Lászlóffy Aladár
A Kék meg a költő
Emlékezem. Mikor még meg se voltam,
egy történetben tompán vándoroltam –
valami semmiség, egy szám lehettem,
azt hiszem, igen: nő és férfi, ketten.
És volt egy furcsa átkelés az égen,
úgy égetett, hogy azt képzeltem, végem,
világítottam s kéken sisteregve
kioltottak többször a tengerekben.
Eszméletemben nyelvek kavarognak.
Valaki tart, mint vizes fáklyát fognak.
Már nem a tűz hiányzik, csak az emlék,
hogy legbelül a cél acélmeleg még.
Ki ég és olvas minden éjszakámban?
Japán homérosz, vak hun, kelta láma,
valaki lát, hol én hiába nézek,
amit tudok, kimondok, mind idézet.
Ha biztos ez vagyok – hát ki lehettem?
A színeket nyugodtan elfeledtem.
A kék sajog csak. Akkor boldog voltam
egy semmiséggel szövetségben. Holtan.
Hogy felfoghassuk esőcseppjeid
Mint harmat száll le naponta az égi
orcheszterekből fülünkbe a régi,
a kipróbált, a megtanult zene:
egy agymosott világkor mindene –
 
és benne járunk, mint a méla szentek,
kik pendelyesen Betlehembe mentek,
és találgatjuk: vajon ma mi vár
az elmegyógyintézet udvarán?
Ha megvagyunk, mert megvagyunk, te érted,
hisz hallásunk se másért, csak teérted
ápoltuk végig, fejlesztettük itt,
hogy számolhassuk esőcseppjeid.
Már rács se őriz, szerte mégse széled
e társaság, ismeri jól a széled
és hosszad is, ó, maradék hazám –
és ezt már fegyelemnek mondanám.