákat lehetett hallani. Mintegy az idő múlását jelezvén, szabályos időközönként a sírról lomhán legördült egy-egy súlyos viaszcsepp. Az utcasarkok mögött lélegzetvisszafojtva várakoztak a fegyveresek. A nap már lebukóban volt, ám az ismeretlen nem jelent meg. Szürkület, és az ismeretlen sehol.
Az emberek összesúgtak: indulnunk kéne, nehogy egérutat nyerjen.
Tizennyolc fegyveres nekivágott a gyümölcsös felé vezető útnak. Belestek minden fa mögé, minden odúba, sehol sem találták. A gyümölcsös végén, egy öreg fa legtetején hatalmas fészket vettek észre. Talán ősmadáré... Hanem amikor két lándzsás néhány ügyes mozdulattal kibillentette, csak egy szürke kabátot találtak a fészekben...
Az eddigieket az egymással egyező adatok alapján írtam meg. Ami viszont a kabátra vonatkozik, az részeredmény. Ugyanis egyesek azt állítják, hogy csak egyszerű kabát volt, zsebek nélkül, mások szerint – bárha kívül nem is voltak zsebei – az egész bélés egy nagy zseb volt. Ugyancsak mások egy sor apró zsebről beszéltek az alsó szegély felett.