Cselényi Béla
Számtanfüzetlapra írt vers
Albert Józsefné Póka Ibolyának
A múltkor, ahogy hazajöttem
az őszi alkonyatban,
a még derűs, már hideg
cementporos levéltarkulatban,
a tömbházak egyetemes rendjében,
a velem szembe jövők
valahogy az itteni szokásoktól némileg eltérően
nyújtották el hadaró magánhangzóikat,
nem úgy, mint a pestiek,
hanem úgy, mint a kolozsvári diákok, én nem is tudom,
mintha egy kötőszó erejéig
a New York-i csemete
az észak-londoni melóst idézné,
és
nincs itt semmi állítmány,
mondhatnám úgy is:
minden állítmány nélkül állíthatom,
hogy kolozsvári moziból mentem haza tízévesen,
s hogy a tanítónőm udvarán
ismeretlen kislányok körtánca jutott eszembe,
mert valahogy az élet arra való,
hogy valahol valami eszünkbe jusson róla,
még akkor is,
ha nincs kéznél egy becsületes számtanfüzet,
csak egy ilyen vajszínű jegyzettömb
túlméretezett, téglaszínű négyzethálókkal,
mert most divatosak a rózsaszínű, illa, türkiz
kolozsvári irkák a milliomosok körében is;
és eszembe jutott a tanítónőm szovjetfekete köpenye,
mignon-alátét fehér gallérja,
amint nálam jóval fiatalabban tornyosul fölöttünk:
„Először is örvendek, hogy ennyi pirospozsgás arcot
látok magam körül”,
mondta azon a ’hatvankettes szombaton,
és nem tudta, hogy ismét történelembe lépett.
Budapest. 1990. X 23