A lélek szántóföldjein
Nyírő önéletrajzi vonatkozású regénye, az Isten igájában már annak idején kivívta Németh László elismerését (ami nem jelenti azt, hogy bírálatában nem mutatja ki a rá jellemző tárgyilagossággal a mű hiányosságait), aki korán felfigyelt nemcsak eredeti tehetségére, hanem a műveiben megnyilvánuló ellentmondásokra is. Akárcsak az Uz Bencében, a regény szerkezetét tekintve itt is lényegében egy novellafüzérrel van dolgunk, melyek közt az összekötő kapocs a főhős személye, azzal a különbséggel, hogy míg Uz Bencével a mitikus idők hérosza száll alá az örök havasra, az Isten igájában a század eleji Erdély zaklatott történelmének regényes krónikáját, társadalmának keresztmetszetét kapjuk, különös tekintettel a klérusra, ill. a plebejus rétegre.
Nyomorgó családjának az álma teljesül, amikor Hargitay József nyakába veszi Isten igáját, magára ölti a reverendát, és fejet hajt az írás előtt, mely azt mondja: „Jugum meum suave est et onus meum leve.” De hogy ez mennyire „gyönyörűséges” és mennyire „könnyű”, arról azok a papnövendékek mesélhetnének, akik a püspök felhívására megvizsgálták lelkiismeretüket, majd felemelkedtek áldásra nyújtott keze alól, és kimentek vissza az életbe. Megrázó tablót fest Nyírő a lelkiismeret zárkájában vívódó papnövendékek lelki tusájáról, hiszen ki merné közülük tiszta szívvel kijelenteni, hogy a metafizika iránti vonzalom, és nem holmi – igaz: az Ember fölött, de Isten alatt álló – érdek volt az, ami erre a pályára hozta (kényszerítette)...?! Talán az „adorjánferencek”, akikben a hit felöltötte azt a természetellenes ijesztő és tragikus formáját, amit úgy hívnak: fanatizmus Az egész papnevelde megdöbben az ő tragédiáján, holott Adorján Ferencet – aki fiatalon, de tiszta lelkiismerettel megy a másvilágra – kevésbé kellene sajnálni, mint azokat, akik élnek ugyan, de életmódjukkal Krisztus hitének hirdetését mesterséggé alacsonyítják le, anélkül, hogy önnön boldogságukat biztosíthatnák, hiszen a hivatástudat helyén tátongó űrt a bűntudat foglalja el. („Nem tudtam, ki az Isten, de elfelejtettem, hogy mi az ember.” „Elveszítettem a tudatlanok boldogságát, és nem nyertem meg a bölcsek és igazak nyugalmát”) És amikor a gyötrődő lélek fájdalma túllépi azt a határt, melyet a nyelv még bekalandozhat, amikor a szavak tehetetlenül torpannak meg, akkor kerül kézbe a hegedű – az alkotás szimbóluma és akkor szólal meg a Zene, a Művészet elsőszülöttje, hogy a megriadt lélekre békességet, a sebekre pedig gyógyírt hozzon. Jel ez a papnövendék számára is: a Sors nem az igehirdetés – az alkotás keresztjét tette a vállára. A kényszerpálya elhagyásának ideje azonban még nem érkezett el, az édesanya képe még eltakar minden alternatívát. Közben a „miszticizmus arany szálain” függő ifjú lelki és szellemi téren folyton gyarapszik: „Egyetlen fáradt emberi kéz több és fenségesebb Salamon összes kincseinél, ha övéiért, azokért lett fáradt, akiket szeret” – hasít belé a felismerés, és úgy érzi, hogy ebben a gondolatban maga az igazság világosodott meg előtte: „Az én életem, boldogságom, hivatásom, emberi és szellemi értékének, világnézetének, földi életemnek fészke így lett minden emberi és isteni bölcsesség legnagyobbika, a szegények egy igaz kinyilatkoztatása a belső cselekedet...”
Aztán a felszentelés kálváriája s a fekete reverenda. Anya és fia szemtől szembe. Öröm és kétségbeesés. („A feketétől félek... hiszen nincsen fekete virág, fekete öröm és fekete kacagás, semmi sem fekete, mi az életet és boldogságot adja”) De Hargitay József, a vidéki tanító fia, annak a plebsz és az értelmiség közt elhelyezkedő társadalmi rétegnek a szülötte, mely ad a becsületére. Fura mód többet, mint amennyire szüksége lenne. De hát az irracionálisnak mindig nagyobb a varázsa, mint az ésszel felfoghatónak, a „csakazértis” filozófiájának pedig minden időkben sok követője akadt. A mundér, a reverenda becsülete kötelez – vallották meggyőződéssel, s rendszerint az egerek is elmenekültek kongó kamrájukból. A tragédia nem torzul groteszk színjátékká, ellenben meghatványozódik: a nyomorgó néptömegek és az ország tragédiájával. Mondhatni: nagy kényszerpálya alegységekkel. Naturalisztikus színezetű epizódok hatásos tömörséggel villantják fel a politikai, gazdasági és morális válságba süllyedt ország nyomorgó népének hétköznapjait: „Megtörtént, hogy földbarna asszonyaik félnapi járóföldről a kötényükben hozták haza durva munka közben megszült gyermekeiket.” Nyírő is él azzal a jól bevált írói fogással (melyet Dosztojevszkij is előszeretettel használt), hogy újabb váratlan fordulatok anticipációjával „suspense”-ban tartja az olvasót, felcsigázza lankadásra hajlamos érdeklődését: a haldokló esperes hátborzongató jóslata („Engedjétek a halottakat eltemetni, halottaikat... Elég lesz neked a saját lelkedet hurcolni... Miért fonjam a magam kígyóját is a te szívedre?”), majd utolsó intelme: „Kövesd, fiam, mindenkor önmagadat.”
A sorsdöntő fordulat, a sokkhatás, mely letéríti addigi útjáról, akkor következik be, amikor a Szerelem, a Nő mítosza elhomályosítja, háttérbe szorítja az Anya mítoszát, mely addig elfojtotta természetes ösztöneit, megszabta mozgásterének határait. Kár, hogy kissé felületesen kezeli Nyírő a regény e fontos momentumát, s a berobbanó „tündér”, Németh Lászlót idézve: „deus ex machina dobja be semmitmondó rózsaszínűségét”.
Aztán kitör a háború, s felgyorsulnak az események. A tehetséges vidéki pap, aki a „szegények zászlóvivőjéül” szegődik, kihívja maga ellen a klérus, a hatalom és az arisztokrácia haragját, s megjárja a maga háborús kálváriáját, mely a „Megállj, megállj, kutya Szerbia” mámorával kezdődik, és az új román államnak tett hűségesküvel végződik. Közben olyan remekbe szabott mozzanatai vannak a regénynek, mint a gyilkos kislányának a temetése, az égiháború metamorfózisa a sebesült katona lelkivilágában, a székelyföldi menekülés, a csíksomlyói Szűzmária legendája, a kidei templom orgonájának története stb. A világháború poklában megrendül az emberek hite Istenben, olyannyira, hogy maga a „főtisztelendő úr” is arra a következtetésre jut: „Eddig Istent hirdettem az embereknek, de megfordult a mindenség törvénye. (...) az Embert kell hirdetni a Jóistennek.” Mint költői nyelvezetének más megannyi remeklése, felejthetetlen Nyírő háborús víziója is: „Ahogy hazafelé tartok egy rongyos szekéren, látom, hogy a hegyeken az ördög rázza karjait a világ fölött...” Mindvégig sikerül megőriznie a kényes egyensúlyt történelem és regény között, noha a veszély érezhetően ott kísért a mű fölött. Az olvasó végül is annyit lát az országos eseményekből, amennyi forrongás vagy rémhír formájában lecsapódik belőlük az „Isten háta mögötti” faluban. Csak ennyit, de ez szinte minden. Cseppben a tenger. És rezonanciájuk erősebb is talán, mint magában a centrumban: „Azon a napon Erdélyben pár pillanatig mind a három nemzet meghalt. Egyik az örömtől, a másik a bánattól...” A nagy összeomlás robaja után, amikor elszállt a porfelleg a romok fölül, az élet (mit tehetne mást?) visszaköveteli jussát, és új emberek jönnek elő, hogy felépítsék az új világot. A kataklizmában megsemmisült értékek új konstellációban bukkannak fel újra, az ádámok és évák pedig visszakapják ártatlanságukat az új paradicsomban, hogy aztán rövidesen újra meg újra elrontsanak mindent. Hargitay József leteszi a reverendát, melyet mindvégig becsülettel szolgált – ha kellett a korrupció rákfenéjétől szenvedő egyház ellenében is –, és enged az ösztönök hívó szavának: megházasodik. Ite, missa est.
Amint az előre sejthető volt, az aktus következményei azonban korántsem merülnek ki a mezcserében. Noha önmagának sem vallja be, a „kicsiszívem” nem töltheti be teljesen a lelkében keletkezett űrt, Isten igájának hiánya súlyosabban nehezedik a vállára, mint annak idején az iga. És ez többet nyom a latban minden hétköznapi gondnál, minden anyagi nyomornál. A megélhetés megtalált lehetőségét úgy élheti meg teljes örömként, ha a szellem is megtalálja benne a maga céljait. Erről tanúskodnak a finálé meleg szavai: „Alázatosan újból Isten igájába hajtom a fejemet, és fehéren fehér misét mondok.” Papként, költőként – Isten szolgái vagyunk, a krisztusi törvények értelmében pedig Istent leginkább úgy szolgálhatjuk, ha szeretjük felebarátainkat (jobban, mint önmagunkat – teszi hozzá Nyírő). S ez az, ami a transzilvanizmus „fekete dobozában” akkor is benne lesz, ha majd eszméit ízekre szedik ellenfelei, a mindenkor nélkülözhetetlen humánum. „... jól esik egy írót látni, aki nem mint etnográfus, hanem mint ember hajol vissza a maga fájdalmas, sorsvert közösségére” – írja Németh László a regény megjelenésekor, majd (többek közt) azt nehezményezi, hogy a regény hőse nem fejlődő hős: „Nyírő papja voltaképpen az elején is az, ami a végén, a regény csak egy nyilvánvaló hazugsággal számol le.” Ez így igaz, csakhogy éppen e leszámolás mikéntjében rejlik a mű varázsa. Inkompatibilis szituációk keresztezik egymást, metszéspontjukban a kiszolgáltatott szubjektummal, mely csupán rossz és rosszabb közt választhat: ez adja a helyzet tragikumát. A individuum egyformán szenved felgyülemlett belső energiáinak feszítésétől, és attól, hogy önmagán erőszakot téve, saját kezűleg kényszerül elfojtani azokat. Időlegesen a belső cselekedet tudata az, amely enyhülést kínál, ill. a társadalmi-politikai konjunktúra, mely folytonos kihívásaival háttérbe szorítja a belső konfliktust. A hallgatólagos kompromisszum, melyet a főhős köt önmagával, olyan értékrend felállítását eredményezi, mely újabb konfliktust von maga után: az egyén és a társadalom konfliktusát. A háború kitörésének pillanata rövid időre elfödi az érdekellentéteket (az egyen jelentéktelen alkatrésze lesz a háború mechanizmusának), hogy aztán újult erővel és megsokszorozódva kerüljenek a felszínre, egyre tovább és tovább gyűrűzve, feledve – úgy tűnik – a gyökereket. És amikor a szubjektum végső elszántsággal mégis a gyökerekig nyúl vissza, rá kell döbbennie: hiába oldotta meg az alapkonfliktust, időközben a többi is gyökeret eresztett. Ezt a circulus vitiosust sejteti az „Isteni iga” szimbólumának a metamorfózisa is a regény folyamán (a szimbólum érzékletességét, különös hatását két különböző esztétikai minőség: fenséges-alantas párosításának köszönheti), tudniillik: attól függetlenül, hogy papnövendék-e vagy laikus az ember, gyönyörűséggel vagy keservesen viseli-e, mindenképp az ember vállára készíttetett. A játék folytatódik, tehát uraim: faites vos jeux! És még egy apróság: legyenek szívesek hinni abban, hogy (esetleg) nyerhetnek is!
Poézis és próza sajátos elegyítése a regény (ilyen szempontból leginkább Tamási Szűzmáriás királyfi című művével rokonítható), a műfaji korlátok ledőlésének, a határok elmosódásának jelensége (mely napjainknak is uralkodó tendenciája) Nyírő legtöbb művében tetten érhető. A költői fantázia lendülete nemegyszer elragadja a regényíró tollát, s ez – ha nem él vissza a lehetőségekkel – rendszerint megkapó képekben, hasonlatokban csúcsosodik ki. („A víz is borzong. Siváran, szürkén, fáradtan ömlik tova, a partok szélén már saját testéből szövi szemfedőjét...”; „Elrejtőztem, mint a virágbimbóba zárt csend”; „Nagy későre zúgni kezd a fák teteje, s a Maros völgyének virágjain feltetszik a nap könnye. Az erdők vadjai emlőt nyújtanak kicsinyeiknek, a patakok újra mosni kezdik a sziklák lábát, az ég madarai elfújják himnuszaikat, és a virágba öltöztetett természet üde, tiszta harmóniája elborítja a földet.”) Lévén alkatilag fokozottan érzékeny a külvilág ingereire, rájátszva erre az érzékenységre, a drámai szituációk némelyike szinte észrevétlen siklik át a melodráma, sőt olykor a giccs felségvizeire is. Az esetek zömében azonban helyes arányérzéke megóvja az effajta buktatóktól. A humor, a tréfa ezúttal szervesen illeszkedik be a regény folyamába, anélkül, hogy az anekdota keretei minduntalan bántóan kiütköznének a mű egészéből. (A hazatérő fiatal pap lelkesen újságolja a szekérrel eléje jövő falusi bácsinak, hogy hamarosan más vidékre nevezi ki őt a püspök, mire amaz kesernyés mosollyal jegyzi meg: „Bár minket es kinevezne valahová. Legalább erre az ínséges esztendőre.”)
Nyírő műve (melyben Kántor Lajos szerint az emberi lélek önmaga mélységeinek legrejtettebb zugaiba jut el) erényeivel és hiányosságaival együtt az erdélyi és ezáltal az egyetemes magyar irodalom fontos alkotásai közé tartozik, mely – Adorján Ferenc kelyhéhez hasonlóan – az olvasó „szédülő tekintete előtt hirtelen mélyülni kezd, mintha minden kiontott emberi vérnek akarná öblét odatárni, s arany faláról a világ gyásza verődik vissza a mélységekben nyugvó Isten szemeibe”.
LAKATOS MIHÁLY