ÍRÓK ALBUMA
A halottak élén
Megírtam már, hogy szerettette meg Apám énvelem Tóth Árpádot. Inkább példának mondtam el, mert valójában az egész Nyugat-nemzedéket meghitté varázsolta számomra. Jó érzékkel (azt hiszem, Illyés Gyula írja, hogy nincs senki, aki többet tett volna a modern magyar irodalom népszerűsítéséért, mint Karinthy Frigyes) előbb az Így írtok tit forgatta velünk, mint valami Bibliát. Volt egy német barátom, aki valamicskét tudott ugyan magyarul, az hosszú évekig meg volt győződve arról, hogy a Danaidák szerzőjének neve Babits Bihály. Azután következett az eredeti, mintegy a karikatúra mintája, modellje. A „kisebbeket” (Kemény Simon, Szép Ernő) épp úgy megszerettük, mint a vezéralakokat, s minthogy megvolt a Nyugat-kollekció, lassan rákaptunk Ignotus vagy Schöpflin kritikáinak, esszéinek olvasására is. Boldog estébe áthajló délutánok, azt hiszem, apám legalább annyira élvezte a tallózást, a felolvasást és az átvilágító elemzést, mint mi, akik a külvilág háborús borzalmai elől riadtan menekültünk hozzá a béke ölébe.
Viták is szikráztak például arról, hogy meddig tart a stílus, hol kezdődik a modor. Ezért is elsősorban Ady körül folyt a disputa. Amúgy ő volt – híven a valósághoz – az egész Nyugat-nemzedék háromszögellési pontja konklávéinkon. Egyetlen nagy ellenzője akadt körünkben: Deák Tamás. Ő Petőfi-párti volt, s Adyról olyasféléket állított, mint hajdani ellenségei, rágalmazói, vagy azok az újságírócskák, akik abból éltek, hogy gúnyolták. A pletykákat Tamás édesapjától hallotta, aki a századelőt az Ady-ellenes oldalon élte át. Emlékszem, egy délelőtt – a háború alatt délután jártunk iskolába – megint összekaptunk, s otthon lévő, talán épp gyöngélkedő anyámhoz fordultunk döntőbíróként. Tamás egy piros Ady-kötettel hadonászott, hogy „tessék bárhol kinyitni, Manci néni, rossz versre lel”. Anyám belement a játékba, de szerencséje is volt, hiszen Adynak bőven akadnak fáradt, hevenyészett, ihletetlen versei, de anyám mindegyre a pompásakra, a gyönyörűekre bukkant. Tamás megadta magát. Ady-hívő lett. De Petőfitől se pártolt el. Jómagam se. Talán ez volt az első lecke, amelyből megtanultuk, hogy az irodalom szakításokkal zsúfolt folytonosság.
Tamás volt köztünk a legartisztikusabb egyéniség. Kitűnően zongorázott, sőt, zongoraművésznek készült. Tanárnője a mi házunkban lakott, velünk egy emeleten, s a leckeóra után Tamás mindig benézett hozzám. De találkoztunk délelőttönként náluk is, a hétvégeken nálunk, tavasztól kezdve pedig együtt lógtunk a suliból, kimentünk villamossal a Vadászerdőbe, ahol régi folyóiratokat – Szép Szó, Magyar Csillag, Korunk – olvastunk a fűben heverészve. Mindketten írogattunk már akkor, persze verseket, Tamás – nyilván – szonetteket. De mindez nem volt meghatározó. Amikor Tamás elolvasta József Attilától a Nagyon fáj című kötetet, azt mondta: „Ha a költészet ezt tudja, a zene emellett smafu.” És egyik napról a másikra abbahagyta a zongorázást.
Elvált szülők gyermeke volt. Édesanyja bálványozta, apja benső barátjaként viselkedett vele. Ő élvezte a helyzetből fakadó előnyöket: anyja mindenben utánaengedett, apja férfi- és női titkokba vezette be, maga is, noha másodszorra nősült, szabados életet élt. Csak pénz dolgában állt Tamás roszszul, anyja tisztesen szegény volt, apja zsugori. A család hiányozhatott neki, bár erről sohase beszélt, de nyilvánvalóan azért ragaszkodott hozzánk, a családmelegért, a harmóniáért. Szüleim, ahogy mondani szokás, jól éltek, megértették egymást, noha ellentétes volt a vérmérsékletük, anyám beszédes, perlekedő, csattanó haragú, apám csöndes, önfegyelmes, békét kereső és teremtő, talán éppen ezért egészítették ki egymást, értették meg egymást olykor fél szóból is. Meg azután apámmal egyszerűen nem lehetett veszekedni. Erős kötelék volt számukra az irodalom szeretete, mondhatnám élvezete, nem voltak széplelkek, szükségletük volt az olvasás, s kedveltjük, szerelmük a vers. Javában zajlott a háború, s most visszapillantva azt mondhatom, hogy jókká tette egymáshoz őket a veszélytudat, mely a családban se hisztériát, se másfajta bomlást nem okozott. Gondolom, Tamás nemcsak az irodalmi csevegésekért, meg a velem való barátsága okán szeretett hozzánk járni, hanem azért a szigetvilágért, amit apám s anyám varázsolt abból a „Kis Dózsa park” jegenyéire néző lakásból.
De vissza Adyhoz! Nehezen tájékozódtam szimbólum-erdejének magyar sűrűjében. Apámmal tisztázgattuk az ugar, a láp, a Hortobágy, pocsolyás Ér, Hunnia úri trágyadombja képvilágát – én másként, másmilyennek láttam a magyar világot, ha nem is kritikátlanul, de semmiképpen ily el- és megvetendőnek. Így aztán megint csak apámtól hallottam először Berzeviczi Gergelyről, a perzekutor esztétikáról, a duk-duk afférről, a magyar nacionalista konzervativizmusról, a hárommillió koldus Magyarországáról, a Dózsa-motívumok rokonságáról Adynál és Petőfinél, a Monarchia mizériájáról. Értettem már a menekülési kényszert.
Pocsolyás Értől elszakadt legény,
Sorvadva, várva itt tovább ne ülj:
Nem kellenek itt úri álmodók,
Menekülj, menekülj.
 
Nehezebb volt meghódítani ezt a szimbólumvilágot, mint Ady általános szimbolikáját, mert a disznófejű Nagyúr vagy az ős Kaján, még a Fekete zongora mögött is, illetve sorai között egyszerűbben átlátható valóságminták húzódtak meg, mint a magyar pokol, amellyel a harcot Ady felvállalta.
Sok kedvelt Ady-vers közül kiváltképp szerettük a Magyar jakobinus dalát. Szerettük? Büszkék voltunk rá. A román–magyar viszony katasztrofális volt, és gyermekkorunkból is csak a kölcsönös vádaskodásra, rágalmazó civakodásra emlékeztünk. De íme, Ady megmondta, de íme, Ady igéi maga a megoldás! Ki gondolta volna közülünk, hogy a kérdésre: Mikor fogunk már összefogni? évtizedek múltán is elmarad a válasz. Ez az „összefogni” – így, mint kategorikus imperatívusz dörgött a háborús nagyidőben, túlharsogva a fegyverek zaját. Nem is tudom, hogy gondoltuk, miféle gyakorlati módozatait láttuk a magyar–román sorskérdések megoldásának. Magától értetődőnek tartottuk, hogy a fasizmus bukásával ez a kérdés mintegy magától rendeződik. Mi akadálya lehet még akkor annak, hogy összefogjunk?
Aztán rábukkantunk A Duna vallomása című versére, arra a borzalmas kérdésre, melyről aligha gondoltuk volna, hogy fél század múltán is időszerű lesz:
Mindig ilyen bal volt itt a világ?
Eredendő bűn, lanyha vétek,
Hideglelés, vergődés, könny, aszály?
A Duna-parton sohse éltek
Boldog, erős, kacagó népek?
Szívfagylalón hatott ránk a válasz:
„Sohse lesz másként, így rendeltetett”,
Mormolta a vén Duna habja.
S boldogtalan kis országok között
Kinyújtózott a vén mihaszna,
És elrohant tőlem kacagva.
S a szövegközben a fájdalmas Ady-szóösszetételek: fél-nemzetecskék, szégyen-Kaloda, ó, jaj, és a lenyesett szárnyak, a halottas esték. Apám kiderítette, hogy A Duna vallomása a Jakobinus dalnál egy évvel hamarabb született, s így hát együgyűségünkben úgy gondoltuk, hogy utóbbival Ady mintegy meghaladta az előbbit, hogy tehát a jakobinus dal egyben a dunai vallomásra is válasz; az eszünkbe se jutott, hogy Ady egyetemességében az egyik vers helyzetkép, a másik vágykép, az egyik a van, a másik a lennie kell megszólaltatója. Amikor kezünkbe került József Attilától A Dunánál, már érzékeltük, hogy az többek között a két Ady-vers szintézise, és valóban meghaladása is. Felcseperedtünk már, s egyre világosabb lett számunkra, hogy az összefogásnak politikai, sőt világpolitikai akadályai gyülekeznek, másfelől azonban még hittünk a József Attila által hirdetett, a harccal ellentétezett munkában, az alkotásban, építésben, teremtésben, mely testvériesítheti a magyart s a románt. És abban az utópiában, hogy a kizsákmányolásmentes munka oldja meg az emberiség összes kérdéseit, a Duna-menti népekét, a román-magyar együvétartozásét is. Nincs arra ige, főnév vagy jelző, mekkora fájdalommal érzékeltük mar a negyvenes évek vége felé, hogy a két ország, a két nép viszonyában – merő alakiságokat leszámítva – nem változott semmi. Tamás volt mindannyiunk közül az első, sokáig az egyetlen, aki mindezekből következtetni tudott és mert. Amikor elolvasta Pătrăscanu Nagyváradon tartott nacionalista beszédét, kilépett a kommunista pártból.
A háború alatt nehéz helyzetünk volt, hiszen egyfelől szenvedő alanyai voltunk a zsidótörvényeknek, másfelől ránk szóltak a villamosban, amiért magyarul beszélünk. Külön-külön bár, de a vétségünkért mindkettőnket le is pofoztak a guruló járműről. Mi magyarok voltunk, annak vallottuk magunkat, tehát azok is voltunk. Ebben való meggyőződésünkben szinte senki se értett velünk egyet, apámat leszámítva, aki szintén ugyanazt vallotta. Nekem voltak román barátaim, akik mindenben szolidárisak voltak velem, de ha arra került szó, hogy én magyar vagyok, kacagni kezdtek. Hasonlóképpen gúnyoltak bennünket vallásilag hithű zsidó osztálytársaink is. Amikor 1944-ben megismertem Márki Zoltánt, ő volt az első, aki értette és egyetértett velem, hogy magyar vagyok. Mindez persze nem jelentette azt, hogy pillanatig is tagadtuk volna zsidó származásunkat, vagy ne vállaltunk volna szolidaritást azzal a tragikus sorssal, ami az európai zsidóságot a teljes megsemmisüléssel akkor még csak fenyegette. Tudatában voltunk annak is, hogy a halál árnyékában élünk, pusztulásunk bármikor bekövetkezhet. Apai rokonságomat a lerohant jugoszláviai Bánságban kiirtották, majd később az anyai nagyszüleimet zárták gettóba Budapesten. De apám finoman, észrevétlenül arra sarkallt bennünket, hogy ne adjuk fel, hogy ne adjuk meg magunkat. Az irodalom egyfajta morálfilozófiánk lett, mely méltó erővel vértez fel a legocsmányabb halállal szemben is.
Magyarságunkról, zsidóságunkról is sokat filozofáltunk. Tamás olykor megunta a sok szót, és elszavalta Adytól az Én nem vagyok magyar?-t. Remekül mondott verset. Nem vagyok már biztos benne, de azt hiszem, voltak hónapok, amikor a zongorázást már odahagyta, és színésznek akart menni. Volt benne valami adys: barna arcbőre, dióbarna szeme, barnásfekete haja. Hitte is magát: Hősnek, borúsnak, büszke szertelennek,/ Kegyetlennek, de ki elvérzik/ Egy gondolaton. Aztán hangerőt váltva, suttogva mondta a befejezést: Én nem vagyok magyar?
Apám a magyar liberalizmus jól megtanult leckéje szerint úgy vélte, amiként vannak katolikus vagy református magyarok, vannak izraelita magyarok is. Ezt a valóságot tagadták a fasiszta zsidótörvények, s ezzel megállították a természetes asszimiláció évszázados folyamatát. A mi helyzetünkben – tisztára elméletileg, hiszen gyakorlatilag halálraítéltek voltunk – az bonyolította a dolgot, hogy egyikünk se volt vallásos. Ami, persze, a lényegen nem változtatott.
A kérdés – megint csak elméletileg – abban merül ki: az vagyok-e, aminek vallom magam, vagy az, aminek tartanak? Apámnak rengeteg vitája volt mindenféle ismerőseivel, kiváltképp egy, a szomszéd házban lakó, meglehetősen ripők férfival, aki rendszeresen könyvet kölcsönzött tőle. Egyszer apám a Puszták népét ajánlotta neki, mire a másik kiborult, és Illyés Gyulát lefasisztázta. Apám az ő végtelen türelmével megpróbálta elmagyarázni, miféle nézetbeli és politikai különbözőségek választják el egymástól a népi írókat, s hogy mi magyarok – így apám – a demokratikus ellenállástól a fasiszta behódolásig ugyanazt a szellemi arculatot mutatjuk fel, mint egész Európa, ott, ahol még módja van megszólalni. A szomszéd visszautasította a könyvet, Apám pedig udvariasan kijelentette, hogy pillanatnyilag egyébbel nem szolgálhat. Mire a szomszéd lezsidózta. Noha maga is zsidó volt. Furcsa idők jártak. Akkor is.
Ady jó volt nemcsak sebtépőnek, de vigasztalónak is. Tamás betéve tudta A bélyeges sereget is. Amikor megtörtént a fordulat, és Románia átállt, akkor is Adyba kapaszkodtunk. Folyóiratot akartunk indítani A halottak élén címmel. Ültünk négyesben: Tamás, jómagam, Gyurka öcsém és egy Dénes Iván nevű osztálytársunk (35 éve újságíró Németországban), és vitatkoztunk, hogy ez a cím vajon időszerű-e még. Szerintem igen: akkor is, ma is. De hát a lapból nem lett semmi. Szétszéledtünk. Csak mi ketten mentünk fel együtt Tamással Kolozsvárra, tanulni és íróvá lenni. Hanem ezt már elmondtam máskor.
SZÁSZ JÁNOS