Olvasónapló
Batta György: Színek Fábry Zoltán portréjához
Új színekkel gazdagodik a „fegyver és vitéz ellen” harcoló „szentszagúan hű szabadsághívő” portréja. Barátok, kortársak, írók (Illyés Gyula, Balogh Edgár) emlékezéseiből, illetve Fábry Zoltán Arató Máriához írt leveleiből ad válogatást Batta György könyve, amely új nézőpontból próbálja megközelíteni a magányba, egyedüllétbe húzódott Fábry Zoltánt. Népek és kultúrák közeledését elősegítendő, Fábry Zoltán a hídszerepet vállalja magára, mivel „a híd a teret és időt betöltő emberség reális konstrukciója”, és a középeurópai országokban élő író „föltétlenül szorgalmazó és gyakorlója kell legyen a hídszerepnek...” (Béres Józsefnek, a kassal Batsányi-kör vezetőjének adott nyilatkozatából idéztem.) Fábry Zoltán közemberként is kivételes érzékenységről tesz tanúbizonyságot. „Egy diszharmóniába kényszerült, de idilli arányosságra vágyó lény vívódásait követhetjük a levelekben” – írja Batta György. Fábry Zoltánnak a magány, az egyedüllét az életformája, aki minden rezdülésre éber, és aki Mária megismerése után bűvöletben, kábulatban él, ellenségei elől hozzá menekül, hálálkodik és panaszkodik, néha szemrehányásokkal is illeti ezt a nőt, aki „meleget, meleget, meleget, szeretetet, szerelmet” jelent számára, hogy feledni tudja „az egész szeretet nélküli világot”. Az első levél 1956 februárjában, az utolsó néhány nappal halála előtt íródott. (Madách Könyvkiadó, Pozsony, 1990.)
LÁZÁR D. LÁSZLÓ
 
Mészöly Miklós: Wimbledoni jácint
A tisztánlátásra, a körötte zajló események megértésére törekvő ember semmilyen körülmények között sem mondhat le a világ értelmezését célzó magyarázatok kereséséről; még akkor sem, ha az életét kitöltő időintervallumot annak zavaros történelmi kontextusa úgyszólván kiragadja a ráció vonzásköréből, talán egyszer s mindenkorra lehetetlenné téve az adott korszak eseményeinek okszerűen felfejtett, világos magyarázatát.
Mészöly Miklós novelláskötetét is bízvást tekinthetjük ezen finalitás nélküli, de mégsem értelmetlen emberi törekvés egyik kézzelfogható dokumentumának. Hiszen lehetne-e egyáltalán racionális formába öntve leírni a címadó novellában elénk táruló orgiasztikus, pattanásig feszített hangulatú, az állati ösztönök szintjén zajló „mulatságát” a dráma hirtelenséggel „semmiből mindenné” lett figuráknak; érdemes volna-e irodalmi témaként foglalkozni a pangás időszakának kiskirályok uralta kisvárosképével az érzelmi sík kiküszöbölése mellett; képes lehet-e egyáltalán az érzelemmentes viszonyulásra a második világháborúhoz, ’56-hoz az, aki annak személyes átélője, szenvedő alanya volt? A válasz egyértelmű: nem. S talán ezen a ponton záródik legtökéletesebben az ördögi kör: nem ismerhetjük meg ennek az időszaknak az objektív valóságát, hiszen akik a legjobban ismerik a puszta eseményeket, sohasem lehetnek képesek azok szubjektivizmusmentes tárgyalására: lelkükben kitörülhetetlenül ott van a háború, az öldöklés okozta stigma; megannyi lelki trauma, az egyéniségen ejtett hatvan, száz, tízezer napon belül sem gyógyuló zúzódás, belső vérzés, csonttörés. De nem volt ritka a nyaktörés sem; itt lebeghet szemünk előtt a kötetzáró novella Tivadarjának tette, aki átvészelte a fasizmus, a háború borzalmait, de a „fasiszta kommunizmus” rémképénél már betelt a pohara.
„Hátat fordított a világnak” – írták róla a korabeli újságok, és kevesen tudták, hogy az általános gyakorlattal ellentétben ez egyszer az újságok nem hazudtak.
De ki az, aki veszi magának a bátorságot, hogy hősünk kétségkívül groteszk összeroppanását ezek után egyértelműen nevetségessé színezze?
(Novellák. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1990.)
Csoóri Sándor: A világ emlékművei
„Kopog a múlt a hátam mögött,/ akár a félérett makk szeptemberben” írja Csoóri Sándor kötetének első versében (Mátrai erdő), Kelet-Európa drámai módon végbemenő változásainak időszakában. Így nem csodálkozunk azon sem, hogyha a csendes rezignációval, titokként szemlélt mátrai erdő egy adott pillanatban Dante erdejévé, Isten zöld fogolytáborává válik, szimbolizálva a költő életterét, amelyben kénytelen volt átélni egy eseményekkel – inkább csendes, megtört bölcsességre, elégikumra, közösségóvó és -féltő érzelmei megerősödésére késztető eseményekkel – terhes korszakot; amely mindezek ellenére egyedüli élettér-lehetőség volt számára, és olyan emberi-esztétikai élményekben részesítette, amelyek nélkül – idős fejjel visszagondolva – nemhogy a „költő”, de talán még az „ember” nevet sem érdemelné meg.
A megbékélés, a lelki egyensúly helyreállítására való tudatos törekvés verseit tartja kezében az olvasó. Feltűnnek a háború emlékképei, fel még a csendes szemrehányás is, de nem lázadás ez már. Tiltakozik az elmúlt események hánytorgatása ellen a ráció szférája éppúgy, mint az érzelmek világa; mintha leírni is csak azért írná le még egyszer a kín, a gyász, a szétdúlt életek emlékműveiként álló sorokat, hogy utána végképp elfelejthesse őket.
A költő nem lát dicsőséget az áldozat-szerepben; maga sem lenne hajlandó rá; ezektől a versektől is mielőbb függetlenedni szeretne, visszatérni – ha sérülten, megviselten is – a sötét emlékművek árnyékából a világító utcalámpák, a folyamatosan zajló élet bűvkörébe. (Versek. Magvető Könyvkiadó, Bp., 1989.)
CSOBÁN ENDRE ATTILA