Lászlóffy Csaba
M.
Pályázatunkon II. díjat nyert novella.
 
Az alábbi írás Andrei Muresanu költő, forradalmár válságának, elnémulásának, tébolyba hanyatlásának-menekülésének a „regénye” – s egy kicsit a levert forradalmakat megért, megszenvedett múlt századbeli erdélyi román „fölösleges nemzedéké” is, akik közül nem egy végezte hozzá hasonlóan, hogy csak a legnagyobb hatású nevet, Avram Iancut említsem. A regényességet nem csupán egy-két dokumentum-részlet – a Barit-levéltöredék, néhány, nem is olyan közismert Muresanu-verssor vagy a Youngot fordító Muresanunak a híres munkából idézett több gondolata (Péczeli József 1795-ös magyarításában) – ellensúlyozza, de igyekeztem tiszteletben tartani a történelmi és társadalmi közeget (a lejáratott, nem ide illő hűség szót mellőzzük) és atmoszférát is. M. nem a képzelet szüleménye, semmiképpen sem elfedni, beárnyékolni akar (mint az az utamba ejtett, idegen vasszobor); ellenkezőleg: szeretné fényre segíteni az elhallgat(tat)ott érzékenységet – ami bennünk közös.
A szerző beleélő-készsége, ha úgy tetszik, a nagy helyzet és élmény nélküli értelmiségi létnek egy lehetséges (nem életrajzi) variánsával és értelmezésével is megpróbálkozott.
Hanyatló napvilág.
A zölden virágzó hegy elfúl a sötétben. De még szép ilyenkor az estalkony a tetőn. Mind patinásabbá szürkülnek, lassan feketülnek a völgykatlanba zárt barna cseréptetők. Bolyong a vándor napkeltétől napnyugtáig, saruján út porával, sarával; a meredek csúszós szikláin most éppen ereszkedik, szeme elől elvész az ösvény, vagy alig kivehető (mert képzeletbeli!) – „az a vén körtefa a városfalnál... hol is lehetett?” –, a régiek szemével néz körül a piactéren: a néhai placcon tejfelt, túrót áruló kofák, csorog a bivalytej s a hársillatú méz; jön, agyában lüktető erekkel, hétköznapi séta ez, hajdani és újabb ünnepek után, már bent jár a város szívében, rendőrcsizmák csattognak előtte, mögötte, nem gondol a régi majálisokra már, csak arra, hogy ennek a tévelygéstől óvott, üres tekintetű, céltalan tömegnek az idén sem volt majálisa; milyen jó, hogy nem a harsogásban, a verítékszagban kell utat vágnia magának a Fekete-templom felé, nem látja az utcákba, a terekre nyájként terelt férfiakat, nőket, gyermekeket, nem hallja azt, amikor mindenki egy nevet kiált; ide-oda ingó fejek, a legtöbbet közülük a félsz fűti, fénylő cseppek homlokon, orron, bajszon, hajfürtön, nem lehet tudni, eső permetez, vagy láthatatlan, rejtett indulatok hideg könnycseppjeit szárítja föl a szél az arcokon.
A macskaköves sikátor néptelen. Ólmos fény szűrődik ki (be) az ablakokon. Csend. Gumitalpú cipő (s nem ólom-, csak gumibot), mégis titokzatos neszek, mint álmukat őrző, zsibbadt tagú halottak mocorgása. Beteg fény, gyengébb az élő, evickélő testnél. Csak a zsákutcában szokatlanul nagyobb a tetők alá szorult telehold világa; kísérteties, mikéntha bádogcégér fityegne a szász házak bejáratára emlékeztető, boltíves, ódon kapu felett. Tovább kapubástya feketéllik, s őrtorony.
Aztán már semmi különös. Széles sugárút, tompa neonsugár és újabb csizmacsattogás. Otromba fémtömegre sandít a vándor: hatalmas vasszoborra. Mint egy képes levelezőlapon, pont olyan. Ki vagy te, nagy, magabiztos óriás, aki keresztülnézel rajtam? Vagy képes lennél magad alá temetni (elég, ha csak árnyékod rám zuhan), akár cipőtalpam az útjában álló bojtorjánt, tövist?
A szobor, mint dicső római atyák, méltósággal viseli az időtlenség merev köpenyét; csak a kezében tartott könyv látszik kissé lehúzni bal vállát. A madarak röptét eltérítő, szélesen domboruló homlok nyugalmat, bölcsességet sugall; hosszú haja vállára hull – Husznak, Lisztnek (csupa keményhangzású idegen név) lehetett ilyen megejtő, már-már fenséges üstöke.
„Vannak emberek, akikkel egész életükben nem történik semmi különös – gondolja a vándor. – Például velünk. Vajon ővele...?! Ím, itt a név: A... M...”
Gépkocsi hajt el a közelben; fényszórója a vándor szemébe világít. A káprázattól, furcsa módon, a szobor talapzata fölött több emeletnyi magasságban hirtelen kettős arcot lát. Az egyik arc kissé puffadtan jóságos, barátságos, sötét szakállával és hernyó-bajszával egyetemben mindenképp eleven. A másikon sehol egy pörsenés vagy ideges fényvillanás: halotti maszk, idegen, érzéketlen; nem evilági.
Nemcsak a szoboralak s ábrázat merev – a kint, a bent, a lent, a fent is mozdulatlan. Néma.
Egy szavait vesztett költő – mintha csak gyógyíthatatlan betegségét hagyta volna hátra a világra – szembesül a szobor anakronisztikus otrombaságával; nyelvét – miként lelkéből az álmot – rég kitépte a csalódás, a nélkülözés. Az egyén hanyatlásában a kor kórokozói rágnak belül.
Egy országot egy lo... lobogóért?!...
Az aszfalt alatt mélyen bugyborékol a százados iszap.
1.
Betegesen éber volt, álmában is. Behunyta szemét, várt, kivárt, aztán egész testében megremegett, mintha váratlan fájdalom érte volna. Mintha régi sebei szakadtak volna föl a csendben.
Kiegyenesedve, félénk, torz vigyorral maga elé meredt.
Borbélyhoz többet nem megyek. Micsoda fertelmes csalás! Akárha veteményt tisztított volna meg a kosztól, úgy kaparta le képemről a fölösleges szőrzetet.
Vagy csupán a lehanyatló nap tesz komorrá megint? Az estben minden tárgy, alakzat kivehetetlen képpé folyik össze, s elvész a kikapcsolódás, a változatosság esélye. Többek között az a szeleburdi parasztember is.
Mit is akartam itt, az éléskamrában, az ócska limlomot kerülgetve? Valami nyomasztó gondolat űzött ide – vagy csak a fenyegető társaság elől (?)... Rohamosan lankad a figyelmem, közvetlen környezetemen kívül is sokan sejtik ezt. Akiből elszáll a tetterő, annak előbb-utóbb a lelke is bágyadni kezd. Feszült tartásban eltöltött hónapok, napok, órák után különösen nehéz, kockázatos az érzéketlenségtől óvni magamat. (Égzengés után csitul a védekező ösztön, megnyugodván vagy elkalandozván a madárnak nincs őr(ködő) szeme a fészekből kipottyanó fiókákra.) No persze, az a pór nem akart alkalmatlankodni, nem igényelt tőlem figyelmet, semminemű áldozatot. Ahelyett, hogy a kimondott szavak megértetésével fáradozott volna, énértem fáradozott...
A lekaszált fűvel rakott szekér hol is keresztezte utamat?
Tűzött reám, minden nyilával üldözött a Nap. Eltűnt velem – vagy körülöttem? – az idő, tán az nyomasztott. A bükkösben botorkálva a korhadó avaron, a hitvány, üres gyomor okozta szédülésemet, minek következtében óraláncom beakadt egy kampós ágba. Megrántottam; de zsebórámat, amely úgyis vacak volt, hozzákoccantottam egy fatörzshöz. Mindkét mánusa letört; azóta nincs, ami korlátot szabjon sétáimnak. Ez az időnkívüliség néha egyenesen mulattat; nyilván nem ilyen hangulatomban lepett meg az én ravaszkás szemű parasztom. A bocskoros öreg – aki szerint az ájulófélben lévő ember testtartásával egyensúlyoztam –, mielőtt leroskadtam volna, szó nélkül megragadott, és könnyedén felnyalábolt. Így kerültem a szénásszekér tetejébe. A pór felkapta mellőlem a kaszát, az árokba hajította, majd szeme elé tartva kezét, megnézte, hogy hol halad a nap az égen. Sebesen futott velem a szekér, szárazföldön ringató Kháronom a városba érve szolgálatkészen megkérdezte tőlem, hogy melyik utcában lakom, avagy tegyen-e le az utunkba eső patikánál; csak akkor horkant fel bátran, élénken pislogva rám, miután két nyelv szavaiból kevert kérdésére szabatos románsággal válaszoltam. Látván, hogy könnyebb szívvel legyinti meg ostorával a fürge kis lovat, megélénkülve magam is, hálaképpen megkíséreltem egy-két reménykeltő román szólással a kedvében járni. Nem volt különösebb sikerem. Egyik kanyarban amúgy gazda módra hátraszólt: „Kövér föld! Mindegy, milyen mag, csak legyen, mind megterem benne.” Akkor még nem tudtam, hogy székely cselédlányt vett volt feleségül, onnan hát a kevert beszéd s a bölcs ítélet. Vidám, pattogó magyar nótával váltam el tőle, kurta mosollyal jelezte, hogy ösmeri. Erdélyi János, a népdalok gyűjtője sem mondta el különbül a magáét – „a nép az a szellemnek, ami föld a gabonának” –, mint ahogyan az öreg pór, az én nyelvtestvérem okított. „Jó futó ló ez – viszonozta köszönésemet búcsúzáskor. – Engedelmével, az uraságnak is hasonlót kívánok. Hogyha jön megint a muszka, legyen min elszaladni.” Fura tanácsként hangzott ez egy posztóharisnyás román paraszt szájából.
Pillanatokig zaklatott, sárban, vértócsában gázoló, érthetetlenül, rémülten kiabáló, lázban hörgő tömeget látok magam előtt. Az írópultomon széthányt papírlapokat forgatom vakoskodva. Nem találom a gyertyatartót. A kényszerű sötétség csak haladék; nem szabadít meg a kínos hallgatástól. Amikor még lelkesedni tudtam a hősökért, akik a csobánok közt élnek a hegyekben!... Mikor még elhitettem magammal, hogy a vers a szabadság apostola volt és lesz örökké!... Hol vagyok én már attól, akinek utópisztikus ábrándok és konkrét politikai aspirációk között kifeszített kötél ráng a lába alatt. Túljutottam azon (ha-ha-ha! szerencsémre), hogy kényére-kedvére dobálhasson az idő.
„Rothadt belül az alma, nem lesz már ép, kerek...”
„Bevetted a nyugtatót?”
Ez Susana volt. Rend van körülötte s a lelkében; hideg (a húsa is). Papleány, bigottságával békésen megfér az ájtatos gondviselő szándék.
A mellét ma már ritkán merem megérinteni: nyirkos taplógomba. Nem szikár, nem vézna asszony. Szívós. Egyszóval, túl fog élni engem. Testem még borzong túlviláginak tetsző hidegségétől, de észjárásom mind jobban tompul, közeledik az övéhez.
Megvan! Az éléskamrában az eldugott cujkát kerestem. Az utóbbi időben már csak az segít rajtam valamicskét. Amióta nem csupán éjszaka, hanem világos nappal is gyötörnek a látomások. Sokszor nehezen tudom megkülönböztetni az álomképet a valóságostól. Azt, ami történt, attól, ami történhetett volna velem.
Ma félálomban különös szép tisztáson feküdtem, hanyatt. Ahogy „a ballada pásztora feküdt”. Perzselt a nap, éreztem, mint sorvaszt a fénye, s azon tűnődtem, vajon hányan feküsznek alattam. Ha megmozdultam, könyököm koponyát érintett, cipőm orra sípcsontot rúgott, és hullák kezdtek kiabálni a fülembe; úgy éreztem, kedélyem egészen elborul, ha nem merevedek feszes, világító csontvázzá magam is... A szél valahol tüzet gerjesztett hirtelen. Tudtam, ha fel nem állok onnan, nem foglak megsimogatni soha már, töretlen, finom fakéreg, nem érzem többé áldott rezdülésedet, mint asszonytestét (mikor is utoljára?), s a zsenge nedved szivárgását fogaim között, mint amikor sikerült életerőt hörpintenem a hársból, a tölgyből, a juharból, a nyárból. Széttártam mellemen az inget, nagy erőfeszítéssel megkíséreltem felkönyökölni, de a forróságtól földre zuhantam megint. Legalább nem fog tovább sanyargatni az élet, gondoltam, mint a világ ragadozó hálójában vergődő férget. Egy pillanat, és szikrává válok... Akkor hallottam meg a keréknyikorgást. Mintha marhalánc is csörgött volna. De csak egy közönséges, nyomorúságos szénásszekér volt, s rajta egy fajtámbeli pór. Élénk szemű és észjárású, halott fiúnk, Victor volt hozzá fogható már gyermekkorában. (Melyik: az Első vagy a Második vajon? Hisz két Victort és két Leontinát temettünk el. Meg egy kis Andreit; a hatodik az anyja nevére hallgatott.)
Szénásszekéren zötyögtem hazáig, mint kölyökkoromban Besztercén. Arra ébredtem föl, hogy az öreg paraszt Kossuth nevét kimondva háromszor is keresztet vet előttem, mintha szent vagy ördög árnyéka vetült volna hirtelen közénk.
Az is lehet, hogy mindez megtörtént velem. Hol és mikor?
Ülnek az ünnepi asztalnál, a megfogyatkozott család. Valamilyen névnap lehet. Ő meglehetősen étvágytalan, mint rendszerint. Egy keveset azért csipeget a juhtúrós puliszkából.
Besüt az ablakon a hold, s a szegénységszag menten elillan. Illatos éjszaka lesz. Hátha ez egyszer nyugodt éjszaka vár rá. Ha kipihenhetné magát!... El ne felejtse: négy csepp mákony lefekvésig, óránként. A jó álom bölcs és oktató lehet – amióta Young Éjszakáit fordítja, még inkább hiszi. – Csak azon képzelődések vagynak mindenkor veszedelmünkre, amelyekbe ébren merülünk... Létet adni a lehetetlennek!... Micsoda tűrhetetlen ürességgel ébred meg utána az ember.
„A képzelődés szüntelen gyötri magát – ezt a részt már kívülről tudja –, hogy eszközöket találjon, amelyek siettessék e lassú szempillantásokat, s megszabadítsanak mintegy minket mi magunktól, kimerítjük minden tehetségünket, hogy hiábavaló mulatságokban letékozolhassuk a mi napjainkat. Ide s tova bujdosunk a földön, hogy elrejtezhessünk a gondolat elől, mint valamely minket üldöző Tirannus elől...”
Valamikor e sorokat olvasva, számára a Tirannus – és hány megtévesztett móc számára – Kossuth nevével társult... Azóta ő sokat tapasztalt; arcára kiült a komor, megátalkodott kifejezés, mióta rádöbbent arra, hogy a múlttal együtt a jelen is egyformán gyötrő, lehangoló és (mint ünneplő ruha zsebében felejtett molyirtó) fojtogató. Gyűlölet, erőlködés, tehetetlenség, bűntudat, minden egybemosódik benne s a világban, akár ezek a terméketlen, céltalan napok. Az érdem – még a tévedés joga is – azokat illeti meg, akik (akár az iszapos bűzben az a vasvillával trágyát hányó legény) lábukat erősen megvetik a kor talajában, s a megfeszített munkától kifulladva hagyják, elvárják, hogy az utókor törölje le a verejtéket homlokukról.
Szólnak hozzá az asztalnál; rosszallóan veszik tudomásul, hogy nem igényli a társaságukat. Majd ijedten néznek össze: ennyire elhatalmasodott volna rajta a betegség?!...
Egykedvűen támasztja meg fejét. Zötyög a vonat – benne – Bécs és Arad közt valahol. („Leépülésem beépülés-e vajon az időtlenségbe?”) Kerek, pirospozsgás képű útitársa cseveg, dúdolgat, majd ismét cseveg. Most éppen Kossuth kerül terítékre (nem véletlen, hogy ő ezt jegyezte meg): „Kossuth két részből áll – szól vala Erdélyi János. – Egyik a régi udvardi, másik a mai, a népszerű. Olyan, mint mikor egy fa különböző gyümölcsöt hoz...”
„Töröld le hamar! – utasítja leánygyermekét csípős hangon Susana. – Apád megint a ruháját lakatja jól.”
A mellényén végigömlött mártást törölgetik szalvétával.
Hogy került oda, mikor ő nem is kívánt enni a paprikásból?
*
Nem kívánkoztam nagyobb társaságba tavalyelőtt nyáron sem. Addig unszoltak, küldözgették a leveleket, üzeneteket, hogy végül mégis rászántam magam egy rövidke útra, annak tudatában, hogy régi, Kárpátokon túli arcokat is viszontláthatok majd.
Ittuk, napjában többször is, a buzogó, hideg borvizet, estefelé még fröccsnek is. Ahogy tüskés szakállú, konok ábrázatú társaimban nőtt a megszállottság, bennem úgy borította el – mint sűrű sötét szőrzet – a felkavart fiatalkori izgalmakat is a közöny. Áldatlan tékozlás, olykor már bűnös demagógia naphosszat fecsegni, hangoskodni itt – gondoltam –; ezúttal nem a császári felség, hanem más uralkodó személy iránt színlelni és táp-lálni a bizalmat. Miközben ti az én lelkiismeretemre apelláltok, kérlelve, nemegyszer gúnyosan ugratva.
„Hallottuk, hogy a kormányzó úr, Lichtenstein herceg aláírásával elnyerted a jó tanulónak kijáró bizonyítványt... Engedelmességed egyenesen bámulatos! Mi is áll benne pontosan?... Costin, George, valamelyiketek tán olvasta is!”
„...Figyelemre méltó szorgalmával és példamutató magatartásával a hivatalban és azon kívül, etc... szóval korrekt viselkedésével a kormányszék részéről kivívta a feddhetetlen tintanyalónak kijáró minősítést.”
Bukarestből vagy Iasi-ból megítélve tisztviselői a beosztásom; holott román fordítóként dolgoztam, gyanús színben tűnhetett föl egykori küzdőtársaim szemében. Egy kis rosszindulattal bárki elhihette rólam, hogy feletteseimet kiszolgálva nemcsak tintát nyalok, a hatalom képviselői viszont könnyen feltételezhették, miszerint a kormányzóság hivatali titkait kiszolgáltatom határon túli testvéreimnek. Mintha legönzetlenebb pártfogóm, Barit is kezdett volna elhidegülni tőlem, még Szebenben. Egy zavaros, magyarázkodó levélben szóvá is tettem volt neki. Nem hihettem el, ma sem hiszem, hogy az ő emberismeretével megrendülhetett volna benne a bizalom irántam. Neki köszönhettem Goethe világmegváltást kerülő bölcsességét s az egyetemes irodalom hatását, s látván, mint töröm magam az olasz nyelv tanulásában, ugyancsak ő ajándékozott meg egy eredeti Petrarca-kötettel. Eszembe jut most ez a villámokkal zaklatott, dörgésekkel terhes délután, midőn Barit kifejtette előttem Goethe démon-komplexusát, nem mulasztván el ugyanakkor enyhe szemrehányással illetni barátját – vagyis engem, aki, a nagy német elméhez hasonlóan, viszolygok, már-már ijedezem az élesebb árnyaktól s a hangos kísértetektől, ezek szerint, úgy látszik, mégsem születtem eléggé bátornak, következetes harcosnak, alkatilag.
„Akkor még nem tudtam, milyen leküzdhetetlen kedvetlenség vett erőt M.-en. A látható fáradtság és apátia nem a mindennapok felgyülemlett keserűségének egyszerű mellékterméke; betegsége nagyon is előrehaladott állapotban van már – emlékezett vissza később G(eorge) B(arit) ezekre az időkre, nem mulasztván el felidézni egyik utolsó szebeni találkozásukat. – Susana terített asztalhoz ültetett; megpróbáltam vidám lenni, mint hajdanán, egyszer, kétszer tréfás sziporkával űzvén el a gond fellegét az Andrei homlokáról, de tartósan már nem sikerült.”
„Goethe sokáig a maga józan ösztönével nézett szembe a francia császár szuggesztív alakjával – fejtegette nekem Barit azon az estén –; állítólag találkoztak is a bősz hódítóval, de korántsem tudott megbirkózni személyes Napóleon-élményével sem. A démoni erő legtökéletesebb megtestesülését látta benne; versben – noha ironikusan, paprikás hangulatban az Utolsó Ítélet napján is megidézi – mégsem sikerült megjelenítenie, mint a tett emberét. Ebből is látszik, hogy alkatilag nagyon távol állt tőle.”
Barit rögtönzött kiselőadását eredeti Goethe-versidézettel zárta:
Az Isten előtt gondold meg ezt jól!
Szavalsz, mint egy német professzor... („Most én is azt teszem” – szúrta közbe bohókásan.)
Tetteit tudjuk: azok ma mind
csak annyit nyomnak, mint a f...
De hogyha elég sok merszed volna,
nem bánom, fogd meg s vidd a pokolba.
„Az ilyen embereket – nem hősöket – semmi sem győzi le, legfeljebb az univerzum, mellyel harcba szálltak. Nagy a jövő!”
Magam is csodálkoztam, hogy milyen világos s főleg szenvedélyes megjegyzéssel igyekeztem pontot tenni a vita végére.
Valóban, alkati kérdés csupán, hogy küzdelemre felkent, igaz forradalmár válik-e valakiből, vagy sem?!
Fürdőző barátaim körüludvaroltak, hogy szólásra bírjanak. Azt képzelték, hogy kötelességük engem kiengesztelni az írnoki orcámon csattant, túlságosan vaskos tréfájuk után. Mindent elkövettek, hogy kicsaljanak belőlem egy (összetartozásunk adújaként méltányolható) „zsírosabb” mosolyt, vagy egy hazafiúi érzelemmel kifényezett újabb versezetet, amely balsejtelmeiknek s a költői megrekedésemről szóló, harsányabb híreszteléseknek méltó cáfolata lehet majd. Én a szűk völgyet kopárnak, jellegtelennek találtam a gazdag fantáziájú barcasági táj után. Talán emiatt is kedvetlen voltam, tudván, hogy az előpataki fürdő látogatottsága a fényűzés és hencegés divatparádéjának köszönhető, különösen a fürdőidényben. A francia műveltséget fitogtató bojárok és nehéz selyemben, bársonytunikában szenvelgő, gőgös hölgyeik láttán bevallom, undor fogott el. („Gátlásosnak mutatkozol előttük”, figyelmeztetett reggeliző asztaltársaságom.) A szemerkélő esőben, a főkutakhoz vezető fedett sétányon velem szembejövő, ékszerek halmazával török módra felcicomázott, párizsias pózban társalgó dámák és ficsúrok keserű igazságként vésték agyamba annak az utazónak a megjegyzését, aki hegy- és víz-, valamint néprajzi szempontból tanulmányozta a környéket s a települést, tudós buzgalommal: „A kérkedő üresség beteges állapota be szokott következni minden olyan népnél, mely a műveltséget idegen nyelven, idegen irányban vadássza, s politikai fejlettséggel és önérzettel nem rendelkezik.” Különben ugyancsak ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy az előpataki borvíz mindenekelőtt az emésztési zavarokban és az altesti szervekben keletkezett daganatokkal, aranyeres bajokkal szenvedők gyógyvize, de ajánlatos a lehangolt szervi tevékenység és vérélet kóros eseteinek gyógyítására is. (Kár, hogy a „lehangoltságom” nemcsak a vérműködésre, hanem a velőre és az idegekre is kiterjed.)
Elutazásom előtt egy korsót teletöltöttem a patak bal partján felbuzogó Restek kútjából, amely a későn kelő vendégnek a főkút elapadásakor is bőségesen kínálja vasas, szén-, villó- és kovasavas szikvizét.
Egy havasalföldi kereskedő kocsijába begyömöszölődve ültünk, már nem is tudom, hányan, amikor A(xente) S(ever), a múlt sebeire a legszigorúbb szemöldökrándulással reagáló barátunk egy öt-hat évvel korábbi költeményemből idézett kapásból, amelyikben – állítása szerint bár sokkal általánosabban, „kendőzőbb” filozofálgatással, mint ahogyan tőlem megszokták – mégis jelen van a fajtám sorsáért felelős lelkiismeret.
A fojtogatott népek keményen harcba szállnak,
Hogy lerázzák nyomasztó, kegyetlen jármukat..
– szavalta borgőzös pátosszal. Magamban eközben a vers folytatásán, egészen más természetű, egyetemes összefüggésein kezdtem töprengeni („Az emberi törekvés mért lenne hasztalan?”). Mindent, mi megkísértett, az értelmünk beér... Mily káprázattal szárnyal a kultúra, a szellem („A múlt tudása nélkül nincs jövő-rügy s levél”). Ehhez már nincs fületek, gondoltam bosszúsan. Hát amit akár itt, e fördőhelyen is láthattok, amennyiben a hamis önbecsülés hályoga nem gátol meg abban, hogy becsületesen kinyissátok a szemeteket és körülnézzetek. Városainkban, falvainkban hogy él a nép, tudjátok, ám nemcsak erről írtam – a fővárosi szalonokban „kacérkodó románt is jól látom s hallom én”.
Nem volt már hozzá lelki- vagy inkább fizikai erőm ott, a török szőnyegekkel bélelt, fülleteg kocsiban, hol útitársaim csapkodó tenyere percenként legalább egy-egy röpködő molypille halálát okozta – őszintén szólva, nevetségesnek is éreztem volna az igazmondást. Helyette előrukkoltam hát egy réges-régi lidércálmommal. Pontosabban – hogy orvosom szavaival éljek –, azzal a különös érzékcsalódással, amely lehetővé tette számomra a hőskomplexusommal való leszámolást.
„Aki most veletek szemben ül, ahelyett, hogy a versek gyöngysorai felett virrasztana otthon, az éjszaka közepén egyszer csak hatalmas uralkodónak képzeli magát. – Érezvén, hogy egyből sikerült fölcsigáznom hallgatóságom érdeklődését, nyomban hozzátettem: Bizonyára nektek is volt már hasonló...” „Nekem még soha!” – vágta rá elámulva közülük a legfiatalabb, A(ron) D(ensuseanu).
„Udvaroncok járnak, szaladgálnak kedvemben – folytattam –, és érdemes férfiak várják bölcs szavaimat a tanácsban. Ám elég, hogy betévedjen egy lódarázs hálószobám nyitott ablakán, én a halk zúgástól felriadván egyszeriben rádöbbenek arra, hogy egy csomó haszontalan, komisz hivatalos papír vár reám; hisz azért fizet engem a hatalom, mert ártalmatlan firkász vagyok. Ez a legkomikusabb az egész történetecskéből.” „Ez a legszomorúbb... hogy ilyen jól látod a dolgokat” – meredt rám vádlón, falfehéren A. S.
Utólag megbántam, hogy nem jegyeztem meg én is, epésen: „A ti fejedelmetek vajon nem a lojalitás alapján méri, sokkal szűkebben, aranyait?! Ugyan melyik ország vagy nemzet ura, beleszámítva a köztársaságot meglovagoló nagy Napóleont is, jutalmazta bár napraforgómagokkal a költők csipkelődő vagy egyenesen lázító rímelt?”
*
A nyugtalanság téríti magához, még a lidércszárnyú virradatban.
Fogyatkozó erejével nem állt módjában szembeszegülni az idegen felsőbbséggel! De ők, a hegyen túliak, mikor vetnek számot végre a személytelen szolgalelkűséget szaporító „gyakorlati beidegzettséggel” (nevezzük inkább gyalázatnak) – ne adj Isten, mikor számolnak le a bizánci örökséggel, mely nem kevésbé fojtogató ma is, mint volt a szultán hírhedt selyemzsinórja?
Mint a vakság cellájából szabaduló rab,
Lelkem is arra vár, hogy kitörhessen holnap
Ebből a hitvány testből...
Mint rég kiszáradtnak hitt kútból, verssorok tolulnak fel torkán. Sürgősen be kellene fejeznie a könyvnyomtatás szabadságáról megkezdett értekezését, amíg el nem veszíti a gondolatok fonalát. A most vajúdó költemény talán mottója lehetne eddigi – hátha nem hiábavaló – erőfeszítésének.
A könyvnyomtatást az emberi szabadság szelleme hozta létre, valamikor még a szabadság és a zsarnokság, a személyi függetlenség és a kormányzási erőszak közötti küzdelem kezdetén... A művészet csak szabad társadalomban fejlődhet, a despotizmus a halálát jelenti. Bizáncban, ahol az udvar erkölcstelensége rothadásszagot árasztott maga körül, a költészet nem tudott kibontakozni... A machiavellizmus és a napóleonizmus nyomasztó hatást gyakorolt a könyvnyomtatás szabadságára, a mai napig is fájdalmas érzéssel vesszük tudomásul azon idők szomorú hatását. Az ily erőszakos intézkedések nem egyeztethetők össze a civilizált népek nehezen megszerzett tudásával...
Hogyan fogadná Iancut, ha mondjuk, eszébe jutna őt is felkeresni – árván, kétségbeejtően elhanyagoltan, a kilátástalanság kérdőjeleként? „Őfelsége oltalma alatt a nemzet jövője szerencsésnek ígérkezik!”...
Az is lehet, hogy szórakozottan elnézne az ő feje fölött, mint rommá lett múlt felett. Úgy tenne (úgy tennének?), mintha nem ismerné meg (egyik a másikát).
Kínálkozott-e egyéb megoldás? Az egyik vagy a másik oldalon felkelő nációt csak önös érdeke, a vak ösztön vezérelte volna? Nem a tudatos felismerés, hogy a nagyhatalmi zsarnokok szent szövetsége ellenében külön szabadság, külön igazság útja semmit sem ér?! Eleve arra voltak ítélve, hogy hóhérok és áldozatok legyenek, egy szerepcserével végigjátszott – megrendezett – vérbő komiko-tragédiában?
A megszállottak féktelen indulata ma borzalommal tölti el.
De, akkor?! Izgalommal kísérte végig gondolatban hosszú útján (a bosszú útján?) Sagunát, aki vörös szőnyeget terített az orosz ezredek elé Bukarestben. A kozáklovak vágtája akkor már jól kivehető volt. Az a (hányadik) cselfogás, kompromisszum minden forradalom végét jelentette. Ki gondolt volna akkor a megtorlás áldozataira – a túloldalon! Eszükbe sem jutott, hogy a megtorlás következményei az ő táborukban váltja ki majd a legnagyobb hisztériát, nekik lesz részük a legtartósabb mérgezésben. A román csapatok (bécsi terminológiával „csürhe!”) lefegyverzése következett. Fölösleges pörsenések a rend sminkelt ábrázatán. E hatalmi „túlzás” után sokuk szemében már értelmetlennek tűnt a véráldozat (megint csak az övék!). Ám a felséges uralkodóház iránti megingathatatlan hűségükért („úgy kell nekünk!” – a hízelgésért) cserében még hátra volt a bécsi udvar részéről a lekezelés, a megvetés, vagy egyenesen a rágalom.
Iancu több órás sírógörcs és több napos dühöngés után kész lett volna kibékülni az emigrációba – vagy akár a föld alá – kergetett magyarokkal.
És ő? („Belefúlni azok vérébe, akik a te hibádból estek el!”) Érhette volna nagyobb borzalom?
A legerősebbek gyengének bizonyultak még egyszer vállalni a történelmi szerepet.
Mert lásd be, Iancu, hogy könnyebb volt neked is hegyi ösvényeken bolyongani, távol a kétszínűségtől, a haramiáknál hazugabb és bosszúállóbb világtól. Hol elkísér a havasi kürt szelíd hangja, a hegycsúcsokat összekötő tűzjelek, könnyebb hadakozni ott a fantomokkal, elhinni, hogy a hegy képes megvédeni az igazságtalanságtól és törvénytelenségektől.
A tetőn csak az Isten lakik. Felgyalogolva a Cenkre, én is vele beszélgettem néhanapján, az ő oltalmába ajánlottam tehetetlen lelkemet. Ha már a jók – a fejedelemségekben, Magyarországon és Európaszerte elbuktak, csak hitvány, hízelgő kufárlelkűek lehettek azok, kik újabb gyalázatos praktikákba fogván, többek között a cár atyuskának kezdték küldözgetni kérelmeiket, hogy „az örökös alattvalói alázat hangjától meglágyított szívével kegyeskedjék emlékezni reánk, arra, hogy...”
Nem akarok tüntetni tehetetlenségemmel. De a sors kegyetlen komikuma folytán a tanulság készen adott: aki hajdan harci indulót szerzett nektek, az most gombászni indul, legfeljebb (utóbb állás nélkül) éhesen. Mielőtt elborulna a Cenk felett az ég. Mielőtt elméje egészen elborulna.
Az erőszak nem oldott meg semmit. A véletlenek szerepe nagyobb, mint gondoltuk. Ez jócskán megnövel(het)i a tehetetlenek szerepét.
A történelemben az ő szövetségükre is számítani kell.
Egy gyenge pillanatukban... (Tudom, ilyen még nem volt.)
Csak tartana a jó idő.
2.
Egy sárbocskoros gyermek szökdell fölfelé a Hosszú utcán. Nem mentem be a Zöldfa szálló közelébe eső kis vendéglőbe. Séta közben lassítottam, habozva meg is álltam előtte, de felötlött bennem egyik – a Barcaságon átutazó – zsurnaliszta barát megjegyzése: „Kerüld a kávéházaikat, ahol a brassói előkelőségek pöffeszkednek. Pechemre elfogadtam egyszer egy szász polgár meghívását; ráadásul félművelt volt az illető. Lassan, kitartóan szopogatta a sörhabot, a negyedik korsó gallérját is leküldte már a torkán, de én még mindig nem mertem felbecsülni a nyak belső (láthatatlan) méreteit, midőn váratlanul az őseivel hozakodott elő. Az egyikről azt állította, hogy hatszáz-hétszáz esztendővel ezelőtt igric volt, a másikat meg hírnökként menesztették övéi a magyar királyhoz...”
Gúnyos remegés futott végig a román zsurnaliszta két keserű ránc közé zárt, keskeny ajkán. Miért legyen nekem komplexusom még emiatt is, gondoltam akkor mindjárt. A brassói szászok elei szabad földet és nem akármilyen privilégiumokat kaptak a magyar királyoktól. (Nem úgy, mint a mieink. Mennyiben szász föld ma a Királyföld? – ez fáj nekünk. Hát a magyaroknak?)
Látnivalóan szorgalmas, takarékos iparosemberek élnek a városnak főképpen ezen a tájékán. A céhmesterek utódai; céltudatosak, köztük bikaerős férfiak is. Kötélverők (legalább negyvenen, egykor a céh jelentette erejüket, manapság egyre inkább a konkurrenciával járó fortély), tímárok, szíjgyártók, csizmadiák, nyergesek, szűcsök, asztalosok, harangöntők, rézművesek, koporsókészítők... S hát a gyertyaöntők, akiknek piaca jórészt a határokon túlra tevődött át. Ősszel több ezer leölt juh kövérségét, csontját olvasztják ki nagy üstökben, s a juhbendőkben tárolt faggyúból öntenek gyertyát.
Eső után most néptelen az utca; nagyobb sétára indulok. A díszfák és a kertek gyümölcsfái ilyenkor különösen élénk zölden fogadnak (nem ha ragossal, mint a Cenk sűrűje), s az ódon falomladékok a széthasadozó felhőzet mögül visszasütő fényben élesebb – történelmi – kontűrökben tűnnek elő.
Valamikor a völgytorkolat előtt – a mai Alstadt helyén – feküdt a város. Az itt lakó nép viselete, külleme, talán még a jelleme is különbözik a belvárosiakétól, kik köcsögkalapjukkal, frakkosan még eleganciában sem akarnak lemaradni a vaskocsi sebességével korszerűsödő világtól. Bevett szokásaikhoz ragaszkodó földművelők és iparosok háza előtt haladok el, itt még őrzik – nemcsak a láda mélyén – a régi viseletet: az ünnepi mentét, a ráncos szoknyát meg a palástot, úgy, mint faluhelyen. Akárcsak az én bormérő gazdám, akinek unszolására jó pár évvel ezelőtt, hirtelenszőke, szeplős arcú, nyakú, kezű asszonykája megmutatta volt nekem féltve őrzött boglárkáit (azzal tűzték volt fel fejükre a fátyolt), s a nagyapja hosszú ujjú dolmányát és díszövét, melyben ott rejtőzött a gyilok.
Szerencsére nem halok meg a sörért – zárom le magamban a vitát; de legalább távol tartom magam a gőgös, zajos kávéházaktól. Sebaj! A Fellegvárhegy nyugati alján, a szűk völgysikátoron ereszkedem le majd, végig a külső klastrom utcán, hogy útba ejtsem a bormérő házát.
Maga elé képzeli a pince kőboltozatát. Egy kriptának is beillenék.
„Nehogy igyál!” – kísérte ki karikás szemmel Susana. Haját leszorította, elrejtette megint; ilyen gyönyörű időben is kendőt kötött. Kiveszett belőle minden vágy, az asszonyi hiúság is. Pedig olykor még a csúnya, veres képű szász asszonyok is ingerlőek, amint a dísztökök és a tejeskukorica csövek csendéletébe alig érzékelhető mozgást lopnak be, a tornácpárkányra könyökölve. Az ő tekintetüket a kukorica sárga selyembajusza ingerli talán?
Ha iszom, nyomban ellágyulok. Az még hagyján, hogy fogatot kell rendelni nekem, mert nem vagyok képes hazamenni; de olyankor szokott elfogni a kétség, s a fizikai rosszullét ismétlődő állapotával együtt jár a felismerése annak, hogy belőlem is kiveszett valami pótolhatatlan: a világosság, a derű. Hasztalan próbálom elhitetni magammal, hogy minden csupa illat, mint hajdan, és megnyugvásra lelhetek a végtelen sokféleségben.
Egyhangú környezetemben szinte kizárt egy évszakváltással beígért újabb virágzás. Érzem, nem vagyok képes több verset írni, én, akinek lelkében nem is olyan régen mákmezők tenyésztek. Házaséletem megrázkódtatások nélkül zajlott le. Susanának, ha bántottam is, ritkán hatolt szívéig a fájdalom, csak hiúságát tudtam megsérteni. Előítélet szálaiból szőtt maga köré selyemgubót.
„Azért egy szász menyecskét nem ajánlanánk neked – ugrattak még Szebenben bajtársaim. – A maga szállásának, kényelmének hűséges őrzője ugyan, de éjjel pávasikolyokat hallat, ha igaz, mivel álmában is folyton attól tart, hogy fényes tollait ellopja valaki. És minden egyéb téren a kevély pávamadárhoz hasonlatos: midőn díszes ruháját kiteregeti, egyszersmind büszke járása is ahhoz igazodik; irigy és fukar...” – A többit diszkréten csak a fülembe súgta a megszállott madarszakértő: „Ki hinné, hogy az ő ganéját csőrével menten felkoppintja s megeszi? Mármint a páva.”
Akkoriban még őt is el-elragadta a vita heve, megvoltak a maga érvei mindenre. Utóbb szellemi renyheség vett rajta erőt, szinte minden érdeklődését elveszítette az emberek és napi gondjaik iránt; mintha tudatlanságba süllyedt volna maga is. Az ő ravatalánál is elmondatják majd, amit egy jó évtizeddel ezelőtt a Wesselényit búcsúztató halotti beszéd: „Jól jártál, hogy elmentél közülünk, hogy meg nem érted az időt, amit Sámson, ki világtalanul volt kénytelen őrölni a filiszteusok malmában.” Wesselényi temetése csendesen zajlott le, csak az osztrák rendőrség tevékenykedett nagy buzgón, éberen a fekete bársonnyal bevont koporsó körül. Jellemző az akkori viszonyokra, hogy a kormány a hűlt tetemet a tél beálltáig nem engedte Zsibóra vitetni, nehogy a pesti temetéshez hasonló tömeg gyűljön össze egész Erdélyből. Nagy titokban szállíttatott a koporsó Zsibóra, ahol néhány barát jelenlétében helyezték a családi sírboltba.
Ma már az az elégtételed sem lehetne meg – légy bár a haza, a nemzet lelkiismerete –, hogy egész országrészt mozgasson meg halálod híre, s elhantolásod néma tüntetésszámba menjen, a hatalmi szervek remegését, félelmét váltva ki.
Akkor, 1851 táján, még viszolyogtam Wesselényi Miklós bárótól, a halottól is, mint minden magyar politikai személyiségtől. Ma már nem tartana vissza semmilyen előítélet, hogy akár egy tiltott temetésen részt vegyek.
Wesselényi még 1843-ban ezt írta volt Szózatában: „...nincs nemzetiségünknek ártalmasabb ellensége – a betyáros magyarságnál. A magyarok Istene előtt kedves tettet követ el – ki a durvaság, darabosság s butaság elűzését mozdítja elő, s ki a magyart mind tudományi, mind mesterségi, mind társadalmi viszonyaiban míveltebbé teszi.”
Vonatkozik ez a mi Istenünkre is. Kérdés, hol, kiben lakozik a románok Istene? Vagy nem is egy(azon) Istenre tartoznak testünk és lelkünk nyomorúságának, áldatlan állapotának gondjai?! – kérdem tőletek, I(osif) P(uscariu) s többi „túlzó”-nak nevezett román honfitársam, akik számára a másság fogalma nem létezik, s kiket a tények figyelmen kívül hagyása, felületes ismerete vagy szándékos eltorzítása felelőtlen, félelmetes indulatokra ragadtat.
Meggyőződését korábbi benyomásai is megerősítették, többek közt két meghökkentő epizód. Gróf Haller Ferenc meghívta fehéregyházi kastélyába. Jobban mondva, beültette hintójába, és elhajtatott vele a Segesvár felé vezető úton; többek között szándékában állt néhány könyvritkaságával is eldicsekedni M. előtt. A szász községeken haladva keresztül, őbenne elkerülhetetlenül fölelevenedett egy tíz esztendővel azelőtti kocsikázás emléke.
Akkoriban már hallott valamit arról, hogy a magyarok lánglelkű s -hevületű költőjének özvegye, az ifjú Petőfiné Segesvár környékén keresi csatában elesett férje csontjait. Kocsijuk a városba érvén, neki egyszer csak a lélegzete is szinte elakadt a meglepetéstől. Útitársai, egy kormányszéki ülnök meg egy görögkatolikus papnövendék, előbb összenéztek, majd az előbbi csodálkozva kérdezte tőle: „Ön nem olvasott róla?! Tele voltak vele az újságok. Nagy pompával temették el a hőst, az összes, Erdélyben állomásozó csapatok főtisztjei jelen voltak az ünnepélyes szoborleleplezésen, szintúgy az egyházak főpapjai.” A papnövendék udvariasan helyesbített: „A protestánsokat nem hívták meg; Haynald püspök, a római katolikus egyház feje pedig levélben mentette ki magát... Így aztán a magyar egyházak nem vettek részt a ceremónián.” „Elkerülte a figyelmemet” – motyogta ő, és elhűlve olvasta az emléktáblára írottakat: A hős császári orosz tábornoknak, a császár szárnysegédének s a táborkar főnökének, Georgij Jakovlevics Szkarjatinnak, aki 1849. július 21-én Segesvárnál egy ellenséges golyó által találva elesett, az egyesült hadak közös harca és diadala, s Ausztria és Oroszország felséges fejedelmei barátságos szövetsége hálás elismerésének emlékéül az erdélyi cs. kir. hadtest.
Egy fűtött hangú levél lapult zsebében a szoborleleplezéssel csaknem egy időben íródott sorokkal: „a császár mint a valódi szabadság védője... mint valóságos békebíró, ki a múlt hagyományait a jövő szükségleteivel kibékítőleg, a gyászos idő szülte sebeket nagylelkű szelídséggel gyógyítólag, de egyszersmind kímélő kézzel elhárítani tudja fejünk felől a háborgó fellegeket...”
Ezt egyik román harcos (barát?) írta a másikhoz. (A kiemelések tőle származnak.)
Nevetséges! Vagy inkább elszomorító; akárcsak a „túlzók” aggodalma amiatt, hogy a besztercei szászok fáklyákkal s a Rákóczi-indulóval fogadták Eötvös bárót („no, de tiszta igaz! a báró kulturális úton akarná a Duna-konföderációt!”), meg hogy a kolozsvári magyar színtársulat előadásain Szebenben is, Brassóban is telt ház volt, s legutóbb szász kereskedők járultak hozzá öttíz forinttal a Kazinczy-alapítványhoz.
Nyilván volt alkalma az. ellenkező véglettel is találkoznia a románok részéről.
Haller gróf maga is meghívásnak tett eleget, amikor 1861 februárjának végén hintóba ült velem együtt. A segesvári polgárság és fiatalság táncestéllyel egybekötött összejövetelre hívta meg a szomszéd vármegyék birtokosait. Kocsi kocsi után tűnt fel az enyhén borongó, lilás fénybe vesző látóhatáron. A földeken s a dombhajlatokban, mint szétszórt nyáj, csak foltokban ötlött szemünkbe a hó. A gróf szűkszavúnak mutatkozott, nem csupán egészségemet kímélendő (tisztában volt tartós levertségem kockázataival), de tüntetett is azzal, hogy tiszteli nézeteimet, még hogyha ellenkeznek is az övéivel. Egy pillanatra – éppen egy harsogó patak fölött repültünk át –, jóllehet világosan tudtam, hogy fiatalság, tehetség, életerő engem már örökre elkerül, rám jött a bolond, tavaszváró hangulat.
Magamat persze nem tudtam megtagadni. A családi címerekkel díszített kocsisor láttán, mint annyiszor, ha a nép kisemmizettségére kellett gondolnom, megint elszorult a mellkasom. Alig szálltunk ki a hintóból, Haller gróf idejét és türelmét máris igénybe vették. Ám ő, akárcsak könyvtárszobájának ritkaságai között, ahol kivárta, míg a szellemi partner maga fejezte ki gondolatát s érzelmi hozzáállását (bámulatát), ezúttal is türelmesen, udvariasan meghallgatta a harminc tagú küldöttsége élén színe elé járuló segesvári egyházkerület esperesét (valami Bojunak hívták, ha jól emlékszem), aki a görög nem egyesült román elemi iskolának felajánlott adományért mondott köszönetet a grófnak. A tulokfejű, pislogó pópa széles gesztusok kíséretében adta elő szónoklatát, miszerint nem leend többé oly erő és hatalom, mely a román nemzetet újra a hálátlanság ösvényére tudja vezetni. Tisztelgő beszéde végén – ezt kellett volna hallanod, Susana! – az Uniót éltette. Azok után, hogy a szászok nagy befolyású képviselője, Konrad Schmidt (azóta ő lett a kancellária alelnöke) a három nemzet színe előtt kijelentette: ők csak a municípiumok autonómiájának megőrzésével hajlandók tárgyalni az Unióról, valamint, hogy a ’48-as törvények kiegészítésre szorulnak: az egyéni jogegyenlőséget biztosítják ugyan, de a kollektív nemzeti jog is szükségeltetik. Miközben a mi püspökeink, Sulutiu és Saguna egyre csak azt hangoztatják, hogy megszűnt a magyaroknak a forradalom által kivívott minden jogfolytonossága, addig a szászok az idei (1863-as) Tartománygyűlésen is tovább akartak volna lépni a román nemzet és vallások egyenjogúsításánál. „Mi ebből, a felülről is pártfogolt törvényjavaslatból a következtetés? – hangzik az ő érvelésük. – Az, hogy ha négynél több nemzetiség, s hatnál több vallás van Erdélyben, a többit törvényszerűleg nem fogják elismerni.”
Ezek szerint a (bukott magyar forradalom által meghirdetett, a Bălcescunak ígért) általános jogegyenlőség, a mindenfajta különbség megszüntetése – több a jelenlegi törvényjavaslatnál?!)
*
Elhaladnak a sajtó, a kádak mellett; követi a köpcös emberkét a belső pincébe, ahol az óriási boroshordók állanak. A gazda megkopogtatja a hordó falát; erre a szertartásra minden alkalommal sor kerül, de a vendég csak szemtanú marad. „Hallotta, Marosán úr? Tompán szól. Úgy hát teli van.” Előkerül a lopóka s a poharak. A kóstolás hamiskás orcával folyik. Az övé néha a nova bornál is fanyarkásabbra sikeredik.
Ballagnak visszafelé a krumpliköves, gyepes udvaron. A gazda szemügyre veszi a karókhoz kötött rózsákat, de csak a jobb szemével, a nagyobbal. A kisebbikkel vendégére kacsint; az esze másutt jár. Messze. Tudnivaló, hogy ilyenkor mi következik.
A köpcös Hans szeret mesélni. Ő vendéglőasztalnál még sohasem hallott ilyen kerek, az izgalmakat a morál malterével gondosan egybeépítő történeteket. Előbb a „firmára” írandó szöveg hangzik el: „Én kezdettől fogva megfogadtam magamnak, hogy hű maradok a városomhoz. Higgye el nekem, Marosán úr, nem is olyan könnyű dolog ez.”
Most már jöhet a vendégmarasztaló, ezúttal a közelmúlt leghajszálmeresztőbb epizódjáról:
„Ha jól értettem, az Árvaleány templomnál járt máma is. A Gesprenghegyen a forrásnál. – Hatásos szünet után. – Ott trónolt Lüders tábornok 1849. június 20-án. Történelmi dátumot mondok: aznap délután hívtuk el a feleségemhez a bábaasszonyt. A gyermek harmadnapra halva jött a világra. Elhiheti, hogy halálpontosan megjegyeztem a napot.”
A Gespreng-hegy emelkedik előttem. Az egykori erődből csak egy zömtorony talapzata maradt meg. Az öregek azt beszélik, hogy fél évszázaddal ezelőtt még állottak a falak és a kapubástya egy része, de az óbrassóiak széthordták a köveket házépítéshez. A hegy egy forrásról kapta nevét, mely nagy erővel és bő vizével egy barlangszerű mélyedésből tör elő. Az éjjel azt álmodtam, hogy belezuhantam a földalatti barlangok egyikébe, amelyeket folyosók kötnek össze, s az ott meggyűlt esővíz táplálja a forrást. Teleittam magamat friss, jéghideg, szénfekete vízzel, a végén már úgy éreztem, hogy fulladozom tőle – mégis szomjasan ébredtem.
Négyszáz évvel ezelőtt, ki tudná megmondani, melyik szultán dühe földig romboltatta a várat, amely vész idején oltalmat nyújtott a lakosságnak. Az életben maradottak az új várost a völgybe építették; a falakon kívül szorult szegénység a régi település helyén később benépesítette Ó-Brassót.
„A muszkák nem számítottak ellenállásra, annál kevésbé arra, hogy az erőd nevet meg nem érdemlő fellegvár a védelmet még csak meg is kísértse; ők azt várták, hogy mielőbb feltűnjön a város hódoló küldöttsége. Kibontott zászlókkal, harsogó zeneszóval vonultak Brassó alá...”
Az ég megint rázendített; esik. Miközben a házigazda mesél, benne felötlik egy gyermekkori élmény: egy mocskos, vásott kölyök cirkuszi mutatványnyal akarta elkápráztatni az utcán összecsődült közönséget. Egy beteg medvét vezetett pórázon, az állat minden pocsolyába belegázolt. A kölyök szája a szénnel kirajzolt bajuszka alatt keményen rándult meg, valahányszor hevesen, fölényes vigyorral rántott egyet a medve orrát átfúró karikába fűzött láncon. Az állat félénknek mutatkozott, fájdalmát nem árulta el, legfeljebb azzal, hogy ügyetlenül le-leguggolt a tócsákba, és megborzongva hörgött, tüsszögött, bágyadt tekintettel bámulva a kíváncsiskodókra. Idomítója rutén, német, jiddis, román nyelven zagyvált összevissza mindent. Ő, aki akkor mindezt látta, sírni tudott volna, nem a sajnálattól, hanem félelmében: úgy érezte, hogy ha sokat hergelik azt a lomha, nagy állatot, egyszer szét fog tépni maga körül mindenkit. Mintha csak ezt a gyermekkori megérzését próbálná kivetíteni minden értelmes összefüggés híján arra, amit éppen hall.
„Zárt tömegben jutottak el az oroszok a Fellegvár-hegy alatti Naphoz címzett vendégfogadóig. Akkor dördültek el a várfokon felállított ágyúk. A leözönlő kartácszáporból észrevehették, hogy nem a város polgárainak üdvlövései fogadják őket. A kozákoknak az élén lovagló parancsnokát többedmagával elsöpörte az ágyútűz. Kénytelenek voltak visszacurikkolni az Akasztófa-domb alá.
Lüders tiszti hírnöke közel lovagolván, a várfok alól felkiáltott, hogy harmincezer emberrel s hatalmas tüzérséggel szemben minden további ellenállás képtelenség. A kapituláció feltételeit megtalálják, mutatta, a tábornagy Predeálon kiadott kiáltványában, melynek egy példányát kötelen húzták föl a várba. Az állt benne többek közt, hogy akik meg nem hódolnak a cár atyuska serege előtt, azokra tűz, vas és könyörtelen kiirtás vár. Az erőd tüzérségi parancsnoka, valami Sámuel, rövidre fogott tanácskozás után, önhitten lekiáltott a hírnöknek – (M.-nek rémlett valami az esetről, emlékezett a Tóth Samu névre) –, hogy a jogtipró zsarnoksággal szövetkezők előtt ők meg nem rettennek, s egész Európa előtt tudva van... így meg úgy, hogy az igaz ügyért, a szabadságért harcolnak... Szerencsére – a mesélő most a kiürült pohár mellett hunyorog –, itt is, ott is előbátorkodtak a józan polgárok, és útmutatásuk mellett a muszkáknak, szétoszolva a kerteken keresztül, részint a Cenk alján húzódó régi falak védelme alatt sikerült beosonniuk a városba. Máskülönben a szászok szép házai még szétlövettek volna.
A rohamkísérletek estig eltartottak; a védők kartács- és puskagolyói nyomán hullák százai borították a várhegy oldalát. Az orosz tábornok keserves áldozat árán győződött meg arról, hogy ha hadseregét feláldozná is, úgysem tudná bevenni rohammal a fellegvárat. Éjjel az Imrich-féle kertben a muszkák tizennyolc fontos ágyút állítottak föl, másnap délelőtt a gránátok betörték a középület fedélzetét, felrobbant a lőpor, a szobák égni kezdtek. Oltás, sok sebesült; a honvédek két napig tartani tudták magukat így is. Elfogyván utolsó töltényük is, szabad elvonulást kértek, de Lüders csak életüket garantálta, amennyiben a következő nap, június 22-én öt óráig megadják magukat mint hadifoglyok, A védők összetörték fegyvereiket, és sírva tűzték ki a fehér zászlót. Egy sánckáplár ellenkezett ugyan, erőnek erejével kellett kicsavarni kezéből a pisztolyt. Úgy mondták, megháborodott.
Az oroszok bámulatát és gyengéd bánásmódját aztán felváltotta az osztrákok bosszúindulata. A foglyokat Fogaras várába hurcolták, onnan Szebenbe vitték őket, majd vissza ismét ide hozzánk. Bem tábornok háromszéki sikereinek idején pedig több mint kétezer magyar foglyot hajtottak étlen-szomjan Ploiesti felé, megtiltván nekik, hogy bár kenyeret vehessenek tőlünk saját pénzükön.”
A többit már a magam ismeretéből adtam hozzá. Azt az idomtalan téglagúlát (obeliszket) a Cenken az oroszok győzelmének emlékére emelték. „Vajha nem a brassóiak gyalázatára! – jegyezte meg egy angol ésszerűséggel praktikus öltözetben kiránduló hajadon hölgy, akivel a kaptatón véletlenül összetalálkoztam. – Egyik reggelre, mérget vehet rá, el fog tűnni onnan!”
Vasárnap ebédre voltam meghíva, jórészt a hegyen túli ismerősök, ismeretlenek szorongtak az asztal körül. Keserű poharazgatás közben szidalmak hangzottak el megint. „Minden nép a polgárosodást óhajtja.” Enynyit szóltam csak, tovább hallgattam.
„Fogjunk hát össze velük? – hangzott el gúnyos hangon a provokáló kérdés. – Ezekkel meg azokkal?!”
„Bennünket s más népeket is az egyesülés gondja foglalkoztat – kezdte fejtegetni G. B. higgadtan. – Ám nem kell hozzá sok év, és a nagyhatalmak Európa újrafelosztásával lesznek elfoglalva.”
„Így hát két külön időszámítást hordunk szívdobogásunkban, idegeinkben!...”
„Valóban: fut a hintó, s a parasztszekér nyikorgó kereke siratja a hájat. Hányszor mondtam már: semmilyen úton nem haladhatunk a nemesi nemtettel!”
„Sajnos, más-más járművön nem egyforma az iram.” (Lehangolódva, magam is ilyesfélét gondoltam.)
„Én tovább megyek! – jött az újabb kihívás. – Nem férünk meg egy nyeregben.”
„Ki kell ütni őket a nyeregből! – A gúnyos hang acélpengéje most vágott, de nem hajlott. – Minden igaz román ezt várja!”
A Szebenben összehívott Tartománygyűlés minden oldalon szította az indulatokat. Hányszor tekintettek várakozva – csak ebben az évszázadban – Bécs felé. Amióta Schmerling lovag lett az államminiszter, a birodalom nemzetiségeinek területi önkormányzata mint tárgyalási alap megint előtérbe került. Csakhogy az osztrák kormány nem ésszerűen kivitelezhető megoldásra törekszik egy szélesebb föderáció alapján, hanem csak manőverezés céljából vállalkozott a román vezetők megnyerésére. A nemzetiségi viszály felhasználása a németesítés érdekében: ez az eszköze annak a politikának, amely egységes osztrák császárságot akar. Nekünk, muszájból, területi autonómiát ígérgetve, csak hogy be tudja kényszeríteni az ősi alkotmányra felesküdött, hithű magyar kiváltságosokat a birodalmi tanácsba.
Mégis ti vagytok a hiszékenyebbek, románjaim. Ne képzeljétek, hogy épp olyan forrón eszik a kását! Ha nincs Unió jobbra, lesz hát bal felé!
Egyeseket közülünk már a Lichtenstein herceg (érzelmes) búcsúztatása is optimizmussal töltött el (Schmerling éleslátásának, taktikájának könyvelhető el ez is). A szászok tüntetőleg – egyfajta „kegyelettel” – kísérték el „utolsó erdélyi útjára” az ex-kormányzót. Kihez fennkölt sorokat kényszerültem írni magam is annak Idején; jaj, csak a hízelgő versajándékokra ne emlékeznék soha! Hivatalomnál fogva sikerült meggyőznöm magamat annak szükségességéről, miszerint az egyén további nyugalmának, kibontakozásának záloga elismerni az állam magasabb szempontjait. Ez lehetett az egyik oka minden bizonnyal annak, hogy – saját magamban is csalódva – a képzelet esélyének a valósággal történt szembesítésekor szellemem megrendült. A forrongó romantika szárnyra kapta egy költeményemet; különösebb eredetiség híján nagy népszerűségre tettem szert. A közös csalódás aztán számomra talán még fájdalmasabb elkeserítő felismeréssel járt: azzal, hogy hagytam magam túlbecsülni, lebecsültem a reális (a ráncokra, rombolásra, rémítésre és rettegésre épülő) világot. A kudarc, a tehetetlenség kényszere nemcsak a húst tépi le rólad, az arcodat zúzza szét, csontodig, agyvelődig hatolva, mint a fájdalom, hanem képes az őrületbe is kergetni azzal, hogy megaláz.
Goethének volt igaza: a romantika természetellenességhez, keresettséghez, torzításokhoz vezet, karikatúrába hajló bizarrsághoz. (Kivesztek volna romantikus hajlamaim?) Midőn először éreztem hazugnak versekbe ömlesztett indulataimat – legalább annyira hazugnak, mint a népem vérét a magam hasznára folytató, hitegető hatalmi szót –, úgy döntöttem, hogy félreállok, tanúként. Nincs csodálatosabb – vigasztaltam magam –, mint kívül rekedni a szennyes sodráson.
De mi történt velem, hogy a tanú szerepére is gyönge vagyok immár.
A májusi fényben a színpompás menet – micsoda pazarlás! Nyolcszáz szász polgár nemzeti öltözetben, lóháton (eltáncolnak előttük az erdő borította hegyek, zölden habzó termőföldek hullámzanak), kényes kocsikban a merev tartású comes, a nagytekintélyű polgármester, a magisztrátus és kommunitás tagjai, valamint az egyházi férfiak kísérték ki Szebenből a fátyolos tekintetű Lichtenstein kormányzót. S az út mentén vagy az alacsony ablakok mögül bámészkodó románok viduló szívvel, könnyű fohászt küldve a Fennvalóhoz, vagy egyenesen a markukba köpve, egy motyogással, egy káromló szóval (ha nem épp egy reménykedő gondolattal) intézték el az egészet: „Önállóság nélküli férfiú volt. Semmi érdemlegeset nem hagyott hátra.” „Úr volt, rossz emlék maradt utána.”
Ott volt a szászok tömege (én több erőt látok bennük ma is, mint a felületes kívülálló), a feketetemplomi gyülekezet – csak ezúttal parasztbandérium szolgáltatta a zenét, nem mint annyiszor esti sétáim során, a magammal-viaskodás óráiban, valahányszor orgonazenében úszott a gótikus templomhajó áhítatos népe. A nyíló templomajtón bekukkantva, egy-egy pillanatra látnom adatott ilyenkor, amint a méltóság porcelánmerevsége mögül esendő arcok, várakozó tekintetek nyílnak fel, midőn a pap meghordozza előttük a porrá, hamuvá lett hajdani céhmesterek csodálatos arany és ezüst serlegeit.
Ekkor éreztem meg: ami nekünk csak szavakban bújkál, csillog, számukra már serlegek fényét, törékenységét hordozó sorsokba kovácsolódott – a hit.
3.
Öntudatlan állapotában elhasalva furcsa viszketés térítette magához a mező ízetlen gyepén. Belülről, mikéhtha a nyelve mögül, a szemhéja, a halántéka alól vagy egyenesen az agyából terjedő viszketés.
Csak arra emlékszik vissza, hogy kimerítően hosszú utat tett meg, aztán eltévedt. Nem a lába tévedt el, hanem a tekintetét irányító gondolatok. Az elméje.
„A személyiség megbomlása várható.”
Kihallgatta, amit az elmúlt napokban (hetekben?) róla beszéltek.
„A kedélyelborulás nem vezet törvényszerűen, minden esetben...”
Mialatt okoskodtak, köntörfalaztak – ő megszökött. Ki a házból! az erdő titkos csendjébe, a tűz mellé, a kalibához. Ott él fenn a hegyi ember is! Aki ott él, az egyre ritkábban gondol arra, hogy felforgassa a világ rendjét... Micsoda számos ostorok kínozzák halandó nemünket. A had, éhség, pestis, tűz, szélvészek, tűzokádó hegyek, földindulások, tirannusok rendre ostromolják s pusztítják az emberi nemzetséget... Young, te is irtóztál az erőszaktól! Nem elég mindez földi nyomorúságnak? Nézd meg a holtak rettentő nagy számát, amelyet a nyögő ispotályok magukból kivetnek.
A kétség süppedékes földjéről feljutni a megnyugvás magaslatára. Bár érezte, hogy túl késő. A csobán, pásztorbotjára támaszkodva, egykedvűen sétáltatta tekintetét a zöld lombok felett; csak ő követte lelki szemeivel onnan is a nagyravágyás dühös vadászatát.
Látok egy sereg civódó embert... farkasok a ragadozásra, rókák a csalásra; néha üldözvén, néha üldöztetvén, sorra egymásnak prédái, míg a halál, ez a fáradhatatlan vadász bényeli őket az utolsó barlangjokban...
A pásztorfiú oda akarta vezetni őt a tűzhöz, látván, hogy reszket a kimerültségtől. De hátulról, az erdő felől éles hang fúródott át szánalmas lihegésén. Valahol szegeket vertek egy tölgyfadeszkába; a fadarabok panaszos sikollyal fogadták. Ijedten szaladt el. Pedig a husángokkal élesztett parázsló venyigerakáson pirosra sült már a bárány, a csobán zöld fokhagymát tisztított fütyörészve. Szinte látta maga előtt, mint tépik szét a szőrös ujjak a bárányt nagy darabokra, hogy mielőbb magukba tömhessék a zsíros pecsenyét a megfőtt puliszkával.
Akkor még egyedül volt – vagyis önmaga. Az erdő sötét széle fölött vakító tüzes széndarab volt a nap, s ő a fekete fatörzsek között abban a vizenyős, bágyadt tekintetben magára ismert.
„Mióta állok lesben a rejtekhelyen?” Előbb ilyesmi ötlött az eszébe; majd pedig: „Ez volt az erotika órája valamikor.”
Minden mozdulatra feszülten figyelt (akárha tükörben!); a szinte fenyegető (vagy inkább kéjelgő?) testtartásra. Az a ripacs kinézésű, vicsorgó alak (mint akit vipera csípett meg) ő volt – már rég tudta. Ilyen undorító és iszonyt keltő lehetett a mások szemében. A Susanáéban. Lehelete messziről bűzlött az alkoholtól (az üres üveg szilánkjai a letaposott, fonnyadt gyomok közt hevertek szétszóródva); amint felsőtestével kissé előredőlt, fésületlen haja kócosan lógott a szemébe. Most mindkét kezét combjai közé szorítva lassan himbálózni kezdett előre, hátra...
Ekkor szorult össze az ő torka is igazán – nem tudta levenni tekintetét arról a (torzítana az idő tükre?) másik-önmagáról; összegubancolódtak az összefüggést hordozó szavak, akárcsak lelkében minden álom.
A nap sugarai megtörtek a távoli fenyők csúcsán, más világításba került a vézna, mezítlábas férfi arca, termete. Most is nagyon hasonlított őhozzá, csak valamivel idősebbnek, alacsonyabbnak, elhasználtabbnak, hurboltabb külsejűnek tűnt, amint két-három lépést hátrálva – gondosan kerülgetvén az üvegszilánkokat, nehogy megvágja a lábát – hirtelen lehajolt, és felkapott egy háromlábú széket. Megindult vele befelé az erdőbe. A fatörzsek kis ideig eltakarták alakját, majd egy széles koronájú fánál ismét felbukkant. Feje fölött a legvastagabb ágra kötél volt hurkolva. A férfi a kötél lelógó végéből még egy hurkot font. Biztos kézzel dolgozott...
Ez már nem az én kezem volt. A vakmerő könnyedség sem, amellyel föllépett a székre. Beledugta a fejét a hurokba, csak úgy, mint mikor valaki kurtán meghajol. Mielőtt kirúgta volna maga alól a széket, arcát felém fordítva megállt. Eddig semmi jelét nem adta annak, hogy tudomást vett volna rólam. Most váratlanul, a védtelenek, kiszolgáltatottak vigyorát küldve felém, ajkára tette ujját, mintegy kérlelésképpen, hogy hallgassak.
Elfordultam. A száraz fű (rúghatott egyet a láb) megzörrent. Tudtam, hogy nem erdei egér.
Futni kezdtem. Elestem, föltápászkodtam s futottam tovább; közben vissza-visszanéztem. Rángott a kötél, feszesen is. Mint a levegőben csüngő kereszt, feketéllő glóriával. Feje körül poszméhek röpködtek.
Már nem gondolt a hazajutásra. (Nem fog szavakat keresni ezután a téli esték sült málé illatára, sem a felhasított gyomrú kaszásra, aki mindhiába mosta gilisztaként tekerőző beleit, csak a folyóvíz vált tőle zavarosabbá.)
Elcsigázottan vonszolta magát; az enyhe vacogás, mely erőt vett rajta a verőfényes őszi időben, érzéketlenné váló talpától terjedt fölfelé testében. Szükséget elszenvedő természetének üzeneteiből minden túlzás nélkül kikövetkeztethető, hogy napok óta bolyong már. Rég volt, amikor még megkísértette a párálló tejeskávé, jó sok féllel, s a barna kenyér héjastól beleaprítva (most már nincs konkrét kívánsága); a ráfülledt ruházat legalább annyira sejteti, hogy múlik az idő, miként a fájdalmas felismerések óráitól messzire elbitangolt lelkiismeret.
„Mit is keresek én tulajdonképpen?”
Mit keresel egyáltalán a világban, lézengő árny, roncsa a férfi teremtő, táltos erejének, kinek gyermekeit zsengén, tudatlan vagy alig nyiladozó értelemmel vitte el a halál? Aki számára a föld elvesztette minden kiességét.
Haszontalan rejtezel el a sűrű erdőnek közepében, mert oda is békísérnek tégedet az életuntság és a keserűségek... Ó, kedves Leontinám! megsirattalak-e téged valaha eléggé? Akkor tűntem el otthonról először, amikor megértettem, mitől fosztattam meg.
Akkor merültem bele Éjszakáid gondolataiba, társam a szerencsétlenségben, Young. A fordítás lassú megnyugvást jelentett számomra.
Anyja sohasem mosolygott. A leánya: arcán mosollyal halt meg. Halálmosolyában az ikonjaink Máriájáénál több szépség s ártatlanság tündökölt. Susana, éneklő könyörgését abbahagyva, riadtan nézett rám, aki ordítani szerettem volna.
„Ki mért ekkora csapást ránk, és mi vigasztalhat meg bennünket?!” – lázadoztam a kis Leontina merev teste fölött. Nyaka, hónalja még őrzött egy kevés meleget.
„Imádkozz!” – mondta apósom szigorú hangon.
Legkedvesebb leányom volt – talán mert kicsi korában legjobban őt kellett félteni. „Ezt a gyermeket vonzza a telihold!” – hüledezett az anyja. Már a bölcsőjében előbb félénken, később elevenebben, kezecskéjével hadonászva a nyáresti éggel társalgott a lugasban. Később is féltünk, hogy lemászik az ágyból, s még felmegy a háztetőre, mint a holdkórosok. Amióta fűzetlen topánkájában elkódorgott, s a kerítésre fennakadt ruhájával volt csak szerencséje, hogy a magasból le nem esett. Későn tanult meg beszélni, de kis társamban hálás hallgatóra leltem, valahányszor hangosan morfondíroztam vagy zsörtölődtem. „Sajnálatra méltó emberek vagytok mindnyájan” – fakadtam ki azok láttán (volt köztük barát, ismerős, rokon), akik valaki hatalmast keresnek mindig, hogy alázatosan szolgálhassák. Ez később történt, magánosságom idején. „Mitől rémültetek meg? A Nagy Hazug ideje, akit tisztátalan nőszemély szül, még nem jött el. Harsonával, kiáltozással fog égig emelkedni, és pazarló dicsőségében alászállni. És a sokaság leborul előtte. – Egy-egy szó hallatán a kislányom szeme felvillant. – A földet ellepi a pusztulás minden förtelme, az ég harmatja kiszárad, a források elapadnak, s az emberek étlen-szomjan pusztulnak majd. Az asszonyok szépsége elhervad, a férfiakból kihal a férfiúi erő és a kéjvágy. S a költők, akik addig hazudtak, leharapják nyelvüket...”
Jóakaróink amikor oly hirtelen fel akarják szárítani könnyeinket, ellenkezik a mi valóságos állapotunkkal az ő barátságuk. Mondván ők: az Úr küldötte mireánk a szomorúságot, hogy kiűzze lelkünkből a bűnnek csalárd örömét, a kevélységet!...
Amit Young mond, a kétes megkísértést is átéltem.
... Mely sokkal elevenebb valamely jó elvesztésének, mint annak bírásának érzése!
Félve összeillesztett képek! Akár a szőlőfürtszemekre, a durva mindennapok falánk darazsait küldi rátok a felejtés.
Ő az, aki orrlikába gyöngyöt, gombot dugott, és óbégatott, mert nem tudtuk kiszedni.
Húsos nyelve, durcás szája volt. Tudta, hogy csúnyácska, talán épp emiatt szeretett grimaszkodni a tükör előtt, sötétben is. A facipős pesztonkát egyszer úgy megijesztette, hogy az elejtette a tejesköcsögöt.
Áfonyát szedtünk az erdőben. Vagy krumplit, amit a tehetősebb gazdák ott hagytak a földben.
Egy bolond madár röptében nekivágódott az ablaknak. Susana babonásan óvott attól, hogy kimenjünk, vagy bár kinézzünk az ablakon. „Úgy örülnék, ha eltört volna a szárnya – szólalt meg Leontina. – Fásliba pólyálnám, hogy meggyógyuljon.” „De hát nem jobb, ha el sem törik a szárnya?” – kérdeztem tőle. Mire ő nagy komolyan: „Nem, mert akkor ki fogja megtudni, hogy én jószívű vagyok.”
Letörölte a politúros asztalról a port, a zongorához érve várt, majd a kis vadóc leütött két billentyűt, és el akart iszkolni. Az ölembe szaladt. „Mozart sose kapott ki, amikor játszott?” – duruzsolta mellényemhez simulva, taktikai érzékkel.
Azzal rontott be a szobába vörös szemmel, hogy a bátyja kapott megint bélelt lábbelit. Fejét maszatos térdére fektette; arca lázrózsáit könnyei csillapították. „De jövő télire nekem is lesz ugye?” – s nagy, kék szeme már ragyogott.
A hideg szobában fuldokolva köhögött. A hósipkás tornyok, amiket rajzolt, mintha hirtelen elnyelték volna a ceruza törött hegyét.
A gyertya csonkig égett. Karosszékében szunyókál. Körülötte elszórt lapok; fordításával bíbelődött éppen, midőn elnyomta az álom.
Mely kevésre van szüksége az embernek, micsoda rövid ideig! Minden órán visszakéri tőle a fösvény természet azt a kevés sárga port, amelyet néki csak egynéhány órára kölcsön adott.
Felesége, ahányszor ő szólni szeretett volna hozzá, templomba ment, vagy bezárkózott imádkozni. Így telt el a tél.
„Vezekelj te is, Andrei, mert vétkeztél. Azért büntet folyton a Mindenható.”
A téli hóviharok, nagy fagy idején sem gyújtott be Susana a szobájába. „A pokol tüzében fogok égni, veled együtt, közös nagy vétkünkért” – mondta kék szájjal, vacogva. Mire ő nem bírta tovább, és ráförmedt: „Ki nem állhattam soha, ha valaki ájtatoskodik. Önmagának is hazudik.”
Körmével kaparta le idegességében az ablaküvegről a fagyvirágokat Nyílott már a hóvirág, kankalint szedett az asszonynak.
„Vezekelj!” Így telt el a tavasz. Egy évvel azelőtt még megkérdezte volna, hogy miféle közös vétekről beszél. Most azonban már tudta, hogy Susana mire célzott. Amit egyszer a fejébe vett!... Vagy mások ültették el benne a bogarat?l
*
„... Ugyanebből a forrásból fakadtak a bajok, amelyeket magammal hoztam és cipelek ma is – írta volt G. B.-nek, az egyetlen embernek, akiben maradéktalanul megbízott. – Mindezt nem merem rábízni a papírra, majd veled négyszemközt valahol a Kárpátok árnyékában; de biztosítalak róla, hogy amit elszenvedtem és elszenvedek, az másnál már erőszakos halálhoz vagy teljes kiégéshez vezetett volna...”
Utolsó találkozásuk alkalmával már alig tudott értelmes szót váltani barátjával, s gyámoltalanul állt a magas fűben, hagyta, hogy az öregebb, de erős férfikéz vezesse keresztül a réten.
Míg fennhangon csak orvosa tanácsát ismételgette egyhangúan („Keveset egyél, egy csepp szeszesitalt se fogyassz, csak vizet.”), magában folytatta a kétségbeesett viaskodást, már nem csupán Susanával, aki megszállottságától hajtva – őt is ki akarván gyógyítani a „rosszból” – odáig ment, hogy könyörgéssel fordult az ortodox püspökhöz görögkeleti hitre keresztelt gyermekei lelki üdvösségéért, egyben bepanaszolva férjét Sulutiunál, aki előtt kioktató hangú levelet menesztett őhozzá, értetlenségét fejezvén ki amiatt, hogy egy nem egyesült felekezetű pópa leánya – hogyha szellemi és lelki kérdésekben járatos férje elmulasztotta felvilágosítani rá – nem ismerte legalább a szüleitől a vegyes házasságból való gyermekek nevelésével kapcsolatos szabályokat; csak aztán következett számára a nagyobb megalázás: kihasználván tehetetlen állapotát, közös megegyezéssel (a püspök és Susana) kérvényt írattak alá vele... most már az „igaz” ortodox hitre átíratott – életben maradt gyermekeit is elidegenítik tőle.
Botját elhajította, bogáncsok akaszkodtak nadrágszárára, egy tüskés ág köpenyénél fogva visszarántotta; ha el nem vágódik, senki sem állítja meg. A fatönkön falatozó favágók rosszalló fejcsóválással néztek utána. Egyikük nem állta meg, hogy meg ne jegyezze G. B.-nek: „Szóltunk neki legutóbb is, hogy nézze meg magát a patak tükrében. Az inge kilóg, a gallérja piszkos. Így mutatkozzék a város előtt egy ilyen... nagy uraság! Hallottuk mi, hogy a szebeni Kormányszéknél ki volt valamikor.”
Feltápászkodott, hogy tovább meneküljön. Amerre nézett, ki se kellett nyitnia nagyon a szemét, mindenütt alamuszi, bigott arcok lestek rá. Már nem evilági lényekkel, hanem emberfeletti alakokkal hadakozott, akik földöntúli fanatizmusukkal a magafajta esendő, törődött halandókra vadásznak. Olyannak látta őket, mint régiségként őrzött, naiv keleti ikonokat: nagy elkerekülő szemek, keskeny, száraz ajkak, sötét orca, nyoma sincs rajta a testi vágynak, a legkisebb eltévelyedésre a megnyíló egekkel fenyegető. Susana eltorzult önfegyelme is – „elfojtani a szívdobogást is, ha lehet” – szerepet játszott ebben a képzelgésben, mint egy végzetes, beteg sugallat.
Csak lett volna ereje odakiáltani a fantomoknak: „Ha úgy odavagytok a ti igazabb, különb vallásotokkal, hogy van az, hogy pópáitok ólombotos korbáccsal «könyörgik ki» parasztjaikból az egyházi pénzt, jóllehet a sok „barom” akkor sem képes lelki üdvösségéért fizetni, hogyha kirepesztik a bőrét?! S ugyancsak a ti papjaitok rontanak meg két-három parasztlányt évente minden faluban. A hegyen túlról származik ez a tapasztalás...”
Barátja még láthatta, amint könnyek futnak le arcán (vagy csupán égi permet), és némán néz a nyargaló, sötét felhők után.
A nagy tusakodáson túl vagyok már szerencsére. Lelkem üres.
Legjobb lesz, hogyha kifújom magam. Nincs egy ülőkének használható kő? Úgy hát ezen a keményre száradt ökörnyomon.
Ezennel megnémulok. Egyszer s mindenkorra fölmentem tisztelt hallgatóságomat.
Fölösleges a lelkes tetszésnyilvánítás. (Ne felejtsem el otthon tűzbe vetni kézirataimat!) Mi az, hogy: Ősi ellenségünk... meg: Tündöklő jövőbe nézünk...
Ugyan! Hány nemzeti géniusz – ha keveseknek jut kifli s hús?!
Kis hencegő patakocska, hiába fújod fel habzón magad, csobogó hangod a határban marad. Mint anyám karjában az újévi vigasságra kiszemelt malac, az ó évben még kivisítozhatta magát.
A GÁT! Ami az embert fogva tartja. Sokszor egy közösséget, egy népet is. Ifjúkorodban azt képzelted, hogy egy ugrással túljuthatsz rajta. Aztán...
Reszket. Megindul, megy, halad; csontjaiból még nem veszett ki a meleg, a szívósság.
Egy újabb nap?! Mikor is volt, amikor egy meghajló nyírfácska alatt állva harmatcsepp hullt a nyakába?...
Szükségében sietve könnyítene magán, mint lihegő állat. Forró vizelete végigcsorog a combján; nem spriccol kemény ívben, úgy, mint régen, fiatalkorában. Szégyenében elgörbül a szája, akár a kialvatlan, karikás szemű gyermeké, akire ráijesztettek.
Gombolkozik. Esetlenül, szórakozottan; csak a mozdulat ismerős neki, a ruházat értelme, célszerűsége már alig.
A hasadozó szövet herseg, mint szarvasmarha fogai közt a fű.
Összevissza rángatja a szakadozott nadrágot. Fél térdre ereszkedve megpróbálja kapcaként lábfejére tekerni a nadrágszárat. Csupasz lábfeje, mint idegen test, gusztustalan-fehéren mászik valahol a domboldalon. Könyöke kemény tárgyba ütközik. Ez gurul; kúsznia kell utána.
De nem találja a patakot, hogy megmerítse benne a kalapját.
Utolsó élmény a szomjúság. Minden kiszáradt. (Eltérítették volna a folyóvizet is?) Fekszem. A hátamon. Felszáll az ösvény, a por a ringó magasba. Súlya már csak egy halkan dübörgő hangnak van.
Tompa zajjal közelít, közelít a szénásszekér. Rajta a szárazságra ítéltek megváltója: a lovas (jobban mondva: fogatos) tengerész.
Még egy világos pillanat.
„Ó, én lányom! a te őszülő atyád lett a te tanítványod. Micsoda nagy bölcsességre oktat a te ifjúságod s váratlan halálod... Tiszta és friss voltál te, mint a reggeli harmat, s a nap legelső sugara felszippantott az egekbe.”
Mintha letekeredett volna a gyapjúgombolyag, amelyet a tűzhely mellett ülő kis Leontina az ölében tartott, s ő a sötétben tapogatózva nem találja többé a fonal végét...
Nem vágyik már csak egy végső, állatias jólét után.
Langyos, lágy eső hull váratlanul. Ezüstös permet a leveleken, az elmosódott arcon, a szempillákon, a szemhéj alá szorult álmokon.
És az el-elakadó lélegzeten.
Egy ifjúkori versének kedves szavai a nyelvére égtek, mint homokszemek.
Elszáradok, anyám, lábon,
Állok, ülök, álmodom,
Sehol helyem nem találom,
Jó óra se vár, tudom.
Arccal a szobor felé, az évszázados homályban, egy korán kiégett, kifehéredett csontváz. Tőrbe csalták az álmok.