FÓRUM
Változások
Az 1960-ban (± 3 év) született író a 80-as évek küszöbén kezd közölni, ekkortájt indítja őt az irodalmi lapok valamelyike. Olykor úgy érzi: minden kímélet, olykor úgy: kímélet nem volt. Mit mesélhetni róla?
A tanítás feltételezi, hogy létezik egy előzetes elvárás, amit ki lehet tölteni. Kitöltésre való hely mindig van, de csak azzal kitölthető, ami neki megfelel. Másfelől tanulni csak akkor lehet, ha a fedés nem tökéletes, ha marad hely és ihlet az újabb befogadásra: esély és lehetőség a változásra. Van egy látványos, mohó folyamata a bekebelezésnek, és jön a lassú és alapos szakasz, ami már nem is tartozik hozzá: maga a változás – ez a tanulás meghatározása, a definíció.
A 60-ban (±3 év) született, 80-ban „jelentkező” író Esterházytól tanulja meg a mesterséget. Per def. tőle, s nem mástól, illetve a mástól való tanulás is Esterházy-lecke.
Eltelik négy év, akkor valami abbamarad. A Mester is leteszi a Summát: Bevezetés.
Akit mesteremnek nevezek, később lépem át, mint magamat. Kicsit úgy tűnt, a 60-ban (±3 év) született író csődöt mondott, kerülte a nyilvánosságot, vagy elfogadván egy már előkészített programot, megírt prózák elegánc verzióját írta. Teltek-múltak az évek, eseménytelenül. Ilyenkor számottevő a változás mértéke. Van-e szebb dolog a fizikában, mint a latens hő?
Aztán kilencven után jönnek sorban a művek: tökéletesek és nyugodtak, teljesek és sajátosak, könnyen olvashatók és nehezen megfejthetők, mint az álmok.
Gyöngyszemek: valahánynak neve van. Parvenü mohóság volna felfűzni őket. Bárdolatlanság
Ennek a felvázolt történetnek van ontológiai bázisa is. Van, mert könynyen fabrikálható.
Aktualizálhatom Plutharkhoszt: a világ csak fattyú gondolkodás által megragadható; idézhetem Derridát: a világ megértéséhez eredményesebben vezetnek a paradoxiák, és a realitás egészében nem homogén, hanem heterogén, nem harmonikus, hanem dramatikus, nem egységes, hanem diverz.
Egy könyvet csak addig tudok megítélni, amíg nem járt a kezemben, amíg nem olvastam el. Az ítélet értelmet keres, a teljes és abszolút, az egyik pillanatból a másikba átfolyó és örökérvényű értelemre tör, amely viszont definitíve megmutatkozva (gondolat, esemény, tárgy etc.) fertőződik, azaz eleve szándékolt vagy manipulálatlan utalások és módosulások rendszerében alakul ki. A könyvben ily mód megtalált értelem az ítéletben, ebben a személyesen meghúzott ívben találkozik és vettetik össze a hagyománnyal. Ezért nem vagyok baráti minden művel szemben: az „új” számomra szélsőséges és veszélyes, „nehezen” marad fenn.
„Ezek” a művek önmagukban hordják az ívet, mert tökéletesek. Az értelem belül (inter muros) konstituálódik, és a historicizmus kirekesztésével (a szerkezet jellege miatt), mindent múltbeli idézetté téve (zártságuk által), önmaguk teremtik a hagyományt. Képzelet szülötte. Azaz a hagyomány olyan, mint a hagyomány, az értelem olyan, mint az értelem, a valóság olyan, mint a valóság. A gyöngyszem bárhová lerakható, beilleszthető. Szocreál és kapreál, szürréel és nouveau román, avantgárd és posztmodern – ítéletem bármely pontból ívelődhet.
Miként az értelmiségi folklór mondja: lehetnék világosabb is, de akkor magam sem érteném, amit mondok. Teoretikusan kivezető út a teoretikusan felállított kelepcék közül „az ítélkezés felváltása a megértéssel”.
Szijj Ferenc A futás napja, ezen kívül egy négyzet alakú fénykép látható a koromfekete borítón, mintha egy camera obscura belsejéből tekintenék ki: a betűkön keresztül a fehér semmibe, a fotón keresztül nagyvárosi bérházak tűzfalára, a hátsó fertályra, ahol a cselédszobák, a konyhák, a faraktárak, a szeméttárolók húzódnak meg – a működés kellékei.
Funkcionális fedőlap: fedi azt, amiről a könyv szól. Fedi, tehát határolja, így a könyv önmagában marad, saját testében gondolja el magát és a valóságot. Képzelet züllöttje. A jelölő anyag részt vesz az értelem és jelentés konstitúciójában; megfelelő konstitúció ez, noha lehetne másmilyen is: csak ha volna, tudnám, milyen lehetne.
Az Így kezdődik című írással kezdődik a könyv tartalma. De hát valóban kezdődik? „Negyven éve nem jut eszembe az esti ima”– mondja az elbeszélés leszázalékolt hőse, aki látványos odaadással merül a napi eseményekbe, beléjük kapaszkodva próbál a felszínen maradni: tapad az ellibbenő időhöz. Mi kezdődhetne akkor?
Tizenegy „rövid idejű történet” jön, de előttük még A naplóhős monológja című vers, amely rezonál a bevezető hangra: „napról napra megfeszített munkát végzek,/ hogy megmaradjak a lét felszínén –”, mi okán a hang nem ül el, hanem tovább hallatszik, mint pernye szitál a további szövegrészekre.
A mondatok teste rezeg, mint egy megpendített gitárhúr vagy Helsenberg-részecske: csak sejtelmesen bemérhető. Fölülemelkednek a szilárd szemantikai irányultságon, vagy inkább: labilisan követik.
A töredezettség nem töredezettség, hiszen összeáll egy történet. A formátlanság halálugrása a forma szakadékaiba. A történetnek viszont sem hőse, sem ideje, sem helyszíne, sem eseménye, azaz a kialakult fluiditás hatására nem egyértelműen van. Fluiditás, aminek forrása az események aprólékos, tapadó követése, másfelől a szilárd irányultság elkerülése.
Az egyik történetben a hős nem akar elmenni az esküvőre, aztán mégis mindent megtesz, hogy elmehessen, kívülállónak érzi magát, de mindenben részt vesz, mindenben alkalmazkodik; de a húst egyszerűen képtelen lenyelni, hányinger fogja el, kimegy, mire a többiek felfortyannak, és egymástól azt kérdezik; egyáltalán ki ez, ki hívta meg?
A másikban a hős véletlenül szemtanúja egy gyilkosságsorozatnak, elhatározza, hogy közbelép, aztán megtorpan, nem tesz szóvá semmit, de a gyilkos, mint aki ismeri szándékát, visszatéríti azzal, hogy jó lenne, ha megvizsgálná a nyomokat. A végén mégis: semmi.
Elmélyült részvétel és kívülállás nem ellentmondásos állapot, bár a hozzá tapadó magyarázatok még inkább növelik az ellentmondás mértékét. Az utolsó darabban viszont rálelni a megfelelő mondatra: „Talán csak a világ feléd irányuló akaratában érzékelheted, hogy ki vagy. De hogy felfogd a világ akaratát, neked semmit sem szabad tenned, semmit sem akarnod...”
A III. fejezet címe A második eset, és négy elbeszélést foglal magába, melyek közül a második A második eset L. kisasszonnyal címet viseli. Valójában nincs is eset, talán lehetett volna, de nem lett. „Meg kellett volna mondani neki, hogy nem csináltam L. kisasszonnyal semmit, de most már mindegy, úgyis lefekszem.”
A negyedik adja a kötet címét (A futás napja), és ebben szerepel a mondat, amely kontextust teremt a fülszöveggel. A fülszöveg mintha az elbeszélés utolsó mondatát írná tovább: „...hogy mivel lehetne elütni az időt addig is, amíg valami eszembe nem jut”, mondja a hős, „hogy ne süllyedjen alá saját emlékezetébe és ürességébe, s ne törjön elő a tárgyakból, a társas viszonyokból a jelentés, az értelmeződés, amely megvilágítaná a magányos hős ismétlődő történetet”.
Az utolsó fejezet egyetlen elbeszélést tartalmaz: menekülés. Jövő idejű töredék. Hőse leszázalékolt nyelvtanár, akit üldöznek, mert üldözés az, amikor valaki minden lépéséről tudnak, amire vannak módszerek, pl. egy műholdat a Föld bizonyos pontja fölé állítanak, és ezt a pontot folyamatosan megfigyelik, és ma már olyan távcsövek vannak, hogy a falakon is át lehet látni... Egyébként szerencsésnek is mondhatná magát, mert nem sokkal azután, hogy leszázalékolták, megszűnt a nyelv, amit tanított. És az állandó követés sem biztos. Szerencsés vagy hihetetlenül szerencsétlen?
Minden tudható, mert minden megfigyelhető. És mégsem. És mégis: mégsem. A leszázalékolt alakot „értelmezhetem” egy Kafka-hős, egy Thomas Bernhard-hős, egy Hajnóczy-hős párhuzamával. Elemezhetek valamilyen kánonszerűségre való szüntelen oldalpillantásokkal, miközben kimutatom a kánon-nélküliséget. Élhetek a poszt terminológiájával, ti. ami van, meghaladja azt, ami volt; türelmetlen érveléssel teremthetnék determinatíve ösztönző mércét mások számára – ez az érvelés azonban önmagát oltja ki.
Egy ilyen tökéletes könyv. Erre látni abból a camerából. Aki erre a könyvre néz, erre a könyvre lát. Szijj Ferenc Szijj Ferenc. A könyv könyv, a szöveg nem tekint önmagába, a mondat mondat. A camerát nem főnévi, hanem melléknévi jelentésben kell használni: olyan állapot, amikor úgy-ahogy sikerül megszabadulnom önmagamtól. Kézben a könyv, szép, de ott vannak a gépesített tördelés, szedés, kötés, vágás személytelen hibái. A tökéletes nem rejt moccanatlan űrt.
A könyv egyébiránt nem zárvány, amely magában hordozná az „univerzális érintkezés” lehetőségeit. Nem „rámutatás”, „azonosítási jellegű kísérlet”, ami kihúzza a modern elidegenedés méregfogát. Nem etc.
Kivezető út az ítélkezés felváltása a megértéssel. De a megértésnek semmi köze a morálisan felemelőhöz, a vigasztalóhoz. A hős sorsában nincs tragédia, mert az a fajta lemondás, ami egy szolid irányultság hiányából ered, az a fajta könnyed beágyazódás, amit a tapasztalat és a képzelet egybeképzelése jelent, kizárja a tragédia lehetőségét, viszont egészen másra nyújt esélyt. A lemondásban a legtöbb (minden) szabadság nyugszik. Nyugszik a szabadság – ez jó, ez igazán jó.
(Szijj Ferenc: A futás napja. JAK & Pesti Szalon, Budapest, 1992)
LÁNG ZSOLT