DOKUMENTUM
Száz éve született Sipos Domokos
(1892. VIII. 4. – 1927. XII. 23.)
Nagyjából két esztendeje jelent meg e sorok összeállítójának kötete Sípos Domokosról¹, és máris kiegészítésre szorul. Nemhiába minősítette a könyvet csupán „érzelmes vallomás”-nak (és nem tudományos munkának) a Látó recenzense (1990.11. sz.).
Csupán az író volt felesége, Komáromi Gráciána halála után (1990) vált lehetővé, hogy özv. ifj. Sipos Domokosné Solty Márta szíves meghívására és készséges segítségével a teljesnek hitt „hagyatékot” átnézhessem. Sok mindent, amit meglévőnek hittem, nem találtam meg, viszont birtokába jutottam néhány olyan dokumentumnak, amellyel az eddigi kutatók vagy nem foglalkoztak, vagy nem is (?) láttak. ifj. Sipos Domokosné kiegészítésként leírta a Sipos család lemenő ágát², az unokák, dédunokák adatait, kik mindannyian kegyelettel őrzik az író emlékét, szeretettel beszélnek róla.
Egyébként a családból mindenki meghalt, aki személyes emlékekkel gazdagíthatta volna a Sipos Domokos-képet.
I. Bölcső és koporsó
Megkísérlem bemutatni az író szüleit. Nagy Pál (és nemcsak ő) József Áronhoz, Attila édesapjához hasonlítja Sipos György vándor kelmefestőt³, nyughatatlan vére, vándorló természete miatt. Sőt, Szentimrei Jenő ezt aláhúzván, azt is tudni vélte, hogy Sipos György peregrinus hajlamát onnan örökölte, hogy felmenő ágon volt valami ereiben a Körösi Csomák véréből. Így aztán el-eltűnt, majd előkerült, vagy húsz évig nem tudtak róla, mert megjárta Görögországot, Galacon a zsidó temető gondozója volt, Törökországba készült, aztán többé nem adott hírt magáról.⁴
Ennyit tudtak Sipos Györgyről a Sipos Domokos-kutatók, ezt vettem át tőlük magam is. Egyébként az igaz, hogy József Áron és Sipos György nyughatatlan, egy helyben ülni nem tudó természete hasonlított egymáshoz. Csakhogy özv. ifj. Sipos Domokosné megmutatta az író keresztlevelét! Kiderült, hogy valami másban még inkább hasonlított egymáshoz nem a két apa, hanem a két fiú: Attila és Domokos: eredetükben!
József Attila A Dunánál című versében írta:
Anyám kún volt, az apám félig székely,
 félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
Apám szájából szép volt az igaz.
Ezt ismertük, tudtuk. De mit ír a Sipos Domokos keresztlevele? A dicsőszentmártoni református nemes és szent eklézsia szülöttek és kereszteltek Anyakönyvéből, II. kötet 3 lap:
– Születési év, hó, nap: 1892. aug. 4.
– Keresztelési év, hó, nap: 1893. aug. 20.
– Szülött neve és neme: Domokos, fiú.
– Törvényes vagy törvénytelen: törvényes.
– Szülők neve, születési helye, vallása és polgári állása: Sipos György, Káposztás szt. Miklós, ev. ref. kelmefestő és neje Császár (Oprisor) Kata, Dicső szt. Márton, gr. kath.
– Szülők lakhelye, utca, házszám: Dicső szt. Márton.
– Keresztatyák és -anyák neve, polgári állása és lakhelye: Nagy János községi jegyző és neje Szöllősi Berta, Dicső szt. Márton.
– Szülésznő neve: özv. Molézi (?) Mihályné.
– Keresztelő pap neve: Macaveiu Jakab, gr. kath. esperes lelkész.
– Megjegyzés: Átíratott 1893. szeptember 17-én.
Dátum, aláírás: 1932. január 12. Adorjáni Gábor református lelkész.
Tehát Sipos Domokos egyéves elmúlt, amikor görög-katolikusból reformátussá írták át, valószínűleg az éppen hazajött apja kívánságára. És az édesanya, a „bába”? Kik voltak az ő szülei? Atyja családi neve: Császár Ferenc, anyja neve: Oprisor Mária. Tehát József Attilát parafrazálva, Sipos Domokos ezt is írhatta volna: „apám székely volt, anyám félig román”...
De mit számított ez Erdélyben, a gondolat- és vallásszabadság megszentelt földjén, még a felszított magyar (és következésképpen román és más) nacionalizmusok idején is? És általában: kit bántott akkor a Petőfi– Petrovics, vagy akár az Eminescu–Eminovici-jelenség?
Erdélyben (az egykoriban), ahol magyar, román, szász, zsidó, cigány élt együtt, nem csupán egymás mellett, de sokszor közösen küzdve, a türelmesség és a megértés volt a jellemző.
Sipos Domokos magyarságát senki sem vonhatja kétségbe, még ma sem, még divatból sem.
Persze, voltak – nem kevesen a tollforgatók közül is –, akik elhagyták Erdélyt, nem tudták elviselni a kisebbségi sorsot, de voltak, akik vállalták azt, éppen mert nehéz, éppen mert meg kell vívni a harcot a túlélésért, fennmaradásért. Benedek Elek, Bánffy (Kisbán) Miklós, Sipos Domokos, Kuncz Aladár, Kós Károly – és ők voltak többen.
Kós Károly írta a Kiáltó Szóban: „Aki közülünk elmegy, az ne is kívánkozzék közénk vissza valaha, annak itt nem lesz helye soha, és jussa sem lesz annak”... És a nagy intés: „Az lesz a miénk, amit ki tudunk küzdeni magunknak.”
Sipos Domokos novellahőse (Hazafelé) román falubelije hívására „dezertált” a frontról, de haza! Haza, mert tudta, hogy „bele kell fogóznia a földbe, mely nélküle már nem az a föld, ami volt” (kiemelés K. I.)⁵.
Bizony ma sokan – főleg eltávozottak – kétségbe vonják még azt a transzilvanizmust is! A hazajövőkét! A fennmaradni akarókét is. De a Metamorphosis Transilvaniae e tagadók szerint olyan fokú átváltozás lett volna, hogy belém hasított a kérdés – ha igazuk van –, egyáltalán létezik-e még az igazi Transzilvánia, a türelmesség földje? Ki kivel legyen türelmes, ki kinek a gondolatszabadságát tisztelje, miután a haláltáborokból és a deportálásból megmaradottakat jó pénzért, darabszám kiárusították! Zsidók, németek gyakorlatilag szinte nincsenek... A magyarok sokan megriadtak és menekülnek... Transzilvánia-e még a félelem, a gyanakvás földje?
Lázálom ez. Csak a bizakodók bírják. Mert azért Reményik Sándor mondott valamit az Ahogy leheten kívül is, a Petrovics ítélben (1935)⁶ :
És megcsapolják most a székely vért,
Minden kis cseppje drága gyöngyöt ért
Ér kimutatják csalhatatlanul
Nagy, rettenetes vegyi tudománnyal:
Más vér ez – nem rokon a magyarsággal.
Hát jól van, jól van – ezt is elviseljük,
Mert falra hányt borsó ez is.
Ál-tudósok kezén játék-kavics.
Fent, a legfőbb semmitőszéken
Ül minden bíróság fölött
Ama más néven ismert Petrovics,
Mi legfőbb bíránk minden faji perben
A vér: a semmi. A Lélek: a Minden.
Aki ezt érti, az tudja, igaz magyar transzilván író volt Sipos Domokos, a Sipos György és a Császár Kata fia. És jó erdélyi hazafiak, jó romániai honpolgárok voltak román, zsidó, német barátai, kiktől soha el nem fordult. Már így kezdte Vaszi című szinte gyermekkori karcolatától, a Régi jó időkből című gimnazista kori (1908) novellájáig, ahol a gazdag leány nem a vagyonos Bágyoni Gyurit szereti, hanem apjának pakulárját, Vaszit! Felnőttkori írásaiban is mindig rokonszenvvel írt a román emberekről, a román népi életről. Talán az Oprisor vér miatt is? Nem hinném. A „kevert vérűek” inkább hallgatnak.
Ennyit a bölcsőről⁷.
És most a koporsóról.
Olvassuk el a Keleti Újság 1927. dec. 29-i számából a sok szempontból érdekes cikket:
 
Sipos Domokos temetése
Karácsony estéjén helyezték Dicsőszentmártonban örök nyugalomra a fiatalon elhunyt, tehetséges írót, Sipos Domokost. Ravatalára koszorút küldött az Erdélyi Szépmíves Céh és a Keleti Újság is, melynek több év óta munkatársa volt. A temetési szertartást az elhunyt kívánságához képest, jó barátja, dr. Dávid György kibédi református lelkész végezte, aki megható gyászbeszédében méltatta Sipos Domokos Istent-kereső lelkének vergődéseit és korán derékba tőrt nagy tehetségének maradandó értékű alkotásait. Az egyházi szertartás után Gyárfás Elemér szenátor mondotta az alábbi beszédet:
„A szeretet nagy ünnepének előestéjén könnyes szemmel állunk az erdélyi magyar kultúra egyik nagy tehetségű harcosának koporsójánál. Éppen húsz éve annak, hogy Sipos Domokos, a nagyenyedi Bethlenkollégium tanulója beküldötte első írását nekem, a Kisküküllő című hetilapunk akkori szerkesztőjének, s későbbi együttműködésünk éveiben sokszor emlegette azt a meleg hangú szerkesztői üzenetet, melyet első írásaiban is felcsillámló tehetsége belőlem akkor kiváltott. Tíz éve annak, hogy vármegyénk közéletében egymás mellé sodort a sors. E tíz év alatt küzdöttünk és dolgoztunk együtt és vállvetve. Rövid ideig szemben is állottunk egymással, mint elvi ellenfelek, de kisebbségi sorsunk nagy kérdésében mindig megtaláltuk egymás baráti kezét!
Nehéz, küzdelmes volt az út, melyen Sipos Domokos, a nagyenyedi kollégium kis diákja, egyes-egyedül, csak istenadta tehetségére támaszkodva, utat tőrt magának társadalmi elfogultságokon és politikai ellentéteken keresztül az érvényesüléshez, s elérkezett oda, hogy előkelő irodalmi társaságok, az Erdélyi Szépmíves Céh s a Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság megnyíltak előtte, s írásaiért a budapesti Napkelettel élükön, nemcsak Erdély, hanem Magyarország legelőkelőbb folyóiratai és lapjai is vetélkedtek. Én, aki közvetlenül végignéztem azt a Utáni harcot, azt a testet-lelket megőrlő küzdelmet, melyet Sipos Domokos folytatott az élettel, a meg nem értéssel, a közönnyel és félreértéssel, most, amikor a küzdelemre pontot tett a halál, s a gyönge test összeroskadt a nagy erőfeszítésben, könnyekkel szememben, mély fájdalommal kérem itt a koporsónál Erdély magyar kultúrájának elárvult, megtépázott, árva munkásait: Ne bántsuk soha egymást! Szeressük mindig egymást. Sohase emeljük kezünket egymás ellen ütésre, hanem mindig csak ölelésre és baráti kézfogásra. Az örökkévalóságba eltávozott szegény barátunk küzdelmes élete s harcos pályafutása buzdítson mindnyájunkat egymás szeretetére s megbecsülésére. Ezzel áldozunk legméltóbban kedves írótársunk emlékének. Sipos Domokos, kedves barátunk, az erdélyi magyar kultúrának korán letört, derék katonája, Isten veled!”
Végül Gvidó Béla unitárius esperes (a Kisküküllő megyei Magyar Párt alelnöke) búcsúzott el a vármegyei magyarság nevében Sipos Domokostól, kinek koporsóját a társadalom minden rétegéből megjelent nagyszámú gyászoló közönség kísérte ki a dicsőszentmártoni új köztemetőbe, hol saját kívánságához képest, a dicsőszentmártoni kórházban letörve és leszegényedve elhunyt gróf Kreith Béla sírja mellett ásták meg számára az örök nyugvóhelyet. A nyitott sírnál dr. Dávid György lelkész mondott rövid imát.
A kis cikkből több irodalomtörténeti és általános következtetést lehet levonni. Először is, hogy Sipos Domokos már 15 éves korában küldött cikket a Kis-Küküllőnek, melynek 1907-ben éppen Gyárfás Elemér volt a főszerkesztője. S ő felismerte a legényke tehetségét.
Gyárfás Elemér Mocsáry Lajos és Jászi Oszkár után az egyik legtisztább látású nemzetiségi politikus (is) volt. Az Erdélyi problémák című cikkgyűjteményében⁸ leszögezte hitvallását, miszerint az erdélyi magyarságnak az az Istentől rendelt történelmi hivatása, hogy összekötő kapocs legyen a Közép-Európa tengelyében elhelyezkedett román és magyar népfaj között (im. 5. o).
Gyárfás Elemér (1884–1945) már húszéves korában azt vallotta, hogy minden magyar diáknak meg kellene tanulnia egy nemzetiségi nyelvet, „hogy jobban megértse őket” (I. m .31. o). „Két szegény kis népfaj Európa kellős közepén. Két árva, elhagyott gyermek, ezer ellensége közepette... (...) Ha tapogatózva is, de meg kell találnunk egymás kezét, hogy együtt erősebbek lehessünk.” (im 88. o.)
Nem vitás, hogy a magyarság hídszerepének vállalásában Sipos Domokos Gyárfás Elemér követője volt. Hogy ebben ma sokan nem hisznek? Az akkor volt. Ma legalábbis furcsa kétségbe vonni akkori igazukat.
Viszont az sem vitás, hogy – bár Sipos Gyárfásnak úgyszólván alkalmazottja volt – vitáztak, nem mindenben értettek egyet. Sipos Domokos néha még egy-egy Gyárfás-interjú végén is odaszúrt főnökének. S ne felejtsük el, hogy 1924–1927 között Sipos Domokos a Keleti Újság alkalmazott munkatársa volt, tehát országos jelentőségű újságíró. Hogyan is érthettek volna mindenben egyet a szegény kisember a banktőkéssel és földbirtokossal? Gyárfás a gazdasági felemelkedést tartotta az elsőrendű feladatnak (amiben igaza volt), Sipos viszont az irodalmi és művészeti termékenységet (amiben viszont neki volt igaza). Gyárfás hitbuzgó katolikus volt, Sipos Enyed nevelte protestáns⁹.
De ugyanakkor megfigyelhettük, hogy temetése az ökumenizmus gyönyörű példája volt 1927 karácsonyán: a református lelkész, a katolikus szenátor és az unitárius esperes búcsúztatta!
Még egyet. Eddig úgy tudtuk és írtuk, hogy Sipos Domokos a szegények temetőjébe kívánta temettetni magát. Az egyik feltevés szerint, hogy ne legyen a grófok temetőjében, a másik szerint pedig, hogy onnan fentről, a dombtetőről, egy kilométerre a városi temetőtől „szebb a kilátás”. (!)
Most már tudjuk, hogy éppen egy gróf mellé kérte magát. Kreith Béla mellé, aki az 1848-as ereklye-múzeumot alapította, majd megtébolyodva, előbb a lipótmezői, majd a dicsőszentmártoni elmegyógyintézetbe került. Sipos Domokos ezzel a gesztusával is azt követelte, hogy állítsanak síremléket a múzeumalapítónak. Gyűjtést is indított a Keleti Újság szerkesztősége címére¹⁰.
Csupán az igazság kedvéért megjegyzem, hogy a „szeressük egymást” hirdetője, Gyárfás Elemér semmivel sem segítette az özvegyét és kisfiát, s így azok a legnagyobb nyomorba kerültek Úgyhogy a 69 éves Benedek Elek szervezett segélyakciót az adósságok kifizetésére, a kis Domokos taníttatására. Két esztendeig tartottak irodalmi esteket, hogy „összeszavalják és énekeljék” az özvegy és az árva számára a megélhetést Erdély valamenynyi városában, a Székelyföldtől a Szilágyságig (Szentimrei Jenő, Tamási Áron, Bartalis János, Tompa László, Nyírő József, Kacsó Sándor, Ferenczy Zsizsi, ifj. Delly-Szabó Géza, György Dénes).
Az özvegy nemsokára Magyarországra emigrált.
II. Az üzenet
Ha valaki azt kérdezné, melyik minőségében volt nagyobb Sipos Domokos – alig két tucatnyi versével a költő? egy kötetbe összefogható novellájával, regénytöredékével a szépprózaíró? vagy párszáz cikkével az országos jelentőségű újságíró? –, azt válaszolnám: nagy tehetség volt mind a három területen. Kár, hogy most már összegyűjtött publicisztikai anyagának kiadására sem itt, sem másutt nem vállalkoznak!
Újságíróként több volt, mint csupán Gyárfás-tanítvány.
Elsősorban a két részben megjelent Erdély mai arca című tanulmányára hivatkoznék.¹¹ Leszögezi, hogy csak az irodalom és a történelem tükrében mutatkozik meg Erdély arca. A tükröt az író tartja az emberek elé, s e képre ügyelni kell, mert „az átfestés oly nagymértékben folyik, és oly gyorsan halad, hogy a régi Erdély arcát már alig lehet látni, a ma képe pedig elmosódott, és nem sok jóval biztat a jövőre nézve” (...) „Ezért kell ismernünk a magunk helyzetét. Életerős népek saját erkölcsi és szellemi tartalékaiból merítik azt az erőt, mely a legnagyobb válságokon is átsegíti őket. Hiszem, hogy az erdélyi magyarság rendelkezik ezekkel a szellemi és erkölcsi tartalékokkal.”
„Ezek a szellemi és erkölcsi erők abból a természet- és sorsadta helyzetből fakadtak, mely az Erdély földjén lakó magyarságot arra rendelte, hogy kiegyenlítő szerepet töltsön be Kelet és Nyugat földje között, s amint ez a föld híd Kelet és Nyugat földje között, úgy legyen híd a rajta lakó nép Kelet és Nyugat lelke között.” (Így értette Sipos a hídszerepet, amin ma egyes innen kisomfordáltak gúnyolódnak. Elmentek? Joguk volt hozzá! De ne oktatgassák bölcsen azokat, akik állják a sarat!)
És Sipos Domokos azt hangsúlyozta, szerintem ma különösen érvényesen, hogy: „Mióta oly sok szó esik Erdély szelleméről, megszoktuk, hogy éppen azok írnak és beszélnek legtöbbet Erdély hagyományos liberalizmusáról és progresszív szelleméről, akik a közelmúltban, ha nem is éppen reakciós, de mindenesetre túlzottan konzervatív felfogásukkal voltak ismeretesek.” Mutatis mutandis – ez most is így volt és van. De olvassuk tovább Sipost: „Az a baj, hogy az emberek majdnem mindenütt csak a saját szabadságukat (kiemelés K. I.) szeretik, a másokét azonban semmibe se akarják venni.” (...) „Vajon kivétel ez alól Erdély? Azt hiszem – igen.”
Szeretném, ha mai politikusaink figyelmesen olvasnák a következő sorokat:
„Az egyes korok eszmeáramlatai az ő (Erdély) lelkén is átszüremkedtek, s ott hagyták nyomukat rajta. A tordai országgyűlésre, mely a vallásszabadságot kimondta, örök árnyékot vet Dávid Ferenc fogsága s a Péchi Simon sorsa, s egy másik tordai gyűlésre, melyen 1438-ban a három nemzet unióját megerősítették, a román nemzet kirekesztettsége, ami a Hóra–Closca lázadást s 1849 üszkeit hozta ránk.” (Itt Sipos a középkori nemzetfogalomra gondol, s nem a maira /K. I./) „Az árnyék megvan, de elnem boríthatja soha annak fényességét, hogy először ezen a földön kodifikálták a lelkiismeret szabadságát, s egymással, különböző nyelvű és szokású emberek Svájcon kívül csak itt tudtak szoros közösségben s mégis elkülönítve (kiemelés K. I.), egymás mellett teljes életformájukat kiélni.” (...)
„Mert, bizony meg kellene érteni, ma is, hogy az ember életének csak talaja a föld, a levegője azonban a nyelv és a kultúra.”
Ma is igaz, hogy „liberalizmusunk” nemcsak a megszorult ember alkalmi ruhája. És Sipos másik figyelmeztetése is igaz ma is: „Meg kell mutatnunk, hogy nacionalisták vagyunk, akik a magunkéból egy hajszálnyit sem engedünk, de más nációnak ugyanilyen szándékát tiszteletben tartjuk.” „Meg kell mutatnunk, hogy lelkünkben van hely minden új gondolat számára, anélkül, hogy az emberség templomának közös kincseiből valamit is összerombolni akarnánk.”
Rengeteget idézhetnék Sipos Domokos ma is meggondolkoztató cikkeiből. Egyet, amelyet politikai végrendeletének tekinthetünk, s amelyre sokan és sokszor hivatkoztunk, most szeretném – végre – teljes egészében átnyújtani az olvasónak. Címe: Új esztendő.¹² Halála évében közölte másodjára.
„Az örökkévaló, végtelen idő beláthatatlanságába megint elmerült egy esztendő. Semmi a mindenség életében, de tényező a véges emberi életnek néha évnyi időre fogott létezésében, örömöket és bánatokat hozó, megnyugvást és izgalmakat szülő, feledésre és emlékezésre, eredményes munkára és nagy mulasztásokra alkalmas idő: egy év.
Tegnap végződött, s ma kezdődik. Az időben, a mindenségben semmi sem jelzi egyiknek halálát, másiknak születését, csak az emberi akarat, mely véges értelmének elfogadható rendszert visz a megmagyarázhatatlan mindenségbe, s jelzőoszlopot állít az esztendők mesgyéjére.
Mint vándor a határnál, úgy tekint az ember is egyik szemével az elhagyott útra, másikkal a kibontakozó új tájék felé. Számot vet az elmúlt év munkájával, elkönyveli az eredményeket és sikertelenségeket, végigtapogatja testét-lelkét, és a számadó ész tükrében megvizsgálja, hogy megkoptak-e erői, vagy acélosodtak.
Míg ezt teszi, már a jövőre gondol, tervek nyomulnak öntudatába, vágyak izmosodnak kívánságaiban, s kibontakozik az új esztendőbeni életének tudatos képe.
Amint az egyes ember programot csinál magának a kezdődő év határánál, bár a legegyszerűbb, talán ösztönös kívánság formájában, úgy a népek, az emberek különböző csoportjai is kollektív várakozással néznek a jövő elé.
Ez a várakozás annál szomjasabb, minél több és általánosabb óhajtás sűrűsödik benne.
Lehetett-e valaha mohóbb vágg(y)al, kutatóbb szemmel néznők a népeknek az új esztendő rejtelmes távlataiba, mint most, mikor a rövid emberéletnek igen nagy részét a keserves bizonytalanság éveiben vegetálták át?
A gyermekből erős ifjú, az ifjúból férfi, a férfiből öreg ember lett ez alatt az idő alatt, melyet a történelem a világháború korszakának könyvel el. Ennek a korszaknak esztendei nyomorúságokat, kínokat, keserűségeket hoztak az emberekre, elszakítottak fiút az apától, testvért a testvértől. Ennek a nyomorúságnak lázában sínylődött esztendőkön át az egész világ, melynek egyes részei még most is delíriumban vergődnek.
A keserves korból mi, sokat szenvedett magyarok is megkaptuk részünket, túlontúl azon a porción, amit megérdemeltünk.
Egymástól elszakítva, mint különtépett ágai egy erős törzsnek, halotti dermedtségen, lázas kábuláson, önmagunkat is tépdeső vergődésen át jutottunk el a, gyógyulás felé.
Most már tisztult fejjel tudunk sorsunk felől gondolkozni, biztos szemmel tudjuk meglátni helyzetünket, melybe az események vaskényszere sodort, s midőn reménykedéssel telt töprengéssel nézünk az új évbe, már akarni is tudunk, nemcsak vágyakozni akarunk.
Tisztán látjuk, hogy milyen feladatok várnak reánk, és látjuk az utakat, melyeken megvalósulás felé vihetjük terveinket.
Tudatos bennünk a parancsoló gondolat – élni akarunk minden körülmények között.
Erős az elhatározásunk, hogy életfeltételeinket megteremtsük magunknak, s tisztában vagyunk azokkal a keretekkel, melyek között e feltételeknek el lehet és kell helyezkedniük.
Gazdasági megmaradásunk és kulturális fejlődésünk a cél, az eszköz pedig: kisebbségi politikánk.
Az a politika, mely Erdélynek a gondolatszabadság megszentelt földjén, senki ellen nem rejt magában támadást, hanem nyílt egyenességgel csak a maga tisztességes jussát követeli. Az a politika, mely a nép lelkes öntudatából fakadva, az egész nép boldogulásáért állítja sorompóba a nemzeti energiákat. Az a politika, mely megtalálja a más népekkel való, egymás életfeltételeit nem romboló, alkotó együttélés lehetőségeit.
Azzal a biztos tudattal indulhatunk az új esztendőnek, hogy nemzeti megmaradásunk alapvető tényezői iránt kivétel nélkül mindannyiunkban él a kötelességteljesítés szükségességének gondolata, s ha valamit kívánni is akarunk, azt kell kívánnunk, hogy ez a gondolat a vezetők és a nép hősi lendületében mihamarább érjék gyümölcsös valósággal(gá?).
Az újév titokzatos méhe meglepetéseket is rejthet magában. Ne kutassuk ezeket a sejtelmes lehetőségeket, hanem tudatos erővel akarjuk a látható célokat!”
*
(Mindehhez vonja le ki-ki a magára vonatkozó következtetéseket.)
III. Egy életmű morzsái
Sipos Domokos nagy álma a regény volt. Szentjmrel Jenő mondotta: „regényhősnek született, bár regényíró akart lenni”¹³.
Jó néhány novellája tulajdonképpen regénynek indult volna. Amit maga is regénynek nevezett, az a következő öt-hat:
1. Vidéki forradalom. Ebből részletek jelentek meg a Keleti Újságban.¹⁴ Erről írta Sipos Domokos, hogy már kész, és Pesten keres számára kiadót. A kéziratnak nyoma veszett. Csak feljegyzések maradtak fenn róla. Íme talán ezek:
A noteszben találtam egyes mondatokat, melyek Regény, vagy Forr. regény megjegyzés alatt voltak:
„Hadikölcsön. Hadd a nyavalyába, te még adsz pénzt nekik, hogy tovább tartson a háborúi”
Regény: „Erdélyben csak torz forradalmak voltak és lesznek. Lehetetlen egy népnek saját belsejében forradalom útján rendezni társadalmi, gazdasági ellentételt, mert a másik rácsap, és a maga javára használja ki harcát. Ezért Erdély mindig bizonyos társadalmi és nacionális kiegyensúlyozottság hazája lesz.”
Regény: „A kisnépek ereje abban van, ha a békesség feltétlen ápolása mellett idegent saját lelkükbe nem engednek, s mindent a maguk emlékének tartanak. Így csinálták a románok is. Mi magyarok azelőtt nem így csináltuk.”
Regény: „A zsidóknak csak egy hibájuk van, az, hogy különbek, mint mi. Legyünk szolidárisak velük szemben.”
Regény: „Az egyház (elítéli) az öngyilkosságot. A gyilkosságot, ha az háborúban történik, elnézi. Holott, ha már gyilkosságról van szó, ahhoz, hogy az ember önmagát megölje, joga van.”
Forr. regény: „Bordoson a jegyzőt megölik, agyonverik. Koporsóba teszik, keze-lába kilóg a fedél alól, s úgy, gúnymenetben végighordozzák a falun.”
Forr. regény: „A csapói útról lejövő beteg lovak.”
Forr. regény: „Irredenták a Magyarországra ment erdélyiek, kik onnan mindig Erdélybe vágynak. Az erdélyi mindig itt akar élni, akárki legyen az úr.”
2. Viharban. Egy székely leány története, melyről azt írta Sipos: nemsokára sajtó alá kerül.
3. Egy politikai szatirikus regény, melyről azt írta, hogy dolgozik rajta.
4. Szegény János (amely „készült”).
5. Bozáky Magda (melyről Szentimrei Jenő írta, hogy örömmel vette kézbe).
6. (?) Egy regény „Erdély átalakulásának mostani képéről”, melyről Benedek Elek azt írta, „vigyázz, nehogy elsiesd, amíg teljesen ki nem forrott, s ki nem alakult egészen világos képe ennek az átalakulásnak, ne fogj hozzá.”¹⁵
Az az érzésem, hogy hozzáfogott.
A budai Sipos-lakásban őrzött füzetében egy regény teljes vázlatát sikerült lemásolni, xeroxon. Íme:
Ami nem vész el
Regény
I.
„A mészáros családi köre, háza, üzlete.
A leírás az, hogy a m. reggel nagy tervet tár a felesége elé. Az éjjel sokat gondolkozott ezen. A háború alatt megszedte magát, házakat vett, földet, pénze van, tekintélye megnőtt. Itt az ideje, hogy ne csak mészárossággal keresse a kenyerét, hanem nagyobb spekulációba is fogjon.
Az alispán közbenjárásával megkaphat egy nagy szállítást.
Ha ez sikerül, vagyonát megháromszorozhatja.
Ideális szempontjai: kedves, szép és okos fia, ki maholnap érettségit tesz, és leánya, ki már kezd nagy leánnyá nőni.
Az alispánnal sikerült is a dolog. Leírása a megyei magyar életnek. A könnyelmű, rövidlátó, de magyar és talpig becsületes megyei hivatalnokoknak.
II.
Egy kis politika. Az általános választójog ellen foglal állást az ipartestület is. A m. mint elnök minden tekintélyét latba veti, hogy sikerüljön a munkapártnak tetsző határozat. Nagy szónoklat, radikális, szocialista részről, pacifizmus, a m. szintén kivág egy nagy beszédet, melyben hazafias szólamokkal a háborút dicsőíti. (Parasztok)
Nagy sikere van. Bankett. Itt megismerkedik egy fiatalemberrel, ki a megyei legelőkelőbb famíliából való, gentry és dúsgazdag. Elábrándozik azon, hogy ilyen férj kellene az ő leányának. Pénze van. Taníttatni fogja a leányt, hogy méltó legyen akármilyen előkelő partira. Az alispán a fiúnak célozgat a lányra, de nem komolyan, csak hogy kedveskedjék.
III.
Elhatározzák, hogy a leányt egy pesti előkelő intézetbe adják. Mielőtt elvinnék, egy bál van, hol a leány megismerkedik a gentry fiúval. Az éppen akkor összeveszett azzal a leánnyal, akinek hosszú idő óta udvarolt, s hogy azt bosszanthassa, és az előkelő famíliáját, foglalkozni kezd a mészáros leányával. De annak szépsége, szelíd jósága, határozott, komoly okossága annyira megfogja, hogy komoly érdeklődés ébred benne.
A família fumigálása.
IV.
A mészáros dolgai nagyszerűen mennek, mind nagyobb és nagyobb a befolyása, tvhatósági tag lesz stb. Urak közé keveredik. Az asszony otthon ül. A mészáros előkelő összeköttetéseket szerez, nagy földbirtokokról álmodik. A gentry fiúnak, ki leánya iránt érdeklődik, apja anyagi zavarokkal küzd, merész számítással, hogy megmenti a családot és a fiút a leányának, nagy összeget kölcsönöz az előkelő úrnak. Ezek már idegenkedve, de beszélgetnek arról, hogy fiúk el kellene hogy vegye a mészáros leányt. Az nem nyilatkozik.
V.
A fiút beveszik katonának. Nagy munka indul meg, hogy a huszárokhoz kerüljön. Sikerül. Oda megy az alispán fia is.
Az alispán gondjai. Nincs pénz a fényes életre. A mészáros egy nagy üzlet lebonyolításakor az asztalán feled 100.000 koronát. Az alispán hazaviszi. Egész éjjel nem alszik. Furdalások. Az ősök, a hivatalnoki becsület. Másnap visszaadja a pénzt.
VI.
A leány vakációra jön haza, megnőve, megszépülve, finoman. A gentry fiú szerelme. Vívódások, mert a leány azt hiszi, hogy csak a pénz kell. Ő is szereti a fiút, de nem vallja be.
A két anya szerepe.
A megyei és kisvárosi társaság.
VII.
A mészáros első nagy csapása, Fia elesik a harctéren. Eszébe jut, hogy miképpen szavalt a háború mellett, s Isten büntetését látja. Vívódásai, hogy mi értelme van a vagyonszerzésnek, van-e, lesz-e áldás ezen a vagyonon. De megállani nem lehet, a pénz gyűl tovább.
VIII.
1918. október. A háború vége A forradalom csak érintve – üzleti pangás. Óriási készpénzét félreteszi, tervez a jövőre.
IX.
Impériumváltozás (csak millieu). Befolyása megszűnik. Üzletet csinálni nem lehet. Megverik. Az alispán, többi úri barátai félre állítva. Aztán elveszik a földjeit. Hazahozza leányát. Nagy lépésre szánja el magát. Elmegy kérni a prefektushoz.
A változott szellem alapos leírása. (Kezdve a szolgákon, díjnokokon.) Kidobják. Egy ügyvéd tanácsot ad. Pénzt hagy a P. (prefektus) asztalán. (Hohó, ez így nem megy! Mennyi van itt, nekem ennyi és ennyi kell. A borítókban több van.) Hozzáfog az üzlethez.
X.
Családi élete. Felesége, leánya, a gentry fiú.
A leány és a fiú szerelme. A fiú családja, látva a m. lecsúszását, tartóztatják a leánytól, de szerelmük napról napra erősebb lesz.
Az üzlet lebonyolítása.
Permisz van. Nem kap vagonokat. Valamit kitalálni, ami a maga kisszerűségében (?) jellemezze a romániai üzleti viszonyokat.
Mindene elvész.
Találkozik az alispánnal, s megállapítják, hogy egyformán kihúzták a lábuk alól a talajt.
XI.
A fiú elveszi a leányát. (A családi heccek.) Pestre mennek lakni, hogy újságíró lesz a fiú. Nevet szerez stb. Az ember borzasztó apáthiája vegyítve a változott viszonyok nagy vonású rajzával.
Adóhecc, rendőr stb.
XII.
A m. már-már öngyilkosságra gondol, a spekuláció csupán mikor egy reggel a felesége stb.
Az üzletet-et kinyitja.
Bárddal a kezében méri a húst.
A mesterség, ami soha el nem vész.
Még a fiataloknak is jut valami belőle.
A munka öröme.”
Hát ennyi, amit a szerkesztői türelem feltehetően elbír. Sok ezer cédulán még rengeteg feljegyzés pihen. S az egész sajtóanyag, amely kiadásra vár.
Talán sorra kerülnek 2027-ben, halálának centenáriumán. Ha ugyan akkor lesz még valaki, aki emlékszik az erdélyi magyar irodalom egyik alapítójára, Sipos Domokosra, kiről Nyírő József írta volt: „Ha csak rágondolunk is, már megrántja a közös sors összefűző kötelét a jövőnk, és egy nép jövője, mely másfél évtized óta temetni rendeltetett, és széles e földön sóhajtja elviselhetetlen sorsában a sírba költözött testvérünktől tanult igét: Istenem, hol vagy?!”¹⁶
KOVÁCS ISTVÁN
 
JEGYZETEK
1. Kovács István: Sipos Domokos. Monográfia. Kriterion. Bukarest, 1990.
2. ifj.SiposDomokosné (Solty Márta) levele Kovács Istvánhoz, Bp ,1991. dec. 13-án.
3. Nagy Pál bevezető tanulmánya a Vajúdó idők küszöbén. 1973-as Sipos-kötethez. 7. o.
4. Szentimrei Jenő: Sipos Domokos kettétört élete. Bevezető tanulmány a Vágtat a halál c. Sipos-kötethez. Erdélyi Szépmíves Céh. Kolozsvár, 1928 7–58 Megjelent a szerző lényeges szövegmódosításaival A csoda c. Sipos-kötetben is. Áll. Irodalmi és Művészeti Kiadó, Marosvásárhely, 1958.181–201. (Idézett rész 184. o)
5. Sipos Domokos: Istenem, hol vagy?! Novellák. Kaláka kiadása. Cluj-Kolozsvár, 1922. A Hazafelé a 133– 139 oldalon, az idézet a 139. oldalon található.
6. Reményik Sándor: Összes versei. Révai, Bp., 1943. II. kötet. 507. o.
7. A családról.
– ifj. Sipos Domokos (II). az író fia (1920–1989) Legnagyobb sajnálatomra – közösnek mondható gyermekkorunktól eltekintve – anyagi, majd egészségi okok miatt nem találkozhattunk. Hű felesége, gyermekei, unokái, ismerősei egybehangzó véleménye szerint nagyon jó ember volt, inkább irodalomtörténésznek, mint gazdasági szakembernek való. Szép, nagy gondosan rendezett könyvtárát láttam – európai műveltségű emberre vall.
– Sipos Györgyné – Császár (Oprisor) Kata, Etelka és Domokos édesanyja házassági ajánlatot kapott Bartha István városi főszámvevőtől, akinek házvezetőnője volt. Ám Kata asszony nem vált el férjétől, aki valahol a nagyvilágban kóborolt, s a becsületes asszony még mindig hazavárta. Pedig Bartha István elvállalta, hogy a fia gyámja legyen, Domokost pénzzel is támogatta, mint enyedi diákot. Egy idő múlva kiment Orosházára, Magyarországra. Etelka lányához.
Innen, tisztázatlan körülmények között, Etelka Kunszentmiklósra költözött. Kata asszony az ötvenes évek legelején (1951–52) ifj. Sipos Domokos unokájánál volt, majd ismét Etelkához költözött. Az ottani 93 éves tiszteletes asszony megemlékezett Kata néniről, aki nagyon kemény embernek mutatkozott, tánctanárnő lányát sem segítette boldogsága megtalálásában. Talán volt szeretet benne, de az élet csapásai, magányossága megtanították, hogy ne mutassa. Etelka halála után a tassi szeretetotthonba került (nem messze Kunszentmiklóstól), ahonnan el-elment Domokos unokáját meglátogatni. 1955-ben egy kedves bácsi, akivel együtt a szeretetotthon lakója volt, megmondta Sipos Domokoséknak, hogy Császár Katalin elhunyt.
– Sipos Etelka Domokos nővére volt. Szentimrei Jenő megjegyzi róla (A csoda c. kötet utószavában 187. o.) hogy „Közben Sipos Etelka is felcseperedik szép, intelligens hajadonná. Verseket is ír. A jó öreg Kis-Küküllőben néhányat olvasni is lehet e versek közül. De Etelka sem bírja sokáig a kisváros fullasztó légkörét. Egy idő múlva mint tánctanárnő bukkan fel Orosházán, és Domokos nála vakációzik. Vele van édesanyja is. Etelka tánctanítás közben, hirtelen halt meg. 1953-ban.
– Komáromi Graciána az író volt felesége, özvegyen maradván férjhez ment Lesenczey Istvánhoz, aki 1944 decemberében öngyilkos lett, majd Bóna Istvánhoz, aki 1975-ben halt meg. Komáromi Graciána, sajnos, Sipos Domokos utasítására: „ezt is égesse el, Gráci”, rengeteg kéziratot tűzbe vetett, talán kész regényét is (Vidéki forradalom). Szentimrei Jenő A halál után című cikkében, mely az Ellenzék mellékletében jelent meg, sajnálattal írja, hogy Gráci néni sok mindent elégedett, s arra emlékszik, hogy legfelül A vidék volt (Ez egyébként szerencsére megjelent volt a Keleti Újságban az 1926. jan. 6., 7, 10.-i számban és kötetben is; Kovács István: Sipos Domokos c. könyvében. Kriterion. Bukarest, 1990 183–192. o.) Részét képezi a Bozóky Magda c. kisregénynek, melynek 47 oldalas gépelt példánya Szentimrei Jenő örömére, megvolt. Sajnos, nekem nem sikerült megtalálnom, nincs a „hagyatékban”.
Komáromi Graciána. aki 1900. V. 2-án született, 1990 X. 5.-én hunyt el Dunaújvárosban.
– Id. Komáromi András, ny. villanyszerelő mester, nekem jóbarátom a Sipos Domokos-emlékek hűséges gyűjtője, ki engem könyvecském megírására felkért, és biztatott, 1983. október 22-én hunyt el Marosvásárhelyen. Ő volt Sipos Domokos legkisebb sógora, Graciána öccse.
Sipos Domokos unokái híven őrzik az író emlékét. Négyen vannak: Márta (házi nevén Zsófi). Domokos(III)(házi nevén Dani), Dorottya és Júlia, Domokos III. fia. Domokos (IV) most 20 éves forma, s ez a dédunoka verselget, dolgozatot írt Sipos Domokosról.
8. Gyárfás Elemér: Erdélyi problémák. (Kiadja az Erdélyi Irodalmi Társaság; Nyomatott az Erzsébet Könyvnyomda Rt-nél, Dicsőszentmárton. 1923.) Az 1903–1923 között írott politikai cikkeit tartalmazza.
9. Gyárfás Elemér: Egyenes úton. Hitéleti cikkek, 1901–1926. Nyomatott az Erzsébet Könyvnyomdában, Dicsőszentmárton, 1926.
10. Sipos Domokos: Az 1848-as ereklyemúzeumtól a dicsőszentmártoni elmegyógyászatig. Utazás egy besüppedt sírdomb körűl. Állítsunk síremléket gr. Kreith Bélának. (Keleti Újság, 1926. szeptember 2.)
11 Sipos Domokos: Erdély mai arca Keleti Újság, 1926. III. 4–5.
12. Sipos Domokos: Új esztendő Kis-Küküllö. 1922 jan. 1 és Keleti Újság. 1927. jan. 2. A két szöveg között pár apró különbség van. Pl. 1922-ben „állítja sorompóba bajnokait”, az 1927-esben: „állítja sorompóba a nemzeti energiákat”...
13.Szentimrei Jenő: A bába fia. Korunk, 1928 III évf.. 1. sz. 66, 67. o.
14.Sipos Domokos: Gátszakadás. Keleti Újság. 1925. 1., 4., 6., 8., 10., 11., 12. sz.
15. Benedek Elek irodalmi levelezése. Szerk. Szabó Zsolt, I. köt., 30. o., Kriterion, Bukarest, 1979.
16. Nyírő József: Sipos Domokos meghalt. Keleti Újság, 1927. dec. 29.

Sipos Domokos regényvázlata (kézirat)