Markó Béla
Aggteleki dalnokverseny
Kovács András Ferencnek
1.
Így kellene talán a verset írni,
évszázadonként egy-egy szótagot
elejteni, s ha végre felragyog
a papíron, hát újra szóra bírni
egy újabb évszázadnyi csendet,
nem pazarolni: lassan, fukarul
egy-egy verslábat lépni konokul,
csak amennyit egy emberélet enged,
s ha nem te, majd más, úgyse számít, hogy ki
fogja végül is napvilágra hozni
a kész művet, amelybe valaki
Neanderthalban egyszer belekezdett:
folytasd néhány betűvel a szonettet,
amelyet sohasem fogsz hallani...
2.
Én majd egy cseppkőbarlangban lakom,
sötét, formátlan tó lesz ablakom,
nem látok onnan soha semmire,
csak a világ mélységes mélyire,
nézem, hogy cseppenként szüli a kő
a követ, mint ha/ott, ha körme nő,
mint egy végképp lelassult szervezet,
s már én is az leszek: csak szerkezet,
 
hiszen az élő s holt anyag között
nincsen különbség, s míg fejem fölött
fel-le ugrál a fű: sarjad s rohad,
millió év kell, hogy bár egy fogat
növesszen lent a szörny, de életét
nem félti: éli saját tetemét.
1992. június 5.