Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1992. július, III. évfolyam, 7. szám »
DOKUMENTUM
Egy bukás története
Akárhogyan is erőltetem az agyam, tíz-tizenkét év távolából már nem tudom
rekonstruálni: miért is maradt nyomdafesték nélkül az alább következő
összeállításom. Talán a baljós cím miatt? Lehetséges. Pedig A HÉT-nek, melynek
akkor még munkatársa voltam, az 1981-es színházi tematikájú évkönyve megjelent,
s nekem is szerepel benne több írásom. Most újraolvasva a kéziratot, valósággal
megdöbbenek a csupán egy évtized alatt bennünket ért veszteségeken. Nem csak
színházi vonatkozásban. Éppen ezért, újragépelve az egészet, változtatás nélkül
közlöm, de minden előforduló név után bejegyzem: ki hová lett, kiből mi lett az
utolsó viharos évtizedben.
1980. május 20.
Telefon a szerkesztőségből. Huszár Sándor (A HÉT ekkori főszerkesztője, a
nyolcvanas évek végén Magyarországra távozott, nyugdíjasként Szegeden él)
közli, hogy újrakezdjük az évkönyv szerkesztését, van remény a megjelenésre.
Nekem jut az Itt a lét csak látszat című
fejezet, harminc flekk. Egy színházi előadás előkészítésének története.
Ajánlja, vegyem az éppen próbaszakaszban lévő Szürke délutánt
Bajor Andortól. Hogyan született a darab, miért választotta pont
ezt a kolozsvár-napocai Magyar Színház, hogyan folynak a próbák Harag György
vezetésével.
Próbáljuk meg, talán látszatra sikerülni fog. Valójában megfoghatatlan,
reprodukálhatatlan, akár filmszalagon is, végigkísérni az emberi idegpályáktól
a festődékig, amíg egy színműből színpadi előadás lesz.
1980. május 21.
Be is indítom az anyagot. Éppen itt van Marosvásárhelyen Bajor Andor (elhunyt
1991. január 25-én Debrecenben, nyugszik Kolozsváron), mert ma tartják a
Bábszínházban a Csudálatos esernyő című
gyermekeknek írt színművének bemutatóját.
Ömlő esőben, víztől csepegve, valamivel öt óra előtt érkezem a Bábszínházba. Az
igazgatónő (Ander Anna, röviddel ezután nyugdíjba vonult, helyét Smaranda
Enache vette át egészen 1990 májusáig, amikor is mint „alkalmatlant” kitették)
irodájában kávét keverünk, és várjuk a szerzőt. Már rég kezdeni kéne, mikor
Bajor végre megérkezik. Nagyváradról jön, ahol leadott a színháznak egy újabb
darabot, azután Kolozsvárnak is egyet, plusz ez az itteni bemutató, ahogyan
mondja, „színházban utazik” – s ez nekünk most pont jól jön.
Estére hazaérkezik Vásárhelyre Harag György is Jugoszláviából (elhunyt
Marosvásárhelyen 1985. július 10-én), ahol újrapróbálta a Cseresznyéskertet,
mert viszik az előadást a nagybecskereki színházi fesztiválra (meg
is nyerték a nagydíjat), utána Bécsbe és Mexikóba. Sajnos az
ugyancsak Újvidéken rendezett Tarelkin halálának az
újrajátszásáról pillanatnyilag le kellett mondaniuk, túl durván hatna most
a jugoszlávok Tito-gyásza miatt. Sajnálja, hogy idehaza sohasem mer olyan
merész előadásokat rendezni, mint külföldön. Elmeséli, hogy hazafelé jövet
megállt Győrben is, tárgyalt egy esetleges Kisfaludy összeállítás ügyében,
amihez nem kellene neki forgatókönyv, valami egészen újat akar, még benne is
csak rémlik, hogy mit – ha nem megy, nem rendez semmit Győrben.
– S hogyan halad a Bajor-előadás?
– Rutinosan.
Ideges és fáradt, mint minden premier előtt. Reggel utazik át Kolozsvárra. Még
jóformán ki sem aludhatta magát, mert az éjjel egy hajóskapitánnyal utazott a
hálókocsiban, akinek Szulinánál vesztegel a hajója, s végig fantasztikusan
érdekeseket mesélt.
1980. május 22.
Délelőtt az Igaz Szó szerkesztőségében találkozunk újra Bajor Andorral. Bekap
egy-két ciclobarbitalt (én egytől is mély álomba zuhannék, ő viszont
élénkítőnek szedi), általában napi egy levélnyit. Megegyezünk, hogy megírja
vallomását a Szürke délután születéséről,
előadásairól, egyszóval ő és a színház, színdarabírás viszonyáról. De azért nem
álljuk meg, hogy egy kis „előzetest” ne beszélgessünk. Én sem állom meg, hogy
ne jegyezzek.
– Nagyváradon a színház az operettkorszakból átlépett a kabarékorszakba. Főleg
a pesti kabaréműfaj hat rá, ami szerintem eléggé vitatható értékű, ahogyan
manapság művelik. Belejátszik ebbe a pesti tévé hatása is. De a váradi
közönségnek mindig is volt valamelyes operettéhsége. Kolozsváron inkább
arisztokratikus légkörű volt a társulat is, a közönség is. Nagyváradon a
nagypolgárság dominált, s az eszményképe a bécsi operett volt. A nagypolgárság
eltűnte után a kispolgárság – alacsonyabb szinten – megtartotta az operettet.
Megmaradtak a szakácsnék, s játszották az arisztokratákat – ocsmányul. De
nagyjából ugyanez történt Bécsben is. Valaki úgy jellemezte nekem Bécset, hogy
a parádés kocsisok lettek a grófok, s a szakácsnők a grófnők.
– Jártál Bécsben, láthattad...
– Láttam. Nahát ezért nem volt az én Szürke délutánomnak most
megfelelő közege Váradon. Szabó Lajos (meghalt), aki egy abszolút kiváló
színész, egy gorkiji színész, teljesen dezorientált volt, míg azt az ötletet
nem kapta az ottani rendezőtől, hogy dadogjon. Először azt hitték, nagyon jól
dadog – de ő játszani tud, nem dadogni!
– Változtatást nem kértek a szövegeden?
– Elkérték az eredetit. De most jut eszembe, olyan változtatásokat kértek, ami
keresztezte a darab eszméjét.
– Megcsináltad?
– Megcsináltam. Az ember rohadt, és mindent megcsinál. Rontottam. Ha eszmeileg
rontok, zavarossá teszem a darabot minden vonatkozásban.
– Most a kolozsvári bemutatóra kértek változtatást?
– Két mondatot. Hogy komoly tétre menjen a darab, hogy valóban ki akarják
küldeni a főhőst Dél-Amerikába. Ez jobban illeszkedik az én elképzelésemhez.
Csak itt kértek javítást.
– Voltál már a próbákon, nem izgat, hogyan alakul a szöveged a színpadon?
– Természetes, hogy izgat, de nem hívtak. Lehet, hogy nekem kell betörni az
ajtót? Másként az a véleményem, hogy nekem nincs mit gibicelni a rendező munkájánál.
Azon én csak ronthatok.
1980. május 24.
Harag este nálunk.
– Végre pénteken elindult a Bajor-darab. Eddig nem ment semmi, akárhogy
próbáltam pumpálni a dolgokat. Pedig nagyon élveztük a próbákat, mégsem mozdult
semmi. Pénteken aztán beállítottuk a díszletet, s most már én is kezdek
reménykedni... Nagy válságban vagyok. Abba kéne hagyjam egy darabig... Egy évig
csak kísérletezni... Nem tudom, hol kellene az irodalomcentrikusságon áttörni,
és hogyan... Akárhogy igyekszem, minden próbán azon kapom magam, hogy csak a
szöveg, a szöveg, ami köt... Valami mást kellene csinálni, valamit, ami még
bennem sem körvonalazódott...
Nálunk van Kovács Levente is, aki ugyancsak rendezte már a Szürke délutánt
a székelyudvarhelyi Népszínház műkedvelőivel.
– Sajnos nem láttam az előadást, milyen volt a fogadtatása?
– Az öt darab közül, melyeket Udvarhelyen rendeztem, ezt élvezték a legjobban a
szereplők – és csúnyán megbuktunk vele.
1980. május 31., Kolozsvár
Délelőtt 11 óra. A színház kis próbatermében.
Valóban, mintha most kezdenék, az értelmező próbáknál. Kellék, díszlet és
jelmez nélkül.
Bisztrai Mária (akkori igazgató, most nyugdíjas) éllel a hangjában, megkérdi
Haragtól:
– Marosi Ildikó most jegyezni fog?
– Köszönet, Mária, lehet, hogy ebből a mondatból cím lesz!
Fél tizenkettőkor megérkezik Dorián Ilona (azóta nyugdíjas).
– Jaj, az öreg, beteg művésznő... – üdvözli nevetve, de nem kis malíciával
Harag.
– Ne szidjatok, hoztam egy kis fasírtot, milyen jó lesz ebédszünetben, akkor
majd nem szidtok!
Dorián mellém telepszik.
– Hogy Bajor stílusában maradjak, én most mint falrendező szerepelek majd a
plakáton, vagyis én vagyok a segédrendező, hogy meglegyen a „normám”. –
Haraghoz: – Tudod, Gyurikám, most már én is kezdek rájönni, jó ez a darab.
Lassan, lassan haladnak a szöveggel, szinte mondatról mondatra megállnak,
mindenki nagyon élvezi, ahogy Harag bontja, feje tetejére állítja a szöveget.
Ha a súgónő súgni próbál, Harag ordít:
– Ilike drága, ne zavarja a színészeket!
Elvégre három nap múlva premier.
Harag minden mondatot újra beállít, előrejátszik.
– Ez a Harag folyton szerepelni akar, de bizonyisten sokkal jobban élvezné a
közönség is, ha te játszanád végig a darabot – így ismét Dorián.
– Ne zavarj, Icukám, gyorsan, gyorsan, csináljátok gyerekek, mert három perc
múlva kifáradtam. – Harag fekszik a „zöldben”: ez az előadás egyik kiemelkedő
jelenete. A főhős könyvelőék „kirándulnak a zöldbe”, azaz az udvarukon egy zöld
csergét terítenek le, és zabálva piknikeznek. Harag éppen Bisztrai helyett
kellemkedik, napozik – s mi igazán jól szórakozunk. Majd Barkó György kérésére
(a nyolcvanas évek végén feleségével, Bereczky Júliával együtt Magyarországra
távozott, s most a pécsi Nemzeti Színház tagja) pontosan leszögezik az
eldalolandó dalok sorrendjét: Szellők szárnyán, Lalele, A Dónáth úton, majd
Harag meglepetésként elkezd énekelni egy negyediket is: Földön, égen zeng
az új dal, ifjúság, ifjúság... s miután jól kinevettük magunkat,
feltápászkodik.
– A „zöld” utánt nem tudom megrendezni, rendezd meg, Icuka! Vedd át! Üljetek
le, beszéljük meg, hogyan jöjjenek be itt most a melósok.
S kezdődik elölről a kollektív vita, hogy itt nem a munkások és értelmiségiek
ellentétére gondolt Bajor, hanem hogy önmagunknak nem hagyunk helyet a földön,
itt is fúrunk, ott is fúrunk, építünk, kivágjuk a fákat a blokk körül, hogy ez
a huszadik század stb.
– Szükség van itt erre a szövegre? Fontos? Gyönyörűen elmondhatja ezt szöveg
nélkül is a jelenet, ha jól megkomponáljuk, ahogy elidegenítik még a
természettől is a társaságot. Próbáljuk meg, gyerekek, hátha játékkal többet
tudunk elmondani. Van légkalapács? Tegnap már kértem! – fordul a kellékeshez
Harag.
– Most szereznek, addig itt az esernyőm.
– Ha ügyesen megcsináljátok, mehettek kávézni!
Így próbálnak déli egy óráig.
1980. június 3-án
Déli két óra. A nézőtérről Harag felszól a színpadra:
– Csengess, anyuci, amíg van még energiám! Kezdjük. Hol van Bajor, az előbb még
bent volt az öltözőben.
– Ide indult, de úgy látszik, eltévedt.
– Nem őt vitték el az előbb a mentők?
– Nem, Bajor már délelőtt látta a próbákat. Egy öltöztetőnő lett rosszul.
Felgyúl a fény a színpadon.
– Rossz! Rossz! Kálmán, ki fogja seggbe rúgni a világosítót, te vagy én?
Bisztrai késik a jelenetéről.
– Ne haragudj Gyurikám, hasmenést kaptam.
– Az egyetlen mentség, mert tegnap nekem is az volt.
Két-három percig megy a játék, s leállás.
– Szünet nincs ebben a darabban, ezt már tisztáztuk. S te most, Jancsi (Pásztor
János, meghalt), négy Csehovra való szünetet tartasz!
A széksor végén ülök, s mikor Harag egy percig leül a sor másik végére, érzem,
itt is remeg a padsor, ahogy ütemesen rázza a térdét.
Köllő Béla (meghalt) odasúgja nekem a sötétben:
– Eddig műpánikban volt, ez az igazi!
– Még egy ilyen nézés, és megyek kezeltetni az infarktusomat, de nem egyedül,
Jancsi! – ordít Harag.
Schrantz-Kunovits Edit mellé ülök (meghalt), aki a leghátulsó sorból figyeli a
díszletet, a színhatásokat. Egy törülközőt kicseréltet a kellékek közül.
– A kelléknél sem szabad egyetlen oda nem illő színnek bent maradnia.
– Mondom, hogy tetszik nekem a díszlete. – Én is nagyon szeretem. Azt
igyekeztem felsorakoztatni, ami engem is zavar, bánt a mindennapi életben, a
környezetünkben, ahová kinézek az ablakomon, vagy ahol eljárok naponta. Így nem
volt probléma a kellékek és díszletelemek összeszedése. Melyik udvaron
nincsenek félredobott drótok, széttört budikagyló, vagy bedeszkázott, kitört
ablakok, rozsdás rácsok. A poluáció... csak itt szobrosítva. És ezzel
ellentétbe állítva a darab hőseinek az otthonukban sokszorosan felerősített
intimitást.
– Lekéstél, Mária!
– Hülye vagyok, bocsánatot kérek.
Harag köhög, már alig van hangja. A jelenet végére még beállít egy
teherautó-zajt, és annak füstjét, kicsit túl jól sikerül, nincs levegő, már a
szereplők is köhögnek, én is előrántom a zsebkendőmet, s menekülök. Cigarettaszünet,
amíg szellőztetnek.
A darabban játszó színészek szinte egyvégtében színen vannak, legalább most a
kényszerszünetben Kakuts Ágnessel is válthatok pár szót. (A nyolcvanas évek
végén Magyarországra távozott férjével, Czikéli Lászlóval együtt, most a
veszprémi színházban dolgoznak.)
– Először én nem láttam semmit ebben a Bajor-darabban.
Silánynak tűnt a szövege, belekap sok mindenbe, és nem fejez be
semmit. Kezdek megbarátkozni vele, s ezért most próbálok visszafelé építkezni
benne, de azt hiszem, nem én vagyok az egyedüli.
– Pedig kívülállónak egyik legkészebb alakítás. S ne vess meg a
szakszerűtlenségért, de nagyon tetszik nekem a nevetésed...
– Az életben is nagyon nehezen tudok nevetni. Nálam, s talán másoknál is, a
sírás és nevetés nagyon közel áll egymáshoz. Ha például igazán elkezdenék sírni
a színpadon, nem tudnám mondani a szöveget. A színiakadémián
még egyáltalán nem tudtam nevetni, belém rekedt a nevetés, s úgy hatott, mintha
sokkal több lenne bennem. Aztán megtanultam én is nevetni, de nem mindig megy.
1980. június 4.
Barkó Györggyel beszélgetünk az öltözőben, a délelőtti próba előtt. Nincsen
neki se maszk-, se paróka-problémája, talán valahol tudat alatt neki írta Bajor
a Kovács szerepét.
– Rögtön rám is osztották, szívesen is játszom, még ha nem is lesz vele
sikerünk.
– Miért gondolod?
– Pár évvel ezelőtt már próbálkoztam Bajornak egy írásával kabaréműsorban, és
egyáltalán nem fogta a közönség, pedig én mindent megtettem. Most már nagyon
kíváncsi vagyok, ilyen töményen hogyan hat. Azt hiszem, a premieren nagy siker
lesz, s később kókad el majd a darab, mert valahogy nem jut el a közönséghez.
Pedig szerintem jó a szöveg, jók a szituációk, minél igazabban csinálod, annál
jobban hat. Ezért kellene mindnyájunknak az igaz felé törekednünk. A Kovács
figurája olyan, hogy teljesen mindegy: abszurd vagy naturalista módon közelíted
meg, nagy igazságokat lehet vele elmondani. Ezen az igazon találkoztunk jól
Haraggal. Már nem tudom hányadik variációját próbáljuk ki a figurának, de egyik
próbálkozásunk sem volt elvesztegetett idő. Ilyen szerepet még üres házaknak is
szívesen játszom.
Benyit az öltözőbe Bajor Andor is.
– Kérlek, még ne menj be a próbára, beszélgessünk egy kicsit. Mit szól majd a
közönség?
– A kolozsvári közönség intellektuálisan fejlett. Én tudatosan adtam annak
idején Váradnak a darabot, s ezért hangsúlyoztam a kabaréelemeket, hogy a
lényeget így el tudjam mondani. Ez volt az ostya a váradiaknak –
mégsem vették be. Két dolgot eleve akarok veled közölni, ha írni akarsz róla.
Erre a két dologra reflektálj. Egy. Szőcs István említette, a
váradi előadás kapcsán, hogy ez egyben a generációnk bukása volt: nem
jöttek el más városból a barátaim. Én csak három embert hívtam, azok el is
jöttek, s nem hagytak cserben a barátaim, mert ha telefonálok nekik, mondjuk
Barnuskának, hát nem eljön? De hogy jövök én ahhoz, hogy másokat költségbe
verjek? Kettő. Azt mondja Szőcs: a Szürke délután egy
Baranga-darab nagyon jó fordításban. Ez nem igaz. Itt a kurvaság, hogy tudta,
hogy nem igaz! Nem szűrni ki a metafizikai elemeket?! Hát öregem... ez
megdöbbentő! Ha ezt nem egy profi mondja, még hagyján. De Szőcs! Ő profi! és
manipulált, félig brávó, félig kritikus! A mi társadalmunkban a kárvallottnak
soha sincsenek dokumentumai. Csak ezért mondtam el ezt neked.
És bevesz egy ciklót.
A színpadon ismét a harmadik felvonás. Harag teljes hangerővel dolgozik,
megállít, felszalad a színpadra, vissza, újra megy a játék.
– A tizenötödik jubileuma lesz a premieren, hogy ezt a szöveget eltéveszted.
A színész a fejéhez kap, elnézést kér, és tovább.
Kimegyek a kávézóba, találkozom Saszel Gézával, a színház irodalmi
referensével és könyvtárosával (nyugdíjas), s kérnék egy műsorfüzetet, de még a
premier előtt két nappal sincs készen.
– Pedig most különösen szívügyem a műsorfüzet mert a fiam, Saszel Endre
(Temesváron él, grafikus) a grafikai kivitelezője. Előtte több évig Baász Imre
(meghalt 1991-ben Sepsiszentgyörgyön, a Médium II. Nemzetközi kortárs-kiállítás
megrendezése után) végezte ezt a munkát a színháznak, annak ellenére, hogy nem
tudtuk honorálni. A mostani műsorfüzet egy kisebbfajta Bajor-breviárium. Azok a
szerzők, akik nálunk kaptak színpadot, mint Sütő, Bálint Tibor, Csiki László (a
nyolcvanas években Magyarországra távozott) vagy Molter Károly (meghalt 1981.
november 30-án) üdvözlik benne Bajor Andort. Csiki László egyenesen verset írt
Bajorhoz ebből az alkalomból. Aztán a szerző vallomása, majd Szürke
megközelítések címen Harag vallomása Bajorról. A rendezők általában nem
szívesen nyilatkoznak a bemutató előtt, hogy a kritikusok utólag ne
kapaszkodhassanak bele, s ne kérhessék számon a be nem váltott ígéreteket.
Harag is csak magnóba mondta a szöveget, aztán én másoltam, szerkesztettem. Az
anyag összeszedése és szerkesztése után következett a nehezebbik rész: a
nyomdával való viaskodás. Még szerencse, hogy Kötő Jóskának van autója, s
legalább a plakátkihordást így ketten megoldjuk (Kötő József ekkor irodalmi
titkár, később 1990-ig igazgató, most az RMDSz országos titkárságának tagja).
De hát végső soron, a kritikákon kívül ez az utókorra maradó egyetlen írásos
nyom az előadásról...
Idézetek a Szürke megközelítésekből:
Harag György: Amikor két évvel ezelőtt elolvastam Bajor darabját, a Szürke
délutánt, szóltam a szerzőnek, hogy szívesen eljátszanánk. Bajor
ekkor arra hivatkozott, hogy váradi lévén, érzelmi
elkötelezettséget érez városa iránt, és szeretné, ha ott kerülne sor az
ősbemutatóra. (...) A szó sablonos értelmében Bajor roppant színpadiatlan. Ez
teszi számomra és számunkra különösen érdekessé. Itt a bevált vígjátéki
fogásokkal nem lehet élni, mert valójában nem is erről van
szó. A megszokott poentírozások se a színészek, se a közönség számára nem
lennének jelentéshordozók. Csak annyi bizonyos, hogy valami mást kell csinálni.
Bajor műfaját kell sajátos eszközökkel megközelítenünk. (...) Bajor éppen a
mindennapi, közvetlen közelünkben megnyilvánuló élet apró és sokrétű
jelenségeit vonultatja föl, s a jelentéktelennek tűnő apró
részletek megfigyelése során mindig valami meghökkentő, sőt
megrázó, mély és bonyolult összefüggéseket tár fel. Bajor halálosan komolyan
csinál mindent. Szándéka és értelme szerint közelebb áll a síráshoz, mint a
nevetéshez. (...) Ad abszurdum, a komikus helyzetek a legvérzőbb ponthoz
vezetnek. Bajort a legtöbben szatíraírónak tekintik, és látszólag erről is van
szó. Számomra, ahogy én olvasom Bajort, alig lehet tisztán körvonalazni igazi
műfaját.
– Kezdünk, kezdünk – hív vissza a hangosbeszélő a próbára.
Mellettünk imbolyog a szerző.
– Hogy mondtátok? Szürke megközelítések? Ez Gaál Gábor-i stílus. Azt mondtad,
én írtam? Hű, de jó írás!
*
Sötét a nézőtér, Harag újra indít, leállít, kiabál, nevet, újrajátszik. Az
egyik szereplő, akinek éppen nincs jelenése, s akit az előbb tolt le istenesen
Harag, odasúgja nekem:
– Tudod, nincs ilyen, csak a nagy szerelemben, hogy ilyen jó érzés legyen vele
dolgozni. Mert az ember érzi, hogy igaz, amit csinál. Nincs ennél jobb érzés a
világon...
– Milyen könyvet olvasol, Tibikém? – kérdi a nézőtérről Harag a hetedik
elemista, szenzációsan fegyelmezett, s ugyanakkor felszabadult
gyerekszínésztől, Sóver Tibortól. Tibor nem színészgyerek, nem valamelyik
színházban dolgozó műszakié, nem kulisszákhoz szokott bennfentes. Iskolai
színjátszócsoportban fedezte fel az egyik színész. A jelenet szerint valami
nagyon komoly könyvben kell éppen elmélyednie.
– A címe: Eszmék és gondolatok. Nem tetszik
onnan látni?
– Nem irányadó, hogy én mit látok, mert központibizottságitag szemorvos írta
fel az új szemüvegem.
– Bajort olvashatnék?
– Hát ha neked pont az tetszik...
*
– Kereste előbb a szervezőnket, tessék kijönni, most itt van – hív ki csendesen
az ügyelőnő.
Kóry Tibor, végzettségére nézve számtan-fizika szakos tanár, de már diákként ő
volt a színház statisztafőnöke, s immáron hivatalosan is, két évtizede ő
a színház közönségszervezője. (Ma is az.)
Most éppen bajban van.
– Mit vár a Bajor-bemutatótól?
– Megnéztem a váradiak előadását, csúnyán lebuktak vele. S nézem
most a mi próbáinkat; nem sok jót ígér, nem lesz közönségsiker. Ásítani fogják.
Egyben reménykedhetünk, hogy talán Haragért bejön a közönség, mert eddig minden
Harag rendezés jól ment. Hogy bevágott a Nem élhetek muzsikaszó
nélkül is, pedig a darabot minden színház, minden
valamirevaló falusi műkedvelőcsoport eljátszotta, s a filmet is éppen most
vetítették. Már itthon a huszadik zsúfolt háznál tartunk, minden szervezés
nélkül. Sepsiszentgyörgy húsz előadást lefoglalt szeptemberi bérletbe. Sok
pénzt hozott a színháznak a Sütő-trilógia is. Szereti a közönség az olyan darabokat,
amelyekben sok a szereplő, és zene is van. Harag tud bánni a nagy tömeggel,
szeret is sokszereplős darabokat színre vinni, tudja, hogy a látványosság hozza
be a közönséget.
– És ha a Szürke délutánra valóban nem lesz
közönség?
– Lesz a következő darabra.
*
Próba után átlépek Szőcs Istvánhoz, aki gyógynövényei és saját festésű képei
közepette igen borúlátóan ítéli meg a Szürke délután esélyeit.
– Kérdéses a bajori irodalomnak és a nagyközönségnek a viszonya. Hogy fogadja
ez a Bajor humorát? Szembesítés lesz ez egy nagyobb, szélesebb
közönségréteggel. Kérdéses, megbírja-e Bajor ezt a próbát? Kabarészínpadon
talán inkább menne, vagy ahogyan Kovács Ildikóék (nyugdíjas) a bábszínházban
csinálták, kis keretben. Ez a darab megbukott Désen, Udvarhelyen a műkedvelőknél
is. Azután a váradi előadás... Annak nem volt semmi felfogása. Naturalista
kabaré, minden stiláris kompozíció nélkül. Talán most Haragnak sikerül, de nem
vagyok benne biztos. Harag már többször vitt sikerre kilátástalannak ítélt
színpadi vállalkozásokat.
*
– Sistergésre vigyázzunk! – suttogja a hangosbemondóban az ügyelőnő kellemes
hangja, amikor pont a sistergések előállításának technikai módozatairól
beszélgetünk Ambrus Vilmos színésszel (nyugdíjas), aki legtöbbször „a rendező
munkatársa”-ként szerepel az utóbbi években a színház plakátjain.
– Ez egy könnyű előadás. Az utóbbi időben a legszimplább darabok egyike, ami a
technikai problémákat illeti. Persze Harag előbbi rendezéseihez viszonyítva.
Mert az ő előadásainak megvan a sajátos színpadi nyelve, s döntő tényező ebben,
mondhatnám, fő helyet foglal el a művészi hitelesség és felkészülés mellett a
fény, az árnyék, a képszerűség, ami végeredményben alátámasztja az eszmei
mondanivalót. Ahogy a színésztől megköveteli a teljes bedobást, ugyanennyi gondot
fordít egy mozdulat fénnyel való alátámasztására, egy jelenet megvilágítására,
mert egységben látja a színházi munkát, a színészt, a fényt vagy a zenét,
együtt bontakoztatja ki a teljes hatást. Mint a Sütő-előadásokban például, ahol
szinte minden jelenet olyan, mint egy Bosch-festmény. Minden jelenet képszerű,
és festményszerű is. S én imádom ezt a munkát: világítás kikísérletezése, zenei
anyag összeválogatása, külső zajok összeállítása. Azért jellemző a Harag
előadásaira az, hogy ha négy-öt év múlva felújítjuk, tökéletesen olyan, mint az
eredeti, mert nem köt kompromisszumot technikailag sem. És körülötte szinte
mindenkinek szárnyakat ad a bizalma, a pedagógiai érzéke, a mások szakmai
tudásának értékelése. Én már ismerem a munkamódszereit, a stílusát, tudom
azokat a fázisokat, ahol kész kell lenni előre, hogy ő tovább tudjon lépni.
– Szerinted melyek ezek a fázisok?
– Első az ismerkedési szakasz. Kettő: vázlatos munkamenet beállítása. Három: Az
elképzelés alátámasztása és a színész megsegítése külső eszközökkel, zene, zaj,
kellék, díszlet. Négy: ez az a periódus, amikor keres, kutat, s a legvégső
fázisban is képes mindent felborítani egy kulcsjelenetért, hogy megközelítse a
tökéletest – s elölről kezdi az egészet. De ez nem jelent bizonytalanságot,
mert nála eleve minden tisztázott. Hosszú időn át szerzett színházi tapasztalat
és ismeret társul nála nagy művészi alázattal. S ez a színházi alázat
mindenkire szinte átragad, hiszen az igazgatónőtől a legnevesebb színészekig
mindenki szívesen bejön szöveg nélküli szerepben is a színre – mert Haragnál
nincsenek statiszták –, hogy segítse a produkciót. S ez a szakma legnagyobb
elismerése. Itt bent mi tudjuk, hogy egy-egy darab előkészítése szellemileg,
fizikailag teljesen igénybe veszi, más élet ezalatt számára nem létezik.
1980. július, premier után
Harag újra itthon, Marosvásárhelyen. Már olvasta az összes darabot, előadást
vagy éppen szerzőt, premiert ünnepelni nem tudó, közönséget megkérdőjelező –
bírálatot. Tájékoztatták arról is, hogy az előadásnak nincsen közönségsikere.
– Tudja, mi az igazság? Az előadásban van négy ragyogó momentum. A többi?...
Bajor is, a szöveg is, továbbra is fenntartom: zseniális. És
nem védekezésképpen, de néha felteszem magamnak is a Sütő megfogalmazta
kérdést: Erény-e vajon a tömegsiker?
Erény vagy nem erény a siker – lehet rajta vitatkozni. Egy bizonyos: nem árt.
De a színházban minden előadás, későbbi siker vagy bukás egyforma hozzáállással
készül.
MAROSI ILDIKÓ