Tóth Mária

Nő, angolkosztümben

Kopogtak szerkesztőségi szobám ajtaján, és belépett egy hölgy, angolkosztümben. Mindez közel negyven esztendővel ezelőtt történt. Bemutatkozott: "Marton Lili vagyok" - s ezzel az egyetlen gesztussal végérvényesen belépett az életembe is. Holtáiglan, holtomiglan. Barátság volt az első látásra. Mert az Isten adta mesemondói tehetségén kívül még volt egy nagy tehetsége: tudott barátságokat kötni, hosszú és rövid távon is. Barátság fűzte Benedek Elekhez és Flóra nénihez, író- és szerkesztőségbeli kollégákhoz, sose látott ismeretlenekhez. Ehhez nagy mérvű nyitottságra és adakozni tudásra volt szükség. Varró Ili, közös barátnőnk szerint nekem pedig Lilike anyai ösztöne kellett volna legyen a példaképem, ahogyan ő betoppant a hótszegény, móc parasztok házába, és rámutatott Tógyerkára: mától kezdve te az én gyerekem vagy! És hűséggel, kötelességtudattal viseltetett mindhalálig bizonyos Tógyerkához. Leveleiből az derült ki, hogy Tógyerka imádta őt egész családjával egyetemben. Hogy Varró Ilinek lenne igaza, nekem ebben kell hinnem, no meg abban, hogy tudjam: okos, nemes gesztus gyermeket örökbe fogadni. Lilike imádta az édesanyját, neki és minden anyának állított emléket az anyákról szóló feledhetetlen könyvében. Nagy mesemondó volt, amolyan XX. századbeli mesemondó, aki a modern, köznapi élet szintjén regélt. Számtalan író-olvasó találkozóra hívtam meg, ahol mindig osztatlan siker alapján lett győztes, mert ő a szemével nézett, ám a szívével látott. Szívtől szívig. Törékeny testalkata ellenére olyan válla volt, amin lehetett jó nagyokat sírni. Az uram halálának éjszakáján őt hívtam fel telefonon, s ő biztosított róla, hogy az uram most már egy felszabadult lélek, aki nagyon szép helyen pihenget. "El se tudod képzelni, hogy milyen szép helyen..." - mert ő akkor már nagyon sokat tudott arról a bizonyos átmenetről. Konzervatív volt és nagyon szegény. Bukarestben mindig egy Maria Rovan nevű írónőnél szállt meg. Órákig kellett autózni Maria Rovanig, kényelmes se volt a lakása, de Lilike szerint: Maria Rovannak nagy szüksége volt arra a kis pénzre. Hűség Maria Rovanhoz. Kalandos kalandjai voltak, mert imádott utazni, imádott világot látni. Hozott nekem a Getsemáne-kertből egy szem szent kavicsot (mi lehet onnan származó szentség híján?), és hozott egy olajfa levelet a fáról, ami alatt Krisztus imádkozott. Mélyen vallásos volt, barátság fűzte Adorjáni Arankához, a paphoz és költőhöz. Csép Sanyiékhoz járt teára és angolul csevegni, ünnep volt, ha Lászlóffy Ali és ragyogó hitvese meglátogatta. Egyszer, Hollandiából hazajövet, egy avasi zsidó, aki ott volt gyémántkereskedő, a repülőn hirtelen megkérte a kezét, az angolkosztümben utazó Lilike kezét. S történt mindez akkor, amikor már nem festette a haját, s mindenkinek bizonygatta élemedett korát. Számomra soha nem öregedett meg, mindig fiatalnak láttam, életvitelében, stílusában, hangorgánumában is. Minden irodalmi díjat megnyert, amit egyszer gyermekírónak kiosztottak. Fáradhatatlan volt és játszani kész, jóságos, türelmes, toleráns és szegény. Az utolsó években nagyon nehezen élt, majdhogy éhezett, telemea túróval és keksszel szeretett volna belakni. Fogalmam sincs róla, hogy a mai, mostoha körülmények között ez sikerült-e neki. Alkalmazkodó volt, empátiával közeledett minden személyhez és minden helyzethez. Istenhez is. Ő volt az, aki megbocsájtotta Istennek rossz sorsát, s most, hogy már nincs, én látom törékeny, vékonyka alakját, ahogy háttal nekem mendegél előre az időben. Angolkosztümben.