Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1992. augusztus, III. évfolyam, 8. szám »
Mihály István
A KÉK LOVAG ÉS A SÁRKÁNY
A képtelenség határán csupasz, kopár a föld. A birodalom viszont gyönyörű szép,
tele élesebbnél élesebb pengékkel, virágokkal. A Kék lovag tudta ezt, mégis
elindult megismerni a réteket. Nem a próba-szerencse kedvéért. Csak úgy. Támadt
egy képtelen ötlete, s ezzel már úton is volt. A birodalom kellős közepén
találta magát, az ötlet ott szállt előtte, fölötte, mint egy csodás pillangó.
Eleinte még sárkány volt, de egy apró él elnyiszszantotta a madzagot, s
pillangóvá változott. A Kék lovag csodálkozott. Előbb egy sárkányt eregetett,
mostantól pedig egy pillangóra vadászott. Szomorúan tapasztalta, hogy újra
célja van. Úgy képzelte ezt a kirándulást, mint egy üdülőutat. Örökké harcolt a
királyi zászló alatt, s véresebbnél véresebb csatákban is megállta a helyét.
Most megérdemelte volna a kikapcsolódást. A királyt sohasem látta, csak annyit
tudott róla, hogy teljhatalmú úr, aki mindent lát, mindent hall, aki igazságos
és jó. Belátta, hogy most újra tévedett, hisz emberemlékezet óta nem volt egy
perc szabadideje sem, s az üdülésből ismét küldetés lett. Megfáradt volna? Nem,
ezt mindig hevesen tagadta. Mindig újjászületett. Tulajdonképpen már unhatta
volna ezt a folyamatot, de ahelyett, hogy kérdezett volna, tette a dolgát.
Minden újjászületés után egy fokkal tökéletesebbnek érezte magát. Becsvágy nem
volt benne, de azt okosan tudta, hogy ha vége lesz ennek a körforgásnak, egy
sokadik újjászületés majd királlyá koronázza őt is. Ment tehát a pillangó után.
A birodalom olyan, mint egy örökké forrongó vulkán. Sokáig csak rotyog, sokáig
csak hallgat, aztán hirtelen elpusztítaná önmagát, ha nem lennének a hűséges
lovagok, akik egy kis részt mindig megmentenek belőle. Ez a kis rész pedig,
akárcsak ők, minden alkalommal feléled, aztán kezdődik újra a hallgatás, újra a
rotyogás, s újra a robbanás. Mi lenne nélkülünk? – gondolta sokszor, s ilyenkor
elégedetten igazgatta a sisakját. Igaz, hogy mindig ámult az újabb és újabb
formákon, néha egész szórakoztatónak találta őket. Eddig sosem merült fel benne
a kérdés, hogy mire jó mindez, most azonban szerette volna megtalálni a
választ. Bízott abban, hogy a pillangó elvezeti őt a megoldáshoz.
Tulajdonképpen azt sem tudta, miért bízik annyira a pillangóban. Valami
kiszámíthatatlan örökké kéznél volt, valami, amire gondolni sem mert volna. S
itt a képtelen-birodalomban ez még veszélyesebb lehet. Ismerte a mozgó
pengéket, hiszen sokszor bejárta már azt a vidéket, sőt nemcsak ezt, de az
összes erdőt, rétet, tudta, hol vannak a Veszélyes Sziklák, hol laknak a kóbor
lovagok, akikkel nem tanácsos összefutni, mert jól összezavarják a tájékozódó
képességét, s azt is, hogy a Kővár, olyan, mint egy oázis, ahol fantasztikusan
jókat lehet aludni, s hogy a vadállatok mindig készségesen segítenek az
egyszerű vándornak.
Legutóbb, amikor erre járt, más volt a környék. Barátságosabb. Amikor ez
eljutott a tudatáig, hirtelen idegennek érezte magát. Sehogy sem fórt össze a
mostani kép azzal, amire emlékezett. Érezte, hogy itt valami nincs a rendjén;
valami robbanás előtti csend, feszült légkör mindenütt. Rájött, hogy most
sokkal bonyolultabb minden, mint utóbb. A szavak nem igazán fedik a valóságot.
Úgy tűnt, az együvé tartozó elemek külön élnek, tudomást sem véve egymásról.
Idegenül bólogattak a szirmok, s csak látszatra egymás felé, valójában egy-egy
nem létező vagy nem látható irányba. A fa koronája nem is volt korona, csak
különálló levelek halmaza, melyeket az ágak sem igazán tartottak össze, s az
ágak, mintha nem a törzshöz tartoznának, a törzs pedig gyökértelenül, szinte
tuskóként lógott a föld felett. Persze, a körvonalak megvoltak, összetartották
az elemeket, mégis jelenlétük semmitmondónak, jelentéktelennek tűnt.
Meglepődésre ideje sem volt. Egyre gyorsabban követték egymást a rémképek,
végül arra eszmélt, hogy a kővár előtt áll, s nem mer belopni. A látszólag
stabil szerkezet egy pillanat alatt összedőlhet, a kövek csak piszszenésre
várnak, hogy elindulhassanak, s agyonnyomhassák. Megrémült. Menekülni kell,
rohanni el innen, minél messzebb. Minél messzebb...
A pillangó vezette. Mintha szántszándékkal a legrémesebb helyeket kereste
volna. Egy ligetet pillantott meg maga előtt, s nyugalmat remélve lépett a fák
közé. A pillangószárny megérintett egy falevelet. Szörnyű volt! Pokoli
csattanással eldőlt a fa. Aztán egy másik, közvetlenül mellette. Már rohant,
mégis, mintha egy helyben topogna, órákig csak a reccsenéseket hallotta. A
vadállatok valósággal megvesztek, rárontottak, s tépték volna szerteszét.
Milyen szép volt amikor összegyűjtötték a szétszórt igazgyöngyöket, felhozták a
tó fenekéről a kulcsot. Most meg, maga sem tudta, hogy marad életben.
Agyongyötörten ért ki egy tisztásra. Megpillantott egy vándorkövet. Maradék
erejét összeszedve odavánszorgott, rá akart ülni, de a kő megmozdult, s
fenyegetően ropogott. Hát már te sem hagysz békén? – mordult fel.
Nem akarta látni a pillangót. Nem akart látni semmit. Félőrülten azt kívánta,
bárcsak szakadna rá az ég. Egy pillanatra elült a zaj, s már aludt is. Egy
utolsó éber gondolattal abban reménykedett, legalább az álmaiban nem fogja
zavarni semmi, de tévedett. Azt álmodta, hogy a Veszélyes Sziklák odagyűltek
köré, aztán ömlik, egyre ömlik a kőzuhatag. Eltemet... Jézusom, eltemet!...
Riadtan ébredt fel: hol a király? Mit csinál ilyenkor? Nem látja azzal a
mindenlátó szemével, hogy megdöglök? Mindjárt megdöglök, mint egy rühes kutya!
Felnézett az égre: kék. Gyönyörű kék. Hirtelen meglátta a sárkányt. Ott volt a
madzag a kezében. Bejárta újra az egész birodalmat. Az egészet. Szakadt róla a
veríték. Egy ötlet volt csupán. Szinte ott rekedt, szinte olyan lett, mint a
többi. Szinte ő is szétszakadt. Milyen nevetséges lenne? A keze, a lába, a
feje. Külön-külön fogna, menne, gurulna. Kezeiben szorongatott egy csokor mezei
virágot. A sárkányt már összecsomagolta.
Ismét újjászületett.